• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Örökbefogadott halottak – halottak napja

Fotó: Centauri

Furcsa, ha egy szép emlék halottak napjához kötődik, mégis van ilyen. 🙂 A megértéséhez azonban vissza kell menni a távoli és sötét múltba. Oda, ahol két szülő menny helyett poklot rendezett be két kisfiúnak. Apámnak és az öccsének. Olyan ez, mintha igaz sem lenne. Van egy anya, aki otthagyta a fiait egy alkoholistának. Van egy apa, aki mostohát hoz a házba.
Itt van nálam ma is apám egyik verse, amiben vér szerinti anyjának

megköszön minden meg nem kapott ölelést és csókot.

Apám családjából soha senkit nem ismertünk, még az öccsét sem. Apám múltja titok, bár egy ideig nyomoztam utána. Megtudtam például, hogy latinul írt leveleit őrzik Indonéziában, ám sokkal okosabb évek múltán sem lettem. Csak annyit tudok, hogy egy napon azt tanácsolták a két fiúnak a szomszédok, ne egyenek otthon a vacsorából, mert patkányméreg lesz benne. A részeg mostoha dicsekedett azzal, hogy így fog végre megszabadulni a két fiútól.
Apámék úgy gondolhatták: elég, nem mennek haza soha. Sokat töprengtem azon, miért döntöttek úgy, hogy az egyikük jobbra megy, a másikuk balra. Miért nem keresték egymást többé? Ma már úgy gondolom, azért, mert nemigen beszélhettek volna másról, mint a szülői házról. Jobb volt elfelejteni mindent, akár egymást is. Amikor anyám is meghalt, mindössze két apámmal kapcsolatos dolgot találtam utána. Egy képeslapot, amit apám még udvarlóként írt neki a városból:

„Üdvözlöm Önt e nyüzsgő magányból.”

A másik egy megsárgult Népszabadság-cikk a hatvanas évekből. Átolvastam – vajon ezt miért őrizgette, hisz csak népgazdasági kérdésekről szól – ám aztán feltűnt, hogy a cikk szerzője apám névrokona. Azt hiszem az az ember apám öccse. Könnyen lehet, hogy anyám abból a megfontolásból őrizte a cikket, hogy apám egyszer mégiscsak meg akarja majd találni az öccsét, és akkor ez a cikk vezetheti nyomra. Erre azonban nem került sor.
Úgy volt jelen apám a világban, mint egy félsivatag mértani közepén álló, szélfútta szikla. Ráadásul anyám se ezen a tájon született, ezért aztán 300 kilométeres körzetben nem akadt olyan sírhely, amihez közünk lett volna. Halottak napján mégis kimentünk a temetőbe. Apám temérdek gyertyát vett, és velem meg a testvéremmel sorra járta az elhagyott sírokat. Ő ugyanis azokat látogatta.

Ne maradjon gyertya nélkül senki. Ezt akarta, így tartotta.

Jó ember volt. Akkor is, ha ebben az aktusban nemcsak a részvét nyilvánult meg, hanem az is, hogy ő is olyan elárvult volt, akár egy gazdátlan sír, s ebben az értelemben azokat a sírokat világította ki, melyekben szimbolikusan ő maga feküdt. Mégis: ahelyett, hogy a keserűségét vagy dühét plántálta volna belénk, az együttérzés, az emlékezés, és az öröklét mellett tett hitet.

Bár őt soha senki nem fogadta be, ő készen állt befogadni bárkit bármikor, legyen az élő vagy halott.

 
HALOTTAK

Fotó: Centauri

http://https://centauriweb.hu/archiv/fb-rovat/jeles-napok/hiszek-egy-foldben-fold-napja/

http://https://centauriweb.hu/archiv/fb-rovat/jeles-napok/megannyi-kicsi-isten-gyermeknap/

http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/villamnovellak/utolso-ora/

20 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    💗💫😇

  2. Nagyné Ica

    😢😇💜😢😇💜

  3. Ajánlhatok? Talán ez a közös elmélkedésem egy másik gondolkodóval elmondja amit ez a nap gerjeszt.
    http://opus-folyoirat.sk/opusszum/ Köszönöm, ha ránézel 🙂

  4. Szabó Edit

    Annak idején a Facebook poszthoz ezt írtam hozzászólásban:
    “Az írás elolvasása után azon töprengtem, vajon mitől függhet, min múlhat, hogy kiből lesz jó ember.”
    A választ azóta sem találtam meg. 🙁

  5. Annyira szeretem az édesapádat megidéző írásaidat ☺ Megrázóan szépek mind, egy különleges tartású, nemes lélek rajzolatát adják, akinek esélye sem volt, hogy rosszindulatba merüljön ☺

  6. Ez fantasztikus- rárímel az én kutatásaimra a gyerekeim ükapja után apai ágon, akinek személye titok, s megmutatta magát “negyediziglen” az én gyerekeim életében.
    A kirekesztettség egyszer visszaköszön. Hatalmas tiszta lélek lakott az Édesapádban-túlélni így is lehet-megköszönni minden meg nem kapott ölelést -köszönet a szép emlékért az írásért- hogyan tudnám megosztani?

  7. Ibolya Nagy

    Miért marad jó az ember még akkor is, ha gonoszság, bántalmazás áldozata már kicsi gyermekkorától?
    … és miért lesz gonossza hasonló helyzetben? Ez utóbbira könnyebb magyarázatot találni.
    Csodálatos édesapád sorsa mindig megrendít 😪

    • Fontos, de nehezen megválaszolható kérdés.

    • Szabó Edit

      Egy ehhez hasonló kérdést én is feltettem öt évvel ezelőtt a fb posztnál hozzászólásban, amit idézek is itt fentebb egy 2018-as hozzászólásomban.
      Válasz azóta sincs, de egy Centauri esszé hátha születik majd valamikor ebben a témában…

  8. Jó újra olvasni. Nem tudom miért nem szövöd bele Édesanyád az emlékezéseidbe- titok- ami úgy tűnik a Te családodban transzgenerációs. Az egyik mesterem gyönyörű írást küldött az Alzheimeres Édesanyjáról, nov. elsején. Akár az enyémről is írhatta volna- még él de már még sincs itt, évek óta benne van a csigaházban, ahol találkozik a rég meghalt szeretteivel, beszél hozzájuk, látogatják. Bocsánat a személyes szálért, de ez a szösszenet annyira az én lelkemből is jön, kérlek olvasd úgy mint egy másik író emlékezését.
    ” Édesanyám ágya mellett ülök. Érzem Őt az ő anyját és még sok mindenkit, akihez valaha tartozott. Anya már a két világ határán, ő ezt rég tudja, azért nevet ennyit. Még visszatér néhány pillanatra, ránk mosolyog és tudjuk, hogy mindent ért.
    Odaülök mellé és megfogom a kezét. A keze törékeny és öreg. Átlátszó. Ökölbe szorult, mint az egész teste. A szeme kicsi, mereven néz felfelé, néha pislog egyet és sóhajt. Megrándul a teste. Mindene megfeszül. A kezét felemelve tartja, mintha valaki kényszerítené rá. Az arca beesett, leírhatalanul elfogyott. A betegsége lassú pusztítója az egykor virágzó, gyönyörű asszonynak. Édesanyám:”Szólj már egyet hozzám”-Jut eszembe a Kőműves Kelemen. Nem szól, de néha mosolyog. Nevet. Mintha tudná, hogy ez az egyetlen esélye, feldolgozni a feldolgozhatatlant..
    Hosszan nézem és simogatom beesett, sovány arcát, ami olyan szép még mindig, mint a márvány. Ahogy fogom a kezét elképzelem, hogy ott voltam a hasában.
    Ott lélegzem vele együtt és mélyen megrendülök, ahogy átérzem azt a pillanatot, hogy mindent átlélegzett belém.
    Hogy is gondolhattam valaha, hogy megtagadom néhány részét magamban?
    Azokat a részeket, amiket nem tudtam elfogadni, nem értettem és amire azt mondtam, hogy én biztos nem leszek olyan. Másképp fogom csinálni. Aztán jött a felismerés. Megértettem, hogy Őbelőle vagyok, és amit megtagadok belőle, azt magamtól veszem el és én nem tudok kiteljesedni. Találkoztam a köldökzsinórral, anyámmal, a sejtjeivel, az érzéseivel, egész lényével. Belőle s általa lehetek itt.
    Miért nem ez jutott sokáig eszembe? Tudom. Át kellett vezetnem magam az úton, meg kellett érnem rá. Meg kellett engednem magamnak, hogy fájjon, ami hiányzott.
    Ülök anyám ágya mellett. Mesélek neki, arról a lányról, aki még sok mindent nem értett. Minden nap, amikor vele vagyok beszívom az illatát, mélyen az orromban akarom érezni, hogy emlékezzek rá.
    Erről eszembe jut, ahogy kislányként bebújtam az ágyába, hogy anyaillattal töltsem fel magam.
    Imádtam hallani a nevetését. Amikor jókedvű volt és nevetett az egész világ beleremegett.
    A szívében lakó jóság, hegyeket mozdított körülötte. Sok embernek tette jobbá az életét. Annyi mindenkiért élt, olyan energiákkal táncolt, hogy közben magáról megfeledkezett.
    Édesanyám nagy Tanítómesterem.
    A betegsége évek óta ágyhoz köti. Úgy tűnik mozdulatlan és mégis mennyi mindent mozgat most is. Folyamatosan tanít a Létezésével. Tanít arra, hogy érdemes kitartani, küzdeni, nem feladni, mosolyogni, nevetni, táncolni..Csak ámulok és néha nem értem. Honnan van még energiája? Miből meríti még az életet? Hálás vagyok, hogy megfoghatom a kezét, hogy még leülhetek az ágya mellé és mesélhetek. Tudom, hogy ért. Hálás vagyok, hogy megpuszilhatom a homlokát, suttoghatok a fülébe és elmondhatom, hogy szeretem. Bocsánatot kérhetek. Ülök az ágya mellett és érzem, hogy összetartozunk.
    A köldökzsinór elvágva, felnőttem. Hosszú volt az út idáig. Szeretem anyám érző setjeit, ahogy bennem élnek. Áthangoltam magamra őket.
    Ez egy tiszta pillanat. A Létezés szövetében érzem anyám lélegzetét. Már tudom, hogy mindig velem marad..
    Az Egyetemes Lélek felhőjében, senki nem hal meg. Mindenki, mindig velünk van. Átköltözés van. A halál és az élet olyan, mint a hullámok játéka. Alásüllyedsz és megemelkedsz. A két hullám között van egy kis sziget. Időt kapsz, Létezel, játszol. Mindenkinek máshol tart az élete és nem tudni, mikor jön a pont, amikor egyik Létezésből a másikba hullámzunk át.
    Van úgy, hogy mindkettőtől félünk.
    Van úgy, hogy magunkhoz szelídítjük a hullámokat és van úgy, hogy képesek vagyunk megbarátkozni a halállal.
    Amikor átlépünk, átutazunk, alámerülünk, akkor abban a formában, ahogy éltünk megszűnünk létezni.
    Van halál. Van veszteség, fájdalom és gyász.
    Néha kibírhatatlan, elviselhetetlen, feldolgozhatatlan.
    Sokféle halál van és sokféle elengedés.
    A veszteségeinkbe fájdalmas a beleegyezés..
    A kapuk most nyitva vannak a két világ határán..
    Emlékezzünk, csendesedjünk a gyertyák tiszta fényében. Áldás..”

  9. Marsovszki Viktória

    Ezek a szavak súlyosak, szépek, mint a kövek, épül belőlük Apád kápolnája, Cen’!
    ♥ ♥

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük