Antoine de Saint-Exupéry

SAINT-EXUPÉRY ELSŐ CSÓKJA
ANTOINE DE SAINT-EXUPÉRY

Ez amolyan első csók volt. Szentül hiszed, hogy annak is első lesz, akinek adod, és amikor az első csók ízén, rutinján átüt: ez csak neked az első, forog veled az ég is. Dühödben. Szégyenedben. Így jártam Exupéryvel is. Épp azt csókolta a világból, amit én szerettem volna.


Ő volt az egyetlen, aki kis híján eltérített az írástól. Egyszerre váltott ki belőlem lelkesedést és haragot. Hetvenegy éve ezen a napon, 1944. július 31-én légi felderítés közben tűnt el a Földközi-tenger felett A Kis Herceg szerzője, Antoine de Saint-Exupéry. Kevés szerző személyes ismerősöm, de Saint-Exupéry az. Oly sok az emlék róla, azt sem tudom, hol kezdjem. Legyen hát az első a legkínosabb.
Egy a napokban posztolt interjúban is felmerült a kérdés: rábírhat-e arra egy írót külső nyomás, hogy felhagyjon az írással? Az interjú szerint nem. Ez rendben is van. Tényleg nem. Mégis létezik egy hatás, ami – főként a fiatal szerzőt – eltérítheti. Nevezhetjük ezt Rimbaud-szindrómának is. Arthur Rimbaud, a Saint-Exupérynél is viharosabb sorsú költő-fenegyerek kérdezte: „Minek írni? Hisz mindent megírtak már!” Őszintén szeretem Rimbaud-t, de ez ritka nagy hülyeség. Más kérdés, hogy imponáló a következetessége: valóban abbahagyta az írást és inkább fegyverkereskedőnek állt Afrikában. De mi jogon pirítom őt, ha egyszer hasonló hülyeség engem is kísértett? Kár írni – gondoltam, konkrétan Antoine de Saint-Exupéry miatt. Ma sem tudom, mivel akasztott ki. Kamaszfejjel olvastam A Kis Herceget, s rögtön utána Az ember földjét. Főként az utóbbi után kétségbe estem. Rosszabb: dühöngtem. Akkortájt már javában (és sokat) írtam, Saint-Exupéry után viszont úgy gondoltam: tök fölösleges. Amit dolgomnak hittem, már elvégezte valaki. Egy kalandor, aki kártyatrükkökkel kábította a nőket, sokat ivott és ügyesen rajzolt. Egyfelől lenyűgözött a tudása, másfelől pokolian haragudtam rá. Erős felindultságomban – nem kis teátrálissággal – kirohantam az erdőbe és sebzett vadként csörtettem fel-alá. Mentségemül: Saint-Exupéry csakugyan bevitt egy döfést.
Ez amolyan első csók volt. Szentül hiszed, hogy annak is első lesz, akinek adod, és amikor az első csók ízén, rutinján átüt: ez csak neked az első, forog veled az ég is. Dühödben. Szégyenedben. Így jártam Exupéryvel is. Épp azt csókolta a világból, amit én szerettem volna. Hasonlót élt át Scott, amikor kínok kínjával elérte a Déli pólust. Tudta, hogy nem jut ki élve, már csak azzal vigasztalódhatott, rendben, ott fagy kővé, de legalább elsőként tűzi ki a zászlót. Ám ahogy a pólus látótávolságba került, Scott megpillantotta a norvég Amundsen zászlaját. Könnyű elképzelni azt a nehéz pillanatot. Kamaszként én is nagy dirrel-durral tűztem ki a célt, ám az első lépések után megpillantottam Saint-Exupéryt. Épp egy földrész – kisbolygó – felfedezésére indultam, amikor kiderült: ez az Antoine de Saint-Exupéry nevű fazon már kifelé jön!
De már megbocsátottam, s rájöttem: Rimbaud – bármennyire szeretem is – tévedett. A lét összetettsége miatt száz élet sem elég, hogy összes részletében feldolgozzuk ezt az egyet, szóval, nincs itt valódi verseny, annyi a kisbolygó, jut itt mindenkinek öt is, száz is. Ezer. Ma már fontosabb kérdés, hogy Saint-Exupéry hová tartozik.
Antoine de Saint-ExupéryVérlázító egyszerűsítéssel: kétféle író van (meg a sehova se tartozó harmadik). A bölcsész, aki régen éjjel-nappal körmölt (mint Balzac), újabban pedig hol ír, hol nyilatkozik. A „nem bölcsész”, aki az írás mellett erős gyökeret ver egy „hétköznapi” foglalatosságban, amint Saint-Exupéry pilóta volt, Melville bálnavadászhajón szolgált, Rimbaud fegyverrel kereskedett, Villon hivatásszerűen csavargott és koldult, Shakespeare Anglia legjobb lókupece volt, Jack London pedig aranyásó, később nagybirtokos, szőlőnemesítő és halastógazda. Exupéry naponta került kapcsolatba az éggel és a sivataggal, tudása és tehetsége sem könyveken és nagy elődök hagyományán hízott. Az égből eredt, de nem elvont egekből, hanem abból a konkrét égből, amit naponta szelt át. Abból a sivatagból, amelybe többször is lezuhant. Csoda, ha egy ilyen pali nyomtalanul tűnik el a tengerben?
Egyfelől nincs abban semmi rendkívüli, ha 1944-ben a németek lelőnek egy francia pilótát. Másfelől Saint-Exupéry eltűnése varázslatos. Nem történhetett másként A Kis Herceg és Az ember földje után. Kártyát vet a nőknek, iszik, szeretkezik, aztán felszáll hajnalban. A kifutón már csak az irányítók vannak, miért is lenne ott bárki más, felszállt kedden, felszállt szerdán, ma is felszáll, s aztán eltűnik a gép az égen, eltűnik az ember, a kalandor, a szerető, a szerző. Ennyi. Többé nem jön vissza. Csak az a hely marad meg nekünk, amit ő hódított meg a számunkra. Amit – ha ő nincs – sosem érek el. Iszok ma az egészségére újra. Mint régen, amikor a blues-kocsmákban úgy kértem új kört: „Légy oly kedves, rajzolj a korsómba még egy kis sört!” Nincs már bennem harag. Bármit gondoltam is kamaszfejjel, belátom: az a bizonyos csók csakis őt, Antoine de Saint-Exupéryt illette meg.

3 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    A bevezetést már sokszor olvastam, de, hogy a többit eddig miért nem? Pedig ez is egy ragyogó írás, örülök, hogy feltetted és, hogy elolvastam. Exuperyből és Rimbaud-ból is egy van, egyedi és megismételhetetlen. És Centauriból is, hála Istennek!?

  2. Ibolya Nagy

    A bevezetést már többször elolvastam, de hogy a többit miért nem? Pedig milyen ragyogó írás! Exuperyt és Rimbaud-ot is nagyon szeretem. ( évekkel ezelőtt láttam Gálffi László Rimbaud-estjét, lenyűgözött minkettő) Exupery és Rimbaud is egyszeri és megismételhetetlen, mint ahogy Centauri is!
    Köszönöm, hogy feltetted és végre elolvastam.

  3. Ibolya Nagy

    Bocsi a dupla kmmentért, de úgy tűnt, hogy kitörlődött, de nem!?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.