Jack London “után”: Úszó sziget

Birdben felvetődött a gondolat, hogy a vihar délebbre vitte, bár ahhoz ki kellett sodródni az Északnyugati-átjáróból, ami lehetetlennek tűnt, ezért a minden addiginál nyáriasabb időjárást inkább az éghajlatváltozással magyarázta. Szigete olyan kicsi volt, hogy az olvadás okozta zsugorodást is érzékelte, ráadásul, minthogy hó már nem volt rajta, kénytelen volt farigcsálni belőle, ha inni vagy főzni akart. Más kérdés, hogy nemigen akadt főznivalója se, újra kuporgatni és éhezni kellett. Ezzel együtt visszatért a kétségbeesés is, és egy furcsa, gyöngéd érzés: a halálvágy.

 Centauri Jégvágó kék angyal magvető író irodalom sikerkönyv Jack LondonSelma Bird, az irodalomtanszék tanára, Jack London egyik életrajzírója, igyekezett lebeszélni bátyját a kockázatos útról, bár a szíve mélyén örült az ötletnek. Mindig olyan vagány testvérre vágyott, aki a sarkvidékre megy, nem mintha a nőtlen üzletemberrel bármi gond lett volna.
– Egyszer az életben nekem is kell egy kis kaland – érvelt ifjabb Bird a húgának, amikor pedig élelemmel, ruhákkal, fegyverrel, lőszerrel megpakolva, piros anorákban, kutyaszánon ért ki a Beaufort-tenger és az Amundsen-öböl határához, azt gondolta: „Selma most büszke lehet rám.” Valóban szép teljesítmény volt egy szenvedélymentes, puhány brókertől, hogy felvállalta az utat, aminek értelme nemigen lehetett, hisz a célt sem határozták meg. Selma is csak annyit kért:
– Meséld majd el, milyen volt a vadonban.
Ifjabb Bird akkurátusan készült fel, lőni tanult, síelni a Sziklás-hegységben, vadászvizsgát tett, átment egy alapfokú térképészeti képzésen, két középhaladó hegymászótanfolyamon a Júlia-Alpokban, és támogatói tagságot nyert a portlandi kutyaszánhajtó klubban. Jókora summát fordított az előkészületekre és a felszerelésekre: kamerákra, amelyekkel Selma számára végigfilmezheti az utat, diktafonokra, elemekre, akkumulátorokra, az edzésekhez szükséges erőgépre, futópadra, szobakerékpárra, végül helikopterre, ami Dawsonból a kutyáival és málhájával együtt a vadonba viszi.
Birdnek új és kellemes érzés volt effélékre költeni. Korábban, bármilyen jól keresett is, hiába kapott időnként kiemelkedően magas jutalékot okosan gondozott portfóliója után, nem igazán örült. Nem tartott se pintyet, se halat, se kutyát, nem volt nagyzoló, hogy önmagára költsön mindent, évente kétszer ment pihenni Kubába és Mexikóba, cégautóval járt, ruháit és számláit a befektetők fizették, ha vacsorázott, majdnem mindig állófogadáson, így hát elég sok maradt, vagyis a munka, és az érte kapott pénz néha szinte feleslegesnek tűnt. Ha számottevő összeg érkezett a bankszámlájára, vagy a portfólió fejlesztésére fordította, vagy átutalta Selmának: használja fel egy újabb könyvhöz, adjon ki belőle valamit, támogassa a tehetséges diákokat és az állatmenhelyeket. Utólag viszont szánalmasnak érezte ezt is: „Csak ennyire vagyok képes. Pénzt adok azoknak, akik különbek nálam.” De amikor kiért a Beaufort-tengerhez, ráadásul gond és társ nélkül, olyan egyedül, mint egy eltévedt aranyásó vagy hajótörött bálnavadász, úgy gondolta, ő is van olyan, mint bárki más. Bekapcsolta a diktafont és a szájához emelte:
„Drága Selma, el se hiszem, itt állok a Beaufort-tenger partján, több mint ötezer mérföldre az irodától. Kár, hogy nem jöhettél. Ezt látnod kell! Egyszer elhozlak ide, ha másra nem lesz lehetőség, befizetlek egy kalandtúrára, néhány nap az egész és teljesen veszélytelen, de legalább látod, bár azt hiszem, egészen más idáig jönni kutyaszánon, mint bérelt hidroplánon. Más egyedül állni itt, mint ketten… Elmondom, mit látok. Később fel is veszem. A partvonal nagy része hómentes. Hatalmas, gömbölyű sziklák kandikálnak mindenütt, előttem víz van, nem pedig jégmező, a vártnál jóval melegebb az idő, a talaj sem fagyott, a tengeren mégis óriási jégtáblák úsznak. Balra tőlem, tehát kelet felé egy jégself nyúlik az öbölre. Nem tudom, mi van alatta, félsziget vagy már a tenger… Sajnálom, hogy az útnak vége, néhány napot azért eltöltök még itt. Megpróbálok beljebb menni, közelebb a vízhez, aztán visszafordulok. Remélem, lesz még hó és hideg, máskülönben elakadunk, és a végén, szégyenszemre helikopter visz vissza. A hideget megszoktam már. Nem volna baj, ha szigorodna az idő. Most ennyi.”
A térkép tanulmányozása és a GPS-szel mért koordináták azonosítása során igyekezett rájönni, hogy a benyúló, jéggel borított rész félsziget-e vagy egyszerűen a tengerre nyúló, hosszú és széles jégnyelv. De nem sokra jutott. Viszont úgy érezte, hogy a célba jutás öröme akkor lesz teljes, ha elérheti a Beaufort-tenger vizét. A meredek part nem volt alkalmas erre, mert a szokatlan melegben felengedett, és amikor megpróbált közelebb jutni, elsüllyedt a sárban. Így némi tépelődés után kelet felé folytatta az utat, a selfnél megállt, néhány szükséges dolgot magához vett – látcsövet, diktafont, kamerát – és hátrahagyva a szánt, elindult befelé. A víz sokkal messzebb volt, mint ahogy a partról látszott, de legalább a jég stabilnak tűnt. Bird mégis óvatos maradt, több mint egyórányi puhatolózással jutott ki a self szélére, az utolsó métereken pedig minden résre odafigyelt; megállapította, hogy régi törésvonalak, melyek néhány centivel mélyebben összefagytak már. Kiérve azt is látta, hogy nem fogja a tengerben elmosni az edényeit, mert a leszakadás öt láb magas, mégis elégedett volt. Ha óvatosan is, de a lábát a víz fölé lógathatja, s készíthet néhány felvételt, amint a világvégén ücsörög. Visszafelé, a saját nyomait követve gyorsabban haladt az enyhén nedves havon, majd a szánnal behajtott a selfre, épp addig a pontig, ahová először jutott. Felállította az állványt, bekapcsolta a digitális kamerát és felvette Selmának a letáborozást. Békés idő volt, a víz barátságosan locsogott, Bird lehunyta a szemét, néhány pillanatra felrémlettek benne a kubai partok, a forró és aranyló mexikói föveny, hallotta a fürdőzök kacagását, a latinos sikkantásokat, a megélénkülő déli szélben csattogó napernyőket, de amikor a szemét kinyitotta, csak néhány rózsás sirály keringett fölötte.
Alkalmi konyháját, egy spirituszégőt és a konyhafalat pótló szélárnyékolót a letörésnél állította fel, hogy míg első kávéját issza a sarkvidék kapujában, jól lássa a közelben úszó jégtáblákat, az indigókék, ezüstösen fodrozódó tengert. A szánt és a kutyákat kissé beljebb hagyta. Vizet forralt, néhányszor integetett a kamerának, kenyérdarabkát dobott a közelben leszálló sirálynak, előkészítette fekhelyét, odahordta a legszükségesebbeket, az út során alaposan összehorpadt csajkából gyorslevest evett, elrakta a kamerát, és lefeküdt.
Abban a tudatban zuhant álomba késő este, amikor a Nap épp csak kilátszott a távoli jégvárak sziluettjei mögül, hogy az útnak, a kalandnak vége, noha ennek pontosan az ellenkezője volt igaz: amit célszalagnak hitt, hat órával később starthellyé vált. Rianás döreje verte fel a Franklin-öböl csöndjét és a self fölötti jég hosszirányban megrepedt. A leváló, szablyaalakú, legalább háromszáz lábnyi tömb – akár a dokkból egy csatahajó –, tömegénél fogva viszonylag lassan, viszont irtózatos recsegés-ropogás és rázkódás kíséretében belecsúszott a tengerbe. Bird először felugrott, de mivel a rianás csak karnyújtásnyira volt tőle, inkább hasra vágódott. Néhány másodperc múlva tudatosult benne, hogy a felszerelés java odaát maradt, ezért újra felszökkent; a kutyák vadul rángatták az istrángokat és nyüszítettek, a hasadékból moraj hallatszott, Bird a fekhelyénél lévő holmikat kezdte átdobálni; alig suhintott át néhányat, épp csak megmarkolta a csővázas hátizsákot, a hatalmas szablya megdőlt, és gyorsulni kezdett, a rianás pillanatok alatt akkorára nőtt, hogy már lehetetlen volt átugrani. A jégtömb lassan, de biztosan kiúszott a Beaufort-tengerre, míg Bird kétségbeesetten szaladgált fel és alá, mint aki ugráshoz készül, de bátorsága nincs. Tanácstalanságát semmi se jellemzi jobban, mint az a mondat, amit jó darabig eltartó futkosása közben rögeszmésen hajtogatott: „Nem hiszem el. Nem hiszem el.”
 Még mindig jobb a hideg vízben átúszni, esetleg több fordulóval áthordani a cuccokat is, mint itt rekedni, gondolta majdnem helyesen, de kétségtelen az is, hogy a jégtábla túl vastag volt, s nem tudta elképzelni, hogyan fog kimászni rá; a jégmentes part pedig túl messze, hárommérföldnyire esett. Később arra gondolt, hogy a tábla csak a leszakadás erejétől távolodott el a parttól ennyire gyorsan, s ez a távolodás némi idő után lelassul, talán meg is áll. Mivel a szél a Banks-sziget felől, vagyis a part irányába fújt, azzal áltatta magát, hogy megállítja a jéguszályt, esetleg vissza is fordítja, s így ismét elérhető távolságba kerül a part. Nem számolt azzal, hogy a kedvezőnek tűnő, ráadásul megélénkülő szél csak a felső rétegeket tereli a leszakadás felé; ez a hullámok alakjában szakadatlanul kifelé áramló víztömeg a partnak ütközve lebukik, és a mélyben óriási folyamként fordul vissza, a nyílt tenger irányába, a jégtömb java pedig épp abban az alsóvízben úszik; olyan ez, mintha a hajó vitorlája a felszín alatt volna kifeszítve, vagyis a két áramlat küzdelméből minden bizonnyal az alsó, alantasabb kerül ki majd győztesen. Ráadásul nem áll fenn ugyanez, ha megfordulna, és déli irányból fújna a szél, mert akkor (minthogy nincs part, ami a felsővizet megfordítsa) pusztán a szél ereje érvényesül, tehát a sziget így is, úgy is távolodik a parttól – akárcsak Selma bátyjától bármiféle esély.
Kétségbeesése pánikká fokozódott, amikor rájött, hogy a rádió is túloldalon maradt. Bird gyors mérleget vont. Számolni kell a legrosszabbal is, ezt mondta neki valaki a portlandi kutyaszánhajtó-klubban, ezért arra gondolt, nagyon helyesen, hogy a tábla haladási iránya talán sosem változik, s mivel a túloldalon maradt holmik, főként a rádió, inkább segítik a hazajutást, mint azok, melyek vele vannak, az átúszás mellett döntött. Levetkőzött hát és óvatosan a jég szélére ment, arcot mosott, befröcskölte a tarkóját is, lassan akart a vízbe ereszkedni, de megcsúszott, elvesztette az egyensúlyát, és a tengerbe esett; úgy érezte: kővé dermed a szíve. Levegőért kapkodott, igyekezett a fejét a hullámok fölött tartani, mégis elmerült; a hideg, mint a jégből faragott tőr, már az első pillanatban a bordái közé hatolt, és a fagygörcs, mint a húsába ívódó ólom, a víz alá, a sötét fenék felé húzta. Mikor végre a felszínre vergődött a leszakadás elérhetetlennek tűnt. Megint felötlött: és ha nem tud kimászni se? A pőre gondolat is újabb pánikrohamot idézett elő, gondolkodás nélkül az úszó sziget felé fordult: már azt is túl magasnak látta, de kíméletlen tusakodás során sikerült visszakapaszkodnia mégis. Pár pillanatra elterült a havon, később gyorsan megtörölközött, felkapta a ruháit, ugrált, futkosott, végül megtörten, megszégyenülve, dideregve a hálózsákba mászott és elájult.
Az első napok szorongási-rohamai elcsöndesedtek, józan latolgatás és letargia felváltva látogatta Selma bátyját, míg az úszó sziget olyan messzire távolodott a parttól, hogy már a leszakadás se látszott. Eleinte aludni se tudott. A self valóban túl messze volt az átúszáshoz, de elég közel ahhoz, hogy tisztán hallja odaátról, álmában is, az elárvult, hevederre kötött kutyák nyüszítését. Úgy szólt a panaszos kórus, mintha a saját reménytelenségének hangja volna. Borzongva gondolt arra, hogy a kutyák éhsége nőttön-nő, senki sincs, aki élelmet dobjon nekik, s hamarosan egymást tépik szét. A harmadik naptól viszont már csak akkor hallotta őket, ha a szél délnyugatról fújt.
Ha nem ad életjelet, hamarosan keresni fogják, és akkor előbb-utóbb megtalálják, gondolta Bird; igyekezett arra koncentrálni, hogy minél könnyebben, biztosabban húzhassa ki addig. Míg fel nem tűnik egy helikopter. Úgy ítélte meg, viszonylag jó esélyei vannak. A medvék miatt a fegyvert mindig magánál tartotta, így az a szigeten is vele maradt. Lőszere nem sok, de akadt pár darab, elvileg vadászhatott is, a tenger nem mozdult és az időjárás se változott.
A három ballon közül kettő a szánon volt, egy pedig a szigeten. Sós vizet nem lehet inni, tehát édesvízről kellett gondoskodnia. Útközben patakból, hóból, jégből nyerte, most viszont szembesült az első problémával. A jégtáblát vékony, alig pár centis, gyorsan olvadó hó borította, amikor pedig a jégből főzött teát, megdöbbenve észlelte, hogy sós, vagyis úgy állt a helyzet, hogyha enyhe marad az idő, vízhiány végezhet vele. A probléma megoldására az összes havat egybehordta, de ez sem ment egyszerűen. A sziget alig érte el egy futballpálya méretét, s már az első napokban továbbtöredezett, ezért ifjabb Bird egyáltalán nem barangolt rajta, mindig a málha közelében tartózkodott, és még a hógyűjtés idején is magával vonszolta. Néhány nap alatt négy jókora hóbabát épített. Az olvadás ütemét is figyelembe véve úgy számolt, hogy tartalékai hetekig is kitarthatnak. Mivel a vártnál fáradtságosabb munka kimerítette, engedélyezett magának egy forró teát, bár a spiritusszal takarékoskodnia kellett. Épp ahogy a konzervekkel – aznap mégis kettőt evett és mintha az apró fényűzést kifogásolná az arktisz, másnap a jégtábla kettéhasadt. Birdnek be kellett érnie az egyharmadával, és egyetlen, lassan latyakká alakuló hóbabával.
Lett volna oka újabb pánikra, de erősen hitt a segítségben. Gyorsan rájött, hogy a legfontosabb dolgokra kell összpontosítani; még ha időlegesen kedvezőnek tűnnek a körülmények, vagy biztató jelek vannak, reményteli gondolatok adódnak, akkor se szabad enyhíteni a beosztás szigorán. Ha viszonylag magasan járt a Nap és a jégen sütkérezett, titokban az a gondolat is megkörnyékezte, hogy talán így a legjobb. Végre egy kis kaland. Valami életre szóló eset. A gondos és folytonos mérlegelés mellett csak egyetlen, bizonyos szempontból felesleges dolgot tartott meg: a kamerázást. Úgy gondolta, érdemes megörökíteni „ezt a túlélést”, az akksik lemerítése, az XD-kártyák felhasználása nem csökkenti a túlélés esélyeit. Rövid ideig örömét lelte a dokumentálásban, tíz nap múltán viszont már gyászos ábrázattal, hol rezignáltan, hol dühösen beszélt a kamerába:
„Nem tudom, hol a francba vannak… Nem igaz, hogy a műholdak korában nem képesek megtalálni. Köd sincs, szél sincs, hóvihar sincs! Hamarosan nagy szarban leszek, a hó elolvadt, a jég javarészt sós, az idő persze remek, a nap felét sütkérezéssel töltöm, a hálózsákban éjjel se fázom, de arra gondolok, bár volna sokkal hidegebb, akkor eshetne újra hó és megoldódna a vízprobléma. Még jobb volna, ha befagyna a tenger, akkor elmehetnék erről az úszó szigetről, talán visszajutnék a szánhoz is, igaz, GPS nélkül nem tudom, hogy most hol vagyok, de talán még nem túl messze. Ha meg nagyon hidegre fordul az idő, előbb-utóbb megfagyok. Spirituszom alig van, az élelem fogytán, a krémek a szánon maradtak, kiszáradt és berepedezett a bőröm, a bütykeimből gyakran szivárog a vér. Nem igaz, hogy nem jönnek értem. Selma biztos kerestet. Megőrjít a várakozás. Bár történne már valami!”
Kívánsága teljesült. Véget ért a derűs, szélcsendes idő, orkán erejű szélrohamok korbácsolták a Franklin-öböl vizét, és bár nem érzékelte, de a feltámadó tengeráramok gyorsan vitték a szigetet is. Aggódva kapirgálta, kóstolgatta a jeget, kémlelte az eget, jön-e már a havazás vagy egy helikopter? Rettegés töltötte el, amikor a sziget nálánál jóval nagyobb jégtáblákat közelített meg, s néhány alkalommal összeütközött velük; jókora jéghegynek sodródva, a legalább húsz láb magas jégfal árnyékában borzongva gondolt arra, hogy leszakadhat, és pozdorjává zúzhatja a szigetet. Ekkor határozta el, hogy az első adandó alkalommal átköltözik egy másik, nagyobb, biztonságosabb, s lehetőleg édesvízből álló táblára.
Leszállt a köd, ennek ellenére újra meg újra feltámadt a szél. Bird a tábla szélét se látta, így azt se tudta eldönteni, hogy a szélirány változik-e olyan gyakran, vagy a tábla forog? Remélte, hogy a ködös, szeles és valamelyest hidegebb időben esik némi hó is. Egyébként álló nap a hálózsákban gubbasztott, és ha sikerült legyűrnie rettegését, vagy a kimerültség ledöntötte, akkor aludt. Szükségét közvetlenül a vacka mellett végezte el. Ilyen vattaszerű ködről csak útleírásokban olvasott; félt, hogy belecsúszik a vízbe, ha a sziget időközben még kisebb lett, a hullámok csapkodását ijesztően közelről hallotta, számos dologra gondolt, amire még soha, s tett néhány olyan dolgot is, amit azelőtt egyszer sem, például imádkozott, bár nem tudta, kihez.
Néhány nap múlva elállt a szél, ám a köd továbbra is tartotta magát, csak akkor oszlott el, amikor a szél újra megélénkült, akkor viszont, mintegy varázsütésre. Bird öröme határtalan volt. Egyrészt látta, hogy a jéghegynek nyoma sincs, így már nem magasodik fölé semmi, másrészt szigete további jégtáblák közé került, s úgy tűnt, van némi esély a költözésre. A jégtömbök torlódása jelezhette azt is, hogy egy öbölbe vagy szorosba sodródott. Némi szerencsével kijuthat talán a partra is? Ráadásul a közelben tizenöt-húsz fóka és több száz sirály pihent. Ez megint csak a part közelségére utalt, arról nem szólva, hogy vészesen fogyatkozó tartalékainak pótlását ígérte egy esetleges fókavadászat. Az egyenként is örvendetes tények összhatását az se rontotta, hogy siralmasan nézett ki a körbeszart táborhely és Bird maga is.
A brókerből lett Robinson körbejárta apró szigetét, megnézte, mennyi maradt belőle, sietve összepakolt és elindult. Óvatosan haladt, így több mint tíz óra alatt kelt át kéttucatnyi táblán. Örömmel konstatálta, hogy mindegyik édesvízi jég. Közelebb jutott a fókákhoz is, akik nem zavartatták magukat, egykedvűen heverésztek egy lenyűgöző, romboidalakú jégkolosszus tágas, vízre nyúló platóján. Bird arra a hegyre szeretett volna átjutni, amely méretével, stabilitásával, fókáival, rikoltozó sirályaival azt sugallta, hogy talán már nem is jéghegy, hanem a part kezdete. De ha nem is az, a tetejéről bizonyosan messze látni. Bird azt remélte, hogy a plató barátságosan emelkedő keleti oldalán gondtalanul mászhat fel a csúcsig, másnap viszont csalódnia kellett. Újabb táblákon kelve át megállapította: a hegyre nem tud átmenni, az ugyanis egy másik torlasz része, a két torlasz között pedig széles, nyílt víz húzódik. Azzal vigasztalódott, hogy a heggyel szemközti tábla is óriási, és jóval több hó borítja, mint az elhagyott szigetet. Így hát letáborozott, részint abban bízva, hogy a plató alján lustálkodó fókák valamikor megélénkülnek, és akkor egyik-másik lőtávon belülre kerülhet.
Rendbe rakta a felszerelést, ezt-azt le is pucolt, felvette új állását, beszámolt tapasztalatairól és terveiről, majd az élesített fegyvert maga elé rakva a fókákat várta. Ismét csendes, meleg idő ígérkezett. Elhatározta, hogy már másnap hozzáfog a hó gyűjtésének. Reggel kellemes meglepetés érte: közvetlenül az orra előtt, elérhető távolságban hét láb hosszú fatörzs lebegett. Újabb jel, ami a part közelségét valószínűsíti, na és, egy kis tűzifa! Időnként a fókák is megélénkültek és a torlaszok közti vízben föl és alá úszkáltak, ugráltak, időnként eltűntek órákra is, de visszatértek mindig; néhány alkalommal egészen közel úsztak a brókerhez, de mire felkapta a puskát, lebuktak.
A fa lassan száradt, s hogy gyorsítsa a folyamatot, Bird hozzálátott a szétdarabolásához, kisebb-nagyobb részeket hasított le belőle, a sátorlapon szikkasztotta őket, amit pedig elég száraznak ítélt, berakta a hálózsák végébe. Ez a farigcsálás nyugodttá és elmélyültté tette, gondolatai elkalandoztak, sokszor arról is megfeledkezett, hol is van tulajdonképp. Nem kémlelte az eget, nem fürkészte a horizontot, nem várta a helikoptert ugrásra készen, épp ellenkezőleg: közelhajolt a fához, akkurátusan vagdosta, feszegette, csak néha pillantott rá a vízre, nem hozott-e újabb fát, nem bukkan-e fel belőle fóka. Talán ez a napokig tartó, alvásokkal váltakozó, andalító szöszölés lehetett az oka annak, hogy amikor váratlanul egy gyűrűs fóka szökkent ki a táblára, épp ott, ahol Bird törökülésben, ölében a törzzsel farigcsált, majdnem hanyatt esett rémületében. A puska nem volt kéznél – szerencsére.
A fóka csodálatosan hajlékony, sima, barna, tündöklő és csillogó, vidám és erős volt, és legalább annyira meglepett, mint Bird. Hosszú bajuszszálai alatt, mosolygó szájában kisebb tőkehal vonaglott. Mielőtt kiugrott a jégtáblára, nem tudta, hogy odafönt egy ember ücsörög, amint az elmélyülten farigcsáló Bird sem sejtette, hogy alatta egy gyűrűs fóka köröz. Így hát sokáig bámulták egymást. Birdnek jó érzés volt ilyen közelről látni valakit, bárki is az. A fiatalnak tűnő jószág nemcsak tanácstalan volt, de szemlátomást kíváncsi is. Némi szemezés után Bird így szólt:
– Na, mi van?
A váratlan vendég meghökkent ezen, elejtette a zsákmányt és két rövid, éles vakkantás után a tengerbe vetette magát. Bird látta a jég pereme felé vergődő tőkehalat, de meglepetésében moccanni se tudott; csak az utolsó pillanatban lódult utána, akkor viszont olyan vehemensen, hogy kis híján maga is a vízben végezte. Visszaült a helyére, a fatörzshöz, kezében a megadóan tátogó prédával:
– Nem hiszem el… Ha ezt Selma látná…
A vadásztőr nyelével kupán vágta a tőkehalat, elővette a kamerát, felrakta az állványra, bekapcsolta és visszaült.
– Szóval, itt vagyok egy jégtáblán, néhány napja még úgy álltak a dolgok, hogy szomjan halok, most viszont már vizem, illetve havam van bőven, a tengerből fát is szereztem, az előbb meg kiugrott az orrom elé egy fóka és itt hagyott egy halat! Fókát se láttam még így. Úgyhogy most meleg ételt ehetek, a tartalékaim se apadnak, nem kell konzervet bontanom, és a spirituszt se használom. Ha így mennek a dolgok, valamelyik nap talán még fókát is lövök, és akkor elég húsom lesz. Most pedig felveszem, hogyan készítek el egy valódi, sarkvidéki ebédet.
Ezen a ponton az órájára nézett, és helyesbített:
– Pontosabban inkább vacsorát. Délután négy van. Fogjuk fel vacsorának.
A fadarabokból kis gúlát rakott, az aljára háncsot, végül a fotópuska makrójával, a Nap sugarait használva meggyújtotta, a kibelezett, lepikkelyezett ínyencséget pedig sátorvasra tűzve megsütötte.
Másnap koradélután nekivetkőzve heverészett, amikor ismét megjelent az újdonsült ismerős. Éppoly váratlanul, mint előző nap, bár most egy kicsit távolabb szökkent ki, és rövidebb ideig maradt. Már nem volt meglepett. Tudta, hogy Bird ott van. Kiszökkent és már ugrott is vissza. Társai is a környéken cirkáltak, de tisztes távolságban. Bird látta, hogy a fóka újra meg újra visszatér, ezért arra gondolt: itt a remek alkalom a vadászatra. Már a puska után nyúlt, amikor a fóka ismét megjelent, megintcsak hallal a szájában. Éppúgy, mint előző nap, hosszan mustrálta a lesoványodott embert, aki nem kevés sóvárgással bámulta a szájában ficánkoló heringet.
– Na, rakd le szépen.
Az állat olyan mozdulatot tett, mintha udvariasan meghajolna.
– Okos fóka, tedd le azt a kurva halat! – mondta ifjabb Bird újra, és úgy csinált, mintha ráijesztene. Erre a fóka felhorkant, meglóbálta a zsákmányt, bedobta a szigetre, és két vakkantással a tengerbe ugrott. Bird gondolkodás nélkül, sokkal gyorsabban és ügyesebben, mint előző nap, a heringre ugrott, leütötte azt is, úgy állította a kamerát, hogy a szoros meg a jéghegy látszódjon, és a képbe ült:
– Elég valószínűtlen, de a tegnapi fóka az imént, talán öt perce sincs, visszajött, és megint kaját hozott. Pontosabban itt hagyott egy halat megint. Nem tudom, mire véljem, de azt hiszem, ez elég érdekes. Itt van, ni! Talán valami heringféle… Most is a környéken úszkálnak, alighanem vadásznak. Amikor végeznek, a szoros túloldalán, a jéghegy platóján gyülekeznek – mondta Bird, amikor közvetlenül a jobbján, egy pillanatra megjelent, majd eltűnt a különös barát.
– Láttad? Ugye? Nem beszélek hülyeséget. Láttad? Remélem, rajta van a felvételen. Szerintem ez ugyanaz a példány. A többi nem jön ide. Odébb ülök, hogy jól látszódjon, talán megint kiugrik – és ifjabb Bird kivonult a képből, így a kamera már csak a szoros nyugodt, jégtörmelékkel teli, sötétkék, alig fodrozódó vizét vette.
– Aztán lehet, hogy ma már nem jön, nem tudom… Azért várjunk még egy kicsit, legfeljebb lesz egy jó hosszú kép a szorosról.
Ám akkor a bróker jótevője ismét kiugrott a tengerből, épp a kamera előtt. Testén a víz selyemként ragyogott, érdeklődve mustrálta a szokatlan szerkezetet, bajuszszálain jégbogyók csüngtek, szuszogott, fújtatott, és hajbókolt. Megismételte a ki-beszökellést néhányszor, végül delfinugrásokkal elúszott a plató felé. Bird visszatért a képbe:
– Na ugye! Nem megmondtam?
A következő felvételnél bármit csinált is, félszemmel folyton a vizet kémlelte. Nemhiába. Koradélután ismét megjelent, ahogy Bird mondta, nemes egyszerűséggel: A fóka. Azzal a hangsúllyal, mintha egy kipusztulás szélén álló faj utolsó egyede volna.
– Légy üdvözölve! – köszöntötte vidáman és meghajolt. A fóka ezúttal minden teketória nélkül rakta le a halat, úgy tűnt, viszonozza az udvariasságot, bár furcsa, kígyózó mozdulattal, hátracsapta a fejét, hosszú, ugatásszerű hangot adott, vakkantások egész sorozatát, a bróker pedig pukedlizett. Ez érdeklődést váltott ki az állatból, úgy tűnt, hogy töpreng, mozdulatlanul, kérdően bámult, végül, mint aki elhatározásra jut, elszántan a vízbe ugrott. Bird a halra startolt, leütötte és elrakta. Már előkészítette a tűzifát, amikor csobbanás hallatszott a közelből, a fóka épp csak néhány pillanatra tűnt fel a sziget szegélyén, s egy jókora hal nagyívben repült ki a tengerből, egyenest a táborhelyre. Legalább kétarasznyi volt és nyomott vagy fél fontot. Bird megdöbbenve a jég szélére állt, a fókát kereste, de hiába, mert aznap már nem mutatkozott.
A néhány héttel későbbi muszter készítése során, a szemlátomást megerősödött Bird boldog várakozással tekintgetett az órájára, majd egy ponton gyermeki, ártatlan és állati örömmel azt mondta:
– Most jön. Figyelj csak! – és akkor a fóka megérkezett, szájában viszonylag kicsi hallal. Bird, a korábbiakkal ellentétben már állt, és nem ült. Mélyen meghajolt és komédiába illő dagályossággal efféléket mondott:
– Üdvözlöm a Jeges-tenger könyörületes hercegét, szívből örvendek a látogatásnak…
A fóka bedobta a halat, Bird elvette és egy pillanatra a kamerába nézett:
– Most figyelj! Ha ezt csinálom, lepényhalat hoz – és a türelmesen várakozó állathoz fordult, maga elé terítette a hálózsákot, leguggolt és bemutatott egy példásan kivitelezett bukfencet. A fóka horkantott és eltűnt. Bird a kamerához fordult:
– Most elment lepényhalért.
És várt, és várt, és várt.
– Nyugalom. Nem hibbantam meg. Hozni fogja, meglásd!
Igaz, hosszú idő után, de végül valóban megjött a fóka, és csak úgy kutyafuttában kihajított egy halat – jól láthatóan lepényhalat. Ezt követően Bird bemutatta tűzifakészletét, amit azokból a darabokból halmozott fel, melyeket a fóka tolt a szigethez különféle mutatványok fejében. Mielőtt az akksik végleg lemerültek és ifjabb Bird már nem tudott felvenni több jelenetet, még néhányszor megörökítette, amint viszonylag nagy tűznél, aggasztó vihorászással kövér halakat sütöget, és azt ismételgeti:
– Nem hiszem el. Nem hiszem el. És gőzöm sincs, hogy hol vagyok.
 Ám egyszer minden jónak vége szakad. Először a levegő hűlt le. Már nem lehetett sütkérezni. Bird nyugtalanul járkált a hetekig egyhelyben rostokoló szigeten. Látta, amint a szoros végében már fodrozódik a víz. Látta, hogy az ég is kékebb. Sötétebb is, kékebb is. Aztán a szemközti jéghegy tetején szárnyra kapott a hó, alig néhány másodperccel később pedig erős szél sepert át a szoros és az összetorlódott jégtáblák fölött. Az addig lazán egymást érő, kisebb-nagyobb szigetek váratlan lökdösődésbe kezdtek, letöredező jégdarabokkal telítődött a víz, és olyan hangot adott, mintha millió csengettyű úszna benne. Alacsonyan rohanó, ólomszürke felhők jelentek meg, a Nap hol eltűnt mögöttük, hol meg előbukkant, és alászálltak az első hópelyhek is; eleinte puha vatták sodródtak a légben, később sűrűn, apró szemű, kopogós hódara esett, felhők fedték be az eget széltében-hosszában, a szél pedig egyre csak erősödött. Bird minden fokozatnál azt hitte, nem erősödik tovább, s amikor megállni is alig tudott benne, egyszerűen nem volt képes elképzelni erősebbet. Nem rohamokban jött, hanem csak fújt és fújt, erősen és eszelősen, ez pedig azt ígérte, hogy nem lesz vége egyhamar. A havazáshoz párásság társult, a jégtáblák napokig törték-zúzták egymást, Bird rettegve lapult a hálózsákban minden göncét maga köré gyűjtve és rimánkodva: „Bár állna már el a szél!” A havazásnak persze örülhetett volna, ha nem így jön, mert a hódara, majd a később fellegekben érkező, fullasztó porhó nem maradt meg a táblákon, az orkán miatt csak átsodródott rajtuk, és a tengerben kötött ki. Félő volt, hogy az addig biztonságos sziget darabokra szakad, ráadásul az ítéletidőben a fóka se látogatta.
Bird maga se tudta, hány nap telt el a hóviharban, a félelemtől aludni se tudott, amikor pedig teljesen kimerült, a hálózsák aljában sündisznóként összekuporodva elájult, és csak a szokatlan csendre riadt fel. Bekövetkezett, amitől félt: óriási szigete összetört, s egy megalázó méretű darabkán találta magát. A torlaszok eltűntek, sőt a jégtáblák többsége is, amelyek maradtak – ha ugyanazok voltak egyáltalán – messze voltak és szintén nagyon kicsik. Néhány jéghegy látszott ugyan, de valahol a mérhetetlen messzeségben, az őrjítően kék nyílttengeren. Amerre a szem ellátott, csak víz és víz, némi jégtörmelék, és egy-két reménytelenül apró, erősen imbolygó sziget. Többségükön az unottan ringó tenger is átcsapott, úgy úszkáltak és billegtek, mint egy hajótörés kacatjai. Mindebből nem lehetett kiolvasni semmi bíztatót.
Birdben felvetődött a gondolat, hogy a vihar délebbre vitte, bár ahhoz ki kellett sodródni az Északnyugati-átjáróból, ami lehetetlennek tűnt, ezért a minden addiginál nyáriasabb időjárást inkább az éghajlatváltozással magyarázta. Szigete olyan kicsi volt, hogy az olvadás okozta zsugorodást is érzékelte, ráadásul, minthogy hó már nem volt rajta, kénytelen volt farigcsálni belőle, ha inni vagy főzni akart. Más kérdés, hogy nemigen akadt főznivalója se, újra kuporgatni és éhezni kellett. Ezzel együtt visszatért a kétségbeesés is, és egy furcsa, gyöngéd érzés: a halálvágy.
Másnap látcsövével felfedezett egy úszó jegesmedvét. Először megrémült, majd úgy gondolta, kapóra jön. Lelövi és megeszi. A legyengült medve el-elmerülve küszködött, itt-ott megpróbált kikapaszkodni a táblákra, de azok elforogtak, elsüllyedtek, töredeztek alatta. Bird legalább egy órán át figyelte a medve küzdelmeit, azt latolgatva, az ő szigete elbír-e még egy jegesmedvét is. A szánalmas állat összevissza evickélt, nem volt határozott célja vagy útiránya. Ebben a kóválygásban egyszer majdnem lőtávon belülre ért, de mint aki meggondolja magát, visszafordult, pedig végzetesen sovány volt, és nyilván éhes, tehát Selma bátyját zsákmánynak tekinthette volna. Bárhogy is, továbbúszott és újabb küzdelmek árán, épp abba az irányba, ahonnan jött, eltűnt. Bird megnyugodva és szomorúan ült a jégen. Két óra múlva tizenöt-húsz beluga tűnt fel a közelében, lassan úsztak, levegőért egyszerre, összehangoltan bukkantak a felszínre. Kétszáz lábnyira vonultak el Bird jege mellett, majd csönd lett.
Bird úgy döntött, hogy teát főz. Felállt, megemelte a málhazsákot, és akkor a sziget oldalra dőlt. Kissé odébb lépett, erre egyenesbe állt. Többször is változtatta súlypontját és rájött: már olyan kevés alatta a jég, hogy kisebb mozgásra is billeg. Soha az életben nem volt olyan csüggedt és fáradt, mint akkor, ahogy óvatosan, akár az albatrosz a tojásra, ügyelve minden mozdulatára, visszaült. Enyhe, déli levegő áramlott felé, a tarkóját perzselte a Nap, az égen néhány kicsi felhő ácsingózott, a magasban repülőgépek csillogó fémkapszulái húztak át egy légifolyosón, nyílegyenes kondenzcsíkot hagyva maguk mögött, néhol sirályok fehérlettek a vízen. Ifjabb Bird korábban is sokszor bámulta vágyakozva, különös érzésekkel, sütkérezés közben azokat a távoli repülőket, arra gondolva, ha az utasok tudnák, hogy épp most húznak el egy jégtáblán rekedt kalandor felett, mit tennének, és mit gondolhatnak azok az őserdei törzsek, akik sosem láttak fehér embert, csak azt érzékelik, hogy bizonyos idő óta, különös tárgyak húznak vonalakat az égre; és ő, a jól kereső agglegény, amikor repülővel utazott Kubába, Pekingbe, Londonba, vajon hány hajótörött fölött repült át élete során?
Úgy határozott, hogy nem csinálja végig azt, amit a jegesmedve, inkább főbe lövi magát, akkor is, ha sirályok szedik darabokra, csontjai pedig majd a tenger fenekén nyugszanak. Később úgy finomította a gondolatot, hogy a puskacsövet inkább a szívére irányítja, ne szétlőtt pofával feküdjön ott, ha megtalálnák mégis. Vár még két napot, a maradék fára rádob minden éghetőt, a hálózsákot, anorákot, szélfogót, leönti spiritusszal és meggyújtja. Átmelegszik utoljára, és ha már alaposan átforrósodott, jöhet a golyó.
Épp az utolsó óra koreografálásával foglalkozott, amikor prüszkölést hallott, az orra előtt felbukkant a fóka és körbeúszta a szigetet, mintha azt mondaná: „Hát ez bizony nem sok. Azt hiszem komoly bajban vagy.” Csinált néhány orsót, és jókora szusszanással eltűnt a víz alatt. Néhány perccel később újra feljött, hallal a szájában. Nem ugrott ki a szigetre, amiért Bird roppant hálás volt. A környék jégdarabjai a legkisebb hullámzás hatására is úgy forogtak, mint a csapágygolyók, és ha kiugrik, talán Bird jege is felborul. A fóka tehát kidugta fejét a kis hallal, és hosszan mustrálta a siralmas emberi lényt, aki már felállni se mert, és óvatosan, ültében pukedlizett. A fóka bosszúsan horkantott, a halat a tengerbe hajította és elúszott. Kisvártatva lepényhallal tért vissza. Bird napok óta nem evett. Ügyelve minden mozdulatra, lassan felállt, hogy bemutasson egy mérlegállást, valamit, bármit, de hamar belátta: ez lehetetlen. Az erősen imbolygó szigeten megállni is csak üggyel-bajjal tudott. Inkább visszaült, rámeredt a fókára és azt mondta:
– Nem lehet. Értsd meg, nem lehet!
De az állat nem értett a szóból, eldobta a lepényhalat és úszkálni kezdett a jégkocka körül. Bird csak a fejét tekergette, és néha úgy érezte, hogy alulról a szigetet bökdösi. Később még nagyobb hallal bukkant fel, háton úszva, a jól ismert, vakkantások sorozatából álló hangot adta, de amikor Bird erre se reagált, a harmadik halat is eldobta. Selma bátyja magatehetetlennek érezte magát, megharagudott a fókára, és úgy döntött, hogy lelövi. Némi szerencsével talán a szigetre húzhatja, és azon a bizonyos utolsó órán tarthat még egy lakomát is. A málhazsák oldalzsebéből elővett két töltényt, megtörte a puskacsövet, becsúsztatta a patronokat, és lövésre kész állapotban, abba az irányba fordítva, ahol a fókát utoljára látta, az ölébe vette. Bird idegszálait a végletekig feszítette a düh, ujja a ravaszon, másik keze a markolaton volt, alacsonyan tartotta, nem emelte szemhez, amolyan csípőtüzelő állásban várta a fóka felbukkanását. Amikor végre feljött, épp előtte, a minden korábbinál nagyobb lepényhallal, és egy pillanatra megállt, Bird véletlenszerű rezdüléssel meghúzta a ravaszt. A fókának ijedtségre se maradt ideje, a bróker épp pofán lőtte. Tisztán látta, ahogy a fóka arca leszakad, és a lepényhallal együtt elrepül.
– Bazd meg a lepényhaladat – mondta Selma bátyja.
 Kitartott a szélcsend. A tetem körülbelül nyolclábnyira lebegett, később lassan eltávolodott. Másnap megkerülte a szigetet, harmadik nap messzire sodródott, Bird csak távcsővel látott belőle valamit. Amikor sirályok szálltak rá, azokra is leadott néhány lövést, és lefeküdt. Mire felébredt, a fóka újra közel volt hozzá, olyannyira, hogy a málhakötélre erősített késsel megpróbálta még közelebb húzni, ám a sikertelen dobásoknak köszönhetően a fókadög kicsit messzebb úszott. Bird úgy határozott: nem lövi mellbe magát, míg egykori jótevőjét ki nem halássza, és meg nem eszi.
A tervezett kapituláció határideje lejárt, Bird csak ült és a fókahullát fixírozta, amely dél körül újra kötélhossznyi közelségbe került, Bird viszont ülve maradt, nem tett semmit, csak figyelt. A tetem centiről centire közeledett, délután négy óra felé széttrancsírozott homlokával megérintette a szigetet, és akkor, csakis akkor, Bird lassan, nagyon lassan lehasalt, megragadta a melluszonyát, és a szigetre húzta. Előhalászta a száraz fát, leöntötte spiritusszal, a puskába töltényeket rakott, a kést levette a kötélről, végighasította a fókát, elválasztotta az irhát meg a hájat a hústól, egy jókora darabot a késhegyre tűzött, majd meggyújtotta a tüzet. A spiritusz, a sercegő háj és az irha bordó lángjai magasra csaptak, sűrű, fekete füst szállt fel, Selma bátyja hátrahőkölt az arcába csapó forróságtól és a füst útját követve felnézett: százlábnyira, a derült ég közepén, hatalmas, koromfekete helikopter szitált – pontosan fölötte.

Centauri “Élet a jégen” videója

Az Úszó sziget a Nappali Menedékhely oldalán


Centauri író magvető kék angyal jégvágó Jákob botja regény novella kortárs irodalom ice pick Jacl London

Fotó: Centauri

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.