• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Kút a Nap alatt (Kék angyal, Magvető, 2008)

Amiatt is aggódott, hogy a viszketés esetleg világi életéből maradt vissza, s ha igen, és neadjisten kénytelen ez ügyben színt vallani, akkor miféle rosszallással találhatja szemben magát. Épp ezért lopva, de alaposan kifigyelte a többieket a vesperáson, a vasárnapi nagymisén, esti zsolozsmán, vigílián, még az ebéd alatt is azt fürkészte, mások mikor, hol és mennyit vakaróznak. És amikor november végén megjöttek az első fagyok, lehullottak a levelek, a rovarélet teljesen megszűnt, éjszaka nyugtalan lúdcsapatok gágogását visszhangozták a borostyánnal befutott várfalak, nappal pedig darvak lágyan hullámzó rózsafüzérei húztak át alacsonyan a bazilika tornya fölött, látta, hogy vakaróznak a többiek is. A templomszolga, Priusz, Papirusz és Trampli atya, épp úgy, mint a kapus kutyája vagy Koleszterin macskái. Gigász apát nemegyszer Úrfelmutatáskor is.
Centauri író szerző magvető kék angyal jégvágó kákob botja irodalom regény novella film videóKrizosztóm féléve volt novícius, amikor viszketni kezdett. Leginkább a hátán, később a tarkóján, a hajlataiban, s végül a hasán és az arcán is. Eleinte nem tulajdonított a dolognak jelentőséget. Augusztus volt, a levegőben virágpor, az udvar csupa szalma, a várkörön szénásszekerek jártak, az árokparton nyakig ért a csalán; nappal millió légy lepte el a hospoda alatti hizlalda falait, még a Porta Speciosa vörös márványból faragott kőfonatai, konzoljai is feketélltek a legyektől; Kripli atya öszvérei körül bögre nagyságú bagócsok repkedtek, amikor pedig lenyugodott a Nap, füstfelhőbe tömörülve rajzottak a kút fölött a szúnyogok. Viszketésre tehát volt ok épp elég, arról nem is szólva, hogy a kapus fekete, nevesincs kutyája Koleszterin atya macskáit kergetve napjában hatszor is széthurcolta bolháit az udvarban, ahonnan a földet söprő csuhák alsó csajkáiban gyorsan jutottak el a kolostor utolsó zugába, a legkisebb szobaoltárig is. Ugyan a viszketésnek nem látszott semmi nyoma, se bögölyre utaló, vizenyős duzzanat, se szúnyogcsípés után maradó búbos pír, és bolha tüsténkedését jelző apró, piros tűszúrásnyom se, ennek ellenére a monostorhoz tartozó falu szülötte, Krizosztóm testvér egész nyáron békésen vakarózott, s nem aggódott semmiért.
Ősszel lehűlt az idő és a ködben eltűntek a szúnyogok, böglyök, legyek, még a kapus kutyájának bolhái is inkább a vackon húzódtak meg, semmint kalandos felfedezőutakra menjenek, végigkóstolni az összes atyát, testvért és diakónust. De szegény jó Krizosztóm változatlanul, sőt ha lehet, egy fokkal jobban viszketett, mint augusztus folyamán. Ekkor aggódott először. Megnézte, hogy nem tetves-e, nem szedett-e össze valahol rühösséget. Vagy netán a homoki bolha fészkelte be magát a bőrbe? Amiatt is aggódott, hogy a viszketés esetleg világi életéből maradt vissza, s ha igen, és neadjisten kénytelen ez ügyben színt vallani, akkor miféle rosszallással találhatja szemben magát. Épp ezért lopva, de alaposan kifigyelte a többieket a vesperáson, a vasárnapi nagymisén, esti zsolozsmán, vigílián, még az ebéd alatt is azt fürkészte, mások mikor, hol és mennyit vakaróznak. És amikor november végén megjöttek az első fagyok, lehullottak a levelek, a rovarélet teljesen megszűnt, éjszaka nyugtalan lúdcsapatok gágogását visszhangozták a borostyánnal befutott várfalak, nappal pedig darvak lágyan hullámzó rózsafüzérei húztak át alacsonyan a bazilika tornya fölött, látta, hogy vakaróznak a többiek is. A templomszolga, Priusz, Papirusz és Trampli atya, épp úgy, mint a kapus kutyája vagy Koleszterin macskái. Gigász apát nemegyszer Úrfelmutatáskor is. Egyik kezében a szent és fehér ostya, Krisztus úr teste, míg a másik keze a metamorfózis ideje alatt, önkéntelenül a reverenda takarásában vakar. „Ha egyszer mindenki vakarózik és ugyanakkor senkinek semmi baja, miért aggódjak?” – gondolta Krizosztóm, azt se zárva ki, hogy ez a kóros önfigyelés nem más, mint a hiúság következménye. Amikor egy napon rájött, hogy a viszketés elmúlásáért imádkozik, elszégyellte magát, mert ezek szerint nem hagyatkozik az Úrra, nem bízik az ő akaratában. Ha egyszer úgy akarja, hogy viszkessen, akkor meg kell vakarni, gondolta Krizosztóm, de nem a viszketés miatt fohászkodni a vesperáson! Micsoda dolog az, amikor a faluban szegény koldusok, a városszélen meg leprások a betevőért és a túlélésért rimánkodnak. És ha már a viszketés ügyében fordul a Mennyei Atyához, akkor nem volna-e sokkal helyesebb Gigász apát úr viszketésének megszűntéért mondani néhány miatyánkot!?
Ám épp lelkiismeretességének köszönhetően nem tudott szabadulni a problémától. Gigász apát először megtévelyedésnek, gonosz tréfának, a gyónás szentségén való gúnyolódásnak vélte, amikor Krizosztóm megvallotta, hogy vakarózik – és nem adott feloldozást. Szegény testvér összetörve töprengett azon, vajon mi lehet az Úr célja azzal, ha kicsapatja a klastromból csak azért, mert meggyónta ezt a dolgot? Másnap Gigász apát magához hívatta, hogy megfeddje. Krizosztóm úgy gondolta: most aztán eltávolítják a testvérek köréből. Az apát szigorú volt, ám döntéseit megfontoltan hozta, s míg a tanács a viszketeg novícius kigolyózása felé hajlott, ő tudni akarta, mi végett gyón vakarásról. Krizosztóm a következő választ adta:
– Mivel jó ideje nem múlik ez a probléma, arra gondoltam, hogyha az Úr viszketést küld rám, talán azt akarja, hogy tűrjem. Végül úgy láttam, hogy próbatétel ez, mint a cölibátus, és ha vakarom, ellenszegülök.
Gigász apát igencsak elcsodálkozott, leültette Krizosztómot, és arra gondolt: ilyen jámbor testvérnek inkább a ferencesek között a helye, semmint egy tudós szerzetesrend soraiban. Fel is ötlött benne, hogy ezirányú javaslatot tesz, de hamar rájött: nehéz volna mindezt úgy kivitelezni, hogy a fraticellik meg ne sértődjenek. És az, bizony nagy kár lett volna, mert az apát – vérbeli-egyházi diplomataként – baráti viszonyt ápolt a barnacsuhásokkal éppúgy, mint a dominikánusokkal, bencésekkel, sőt a karótnyelt jezsuitákkal is. Majd arra gondolt: És ha azért vezette elém őt az Úr, hogy pietizmusból példát mutasson nekem? Ki tudja, mi célja van ezzel? Lehet, hogy a testvérnek igaza van, és ami viszket, azt vakarni nem szabad? Bárhogy is, maradjon köztünk ez a jóember, míg ki nem derül, mi hasznát vesszük, vagy mi végett alkotta ilyen jámbornak az Ég.
Gigász apát elmagyarázta, hogy vakarózni szabad, mivel nincs olyan passzus a Bibliában, amely a vakarást tiltaná, majd feloldozást adva elbocsátotta a testvért, aki megkönnyebbült, bár a vakarással kapcsolatos teológiai kételyei nem szívódtak fel maradéktalanul.
Amikor a karácsonyi ünnepek idején anyja meglátogathatta, a Gigász apát által engedélyezett öt percben Krizosztóm a testvérei hogyléte felől tudakolódott, meg arról, hogy az anyja tud-e valami szert viszketés ellen. A tél második felében a szokottnál is csöndesebb volt a klastrom, elmélkedéssel teltek a napok, Krizosztóm részéről viszont álmélkodással: hogy még mindig vakarózik, fektében, ültében, állva is, kibírhatatlanul viszket mindenütt, és egy este, kinyitva a Bibliát Mózes I. könyvénél, egészen apró, tejszínű bogarat pillantott meg, amint 1.18-tól siet, 3.15 felé; gyorsan átlapozta az egészet és efféle, tetűszerű bogarat talált még 37.20-nál, a Bírák könyve 16.6-nál, Máté evangéliuma 23.27-nél, a Jelenések 20.1-nél pedig hármat is! Krizosztóm testvér valósággal kétségbeesett. Becsukta a Bibliát, keresztet vetett, levette az ágyról a lepedőt, és bár tilos volt, mégis kilógatta az ablakon, úgy rázta ki, végül az asztallapra tette, és kisimította. Föléhajolt, vadul borzolta a fejét, majd bogarat keresett. Ezt megismételte vagy tucatszor, míg végül a lepedőn is meglátott egy férget.
– Istenem! Hát tetves vagyok – sóhajtotta, és szilencium ide vagy oda, miután elrendezte az ágyat, sietve a klauzúra felé vette az irányt, ahol egyenest az apáthoz rohant.
– Mi történt veled, testvér? – kérdezte Gigász apát, merthogy Krizosztóm csapzottan, verejtékezve, vadul vakarózva, szemlátomást a végső kétségbeesés határán állt meg előtte.
– Tetves vagyok – vallotta meg a novícius, kertelés nélkül, és imára kulcsolt kézzel, lesütött szemmel a fal mellé állt. Az apát elgondolkodott, majd kitessékelte a szobából.
– Várj meg itt! – mondta neki, és elment Jodid atyáért, aki később aprólékosan átvizsgálta Krizosztóm haját, gallérját, sőt hónalját is, de nem talált semmit. Gigász apát bosszúsan csóválta a fejét.
– Honnan veszed, hogy tetves vagy? Csak nem az a bizonyos viszketés?
Krizosztóm halkan, tisztelettudóan, de határozottan ellenkezett:
– Nem a viszketés miatt. Tetveket találtam. Rajtam alig van még, de a Szentírásban hemzsegnek!
– A Bibliádban? – kérdezett vissza az apát.
– Igen, a Bibliámban, főként a Jelenéseknél.
Jodid atya elmosolyodott, de amikor tekintete az apát rosszallásával találkozott, elkomorodott ő is.
– Szóval a Bibliádban, a Jelenéseknél? Hát akkor hozd ide nekünk azt a Bibliát!
– Igenis – mondta Krizosztóm, összegombolta a csuhát, megigazította a skapulárét, és elviharzott a szobája felé.
– Menjünk be! – javasolta Gigász apát Jodid atyának, aki arra számított, hogy most, amikor a novícius elment, megbeszélik négyszemközt a dolgot. Tudniillik, hogy szegény Krizosztómnak, aki mindig is furcsa volt, elment az esze. De Gigász apát nem szólt semmit, az asztalához ült, és várt, míg Jodid atya a félig behajtott ajtó mellett, a Mária-festmény alatt szobrozott. Nem kellett sokat rostokolni, a testvér lélekszakadva, két ujja közé csípve a szent könyvet, megérkezett. Gigász apát helyet csinált az asztalán.
– Rakd ide!
Krizosztóm engedelmeskedett.
– Nyisd ki a Jelenéseknél.
A testvér előkészítette a könyvet, Gigász apát felé fordította, de mielőtt kinyitotta volna, figyelmeztette az elöljárót:
– Nagyon figyeljen az apát úr, mert gyorsak ám, és egy pillanat alatt eltűnnek a kötésben.
– Jól van, csak nyisd már!
Ekkor Krizosztóm a jelző segítségével megjelölt tetves passzusnál hirtelen kinyitotta a Bibliát, Gigász apát és Jodid atya pedig ugyanabban a pillanatban kíváncsian közel hajolt, és valóban, ezúttal is négy-öt tejfehér, tetűszerű bogár szaladt szét. Krizosztóm megkönnyebbülve, mosolyogva egyenesedett fel, nem mondott semmit, de büszke volt. Jodid atya megpiszkálta a lapokat, ujjbeggyel elnyomott egy elkéső, tejszínű lényt, és Krizosztómhoz fordult:
– De hát testvérem! Ezek csak portetvek. Ezek nem szívnak vért. Tele van velük a könyvtár. Nincs miért aggódnod.
Krizosztóm megkérdezte még, hogy a portetű mit eszik, és megtudta, hogy papírt, port, bármit, ami régi könyvekben akad. Megkönnyebbülten és némiképp szégyenkezve lépett ki az ajtón, amikor az apát utána szólt:
– Krizosztóm testvér, még egy pillanatra! Azért gyakrabban porold le azt a Bibliát, és kevesebbet foglalkozz a viszketéssel.
Ebben a pillanatban maga Krizosztóm gondolt arra, hogy inkább a ferences barátokhoz kellett volna szegődni, nem pedig egy ilyen tudós rendhez. Igyekezett eleget tenni Gigász apát úr intésének, és attól fogva naponta háromszor, minden közösségi ima előtt leporolta a Szentírást, lapról-lapra átforgatta, és amikor portetvet talált benne, elfogta. Továbbá igyekezett nem gondolni az egyre erősebb viszketésre. És nem vakart. A viszketés tűrését olyan tökéletesre fejlesztette, hogy végül ő volt az egyetlen a klastromban, aki nem vakarózott. Akkor se, ha beleizzadt, és soha többé nem szólt senkinek a dologról, nehogy újra felsüljön, ennek köszönhetően a felszentelése után megjelenő dudorokról se számolt be Gigász apátnak. Ezek a köldöke táján keletkeztek, olyan helyen, ahol senki se látta. Később a hátán is felbukkant néhány. Alig voltak nagyobbak a mustármagnál. Krizosztóm figyelte őket, de bizonyos idő után nem szaporodtak, és nem változtak; úgy viselkedtek, mint a fökény vagy a tyúkszem, és mivel azokra hathatós a vérehulló fecskefű megtört szárából szivárgó sárga, néha vöröses nedv, azzal próbálta kezelni a sajátos bibircsféléket is, de nem ért el semmiféle hatást. Nyár közepén az egyik növekedni kezdett, s egy hét alatt akkorára duzzadt, mint egy barackmag, és igencsak fájt. A hólyag puha volt és középen sárga. Krizosztóm néhány napig vívódott, majd egy este kiszúrta, és kinyomkodta belőle a sűrű, gennyszerű lét; a hólyag elsimult, alábbhagyott a fájdalom, és a seb szemlátomást gyógyulni kezdett. Kora tavasszal viszont minden rosszra fordult – végleg. A dudorok szaporodni kezdtek, méghozzá rendkívül gyorsan, igaz, jó darabig elkerülték az arcát; ugyanakkor a lábán, a hátán és hasán kelésekké fejlődtek; ugyanolyan fájó, barackmag nagyságú, gennyel teli hólyagokká, mint az első. Krizosztóm nem győzte kiszurkálni őket, nyomkodni magából a nedvet, titkolni fájdalmait és kétségbeesését. Minden erejét összeszedve, ájtatosan allelujázott, elvállalt minden többletfeladatot, felásta a füvészkertet, felmosta az altemplomot, és ügyelt a kápolna mécseire is, hogy ki ne fogyjon belőlük az olaj. De amint várható volt, hamarosan megjelentek a göbök a nyakán és az arcán is, mintha csak pattanásai nőttek volna. Gigász apát figyelmeztette: mosson arcot gyakrabban. Krizosztóm nemcsak az arcát, hanem az egész testét olyan gyakran mosta, mint senki más. Hacsak egy módja volt rá és nem látták, napjában hatszor-hétszer is. A füvészkertből levendulát vitt magával és szétterítette az ágya alatt, mert a levendula elillanó olajától remélt gyógyhatást. Ám eredmény nem mutatkozott, viszont rádöbbent, hogy amit tett, az lopás.
Jött a gyónás ideje.
– Bűnös vagyok, atyám – mondta. – Szívemből bánom, hogy vétkeztem, de loptam.
Trampli atya, aki aznap a gyóntató volt, megütközött: lehetséges, hogy a jámbornak és igyekvőnek ismert Krizosztóm meglopja a barátokat vagy a klastromot? Penitenciának tíznapos böjtöt, száz miatyánkot, száz üdvözlégyet, és egyhavi zsolozsmát írt elő, valamint, hogy a lopást vallja meg Gigász apát színe előtt. Krizosztóm persze szívesebben böjtölt volna harminc napot vagy zsolozsmázott volna évekig, csak az apáthoz ne kelljen mennie. De amint azt Trampli atya előírta, annak rendje-módja szerint bejelentkezett.
– Miről van szó, testvér? – kérdezte Gigász apát.
Krizosztóm azt gondolta: Bár mondhatnám, hogy eldugult az öntözőcső, hogy kiszáradt a zsálya, bármit, csak ne kelljen azt mondani, loptam. Nagyot nyelt, térdre esett, őszinte gyöngeséggel és bűnbánattal, és kimondta:
– Loptam.
Csak ennyit. De Gigász apát nem tört össze, és nem ugrott fel. Higgadtan, csendesen kérdezte:
– És ugyan mit loptál?
– Levendulát a füvészkertből.
– Tudtad, hogy bármit, amit onnan az ember szed, Varádics atyától kell kérni?
– Tudtam.
– És folyamodtál Varádics atyához?
– Nem folyamodtam.
– Hát akkor ez csakugyan lopás – állapította meg Gigász apát, elgondolkodott, és kissé ingerülten megkérdezte:
– De mondd csak, mi a… Szóval minek kellett neked levendula?
– A betegségemre.
– Krizosztóm testvér! Ugye, nem akarod azt mondani, hogy a viszketésre? – kiáltott fel kétségbeesetten az apát.
– Nem, apát úr, nem! – kiáltott Krizosztóm is. – A keléseimre. A fekélyeimre. Nem tudom, mik ezek. Csak úgy nőnek rajtam.
Gigász apát kérdően nézett Krizosztómra, aki óvatosan feljebb húzta a csuhát, hogy kibukkanjon hólyagokkal borított, vértől és gennytől csatakos lábszára.
– Mennyei Atyám – sóhajtott az apát. – Ereszd le! Ereszd le! Menj ki a folyosóra! Nem is. Várj meg a kerengő udvarán!
Krizosztóm búsan, mégis reménykedve álldogált a kerengő kútja mellett, és a jól ismert, főbűnöket ábrázoló konzolokat úgy nézegette, mintha életében nem látta volna. Az udvar fölött, akár Mária főkötője, azúrosan kéklett az ég, és friss, hűs szél bukott alá a felhőkből; a négyzetben, mint egy freskón, épp középen hatalmas fehér madár keringett. Krizosztóm azon gondolkodott, mi az. Gólya? Az nem ilyen fehér. Kócsag? Gödény? Óriási sirály? Fehér sas? Hófehér holló? Dögkeselyű? Angyal? Ekkor megérkezett Gigász apát és Jodid atya.
– Jól van, fiam – mondta Gigász apát, nyugtázva, hogy szemlátomást türelmesen várakozik. – Most vetkőzz le!
Krizosztóm boldogan, időnként az égre és az óriási angyal-sasra, hollóangyalfélére sandítva gombolkozni kezdett a tavaszi szélben, a szikrázó napsütésben, a rendtársak előtt.
– Jézusom, irgalmazz! – mondta Jodid atya, amikor végigmérte a pucér Krizosztómot, majd az apát fülébe súgott valamit.
– Hát, testvérem – fordult Gigász apát a bárgyún mosolygó Krizosztómhoz –, ez alighanem olyan eset, amikor előbb érkezik a vezeklés, mint a bűn. Nem tudjuk, mi bajod.
De Krizosztóm ettől se lett szomorú. Úgy érezte, hatalmas tehertől szabadult meg most, amint anyaszült meztelenül áll Gigász apát és Jodid atya színe előtt, Isten szabad, kék ege alatt, üde és illatos levegőjében-éterében, nem rejtegetve borzalmas sebeit, hanem megmutatva, mintegy megvallva azt is – ahogy bűneit és hitét vallja meg az ember. És ez az érzés úgy elhatalmasodott Krizosztómon, hogy akkor sem esett kétségbe, amikor az apát így szólt:
– Mivel nem tudjuk, mi bajod lehet, nem mehetsz vissza a testvérek közé.
Krizosztóm látta, hogy az angyal egyre lejjebb és lejjebb ereszkedik.
– Alighanem el kell hagynod a kolostort egy időre, míg meg nem gyógyulsz, vagy ki nem derül, mi bajod – tette hozzá a tudós Jodid atya.
Lassan jutott el a szavak értelme Krizosztómhoz. Ámulva nézett az apátra, esdeklően Jodid atyára, végül földre vetette magát.
– Csak azt ne! Atyák! Apát úr! Ne távolítsanak el erről a megszentelt helyről! – majd rögvest hadarni kezdte: Mi atyánk, ki vagy a Mennyekben, szenteltessék meg a Te neved…
Jodid atya és Gigász apát szánakozva néztek össze.
– Lehet, hogy nincs is olyan nagy baja – súgta Jodid atya.
– De a testvéreket nem tehetjük ki efféle veszélynek – kontrázott az apát.
A két atya ekkor visszavonult a klastromba tanácskozni, összehívták a klérust, míg Krizosztómnak mozdulnia sem volt szabad az udvarról, ott állt egész délután.
Beesteledett. A levegő épp csak leheletnyit hűlt, megjelentek a csillagok, és velük Gigász apát, Varádics, Jodid és Trampli atya is. Az apát a szokottnál szigorúbb arckifejezéssel ácsorgott a fáklyafényben, így Krizosztóm egyből tudta, hogy nem beszél majd. És valóban. Trampli atya szólalt meg helyette:
– Kedves fiam. Szánjuk a sorsod, és megértünk téged, de neked is meg kell értened, nem vállalhatjuk a kockázatot, hogy ezek a fekélyek átterjedjenek a többi barátra. Ezért két választásod marad. Vagy elhagyod kolostorunkat, és ha meggyógyultál, visszatérsz majd. Ez volna szerintünk a legjobb, neked és nekünk, s talán a Jóisten akaratával is leginkább megegyező. De látjuk jámborságodat, és nem akarjuk bajodat, fájdalmadat újabbal tetézni, ezért felajánljuk azt is, hogy a kolostorban maradj, bár mindenkitől elszigetelve.
Krizosztóm reménykedve, kíváncsian hallgatta Trampli atyát, aki pillanatnyi szünetet tartva Gigász apátra tekintett. Az apát alig láthatóan bólintott, s Trampli atya folytatta:
– Te is tudod, hogy a monostori kút hosszú évek óta száraz, és nem ad vizet. Az volna az egyetlen hely, ahol biztonságosan különíthetünk el a többiektől úgy, hogy ugyanakkor, hacsak félig is, de velünk maradj. Ám a kút nagyon mély, egyedül leszel, és ki tudja, meddig nem jöhetsz fel onnan. Tehát gondold meg jól!
Krizosztóm örömkönnyekkel válaszolt, és az apát úrhoz ugrott volna kezet csókolni. A testvérek és az apát is visszahőkölt.
– Nem lehet, fiam – mondta Jodid atya.
– Non possumus – tette hozzá Varádics.
– Szóval a kút? – kérdezte Gigász apát.
– Igen, apát úr. Az Isten áldja meg!
– Hát jó. Akkor várj itt, Trampli atya előkészíti a dolgaidat, és hoz láncot is, amivel leereszthetünk.
– Máris? – kérdezte Krizosztóm.
– Meggondoltad magad?
– Nem, csak hát ilyen hirtelen?
Trampli atya súgott az apátnak valamit, mire az apát újra a beteg testvérhez fordult:
– Rendben. Trampli atya itt marad veled az éjszaka, virraszt veled, és imádkoztok a gyógyulásodért. A hajnali mise idejére kinyitjuk a Porta Speciosa kapuit, hogy hallhasd, amint érted és klastromunk egészségéért fohászkodik az egész klérus, aztán le kell ereszkedned.
Krizosztóm hálától elcsukló hangon megkérdezte:
– És a lopással mi lesz?
Az apát elgondolkodott.
– Azt hiszem, megbűnhődtél már. Feloldozlak. Légy ébren, és használd ki ezt az éjszakát!
 Parázslott az ég. Meztelenül kuporodott a csuhára Krizosztóm, mégsem fázott, enyhe éjjel volt. Éjféltájban Trampli atya, aki este nyolctól vele zsolozsmázott, így szólt:
– Jól van, fiam. Ennél többet nem tehetünk. Lesz még időd imádságra. Most pihenj, és fogadd meg az apát úr tanácsát. Használd ki ezt az éjszakát, dőlj hátra, és csodáld meg az Isten tágas egét! Így teszek én is.
Krizosztóm szó nélkül terült el a csuhán. Most először nem viszketett. Vakaródzás nélkül feküdt hajnalig, és a csillagokat bámulta, a felhőket, az alkony pírját, amikor pedig kinyíltak a Porta Speciosa kapui, és Trampli atya intett, felkapta a csuhát, felállt, és várta, hogy felzendüljön a Dei Glória; és úgy énekelte, hogy az odabent lévők is jól hallják, a mise végén pedig letérdelt a kút széléhez. Kisvártatva megjött Trampli atya egy jókora lánccal, ráakasztotta a csörlő kampójára és megrángatta néhányszor.
– Indulhatsz testvér. Hamarosan utánad eresztünk mindent, amire szükséged lehet.
Krizosztóm még egyszer felnézett az égre.
– Az Úr legyen veled – mondta Trampli atya.
– És a te lelkeddel – válaszolta Krizosztóm. Engedelmesen, csaknem boldogan lépett fel a kávára, kézbe vette a láncot, és ereszkedni kezdett.
Lefelé mászva a derekáig felgyűrődő csuhában, a comb belső oldalát horzsoló, keléseit dörzsölő láncon ide-oda lengve Krizosztóm annyira félt, mint még soha. De elhatározta, hogy kibírja, és nem sikít. Amikor leért, nagyon megkönnyebbült, bár a kút nem volt annyira száraz, mint ahogy azt Krizosztóm várta. A rendkívül hideg víz a térdéig ért, ráadásul néhány csont is akadt benne, ezért fel akart kiáltani, hogy merjék ki, de ahogy felnézett, megdöbbent, és egy hang se jött ki a torkán. Az ereszkedés közben érzett rettegés, derű volt ahhoz képest, ami odalent kerítette hatalmába. Amikor meglátta azt kicsi fényes korongot, ami ettől kezdve az ég! És az ég peremén azt az árnyat, ami Trampli atya távoli sziluettje. Krizosztóm apróbbnak érezte magát a portetveknél is, ráadásul valószínűtlenül sötét volt odalent.
– Jól vagy, Krizosztóm testvér? – kiáltott egy távoli, üreges, hideg hang, Trampli atya odafönt még barátságos, közeli, meleg hangja.
Krizosztóm ajkai összepréselődtek, majd kipattantak, szája óriásira nyílt, és üvöltött. De hogyan? Hang nem hagyta el, csak valami rettentő sötétség szállt ki belőle, mint templomtoronyból a denevér. Krizosztóm arcát elborította a zokszó nélküli könny, vonaglott, tátogott, akár a szákban vergődő hal, és egy pillanat alatt eliramlott belőle a remény.
– Hahó! Krizosztóm testvér? Jól vagy? Felelj! – kiabált a távoli hang, és minthogy Krizosztóm képtelen volt válaszolni, Trampli atya az ebédlőbe sietett, ahol az atyák reggelihez készülődtek. Gigász apát elhadarta az asztali áldást, intett Jodid és Loggia atyáknak, és velük együtt elviharzott a kerengő irányába. Mire a kút pereméhez értek, Krizosztóm már jobban volt. Túljutott az első megrázkódtatáson, és buzgón a 23. zsoltárt imádkozta. Gigász apát és a többiek aggódva hajoltak a kútba, ahonnan halkan, a mélyből, a sűrű sötétből ezt hallották: Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért.
Trampli atya a fejét fogta. Loggia atya azt mondta:
– Húzzuk fel!
Gigász apát lekiabált:
– Krizosztóm! Válaszolj!
Lentről ez hallatszott: Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.
Gigász apát Trampli atyára támadt:
– Hogyan küldhettétek le lámpa nélkül? Azonnal hozzatok neki lámpákat!
Trampli atya elviharzott. A zsoltározó Krizosztóm előtt nemsokára fény jelent meg – egy szép, piros viharlámpa meleg, barátságos fénye. Krizosztóm magához ölelte, és felnézett, mintha maga az Úr hallgatta volna meg imáit. A kút peremén három árnyat is látott, és végre meghallotta a kiáltozást is.
– Krizosztóm! Krizosztóm! Hallasz?
– Igeeen! – üvöltötte a testvér lelkesen.
A nap további része azzal telt, némiképp felborítva a kolostor rendjét, hogy berendezzék Krizosztóm új lakhelyét. Minthogy a kiabálás a visszhangos kútban kevéssé volt hatékony, először is a diakónusok terméből hoztak táblát, amelyből Nimbusz atya csinos darabot fűrészelt le; a táblát pedig tucatnyi kréta kíséretében leküldték Krizosztómhoz, hogy írja fel, mi mindenre van szüksége. Hogy szegény testvér ne a vízben álljon, deszkákat eresztettek le, csapokat és szegeket, vásznakat, asztalkát, egy széket, ágyneműt, tükröt, borotvát, dézsát a mosakodáshoz, és mindent, amit csak Krizosztóm kívánt, igaz, nem sokat kért. A monostori kút körül a sürgölődés eltartott estig is. Amikor Krizosztóm nem kért már semmit, a barátok pedig látták, hogy odalentről, a derengő fényből az apró alak barátságosan felinteget, sőt kiált – jól vagyok, testvérek, menjetek a dolgotokra! –, lassan elszállingóztak. Trampli atyát úgy kellett kisegíteni a kerengőről, mivel az előző éji virrasztás, majd a Krizosztóm leeresztését követő bizonytalanság, végül pedig a pánik a végletekig elcsigázta. Elkeseredett volt, és mardosta a bűntudat, bár Gigász apát később odament hozzá:
– Mi is gondolhattunk volna a lámpára. Vétkeztünk mi is.
De a lelkiismeretes Trampli atyát ez alig vigasztalta. Az újabb afférok elkerülése érdekében az apát nem engedte, hogy a kutat magára hagyják; néhány napra őrséget szervezett, amit az első éjszakán Kripli atya látott el.
 A továbbiakban viszonylag olajozottan mentek a dolgok, Krizosztóm nem panaszkodott, nem akart a rendtársak terhére lenni, sokat imádkozott, főként a zsoltárokat, és odalent, a kút mélyén is tartotta a kolostor rendjét. A templomszolga, amikor pirkadatkor a bazilikába igyekezett, hogy a padokra kirakja a kottákat, és meggyújtsa a kerengő gyertyáit, útba ejtette a kutat, és lekiáltott: hajnalodik! Krizosztóm pedig, bár nem látta senki, azonnal felkelt, rendbe hozta magát, és várt. Maga is meglepődött, de néhány hét múlva már apró neszezéseket is érzékelt, néha el-elkapott valamit a bazilikában zajló ceremóniából, hallotta a kiszűrődő gregoriánfoszlányokat, és így még azt is tudta, hogy odafönt a testvérek hol tartanak az imádságban. Persze eltelt némi idő, míg kialakult a pontos beosztás, melyik barát mikor megy a kúthoz felhúzni Krizosztóm piszkát, ki engedi le neki a tiszta vizet, ki veszi át ruháit, amit a kolostoron kívül eléget; míg Varádics atya összeállította, elkészítette azokat a kencéket, melyektől az egész klérus, a kapustól az apátig Krizosztóm mielőbbi gyógyulását remélte. Gigász apát maga is meglepődött, hogy mennyi aprósággal jár a kútba engedett barát, de a könyörületesség nevében elvárta mindenkitől, hogy zokszó nélkül teljesítsék a vele kapcsolatos feladatokat.
Krizosztóm nagyon fázott odalent. A kút mélye nemcsak sötét és nyirkos volt, hanem hideg is. A monostor ciszternájában, ha télen megrakták, sokszor májusig is megmaradt a hó. El lehet képzelni, mennyivel fagyosabb volt a kétszer mélyebb kút! A ciszterna alját akkor is látni lehetett, ha üresen maradt. A kút alját soha. Krizosztóm a folytonos didergést a vezeklés részeként fogta fel, de egyszer, amikor a növekvő hideg miatt egy hétig aludni se tudott, hányt, látomásai voltak, és már halálfélelem sanyargatta, azt gondolta: Nem akarhatja az Úr, hogy megfagyjak. Nem lehet akkora az én bűnöm! – és kérte az atyákat, küldjenek neki tűzifát. Igen ám, de a füst a kútból nem akart felszállni, pontosabban csak bizonyos idő után; addig viszont a kút aljában gomolygott, és félő volt, hogy Krizosztóm megfullad. Ekkor újabb embert, Krizosztóm utódját, egy novíciust jelöltek ki arra a feladatra, hogy napjában kétszer Koleszterin atya óriási kemencéjén téglákat melegítsen, és azokat a betegeskedő testvérnek leeressze. Amikor esősre fordult az idő, Krizosztóm kérte, hogy ácsoljanak a kút szája fölé tetőt. Nimbusz atya másnap reggelre csinos esőfogót csinált, de amikor Krizosztóm rájött, hogy így még azt a keveset, azt az érményi foltot se látja az égből, rimánkodott: vegyék le, inkább behúzódik a kút oldalfülkéjébe, amikor esik. Sok efféle macerával járt a beteg barát, de valóban igyekezett meghúzni magát, a testvérek pedig gyorsan megszokták, hogy a velejáró többletfeladatok a kolostor életéhez tartoznak. Egyetlen dolog volt, amiben Krizosztóm nem ismert mértéket: a gyónás.
 A gyóntatást és az áldoztatást – mivel még mindig lelkifurdalást érzett a lámpaügy miatt – Trampli atya önként vállalta magára. Nem tudta még, mibe vág bele! Krizosztóm állandóan gyónni és áldozni akart, ez utóbbit viszont csak mise keretében lehetett. Azt pedig nem volt ildomos táblán keresztül bonyolítani, de élőszóban is kínosan hosszú ideig tartott. Trampli atya bekiáltott a kútba:
– Az Úr legyen veled-veled-veled-veled!
Krizosztóm megvárta, amíg a visszhang elül, és ahogy a torkán kifért, felordított:
– És a te lelkeddel-del-del-del!
Vagy Trampli atya lekiabált:
– Emeljük fel szívünket az Úrhoz-hoz-hoz-hoz!
Mire Krizosztóm rekedt hangja visszaüvöltött:
– Felemeltük az Úrhoz-hozz-hozz-hozz!
Bizonyos pontokon a szertartás úgy megviselte Trampli atyát, nemcsak a torkát, de a lelkét is, hogy kisebb szünetet (ahogy mondta: elmélkedést) iktatott a misébe, és a kút mellé roskadt. E szünetekben Krizosztóm – mintegy jelezve, hogy lélekben ott van még – néha felvonyított:
– Áldott legyen az Úr neve-neve-ve-ve!
Végül Trampli atya Gigász apáttal is megosztotta kétségeit. Tudniillik: egyáltalán nem biztos abban, hogy mindez méltó a mise szentségéhez. Gigász apát némi töprengés után, arra való hivatkozással, hogy Krizosztóm végtére is felszentelt pap, engedélyezte, hogy misézhessen odalent magának, sőt áldozhasson is. Ezt a hírt, mint a kolostor és élete örömhírét, vagy az evangélium ígéreteit, úgy vitte Krizosztómnak Trampli atya. Már csak gyóntatnia kellett. A helyzet valóban sokat javult, Krizosztóm gondosan készült a kútban tartott ceremóniákra, megkapta Jodid atya régi miseruháját, álló nap hozsannázott, misézett, és ha épp tisztának találta magát, áldozott is. De épp ez volt a bökkenő. Bár egyre tisztább, ártatlanabb, elmélyültebb életet élt, egyre bűnösebbnek gondolta magát. Nemritkán épp csak megkapta a feloldozást, máris új gyónást kért. Se Trampli atya, se az őt egyre többet helyettesítő rendtársak nem látták Krizosztómot; nem láthatták szemében azt az őszinte, gyermeki vágyat, ami a makulátlant, a tökéletest kereste; nem látták arcát, amely lunátikus fénnyel világított a nyirkos félhomályban, míg a kút pereméről vízcseppek koppantak a homlokára; nem érezték, amint Krizosztóm minden reménye, hite, szenvedélye, tisztasága, létének minden értelme, szenvedése, kínja, boldogsága a fölötte ragyogó kútkávára összpontosul – ahonnan a végső megbocsátást várja! Mennyit láttak mindebből a testvérek? Mindegy, mit húznak fel, kihűlt téglákat, vacsorája maradékát, rongyát, piszkát, mellette mindig ott a tábla: Gyónni akarok! Ráadásul miféléket kezdett gyónni! Először az volt a baj, hogy azt is bánta, ha ízlett az étel, sőt azt is, ha boldog volt áldozás után. Később meg azt gyónta: ő talán egy szent! Koleszterin atya tartotta a hallgatási fogadalmat, de azért célzott Gigász apátnak arra, hogy Krizosztómnál nem a legjobb irányban haladnak a dolgok, ezért néhányszor maga Gigász apát úr gyóntatta meg Krizosztómot, aki a szokottnál is bővebben vallotta meg bűneit. Hosszú, nyugalmas időszak után Krizosztóm ismét a kolostori mendemondák élére került és állandó vacsoratéma lett. Végül a klérus arra a következtetésre jutott, hogy bűnös és veszélyes dolog a szerencsétlen testvér jámbor lelkét ekkora tétlenségre kárhoztatni.
– Az a baj, hogy Krizosztóm unatkozik, és nincs semmi dolga. Adjunk neki feladatot – javasolta Nimbusz atya.
Gigász apát teljes mértékben egyetértett. Már csak az maradt a kérdés, miféle feladatot láthat el valaki, aki keléses, fekélyes, vacogó testtel, betegen és talán már félőrülten, több mint három éve kuksol egy huszonnégy méter mély, vaksötét, nyirkos és fagyos kút legalján. A vasárnapi nagymise litániájába ismételten belefoglalták Krizosztómot, Gigász apát meg nem átallott a testvérekhez fordulni, némiképp szégyenkezve és megvallva: a rangidős rendtársakkal együtt sem tudták kiötleni, hogy Krizosztóm számára mi volna méltó foglalatosság.
– Imádkozom, hogy gyújtson valakiben világosságot az Úr, és valaki találjon ki valamit beteg testvérünk megmentése érdekében. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen – fejezte be a misét Gigász apát.
Nem sokkal ezután hosszú levelet kapott Krizosztóm, személyesen az apát úrtól, szépen lepecsételve, ahogy kell. A levélben ez állt:
 Krizosztóm testvérem!
Sokat töprengtünk az atyákkal azon, hogy vajon megpróbáltatásaidnak mi lehet a célja. Mert abban bizonyosak lehetünk, hogy az Úr nem cél nélkül rendelte így a dolgokat. Utóbb azt kell megvalljam neked, hogy mi magunk is vétkesek vagyunk. Hamarabb kellett volna azon gondolkodnunk, mit üzen ezzel a Jóisten.
Rövid leszek.
A munka és az imádság mellett szent kötelességünk az elmélkedés is, főként Isten és teremtett világának ügyében. Azt hiszem, hogy mi, a monostor dolgainak intézése közben kissé megfeledkeztünk erről. Talán ezért küldött épp hozzánk az Úr téged, és hozott ebbe a helyzetbe, hogy megtehesd, amit mi elmulasztottunk. Hisz senkinek sincs annyi alkalma elmélkedésre, mint neked. Azt is mondhatnánk, hogy egy egész klastrom mulasztásait jóvátenni küldtek ide téged. Segíts hát nekünk! Erre kérlek én, személy szerint, de ugyanezt a kérést tolmácsolom a klérus, sőt egyházunk nevében is. Előadásokat, lelkigyakorlatokat szervezünk, főként a novíciusok és diakónusok részére. Azt szeretnénk, ha régóta tartó elmélkedésed és az imáid, virrasztásaid során gyűjtött bölcsességet, gondolataidat megosztanád velünk, hogy okuljunk belőle; idősebbek és fiatalabbak is. Véleményezhetnél teológiai iratokat, kifejthetnéd a dogmákkal kapcsolatos téziseidet. Kérlek, gondold ezt át, és üzenj.
  Gigász apát
Laudetur Jesus Christus!
 Krizosztóm lelkendező válaszlevélben vállalta magára az egész kolostor helyett a vezeklést, és az elmulasztott elmélkedések behozását, így hamarosan sok papírt, tintát, és jó pár könyvet eresztettek le hozzá. Ugyan eltelt még néhány hét, mire a gyónásvágya csillapodott, de kétségtelen: a módszer bevált, és Krizosztóm ettől nem érezte magát bűnösebbnek. Életében talán először volt boldog. A templomszolga minden reggel leordított: hajnalodik! A novíciusok napjában kétszer forró téglákat engedtek le, rutinosan hordták-vitték ruháit és piszkát, Varádics atya kikevert egyhavi kencét a sebeire, amit óriási tégelyben minden hónap első vasárnapján a kútba engedtek. Olyan simán, rutinosan mentek a dolgok, hogy Krizosztómról voltaképp meg is feledkeztek. Tudták persze, hogy a forró tégla, az étel, az ital, a misézéshez egyre nagyobb mennyiségben fogyó bor, a papír, a temérdek gyertya, lámpaolaj, könyv, ruha, szenteltvíz, kence egy barátnak megy, de valamiként az egész olyanná vált, mintha pogány szertartás szerinti áldozatot mutatnának be.
Krizosztóm első iratait Gigász apát megszemlélte, és látta, hogy teológiai mélységük nulla, nyelvezetük primitív, de nem volt szíve a beteg rendtárs lelkesültségét letörni, hisz a célt elérték. Krizosztóm – látszólag – sokkal kiegyensúlyozottabb életet élt, és kevesebb volt vele a gond, az irkálásba pedig néhány hónap múlva belejött. Bármit küldött fel – szennyest, vedret, kenőcstégelyt, üres borostömlőt –, mindig ott volt mellette a gondosan összetekercselt legújabb irat is. Amit azonban nem olvasott senki. Gigász apát bűnnek gondolta elégetni, hiszen épp ő kérte fel Krizosztómot az írásra, hát meghagyta: a papírokat szórják be mésszel, és rakják a füstölőre. Erre a célra olyan rekeszt alakítottak ki, ahol az iratok nem kormosodnak, de valamelyest átjárja őket a füst.
Egy verőfényes, tavaszi napon, az akkortájt sokat betegeskedő, mégis szolgálatkész Trampli atya volt a soros. Ő húzta fel Krizosztóm vedrét, és mivel az a nap éppoly derűs és szép volt, mint hajdanán az a nap, amikor Krizosztóm a kútba került, Trampli atya fejébe szöget ütött, hogy rég nem látta gyónni; azt sem tudja, mikor hallott felőle bármit is. Továbbá feltette azt a kérdést is, hogy a fiatal barátok miért versengenek Krizosztóm gyóntatási idejéért. Gyorsan rájött: Krizosztóm időtlen-idők óta nem gyónt, a novíciusoknak tehát a rájuk osztott gyóntatás garantált pihenő volt, többnyire még a kúthoz se mentek oda. Amikor ezt a dolgot átlátta, Gigász apáthoz sietett. Mindenekelőtt felhívta a figyelmét az újonnan beöltözött szerzetesek vétkes hanyagságára, másrészt azt tudakolta: mi van Krizosztóm testvérrel? Gigász apát megköszönte Trampli atya éberségét, és szégyenkezett amiatt, hogy ő, mint a kolostor elöljárója, nem vett észre semmit.
Másnap, ebéd után Gigász apát és Trampli atya a kúthoz ment. Gigász apát lekiabált:
– Krizosztóm! Hallasz?
De válasz nem jött.
– Krizosztóm! Hahó-hó-hó-hó!
Végül a testvér visszakiáltott:
– Apát úr?
– Testvér-vér-vér! Mikor gyóntál utoljára-jára-jára-jára?
Hosszú szünet után, mely alatt Trampli atya és Gigász apát egymásra nézett, megérkezett a válasz is:
– Nem tudom-dom-dom-dom.
Este újra levelet kapott Krizosztóm az apáttól, amelyben azt tudakolta, miért hanyagolja el a bűnbánatot, mikor az legalább annyira az elmélkedés része, mint a szinoptikus evangéliumok összevetése, az egzegézis tanulmányozása, és az istenbizonyítékok keresése. Vagy talán nincs vétked már egy sem? – tette fel a kissé ironikus kérdést az apát. Krizosztóm nem értette, miért kap ilyen levelet, ha egyszer naponta írja, küldi a jegyzeteit, többek között a gyónásról is. Igaz, arról igen régen írt, úgy látszik, az apát úr elfelejtette, mi állt benne. De ha azt akarja, hát gyónni fog.
Később az apát megjelent a kútnál:
– Krizosztóm! Hahó-hó-hó-hó!
– Tessék-sék-sék-sék!
– Nem akarsz gyónni-ónni-ónni-ónni?
– Dehogyisnem-nem-nem-nem!
Az apát a láncra akasztotta a kosárkát és leengedte.
– Küldd fel a bűneidet-idet-idet-idet!
Alig ért le a kosár, a lánc rángása máris jelezte, hogy felhúzhatja Krizosztóm vétkeit. Gigász apát a papíron – legnagyobb megrökönyödésére – ezt olvasta: Egy dolog nagyon bánt. Hogy nem bánok semmit.
Az apát nem hitt a szemének. Újra elolvasta, de hiába. Nem volt a mondatban semmi kétértelműség. Lenézett a kútba, mintha látni akarná: valóban Krizosztóm firkantotta ezt? Ki más? És a következő választ írta: Jól tudod, hogy ez alól nem adhatok feloldozást. Tépelődött egy kicsit, majd a papírt galacsinná gyúrva behajította a kútba. Előredőlt és hallgatózott. Hosszas várakozás után megérkezett alulról az ordítás:
– Tudom-dom-dom-dom!
E botrányos esetet követően Gigász apát felháborodva, szégyenkezve, ironkodva, zavartan, dühödten, igen vegyes érzésekkel rohangált fel és alá, míg a könyvtár bejáratánál rá nem talált Trampli atyára.
– Hol vannak Krizosztóm legutóbbi iratai?
Trampli atya ijedten motyogta:
– Kriplinek adtam.
Az apát átvágtatott a könyvtáron, a bazilikába vezető folyosón és a főhajón, át a kerengőn, vissza a monostorba, kopogás nélkül rontott be Kripli atyához, aki térdelésből, a szobaoltár mellől ugrott fel.
– Hol vannak, Krizosztóm, iratai?
– Tífusz testvér szokta lerakni a sekrestyében – makogta rémülten Kripli atya.
Erre az apát, amint jött, de épp ellenkező irányba, átvágott a monostoron, a kerengőn, gyors térdhajtás kíséretében átviharzott a bazilikán, onnan beszaladt a sekrestyébe, ahol a templomszolga épp a frissen mosott oltárterítőket hajtogatta. Az apát rátámadt:
– Hol vannak Krizosztóm iratai?
– Itt szoktak lenni, az ostyatartó alatt.
Gigász apát vadul kutatott a misszálék, zsolozsmák, kották és könyörgések között, de nem talált semmit. Kérdően a templomszolgára nézett, mire az széttárta a karját:
– Ha már sok van, átviszik a füstölőbe.
Ekkor visszament a bazilikába, újabb térdhajtás kíséretében elhaladt az oltár és az altemplom bejárata előtt, az átellenes oldalhajóból kiszökkent az átkötő folyosóra, onnan a könyvtárba. Olyan svunggal vágtatott el a csodálkozó Trampli atya mellett, hogy a skapuláréja is meglebbent. Kirohant a napsütötte bástyára, leszaladt a kopott kislépcsőkön, végigment az árnyas nagy várkör juharfái alatt, egyenesen a hizlalda felé, ott pedig a füstölőt vette célba. Csakhogy odabent három disznó sonkája, kolbásza lógott, az ajtajából pedig ömlött a füst. Az apát az udvart sepregető bérest kérdezte, hol van Koleszterin atya, mire a béres a hizlalda túloldalára mutatott:
– Arra ment az előbb.
Az apát felhúzva reverendáját átvágott a vértócsákon és a hizlalda mögötti árnyékszéken megtalálta Koleszterin atyát. Bekopogtatott:
– Koleszterin! Bent vagy?
– Igen – nyögte Koleszterin atya.
– Siess! – parancsolta Gigász apát és mikor szerzetestársa cihelődve előmászott, azt kérdezte tőle:
– Hogyan tudom kivenni Krizosztóm iratait a füstölőből?
Koleszterin atya a tőle megszokott nyugalommal kezdett a válaszba:
– Hát, amikor a sonkát meg a kolbászt…
– Most! Rögtön. Most hogyan tudjuk kivenni?
– Beküldöm érte a bérest – mondta Koleszterin atya, majd elmagyarázta, mit keressen és hol, kendőt kötött az arca elé és betaszigálta az ajtón a fiút, aki néhány perc múlva fuldokolva tántorgott ki a füstből. Gigász apát kikapta a kezéből a nagy köteg iratot és már indult is volna, de a béres azt mondta:
– Van még.
– Hozd ki mindet!
A negyedik forduló után Koleszterin atya kerített egy taligát. Amikor végeztek, a taligát a rendház elé vitetette, odahívta a hospodába igyekvő Varádics atyát is, és felhordtak mindent az apát szobájába.
Az esti misét Gigász apát celebrálta volna, de késett. Jodid atya ment fel, hogy megnézze, nincs-e valami baj. Az apát az asztalánál ült, a kormos irathalmot studírozva, és csak annyit mondott:
– Misézz helyettem.
Jodid atya meglepetten hagyta magára az elöljárót, aki a másnapi vecsernyén ugyan megjelent, de a kellős közepén váratlanul elment, ebédnél pedig elbóbiskolt. Jó pár hétig ment ez így. Alig misézett, sápadt volt, kialvatlan, és szótlan. Ha kérdezett valamit, akkor is csak azt, mintegy véletlenszerűen:
– Krizosztóm jól van?
Máskor a jelölteket faggatta arról, olvasták-e Krizosztóm iratait. Néhány hét múlva megtiltotta, hogy a novíciusok és a diakónusok a kerengőre menjenek, még a templomszolga sem szólhatott le a kútba. A rendtársak aggódtak, és azt fontolgatták, üzennek az érsek úrnak, hogy Gigász apátnál nincs minden rendjén.
Az apát zavarát az okozta, hogy a füstölőből kivett iratok gyökeresen különböztek Krizosztóm első ájtatosságaitól. Olyannyira szöges ellentétben álltak azokkal, hogy komolyan felmerült benne: már nem is Krizosztóm van odalent! Az iratok többsége pallérozott, gördülékeny stílusban, majdnem kifogástalan latinsággal írott, gondosan rendezett jegyzet volt. Becsületére vált volna a legigyekvőbb, legokosabb teológusnak is. Ugyanakkor vérlázító gondolatmenetek foglalata volt mindegyik. Az apát nem értette: pietizmustól miként juthat el valaki az okkultizmusig, spiritizmusig, telekinézis emlegetéséig! Hogyan lehet ilyen címet adni: SKOLASZTIKA ÉS SLAMASZTIKA? Csupa eretnekség, istenkáromlás, sőt! Az utolsó két év iratai már nem is egyházi dolgokról szóltak. Mindenféle emberekről, történetekről, de nem a szerzetestársakról vagy a monostor történéseiről, hisz arról Krizosztóm jó ideje semmit se tudhatott. Leginkább még a monostoron kívüli életről, de arról se igen. Mert bármilyen életet élt is Krizosztóm mielőtt a kolostorba került, aligha hihető, hogy barátai repülni tudtak volna! Márpedig Krizosztóm irataiban repülő emberek, négymellű nők, törpék, beszélő múmiák, éneklő kutyák, emberekkel párzó hattyúk, maguktól száguldó szekerek, égen úszó békák, vitatkozó nadályok, lázadó giliszták, gyalogló fák, és ki tudja még, mi minden szörnyűség szerepelt. Krizosztómra nyilván máglya várt. Az apát azt se tudta, hová fusson. Ördögűzőt vagy inkvizítort hívjon? Végül Fikusz testvérre rövid levelet bízott és megpecsételve Krizosztóm sorsát, átküldte a jezsuitákhoz.
Ez idő alatt Krizosztóm, ha épp nem írt, sokat figyelte a kút peremét és a verebeket leste. Egyedül ők szálltak a kútra; egyedül a verebek hangját hallhatta. A fák suhogása, az eső kopogása, az ereszek kora tavaszi csöpögése már csak emlék formájában volt jelen. Viszont pezsgő társasági életet élt odalent. Számos emberrel beszélt, vitázott és tivornyázott, akik azonban valóságosan nem voltak jelen. Krizosztóm fantáziájában annál inkább. Bár némiképp lanyhult a hangulat, amikor Gigász apát megtiltotta, hogy misebort adjanak neki, amely korábban is feltűnően nagy mennyiségben fogyott. Az apát félelmei beigazolódtak: Krizosztóm szó nélkül vette tudomásul a szankciót. Ebből biztosan tudta, hogy szerzetestársa régóta nem misézik, és a misebort – egyre növekvő mennyiségben – nem megszenteli, hanem saját örömére megissza. Úton volt már három inkvizítor, amikor a szokottnál jóval nagyobb kosár ereszkedett le a kútba, és benne annyi élelem, sonka, bor és gyümölcs, cipó, ruha, lámpaolaj volt, amennyi csak elfért, és egy levél is:
 Úgy hírlik, jönnek a svédek! Fosztogatnak. Nem tudni, mi lesz. Ez amolyan vésztartalék. Éjszaka legyél ébren. Engedek még le pár dolgot. Ha esetleg baj van, húzd meg magad. Ha pedig minket érne valami, próbálj meg a küldött kötelekkel és mászóvasakkal kijutni a kútból.
 Laudetur!
 Trampli atya.
 Éjszaka – ahogy Trampli atya ígérte – még ötkosárnyi holmi érkezett, többek között Krizosztóm iratai. Az apát ugyanis már a monostor védelmével volt elfoglalva. Krizosztóm még aznap éjjel bezabált és berúgott. Gondolta: Ha történik is valami, az nem ma történik. De tévedett. Alig világosodott, jókora csetepaté zaját hallotta föntről, üvegablakok csörömpöltek, szerzetesek jajgattak, svédek üvöltöztek, paták kopácsoltak a kerengő gránitlapjain. Nem mintha láthatták volna, mégis úgy gondolta, jobb a sok holmit berakni az oldalfülkébe, nehogy fáklyát hajítsanak a kútba, és minden meggyulladjon. Krizosztóm a fülkében lapult, időnként felpillantva, hátha meglát valamit. Már azt tervezte, miként fog kimászni onnan, és afölötti merengésében, hogy mihez kezd odafönt-odakint, teljesen elmerült, amikor tompa puffanást hallott maga mellett. Felnézett, hogy lássa, áll-e valaki a kútnál, aztán meggyújtotta a viharlámpát, és a kút aljára világított. Jodid atya teteme hevert ott.
Ez a pillanat váratlan fordulatot hozott Krizosztóm életébe. Mert a kútban töltött évek során megszokta, hogy nem gyógyul. Hogy állapota folyamatosan, fokról-fokra rosszabbodik, és kezdeti, önmagával kapcsolatos undora is feloldódott. Természetesnek vette, hogy elvesztette bal lábfejét, amit nem küldött fel, hanem a szemközti oldalfülkében tartott – pontosabban már csak a lábfej csontjait. Hozzászokott, hogy bal kézzel ír, mert jobbján, a kézfejen, a kéztőcsontok kibukkannak a húsból. Nem érezte már a saját szagát, nem bántotta már a belőle megállíthatatlanul csordogáló genny sem. Bizonyos idő elteltével nem érezte már ezt olyan fontos különbségnek saját maga és a többiek között, mint amilyen jelentős differenciának eleinte tűnt. Ám most, amikor Jodid atya melléje zuhant, és a viharlámpa imbolygó fényénél meglátta őt, megdöbbent. Még így is, összetörve, átvágott torokkal, így is gyönyörű volt! Fehér a bőre, ép a kézfeje, a haja rövid és selymes, a homloka fényes, combjai erősek, mellkasa telt – bár törött dárda állt ki belőle. Krizosztóm moccanni se tudott a látványtól. Látta Jodid atya finom, hosszú ujjait, és köztük a halványan csillogó rózsafüzért, ugyanakkor saját kezét is, amely a lámpást tartja. Kéz? Az egyik felén már csaknem leszáradt, a másik felén pedig gennytől csöpögő, dögletes csúfság. Krizosztóm még fel sem fogta, hogy nem több már, mint egy félholt, oszlásnak indult tetem, amikor Jodid atya után, gyors egymásutánban megérkezett Koleszterin atya és Gigász apát is. Már nem is emlékezett az apát arcára, ami teljesen épen maradt, minthogy a hamarabb érkező Koleszterin atya puha, kövér testére zuhant, bukfencezése során pedig szerencsésen elkerülte a kútfalat. Gigász apáton most is az a fenséges, megbocsátó, meglepett és kíváncsi arckifejezés ült, mint amikor bevallotta neki, hogy a füvészkertből lopott. Egy szép és nagyszerű ember, egy okos és diplomatikus szerzetes klasszikus arcélét látta újra!
Így hát Krizosztóm teste után a nagynehezen felépített identitás is bomlásnak indult. Mintha taszították, lökdösték volna lefelé. Következőnek Trampli atya teste zuhant elé, némi kiáltozás után pedig, ismeretlen, fiatal novícius huppant Gigász apát mellkasára, mintha menedéket keresve hajtaná oda szőke fejét. Mire a vérengzés véget ért, és a szerzetesek tetemei csaknem befalazták Krizosztóm testvért a tizenhat évig lakott oldalfülkébe, világosság vált a számára: nincs értelme felmenni onnan. Fertelmességére, hitehagyására, létére nincs bocsánat, semmiféle kence, balzsam, krizma, semmi ír. Így hát – miután a miseborból beivott – kimászott a testvérek hulláira, és háton fekve elterült. Világosodástól egészen délig nem mozdult. Alig pislogott. Azt a kerek, egyre fényesebb foltot nézte, amely számára az ég volt. A világ, és az Isten.
Dél körül megjelent a kút fölött a Nap. Először rézsút sütött a kútba. Krizosztóm látni vélte, hogy a perem csupa vér, és rongyok – talán összekaszabolt csuhák – lógnak róla. Látta a káva alatt, a kút belső oldalán növekvő páfrányok távoli legyezőit. Ekkor a Nap még inkább a kút fölé hajolt, végül épp középre ért, és levilágított a kút legaljáig. Tizenhat év alatt a Nap fénye egyszer sem jutott el Krizosztómig. Most felizzott a kút fala, teljes hosszában, narancsvörösen, mintha élne, s nem volna más, mint egy gigászi nyelőcső. Krizosztóm látta, ahogy víz csordogál az oldalán; látta, hogy a legfelső kútgyűrűnél gyöngyházfényű pára lebeg, és nem győzött csodálkozni azon, hogy a Nap megáll. A kút melegszik, majd a Nap elindul lefelé, jól láthatóan elhagyja a kút peremét, óvatosan, csöndesen, alig hallható surrogással, duruzsolva a kútba ereszkedik, mintha egy vigyázó kéz zsinórmértéken hatalmas ostyát engedne le hozzá, addig-addig, míg Krizosztóm látja, hogy többé nincs már a kútban, bár azt, hogy onnan, ilyen csodával határos módon, a leszálló Nap segítségével hová került, nem tudja még.

Kék angyal online rendelés
A kék angyalról
Interjú a Kút a Nap alatt című kisfilm kapcsán
Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!
Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*



    http://https://centauriweb.hu/archiv/fb-rovat/filmajanlo-2018/ket-no-egy-haz-miert-ne-hagyd-hogy-beszukuljon-tudatod-1/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/villamnovellak/ollo-es-cella/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/sajto/2016-alnev-moge-rejtozo-magyar-szerzok-divany/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/tallozo/tallozo-2015-2017/10209-2/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/barangolo/esztorszag-prima-vista/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/tortent-egyszer/1-liz-calder-es-harry-potter/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/legszebb-emlekeim/2-az-elso-honor/

    10 Comments:

    1. Marsovszki Viktória

      Elérhető valahol a teljes film, Cen?

    2. Szabó Edit

      Zseniálisak a nevek (is)!
      És itt is szerepet kap egy piros viharlámpa. 🙂

    3. Ritkán fordult elő, hogy egy regényből készült film nem okozott csalódást. Eldöntöttem, nem nézem meg a filmet. Trampli, Kripli, Koleszterin…………….. Azért elképzeltem a figurákat.. 🙂

    4. Ibolya Nagy

      Pamflet némi allegóriával fűszerezve? Nem tudom Cen’, egy biztos, téged nem lehet beskatulyázni. Azontúl, hogy az első felén sokat nevettem, nemcsak a neveken, sőt!
      Vezeklés a majdani (vagy soha el nem követett) bűnökért? Egy biztos, vannak művek, amelyek soha nem vesztik el az aktualitásukat, úgy hiszem, hogy a Kút a Nap alatt is ilyen.
      Szeretném látni a filmet!😊

    5. Szabó Edit

      Akik várják a filmet, azok jó, ha tudják, hogy a film nem egy az egyben a novella megfilmesítése. Én úgy mondanám, hogy a novella “újragondolva”. Más a történet is, szerintem hiányzik a filmből a novella lényege is.
      Kicsit nekem is csalódás volt, amikor két évvel ezelőtt láttam, mert azt vártam én is, hogy a novellát látom majd viszont, de aztán átgondoltam és rájöttem, hogy azért önmagában ez egy jó film, amihez az alapot a novella adta.
      Én biztosan megnézem újra majd, ha lehet.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük