Herr Donau – A Duna eredetének igaz története – novella

horkod-v

Fotó. Centauri

Herr Donau a legkülönösebb ember, kivel a sorsom valaha összehozott. Elmondása szerint a Duna eredésének helyén, réges-rég csak egy kopár sík volt található, hol víz egyáltalán nem járt, s még fű sem nőtt. Herr Donau, kinek neve akkortájt nem volt még, később pedig Isterként ismerték, majomemberek elől menekülve észak felé tartott, de ez az észak nem volt akkor még az a hegyvölgyes táj, mint manapság. Sokkal inkább hideg sivataghoz hasonlított, s konkrétan ott, hol ma a Duna ered, nem talált egyebet, csak vérvörös földet, egy öreg tölgyet, s két jókora követ.

Centauri Hórvölgyi ködAmint látni fogják, a Duna – bizonyos értelemben – százhetvenkét centi, és mindösszesen hetvennégy kiló, legalábbis ifjabb Gustermann báró Rudolf Portestein grófhoz 1899-ben írott, és a bécsújhelyi levéltárban őrzött, kissé ironizáló levele szerint:
…s nem kék, hanem őszbe hajló szőke, s nemcsak késő ősszel, hanem az év egészében. Járása épp oly lomha, mint a kinél rettentő lassan folyik el az idő. Ha találkozol vele, már az első percben, biztosan érzed: még sohasem sietett sehová, mert úgy gondolja, a minek rá kell találnia, úgyis rátalál, s egyszer minden bekövetkezik, minek teljesülnie kell, jó és rossz egyaránt. Korát tekintve semmi biztos nem mondható, leginkább úgy fest, mint a ki ezer esztendőt élt, mégis ifjonti maradt, és a kitől most is oly messze esik a halál pillanata, midőn élte kezdetén. Leírhatatlanul messze. Ebből a távból ered nyugalma és vonzó közönye. Kimért gőgje pedig abból fakadoz, hogy magáénak véli az egész világot – elidegeníthetetlen tulajdonának. A legnagyobb folyót is a kertje végében csobogó patakzásnak képzeli, s ha jól látom, kedélyes dínerekre felettébb alkalmas kertecskéje nem volna más, mint egész Európa, ahol is mi, én és mindenki más, jobbágy és nemes egyként, a fent említett különös és részeges személy szerint, csak hívatlan vendég, barbár betolakodó, még inkább ember alakú szörnyszülött vagyunk. Nem csodálkozhatunk hát azon, hogy lenyűgöző mennyiségben dönti magába a likőrök és abszintok minden válfaját, mert ha valakinek ekkora nagy kertje van, mint a minő a mi Európánk, s abban annyi a szörny, mint ahányan mi vagyunk, akkor mást nem is tehet, csak éjt nappallá téve ihat. Szót sem fecsérelnék egy efféle borisszára, ha kijelentései nem volnának a megdöbbenésig hasonlók ama férfiú mondásaihoz, kit mind a ketten az istenesi üldögélőként ismerünk. Szót ejtve arról is, hogy az én bécsújhelyi iszákosom elgondolkodtató adalékokat szolgáltathat neked a földrajzi formák sokaságáról folytatott gondolkodásaidhoz, már a mennyiben nem átallja határozottan állítani, hogy a Donau folyó létezése, a fakadástól a torkolatig, csakis neki köszönhető. Bolond beszédnek gondolhatnánk, ha magyarázatai nem lennének teljességgel egybevágóak a te karsztbéli elmésségeiddel. Gyere hát, hisz időd engedi, beszélj vele te magad, ezzel a termetre nem különös lénnyel. Százhetvenkét centi magas, és hetvennégy kiló, ennyit tudtam meg róla még, ezt is alkoholmámoros álmában, midőn jó antropológusként mindkét paraméterét, csakis a te kedvedért, egy mérőrúddal meg egy mázsálóval, levettem.
Tehát a Duna, más néven Donau – bizonyos értelemben – mindösszesen százhetvenkettő centi. Már ha hiteles forrásnak tekintjük Gustermann gróf és az úgynevezett Rudolf-naplók több mint száz évvel ezelőtti leírásait. Amennyiben igen, egy meglehetősen valószínűtlen teóriát nyerhetünk arról az emberről, akit az ifjabb Gustermann 1899 áprilisában, egy folyóparti halásztanyán, pontosabban kocsmában talált, és akit éppúgy hívtak, mint a folyót. És ha e férfi igazát épp úgy fogadjuk el, mint a puszta létét, kissé valószínűtlen, de mindenképp elgondolkodtató magyarázatot kapunk a Duna keletkezéséről.
Herr Dunauról – amint Gustermann szólította – eldönteni, hogy tekinthető-e bármiféle forrásnak, nem könnyű, amint eleinte maga Gustermann és jó barátja, Rudolf Portestein gróf sem tudta, miként vélekedjenek, noha (velünk ellentétben) személyesen beszélhettek vele. Számunkra az is kérdéses, hogy az említett s rég halott nemes urak szavahihetők-e, mert amennyiben hiszünk nekik, azt kell feltételezni, hogy Herr Donaut akár napjainkban is meginterjúvolhatnánk.
Ott vedel-e még most is valahol Herr Donau?
Olyan kérdés ez, amit egyfelől azon­nal megválaszolhatunk. Természetesen nincs már sehol, se a német, se a szlovák-avar szakaszon, se a bal, se a jobb parton, s mehetnénk a Vaskapun át akár Dobrudzsáig, sehol sem bukkannánk nyomára, mert legjobb esetben is csak a csontjai hevernek ott egy zagyos holtág iszapjában. Hisz mindannyian tudjuk: halhatatlanok nincsenek. Ergo: Herr Donau sem lehetett az. Másfelől viszont talán túl gyors és terméketlen válasz ez. Mert mégiscsak érdemes eltöprengeni azon, hogy két fiatal, jó kilátásokkal bíró, átlagos és épelméjű nemes miért levelezik a XIX. század végén szinte teljes titokban halhatatlannak vélt emberekről. Igen, kettőről is! Herr Donau csak az egyik (a másik a Gustermann-levélben említett „istenesi üldögélő”). Látni kell azt is, hogy a kor, amelyben éltek, a tudomány fejlődésének olyan fázisát képviselte, amikor a racionalitást még bőven színezték irracionális elemek és képzetek. Épp akkortájt billent át abba a minőségbe, mely a modern tudományosság szikárságát és megbízhatóságát adja. Rudolfék korában egyesek olyan tiszta és erős felfedezéseket tesznek, amelyek évszázadokra határozzák meg a további utat, míg mások, ugyanekkor, még mindig az asztrológiával bíbelődnek. Ebben a forrongó és minden korábbinál izgalmasabb periódusban temérdek kettősség határozta meg a tudományos életet. Sok területen nyílt hiátus, ahol a régi már nem volt érvényes, de elfogadható új sem lépett még a helyébe. Alkímia például már nem volt, a kémia viszont még nem jött létre. A szerencsésebbek jó érzékkel vetették el a régi megrögzöttségeket, mások, kevésbé szerencsések, miként a szóban forgó urak, akarva-akaratlanul is a régi szemlélet elemeit vegyítették az újítani akarással, s így nemegyszer komikus öszvér-elmé­letek születtek.
Portestein és Gustermann szándékaikban tiszták és rendkívül eltökéltek voltak, de tény, hogy munkálkodásaik – főként, ami Rudolf gróf kutatásait illeti – inkább a féltudományos természetfilozófia körébe sorolhatók. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy követhetetlen kalandozása a forrongó tudomány különböző területein, tudománytörténeti szempontból dokumentumértékű, s időnként rendkívül eredeti megállapításokhoz vezetett. E tekintetben némiképp hasonlított egy bizonyos Tessen grófra, aki főúri passziójának szintén a „tudósi létet” választotta, és elsőként fedezte fel, hogy a tücsök­félék hallószerve nem a fejen, hanem a lábakon található. Tessen grófról egyébként alig tudni valamit, a különböző Tessenek között nem találni olyat, aki egyértelműen azonos lenne a fent említett nemessel, viszont eredménye annyira konkrét és helytálló, hogy a létében csak nyomós indokkal kételkedhetünk. Érdemes idéznünk, amit felfedezéséről, csaknem száz évvel Rudolf Portestein megszületése előtt, állítólag papírra vetett:
Úgy vélem, bizonyos állati lények, alacsonyabb rendbe tartozó állatok is, sokkal magasb intelligencziával rendelkezhetnek, a minőt az ember feltételezhet. Sok forrás átvizsgálása ebbéli hitemben jelentősen megerősített, kiváltképp a tücsökök tekintetében, a melyek oly szívhez szólóan hegedülgetnek a rétségeken. Aligha képzelhető el efféle muzsika, ha nem húzódhatik meg mögötte a művészi emberéhez hasonlatos értelem, s artisztikus hajlandóság. Ennek igazolására kísérletet tettem a tücsökök idomítására, s nem csekély eredményre jutottam. A tücsökök nemcsak muzsikálni tudnak, hanem bizonyos vezényszavak elsajátítására is képesek, így példának okáért, a jó voltomból trenírozott állatkák, némi salátalevél fejében, felszólításra balraátot és jobbraátot is véghez vittek, akár a parádéslovak. S ez nem csupán azért tart számot jelentékeny figyelemre, mivel a tücsökök szellemi képességeit és artisztikus hajlandóságát reprezentálja, hanem mert ékes bizonyítékot szolgáltat arra nézvést is, hogy a poroszos okítás mily hatékony, a mennyiben az uradalmi lovaktól a tücsöki nebulókkal bezárólag minden kornál, nemnél, emberi és állati fajnál egyaránt produktív. Lamentálásra ad okot azért is, mert feltételezhetnénk azt is, hogy az alantas népi mulatságok közismert bolhaczirkusza sem minden esetben szemfényvesztés. Tudván, hogy a nemes urak legtöbbségét erősen megbotránkoztathatom, mégis megkoczkáztatom a kérdést: vajon az alacsonyrangú népség körében nem ismeretes-e néhány olyan tény, mondhatni tudomány, a mely a felsőbb körökben, ideértve a tudósi társulatokat is, kevésbé ismertek. Tudott például, hogy a pórnép tökéletesen híján van az írás és olvasás képességének, a mivel nincs is semmi tennivaló, csak épp elgondolkodtató, hogy mégis tökéletes biztonsággal ismeri fel a különböző, gyakran nehezen azonosítható fűféleségeket, s azokat orvoslásra, esetenként varázsolásra rendszeresen használja. A tücsöki nép sikeres idomítása kapcsán pusztán felvetem azt a lehetőséget, hogy a paraszti, gyakorta félnomád nép soraiban tán olyan tudás is mindennapos, a mely a magas tudományosság számára nem ismert, de fontos lenne, hogy azzá legyen. Ezért érdemes lenne minden úrnak a saját javadalmán e népi-természeti tudást lajstromba venni, majd a sok helyütt felvett tudások összefoglalását valamiféle intézet által, egyszer s mindenkorra elvégezni. Ezen intézet lenne hivatott a számos leírásból kirostálni a babonaságok, hiedelmek gyommagjait, hogy tiszta forrást nyerhessünk az erdő-mezei emberféle tudásanyagát illetően. És a mennyiben ezen intézet felállana, én magam szívből vállalnám el vezetését, életemet és véremet áldozva az tudományosság előre haladtának. Vállalva azt is, hogy a hiedelmek valóságmagvát pro és kontra kísérletekkel sorra megvizsgáljam, mi által azok bizonyítást vagy czáfolatot nyerhetnek. Tücsöki kísérleteim mutatják, hogy az efféle gondolkodás mily messzire vihet minket, s a bolhaczirkusz vizsgálatától a Népi és Természeti Tudás Intézete megalapozásának ötletéig ívelhet. Arról is szólván, hogy a midőn egyik gondolatot követheti a másik, úgy egyik kísérlet szülheti a másikat, s gyakorta a várt eredménytől merőben eltérő, jóval jelentősebb felfe­dezés lehet a jutalmunk, hasonlatosan Christophoro Columbushoz, ki Indiáért indult, s bár czélját el nem érte, ám új földrészt s jóval nagyobb dicsőséget kapott cserébe. Szépen idomított tücsökeimmel hasonlóképp jártam én is, bár kisebb mértékben.
Ezt az alighanem páratlan rovar-kennelt be is mutattam néhány kebelbarátomnak, a kik feltétlen elfogulatlanságukról biztosítottak, s nem kevésbé arról is, hogy ehhez foghatót nem tapasztaltak még. Ezért feltett szándékom, hogy reprodukáljam a szélesebb tudós közeg és a fenséges császár előtt is. Ám ehhez mi­előbb újabb tücsök famíliát kell kinevelnem, mivel a tücsöki nép artisztikus hajlandóságának kísérleti igazolása oly lázba hozott, hogy azonnal újabb kísérletekre használtam őket. Többek között égetett a vágy, hogy megtudjam, megalapozott-e az a Bajorországban széltében-hosszában elterjedt nézet, mi szerint a tücsöki lábak s szárnyak szárítmánya, a megfelelő módon őrölve és porítva, s a közönséges zsálya levelével kellő arányban elegyítve alkalmatos az elvesztett férfiúi nemzőerő megtalálására. Mintegy a majdani Népi és Természeti Tudás Intézet első kísérleteként, kitéptem néhány tücsököm lábát, s a köznép körében ismert módon elporítottam, s nemzőképességét vesztett jószágszolgámmal möseli borba keverve hetekig itattam. Mondhatom, a mendemonda nem bizonyult igaznak, jószágszolgám továbbra se mutatott hajlandóságot nemzésre, a mint ezt az asszonyától jelentős fortéllyal kitudtam. Viszont azt látva, hogy a tücsökök már nem hallgatnak a vezényszóra, arra a következtetésre jutottam, hogy a tücsöki nép nem a fején, hanem egyik vagy másik lábán viseli azt, a mit, ha a barmainkról vagy önmagunkról beszélünk, fülnek mondunk.
Mármost: Tessen báró leírása temérdek kérdést vet fel – s rendkívül jellemző kérdéseket. Tegyük fel: az idézet valóban egyik vagy másik Tessentől ered, bár felettébb gyanús, hogy ezen felül, ugyanettől a Tessentől mindössze egyetlen jelentéktelen szerelmi szonettet örökölt az utókor, valamint egy „uradalmi vagyoni leírást”, amelynek hitelessége éppúgy megállapíthatatlan, mint a „tücsöki nép idomíthatóságáról” készült iraté, mivel az ökrök és lovak és egyéb ingóságok aprólékos számbavétele mellett helymegjelölés nem található, miként olyan ingóságok megnevezése sem, melyek lehetővé tennék a birtok azonosítását. Végigolvasva a „tücsöki értekezést”, két gondolatunk támadhat: Tessen báró voltaképp a tudós és az elmebeteg basztardja volt, mert elképzelhetetlen, hogy a logikusan felépített gondolatmenet végén a lábatlan tücskök engedetlenségéből a fül lábon való elhelyezkedésére gondoljon. A tücskök füle valóban a lábukon található, de képtelenség, hogy ezt valaki a Tessen-féle kísérlettel fedezze fel! A dolog fájó abszurditása miatt a másik gondolatunk csak az lehet, hogy Tessen báró nem létezett, inkább valamiféle Münchausen-alteregóval állunk szemben, egy tréfás kedvű, de pallérozott és okos nemessel, aki gúnyrajznak szánta a Tessen-levelet. Ha ez a helyzet, sajnálhatjuk, hogy a rejtőző nemes szarkasztikus áltanulmányokkal múlatta az idejét, s nem foglalkozott inkább komolyan egyik-másik tudománnyal. Ugyanis a Tessen-levél jó néhány ponton egészen meglepő korszerűséget mutat, mi több, megelőzi a korát. Először is: bármilyen módszerrel is, kutatóként vagy csak a tréfa kedvéért, de ebben a dokumentumban határozzák meg először a tücsökfélék hallószervének helyét. Ez elvitathatatlan. Másodszor: bár a különféle intézetek alapítása szinte divattá vált a XIX. században, a Népi és Természeti Tudás Intézetre tett javaslat annyiban mindenképp progresszív, hogy a pórnép tudásanyagát gyűjthető és arra érdemes forrásnak tekinteni, még száz évvel később is merészségnek számított. Harmadszor: csupán közbevetés, s mivel a tücskök idomításáról szóló, eleve komolytalan szövegtérbe helyezi, fel sem tűnik, de Tessen (vagy az ál-Tessen) azt írja: némi salátalevél fejében. Ezzel pedig közel jár a pavlovi reflex felfedezéséhez. Legyen a Tessen-levél szatirikus gúnyirat vagy egy félőrült nemes valódi levele, jól jellemzi Rudolfék korát. Azt a káoszt, amiben a reális és irreális elemeket olyan képtelenül kapcsolják össze, hogy a tudomány akkori művelői sokszor tűnnek elmeháborodottnak.
Jellemző, hogy a századforduló dilettáns kutatóit a véletlen milyen elementáris erővel irányítja; a kutatások miértjén, hogyanján éppúgy a véletlenek uralkodnak, amint a kutatók személyén és sorsán is. A Tessen-levél persze erre is reagál. (Modern kori példaként Alfred Nobelre hivatkozhatnánk, aki ügyetlensége folytán öntött össze két vegyületet, s így fedezte fel a dinamitot.) Rudolf grófot is a totális és mindent meghatározó véletlen irányította. Szemben Tessennel, több ezer oldalas, hiteles dokumentum maradt utána, így nyomon követhető, hogyan vált egy ártalmatlannak tűnő, főúri muflonvadászat harminchárom évig elhúzódó kálváriává, mely – többek között – a Duna bizarr keletkezéstörténetének megírását is magával hozta.
A teljesség igénye nélkül az előzményekről annyit, hogy az ifjabb Portestein grófot 1872 őszén hívta a Nagy Marble-karszthegység erdőibe az ifjabb Gustermann, épp abban az időszakban, amikor Rudolf a legtanácstalanabb volt a jövőjét illetően. Kétségbeesésig fokozódó őrlődésen ment át, mivel önmagát folyton a „nagy felfedezésekre hivatott” kortársaihoz mérte, ugyanakkor híján volt tehetségnek és tetterőnek. Ekkor már négy szemesztert végzett el a Kir. Akadémia geológia fakultásán, mégsem tudta eldönteni, mit szeretne: valamelyik egzakt tudományágban jeleskedni vagy „beszélyeket írni inkább” (beszély alatt regényeket értett). Ebben a rendkívül instabil és sötét, rosszindulatúan azt mondhatnánk: korhű lélekállapotban, a teljes kilátástalansággal folytatott küzdelme kellős közepén utazott el a hegységbe, ahol elsőként egy felhőt fedezett fel. Ezt a felhőt a későbbiekben a Hórvölgyi-felhőként emlegette – egészen a haláláig. Ez a „szivar alakú köd”, állítólag, míg Rudolf élt, az év minden napján, csaknem változatlan formában a Hórvölgyi-hasadék fölött lebegett. Joggal hihetnénk máris, hogy Rudolf Portestein sem volt beszámíthatóbb, mint Tessen báró, csakhogy a felhőről korábbról is találni hiteles forrásokat, többek között litográfiákat. És ha nem is változatlan alakban, és nem is mindig, de a völgy fölött mind a mai napig észlelhető hasonló jelenség. Íme, az első véletlen. Rudolf gróf csak pár napra érkezett a hegységbe, s végül – végső soron egy felhő jóvoltából – a haláláig a karszterdők sűrűjében maradt, s ott néhány ma is számba vehető tudományos értekezésen túl hatalmas és zavarba ejtő naplót írt, s nemegyszer Tessen báróéhoz hasonló, meghökkentő teóriákat alkotott.
A szövevényes Rudolf-naplók alapján nehéz tiszta képet alkotni arról, miként jutott el odáig, hogy Gustermann bécs­újhelyi levelét komolyan vegye, s Herr Donaut a saját költségén a Nagy-karsztra fuvaroztassa, csaknem fél évig faggassa, és mint a Duna folyó „alapí­tóját-kialakítóját” „tanulmányozza”. Viszont megállapítható, hogy az első és talán legfontosabb hatás a hegyvidék lunátikus légköre volt. Nem hivatkozhatunk legendákra, bár majdnem azokról van szó. Ám a legendák általában nem látható, eredendően láthatatlan vagy múltbéli dolgokra, személyekre vonatkoznak, ám a karszthegységben Rudolf azzal szembesült, hogy a helyiek nagyon is élő emberekről állítanak nyilvánvaló képtelenségeket. Így például már az első útján találkozott az úgynevezett istenesi üldögélővel, akiről az egész környék egybehangzóan állította, hogy halhatatlan, és ott ül az idő kezdete óta. Rudolf gróf tudóshoz méltó távolságtartással kezelt minden ehhez hasonló mendemondát, annak ellenére, hogy például az istenesi üldögélő valóban zavarba ejtő jelenség lehetett, mivel – a naplók tanúsága szerint – 1897 és 1914 között egyszer sem mozdult el a Nagy-töbörre vezető út mellől. Itt sajnos ismét közbe kell vetnünk: már ha hihetünk a Rudolf-naplóknak. Ráadásul a hegységben meglepően sok vademberféle élt, akiket Portestein Homo ferusoknak nevezett. Kétségtelen, hogy „az erdei nomádok” nem egyszerű csavargók voltak – erre az 1960-as évekből is van bizonyíték, de erre most nem térünk ki. A karsztvidék „vadembereit” a helyiek jól elkülöníthető csoportokba sorolták, eszerint voltak barangolók, üldögélők, barlangi üldögélők, mondogatók, és ami esetünkben a legfontosabb, lépdelők is. Rudolf Portestein e besorolások helyességét és a csoportok létét pillanatig sem kérdőjelezte meg, hisz a vidéket járva, hol az egyik, hol a másik csoportba tartozó Homo ferusokba ütközött, némelyikkel közelebbi kapcsolatba is került. Annál erősebb kétségeket fogalmazott meg mindazzal kapcsolatosan, amit a helyiek ezekről a népségekről állítottak. Rudolf gróf eleinte természetesen nem hitte, hogy az Istenesi-elágazó üldögélője halhatatlan, ám később kétkedni kezdett az igazában, s végül már azt sem tartotta kizártnak, hogy a kerek kövön üldögélő, apatikus férfi valóban az. Hasonlóképpen szkeptikus maradt, amikor Ljuba, a Gustermann család alkalmazásában álló vadászmester arról számolt be, hogy a hegység mély völgyei a lépdelőknek köszönhetők. Rudolf Portestein, aki sosem tagadta meg geográfia iránti érdeklődését, így számol be az esetről.
Az igen hosszú nap végén még erőt vettem magamon, s a nem kevés fáradozással felállított művi homokpadon, a mely épp oly dőlésszögű, a minőnek a hegység általános dőlésszögét mértem s képzelem, azt óhajtottam a saját szememmel látni, hogy a víz miféle rajzolatokban indul meg Newton úr törvényeinek engedve, s épp vizet permeteztem a terepasztal felső, a modell szerinti északi végére, midőn Ljuba valósággal rám törte az ajtót. A jól ismert, de megszokhatatlan modortalansággal. Mentségéül álljon itt, hogy sózott szarvashúst hozott, legalább harminc fontnyit, mégis: egyáltalában nem örültem váratlan érkezésének, a mint annak sem, hogy élénk érdeklődést mutatott kísérletem iránt. Mikor elmagyaráztam, hogy a völgyek keletkezését s anatómiáját akarom megérteni s átlátni, újabb szokatlan elmélettel rukkolt elő, mi szerint e vidék völgyeit a lépdelők hozták volna létre, völgyenként más-más lépdelő. Nem is kérdeztem, miként lehetne ez lehetséges, mivel a földrajzi tudományok és saját tapasztalataim is világos válaszokat adnak a szurdokok keletkezésére. Inkább kísérletet tettem arra, hogy Ljubát kibillentsem a hiedelmek világából, s megnyerjem a tudományos gondolkodás alapfokának.
Rudolf Portestein álláspontja évekig ez maradt, és „a lépdelők mint völgyala­kító tényezők” talán sosem jönnek nála számításba, ha nem sokkal azelőtt, hogy Gustermann a bécsújhelyi kocsmában rábukkan Herr Donaura, a Nagy Marble-karszthegységben, 1899 őszén, nem terem szokatlanul sok makk, s ugyanez év tavaszán nem ismeri meg azt az Alsó-ködháton remeteként élő, középkorú férfit, akit csak a Költőként emlegettek. A Költőnél tett látogatásából Rudolf leginkább azt jegyezte meg, hogy az elmélyült és töprengő életet élő férfiú álló nap a szobájában járkál fel és alá, mint a kit valaminemű elnyűhetetlen gond nyomaszt, oly ötlet oltogat, minek megoldása évtizedek alatt sem lehetséges, s ebbéli fel és alá járkálásában valóságos árkot tapos a döngölt padlójú ház fala mellé, a bejárati ajtó és az átellenes ablak közötti úton.
Mindezt – s a Költő mozgását, modorát, zavaró és mániákus szokásait – önmagához mérten is szokatlan precizitással és terjedelemben tárgyalja, de halvány utalást sem tesz arra, hogy a Költő tépelődő járkálása felidézte volna benne mindazt, amit korábban a lépdelőkről hallott. Lélektanilag abszolút érthető Rudolf gróf tartózkodása, ami ez esetben már inkább konok ellenkezésnek tűnik. Tiszteletre méltó azon igyekezete, hogy fenntartsa a végsőkig az egzakt tudományosság iránti igényét. A völgyek keletkezésének tudományos és Ljuba szerinti magyarázata között még ekkor is óriási hiátust érzékelhetett, amelyet csakis irracionális elemek elfogadásával lehetett volna megszüntetni. S egyetlen igazán jó, gyakorlati példa sem állt a rendelkezésére, amivel elfogadhatóbbá tehette volna a környékbeliek tézisét. Ezt a példát találta meg nem sokkal később, az 1899-es makkhullás idején.
Szeptember derekától oly csodálkoztató tömegben érik a makk, kiváltképp a vértölgy hízott, majdnem diónyi makkja, hogy az erdőn sétálni életveszélyes cselekedet. Ljuba úgy tesz, mintha nem volna ebben semmi rendkívüli, bár maga is bevallotta, hogy efféle makközönt nem látott még, de mint mondotta, az apja nem­egyszer, s a nagyapja idejében ez majdnem megszokott volt, nagyjából úgy hétévente. Amint a lucfenyő tobozából is hétévente lesz töménytelen, mire aztán jön is seregestül a messzi Szibériából a keresztescsőrű madár, mivel az csak a tobozokat bontogatja, s a fenyő magván kívül egyebet egyáltalán nem étkezik. Lehet igaza Ljubának, mert a makk-ár kezdetén, már az első napon, elővett három tekintélyes, és addig nem látott kalpagot. E fejfedők közös jellemzője, hogy a karima legalább háromszorosa a megszokottnak, anyagukat sík­vidéki bivaly elnyűhetetlen bőréből hasították, a búbjukat pedig, pikkelyszerűen, a tölgymakk sapkácskáival borították be, mert mint Ljuba mondotta volt, a magasból lesüvítő makk legkönnyebben a saját süvegéről pattan vissza. Ljuba azt vallotta, hogy e kalpagokat az apjától örökölte, az meg a nagyapjától, és ezek kimondottan makközön idején használatos, hétévente előveendő alkalmatosságok, mik hathatósan védik a kobakot a legádázabb makkhullásban is. Vadászmesterünk alapvetően jó természetét jelzi, hogy a három darab közül egyet mindjárt nekem ajándékozott, így kipróbálhattam az erdőn is.
Csak a makkhullás idején értettem meg, mit a nyár végén megfejteni sehogy nem tudtam, történetesen egyáltalán nem értettem, miért törnek le oly gyakran az ágak szerte a karsztvidéken. Akkor fel sem tűnt a számossága miatt valósággal szorongó makk, melynek súlya lehetett a gyakori ágszakadások oka. A napokban aztán érni s hullani kezdett, s még szélcsendes időben is ütemesen potyadoz. Rendesen – bár a makkok száma gyér termés esetén is ezer és ezer – igazán ritkán esik meg, hogy makk találja fejen az erdőkerülőt, ám most, ha csak percre lépek ki a házból, azonnal koppan rajtam egy-kettő. Különösen igaz ez a hajnali órákban, mikor a harmattól elnehezülve még szorgosabban hullik mindenhonnan. Ez még nem is volna oly rendkívüli vagy veszélyes, ám ha szél támad az erdőn, akkor aztán, ha nincs az embernek hétéventi kalpagja, valóban bajba kerülhet, és komoly sérüléseket szenvedhet el, mivel úgy záporozik a makk, akárha a legvadabb jégverés sújtaná! Igazán bámulatos, hogy több szeles nap után is ugyanolyan hévvel ismétlődik ez a makkzuhatag, mint az első alkalmakkor, s ettől olybá tűnik, hogy a makk napról napra visszanő, s odafönn, a lombokban mit sem fogy. Ez természetesen nem lehet így, pusztán arról van szó, hogy a makk nem egyszerre érik be, így néhány nap múlva már az is vígan hullik, mi korábban még szélben sem vált le a fáról.
Az utakat sok helyütt összefüggő makkréteg borítja, s ezzel mostanság rendesen számolni kell. Nemcsak Ljuba hites felesége, Anna asszony törte kezét, midőn kilépett a kúriából, s a lépcsőn gurulós makkokra talált, s ennek következtében hanyatt esett, hanem az érces-réti erdész ügyes lova is a lábát szegte ugyan e miatt. Ljuba a kúriához tartó útról az árokba lapátoltatja a makkot, s ezt dicsérhetnénk is, csakhogy az odavezető útról nincs, ki ellapátolja. Elképzelni se tudom, mivé lesz ennyi makk. Nem zárható ki, hogy néhány körzetben kiirtja még az alja növényzetet is. Gombát sem lehet szedni, noha az errefelé tinórunak mondott vargánya és a galambgomba szép számmal nő, csakhogy a lezúduló makktól a gombák kalpagja minduntalan szétveretik.
Keresem okát e szokatlan bőségnek, mert hasonlóról nem hallottam még. Ljuba szerint akkor van ez, mikor a vértölgy a bükkel „összepárzik”, vagyis a bükk porozza a tölgyeket. Ezt valószínűtlen teóriának tartom, mert nincs válasz arra, miért is porozná a bükk a tölgyet, s ha porozza, miért csak hét évente. Valószínűleg ez is olyasfajta hiedelem, a minő az, hogy a kakukkból fejlődik a héja, s a héjából lesz hároméves korára a sas. Bizonyosan van a makkhullásnak más, rationalis oka, mit keresek is kitartóan. Hogy ezt az okot mihamarabb megleljem, hosszú utakat teszek a hegyekben, s térképen rögzítem a makktermés területenkénti eloszlását, oly módon, hogy adott közönként összeszámlálom, mennyi makk található egy négyzetméteren.
Ma, a Kis-töbör melletti hegyen, oly látvány tárult a szemem elé, hogy majdnem azt hittem, káprázat. Mivel a makk gömbölyded, ahol tud, gurul. Így hát a vízmosások aljában gyülemlik, s ahol én ma jártam, mérföld hosszan legalább derékig érő makkfolyam jött létre, mintha mérföldnél is hosszabb kádba Ljuba lapátoltatta volna össze. Mikor kíváncsiságomnak engedve a völgybe ereszkedtem, s mérni igyekeztem a makkréteg mélyét, váratlanul megmoccant az egész makkság, aztán, akár egy lavina, hömpölyögve megindult lefelé, s leírhatatlan, tompa, ám de félelmetes morajjal haladt, egészen a Kis-töbörig. Először kiszaladtam a völgykatlanból, minthogy a makkáradat még a földet is megrengette alattam, ám később visszatértem, s követtem a völgyet, egészen addig, míg kiszélesedve a töbör rétségére ért. Ott a völgyből kizúduló makk hatalmas langalló módjára szétterült, legalább fél mérföld szélesen s másfél hosszban. Olybá tűnt, mintha az erdő tudatosan irtaná ki azon a helyen a fűféléket – nincs kétségem: ahová e makk-ár kiöntött, nem nőhet immár semmi, csakis tölgy, a mely évekkel később újabb özönt bocsát rá a rétre.
Adventre megdöbbentő méretű vaddisznókondák lepik el a környéket, nem ritka, hogy több száz disznó verődik össze. Egy alkalommal a gróf útját akkora konda keresztezi a Nagytöbör alatt, hogy percekig áll várakozva, míg disznók százai szaladnak át előtte az úton. Tépelődnek is a környékbeliek, vajon honnan lett ennyi disznó, mert tavasszal malacot is alig lehetett látni. Ljuba azt tartja a legvalószínűbbnek, hogy a karszthegységbe jöttek a távoli, síkvidéki területek vaddisznói is, hogy a bőséges makktermésből lakmározzanak. Csak az a kérdés marad megválaszolatlan: honnan tudja egy lapályi vaddisznó, hogy érdemes felbaktatni a nagykarsztra? Ugyanezt jól tudják a mátyásmadarak, akikre Ljuba számított is. A karszthegységben vidám és könnyű tél ígérkezik, a seregesen mozgó szajkókból finom „galamblevesek” főnek, vaddisznósültet eszik az utolsó béres is, s Rudolf gróf hamarosan azt is megtudja, hogy a temérdek makk egy része a kemencékben végzi. Amit a disznók és a mátyásmadarak fel nem esznek, azt elégetik, mert a makk a faszénéhez hasonló, remek parazsat ad. Rudolf gróf is ezt a példát követi, és makkal fűt, míg arról ír, hogy a makknak – közvetve – miféle szerepe lehet a geológiai formák kialakulásában:
A szokatlan makktermésnek is jelentős szerepe lehet a földtani képződmények alakulásában. Normális viszonyok között nemigen tűnik fel, hogy a makkosok termése a vízmosások aljában kiváltképp nagy mennyiségben gyűlik össze, így aztán, a mint az várható, a vaddisznóseregletek leginkább ezekben a vízmosásokban töltik idejük javát. S ha már egyszer ott vannak, nemcsak makkot esznek, hisz a jóllakott disznók idejéből és erejéből bőven futja arra, hogy példának okáért szarvasgomba után kutassanak, a mely csaknem minden olyan erdőben fellelhető – még ha rejtve marad is –, ahol a makk terem. Így azután az a helyzet áll elő, hogy a makkok által a vízmosások aljába csalt disznók össze-vissza túrják ott a földet, fellazítva, nem egyszer valósággal felszántva akár három négy arasznyi mélységig is, s ezzel elősegítve az ottani talaj erodálódását – mert amikor nagy eső zúdul a tájra, és ezekben a vízmosásokban nagy erővel, hömpölyögve és zavarosan zúdul le a víz, mindazt a talajt, mit a disznók jól áttúrtak, felkapja, és oly sebesen viszi, hogy a völgyig vagy a legközelebbi tóig meg sem áll vele.
A későbbiekben Rudolf gróf komoly erőfeszítéseket tesz arra, hogy a vaddisznók, s végső soron a makk, tájala­kító hatását kísérletileg igazolja. Kontroll­árkot ásat, makkot hordat belé, 1900 őszén, noha abban az évben keresve is alig találni makkot. Több száz alkalommal méri a vaddisznótúrások mélységét, és mivel 1900 ősze aszályos is, vagyis hiába vár esőre, november elején szekerekkel vitet a kontrollárokhoz több száz gallon vizet, hogy a kiadós záporok hatását szimulálja. Az eredménnyel elégedett: a makktalan árok eróziója szinte nulla, míg a makkosból átlagban legalább négyujjnyi földréteg tűnik el a műzápor hatására. Minden bizonnyal a makk és a vaddisznók tájalakító hatásának látványos bizonyítása nyitotta meg Rudolf gróf pszichéjét arra, hogy a lépdelők tájalakító hatását se zárja ki teljesen.
Az erdőkben sokfelé látható barangolókkal szemben a lépdelők olyan emberek voltak, nők és férfiak egyaránt, akik nem tervszerűtlen bolyongással járták a vidéket, hanem jól meghatározható útvonalakon, leginkább egy kitüntetett ponttól a másikig és vissza, ritkábban köríveken. Ljuba szerint a vízmosások, nemegyszer a jelentősebb völgyek is a lépdelők mániákus járkálásának köszönhetőek. Olyan ez – magyarázta Ljuba –, mint amikor valaki töprengésében órákig járkál a szoba egyik sarkától a másikig, akár az alsó-ködháti Költő. A lépdelők olyan emberek, akik A és B pont között ingáznak oda s vissza, midőn mások a szoba és a konyha között, de nem órákig, hanem évekig, sőt, amennyiben halhatatlan lépdelőről van szó, akár évszázadokig is. A sok járkálástól először ösvény keletkezik, az ösvényből bizonyos idő után vályú, abból árok, az árokból völgy. A gróf hiába bizonygatja, hogy ezeket a völgyeket és vízmosásokat – amint a nevük is mutatja – az eső vájja ki, Ljuba, Anna és minden marble-béli váltig állítja, hogy minden egyes völgy és vízmosás egy-egy lépdelő műve. Amint Ljuba mondja: „Igaz, hogy sok lépdelő vályújába folyik be aztán a víz, mert ugyan hová folyhatna még, ha nem a lépdelők árkaiba, de az árkokat a lépdelők lépdelése vájja ki, és nem a víz.”
Rudolf gróf „behatóan” tanulmányozza a karszthegység domborzatát, térképeket készít, korszerű és igazán szép munkát végez, ám élete végén, feltehetően a Herr Donauval eltöltött fél év hatására, átírja a jegyzeteit, és az északi völgyek eredetét már ő is a lépdelők jelenlétéhez kapcsolja:
A midőn a déli löszhátakról leereszkedő hosszú, s mértanilag csaknem párhuzamos völgyek deflációs eredetűek, vagyis szél fútta barázdák elmélyülései, ehhez hasonlatosan keletkeztek az északi völgyek is, ahol is a szél munkáját emberek végezték el, az úgynevezett lépdelők. Ez is tekinthető eróziós jelenségnek, a mely máig megfigyelhető itt-ott, s az a Homo ferus típus, a mit errefelé lépdelőnek mondanak, s a mely emberfélével magam is sok esetben találkoztam, e napig megmaradt. A távoli múltban talán többen lehettek, s erre nemcsak a völgyek igen nagy számából következtetek, hanem abból is, hogy minden, mi a távoli múltba vezet vagy onnan eredeztethető, mára eltünedezőben van. Ha régi szokásról van szó, akkor halványulóban, esetleg már oly haloványan, hogy fel sem ismerhető, miben is állt hajdani lényege. Ha a régmúlt tárgyi emlékeiről van szó, már csak itt-ott lelni fel egy-egy véletlenszerűen fennmaradt darabot, a midőn nyílkőt, vagyis szakócát találni a Nagy-karszthegység egynémely barlangjában. Tán erre a sorsra juthatnak majd fajok, így például a lovak is, mivel olybá tűnik, hogy hamarosan a gőzgépek veszik át a helyüket. A lépdelők is a lovakhoz hasonlatosak, bár emberek, valamiféle vad és számunkra aligha érthető életvitel utolsó képviselői ők, a kikre errefelé oly tisztelettel tekintenek, mintha lépdelésük által komoly hasznot hajtó szakmát űznének. Ezért aztán részint olyanok, mint régi, kiveszőfélben lévő mesterségek utolsó képviselői, de mint hogy e mesterségnek mibenlétét aligha foghatjuk fel, inkább egy oktalanul irtott faj utolsó egyedeit idézik fel.
A Nagy Karszthegység elszigeteltségéből eredhet, hogy itt még megtalálhatók e különös emberféle egyedei. Fogalmazok így annak tudatában, hogy Gustermann barátom volt szíves és 1899-ben felhajtott nekem egy hegységen kívüli, s e tekintetben egyedüli lépdelőt, s azt hozzám elutaztatta. Herr Donau a legkülönösebb ember, kivel a sorsom valaha összehozott. Elmondása szerint a Duna eredésének helyén, réges-rég csak egy kopár sík volt található, hol víz egyáltalán nem járt, s még fű sem nőtt. Herr Donau, kinek neve akkortájt nem volt még, később pedig Isterként ismerték, majomemberek elől menekülve észak felé tartott, de ez az észak nem volt akkor még az a hegyvölgyes táj, mint manapság. Sokkal inkább hideg sivataghoz hasonlított, s konkrétan ott, hol ma a Duna ered, nem talált egyebet, csak vérvörös földet, egy öreg tölgyet, s két jókora követ. E két kő között ingázott valami okból, hosszú-hosszú ideig, mert mint mondotta volt, erősen elgondolkodott azon, mit nem ismert, vagyis a halálon. E töprengése oly hosszúra nyúlt, hogy a tölgy mellett kisebb tölgyek nőttek, s a két kő között a sok járkálástól valóságos árok keletkezett, a mit azután, jóval később, az esők tovább mélyítettek. Így hát elmondható, hogy a Duna keletkezése Herr Donau tépelődésével vette kezdetét. Segítette a Nap is, segítette talán a szél is, s ezt az egészet végül néhány kiadós zápor végezte be, a fekete-erdei árkot kimélyítve és meghosszabbítva egészen Dobrudzsáig. Végső soron a folyó helyén ma semmi nem lenne, ha egy majmoktól űzött ember, gondolkodóba nem esik. Karsztbeli kutatásaim eredményeit leszűrve azt is megkockáztatom, hogy a Duna ősárkának elmélyülésében, Herr Donau lépdelésén, a Nap és a szél, valamint a víz munkálkodásán túl, jelentős szerep juthatott néhány vaddisznóősnek is.

 

Hórvölgyi köd (Rudolf Portestein története)

17 Comments:

  1. Szabó Edit

    :-) :-) :-)
    Ráadásul épp a Dunáról.
    Nagyon köszönöm!!!

    • Ezek szerint sikerült adnom olvasnivalót? El sem hiszem! :-) Juhéj! Nagy az öröm :-) Tényleg. Kíváncsi vagyok, hogy tetszik ez. Jó olvasást!

      • Szabó Edit

        Ez zseniális!! :-) :-)
        Nagyon tetszett. Nagyon halkan jegyzem meg csak, hogy ezzel bizony nem könnyítetted meg a várakozást. (Azért mondom nagyon halkan, mert nehogy azt mondd, hogy nekem semmi se jó: az se, ha nem olvashatok a grófról és az se, ha olvashatok. :-) )

        No, csak kivárom azért valahogy, hogy megjelenjen az a regény! :-)

  2. Ibolya Nagy

    Igazi nyelvi bravúr, Cen’, nem lehetett könnyű írni. Ugyebár olvastunk már novellákat Portestein grófról (azok a Népszabik még mindig megvannak), de ez a fejezet egész más. Regény lesz végül is, mint ahogy eredetileg tervezted?

    • Köszönöm szépen. Igen, regény lesz, ha egyszer eljutok odáig :-)

      • Ibolya Nagy

        Már meg sem merem kérdezni, hogy mikor jelenik meg a következő könyved, de nagyon jó lenne tudni valami biztatót.🙂

        • Sajnos nem tudom még. Remélem, 1 éven belül :-)

          • Ibolya Nagy

            Másfél éve várok, várunk az új regényedre, hadd ne kommentáljam mit gondolok. 😖😞

            • csak nyugodtan – ne fogd vissza magad! :-)

              • Ibolya Nagy

                A vs. hu video-interjújában, a zafír-túra végén beszéltél erről. 2:30-tól benne van, amire gondolok: https://www.youtube.com/watch?v=8SJURktrV-Y

                  • Ibolya Nagy

                    Biztos vagyok benne, hogy megvan, és még finom voltam.😦

                    • De azért nem ártana egyértelműsíteni – amúgy pedig nagyon megtisztelő bármiféle számonkérés, ami regénymegjelenésre vonatkozik :-) Ugyanakkor talán emlékszel rá, hogy volt egy kis balesetem a laptoppal is, itt van most is az elreccsent wincsi a fiókban, és rajta a Hórvölgyi köd java :-( Az ilyesmi jelentősen hátráltat. És fájdalmas nekem is – voltaképp igen nagy fegyelemre van szükségem ahhoz, hogy néhány dolog, ami súlyos vagy esetenként-időlegesen legyőzhetetlen akadályt jelent, ne csorbítsa az életkedvem, ne fogjon vissza a munkában és tervezésben :-) :-)

                    • Ibolya Nagy

                      Sajnos csak most vettem észre a reagálásodat, ráadásul alatta nem volt módom válaszolni: (ha valaha mégis elolvasod)
                      Szó nincs számonkérésről, csak jeleztem valamit
                      Azt hittem, hogy a kézirat a kiadónál van
                      Nem véletlenül kezdtem úgy. hogy “már meg sem merem kérdezni…” Valóban, talán nem kellett volna feltenni a kérdést.
                      Változatlanul a legjobbakat kívánom, Cen’😊📖

  3. Nekem ez a novella marad holnapra, mert a mai napom húzós volt, de visszatérek “hamarosan” az oldalra. :)

  4. Rettentő jól szórakoztam! :) Láttam magam előtt a lépdelőket, a barangolókat, a vaddisznókat, azt meg elhatároztam, hogy kell nekem egy “vértölgy” a kertbe, a kalpagot meg magam megcsinálom. Engedelmeddel ezt a novellát elküldöm egy családtagomnak, aki mostanság a Duna forrásvidék közelében él. A tücskökről van egy történetem, na nem volt élveboncolás, és lábkitépés. 😀 Minap egyik bevásárlóhelyen egy olyan kocsit sikerült bevinnem a boltba, aminek a kereke és a kerékfelfüggesztés között tanyázott egy tücsök. Jó nagy tücsi lehetett, mert egyfolytában és igen erős hangon nyomta a dallamot. Hallgattam, és élveztem, hogy az emberek bámulnak rám, sőt egy kislány meg is kérdezte, hogy miért nem veszem fel a telefont, már nagyon sok hívásom volt. :) :) Várom a novella folytatását, imádtam olvasni!! :)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.