• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Flaubert és a divat (Kék angyal novella)

Ez a szöveg lenyűgözött. Az ötlet, a megvalósítás, az elméleti következmények, minden együtt van, és ezek kiegészülve a hazai kispróza legnagyobbjainak hatásaival nagyszerű szöveget eredményeznek.

Litera – Ficsor Benedek

Íme egy zseniális találmány, egy primitív ösztönlénytől eredő műalkotás, a necc-harisnya igaz története. Hiszik vagy sem, ebben a sztoriban a jó öreg, cölibátusban élő, mizantróp, és egész Rouenban közutálatnak örvendő, hírneves író, Gustave Flaubert is benne van – ha nem is nyakig.

Centauri Jégvágó kék angyal magvető író irodalom sikerkönyvGondolkodtak-e már azon, honnan ered a necc-harisnya, ez a mágikus, minden kétséget kizáróan a szexusra alapozó zseniális alkotás, s vajon ki lehetett az ötletgazda? Kötve hiszem, hogy sokan kutatták volna ezt, hiszen a viselet lényege épp ez: a neccet nézem, de csak a lábat látom; nem a neccre vagyok kíváncsi, hanem arra, amit csomagol; a lábra, a combra, az eshetőségekre. A harisnya csak tálal és az ínyenceket (kéjenceket) nem a tál érdekli, hanem a fogás. A táncosnők sem neccüket vagy nercüket kínálják, sokkal inkább bájaikat. Tehát nem valószínű, hogy bárkit foglalkoztatott volna ez a kérdés, vagy ha mégis, hát nemigen találhatta a titok nyitját; én is olyan kalandos véletlennek köszönhetően bukkantam rá, ami önmagában is kiérdemelne egy könyvet.
A legáltalánosabb tévhit szerint a necc eredetileg özvegyi, illetve menyasszonyi fátyolként terjedt el, tehát a köznapi fátyolból alakult ki, amit arab mediátorok hoztak Európába. A menyasszonyi fátyolnak (csakúgy, mint a csadornak) szimbolikus jelentése volt. Allegorikusan a szüzességet jelentette. Az özvegyi fátyol természetesen ennek épp „ellenkezőjét” volt hivatott jelezni; azt, hogy az özvegy, ura és parancsolója emlékét őrizve, magába temetkezik, és még szigorúbban tartózkodik minden férfitól, mint annak előtte, hisz most már nincs jelen a férj megtartó, megerősítő, fenyegető ereje sem.
A necc csak az erkölcsök lazulásával vált divattényezővé és került a vádlikra. Képzeljük el, milyen botrányt jelenthettek ezek a harisnyák eleinte! Akkor is tudták – amint az ókorban és talán már sokkal korábban is –, hogy a szüzek nem mindig makulátlanok, és gyakran az özvegyek a legjobb ingyen kurvák. Mindezt tudták (és érezték) a budoárokban, kanapékon, rekamiékon vagy a városszéli kökénybokrok tövén, de nem propagálták az agórán. A necc-harisnyával mindezt „kimondták”. Ez lehet egyfelől vérlázító, másfelől izgató; mint amikor a férfi lekurvázza szeretőjét az ágyban, a nő pedig ahelyett, hogy megsértődne, még odaadóbb lesz. Mondhatni luxusszajha, noha délután még ő volt kies városkánk, Rouen legszentebb bigottja!
Mindez fordítva is igaz: a legnagyobb ribancok szeretnek szűzi pózban tetszelegni. Épp ezt a kettősséget sugallja a necc-harisnya is, azt a takarva mutogatást, ami vonzza a kétes dolgok kedvelőit. Így a necc egy roppant összetett dolgot jelenít meg csaknem tökéletesen: az emberiség ingázását monogámia és poligámia, monoteizmus és politeizmus között. Mindebből csak a divatszakértő számára legfontosabb, vagyis az nem igaz, hogy a necc a fátyolból alakult ki, a necc-fátyol pedig az átlátszatlan, sűrű szövésű csadorból. Jól felépített darwinista fejlődéselmélet ez, de kizárja annak lehetőségét, hogy bizonyos fázisokban a „véletlenek” összjátéka hozzon létre evolúciós léptékben is jelentős, ugrásszerű, revolúciós változásokat.
Mint amilyen a necc-harisnya megjelenése volt.
Pedig ez esetben pontosan erről van szó! Hinnék, hogy az 1712-ben, Lyontól húsz kilométerre, St. Rambert-d’Albon határában, a Rhône partján felkoncolt, Patou nevű útonálló egyenes ági leszármazottja a necc-zseni? S hogy a necc létrejöttében nem épp dicsőséges, de számottevő szerep jutott egy megközelítőleg száztíz kilós, klimaxos, párizsi asszonynak is? Mi több, egy pár agapornisznak, avarul: két rózsásfejű törpepapagájnak. Hitték volna, hogy a necc-sztori olyan konkrét helyekhez köthető, mint amilyen a rég elfeledett L’air du Temps nevű kávéház a néhai Guy de Maupassant lakásának tőszomszédságában? És amikor efféle konkrétumok sokasága telepszik a történetre, arról is nehéz dönteni, hogy voltaképp kinek legyünk hálásak a necc-kultuszért: a poroszoknak vagy a franciáknak. Esetleg a hal-etetőanyag feltalálójának, bizonyos Homolle-nak?
De ne húzzuk tovább az időt, íme egy zseniális találmány, egy primitív ösztönlénytől eredő műalkotás, a necc-harisnya igaz története. Hiszik vagy sem, ebben a sztoriban a jó öreg, cölibátusban élő, mizantróp, és egész Rouenban közutálatnak örvendő, hírneves író, Gustave Flaubert is benne van – ha nem is nyakig.
 La Tentation de Saint Antoine, vagyis Szent Antal megkísértése. Ez a címe annak a könyvnek, melyen 1871-ben Gustave Flaubert dolgozott; amelyben a Sátán azzal kísérti a néhai Szent Antalt, hogy megmutatja: az évezredek során miféle istenek, bálványok, tévhitek és tévtanok sokadalmában hitt elvtelen, állati naivitással az ember. (Amint hisznek a darwinista „necc-tanban” is.) Megannyi egymást meghazudtoló, önmagában is hamis, buta és ostoba nézetben, hitben, mítoszban, mendemondában. A könyv nem emelkedik a flaubert-i életmű zenitjébe (bár a korábban írt Salammbo, amely miatt Karthágóba is elutazott, sokkal ridegebb és gyengébb), de „ez a dolog” a kísértéssel, valamint az emberi értelmet végletesen korlátoltnak, mozdulatlannak, fejlődésképtelennek mutatni, valljuk be: nem rossz.
A házban kidolgozott napirend szerint zajlott az élet (helyesebb volna így fogalmazni: történt minden), így a regényírás is. Mert Flaubert rendszerető és akkurátus ember volt, és éppoly műgonddal alakította ki napirendjét, amint az addig kissé éretlen, rusztikus gall gránitból kifaragta a francia nyelv rokokóját. Délelőtti és délutáni stúdiumok adták a napok metrumát, amikor Flaubert-t semmi szín alatt nem zavarhatták. (Nem mintha a Bovaryné megjelenése óta erősen haragvó roueniak háborgatták volna.) Ezt meggyőző mormogással magyarázta el a szobalánynak csaknem minden héten, noha soha senki nem zaklatta. Talán azért volt szükség erre, mert amíg a francia nyelv járomba hajtása sikerrel járt, a napirend betartása körül súlyos gondokkal küzdött. Meglehet, hogy a gall-gránittal se boldogult könnyen, de mivel ott egy igen hosszú (persze fáradtságos) folyamatról volt szó, nem kellett mindennap átélni a kudarcokat. Ám a napirend felborulása egyik napon se alázta meg kevésbé, mint az előzőn.
Reggelire, a liturgia szerint, kék sajt és Saturnes mindig volt; később pipázás következett a korzózás ideje alatt, mely háromnegyed nyolctól fél kilencig tartott. Télen kicsit később kezdődött és fejeződött be; összességében pedig rövidebb volt: háromnegyed óra helyett mindössze fél óráig tartott. Reggeli után először a verandára ült ki, hogy a pipát megtömje. Ez nem vett igénybe többet öt vagy hat percnél, aztán komótos battyogással, az első füstfelhőket eregetve lement a közeli ér partjára, onnan fel, végig a szilfasoron egészen az Öreg-kútig. Ha a környéken nem járt senki, akkor beleköpött, mintegy válaszul a roueniak utálkozására. (Mentségéül szolgáljon, csak kecskéket itattak belőle, arról nem szólva, hogy Maupassant egyik látogatásakor ugyanide belepisált.) Átment a kőhídon, pár lépést fel a domboldalban, és ha nem volt harmat, dér, vagy nagyon hideg, leült. Ott, ahol néhány apró kökénybokor nőtt, noha alig néhány méterrel arrébb, árnyas tölgyerdő kínálta magát. Flaubert azonban annyira ragaszkodott a bokrokhoz, hogy még télen is felment odáig, s ha le nem ülhetett, akkor is álldogált ott egy darabig. De sosem az alatta kanyargó, lusta Szajnát bámulta, hanem a bokrokat. Ám még az ámuldozást is mérte, s nem tarthatott tovább öt percnél. Összesen kétszer szegte meg ezt a protokollt, mindkét alkalommal nyáron, mikor kíméletlen, több hetes kánikula közben, váratlanul, néhány percig frissítő szél fújt a viszonylag közeli La Manche és Albion felől. Tehát amikor a bokorbámulással végzett, a patak másik partján visszaballagott, hogy pipáját kiüsse a lépcsőn. Mindezek után kellett volna kezdeni az írást és folytatni megállás nélkül egészen addig, míg a Rouen melletti Croisset kis harangja el nem üti a delet. Ebéd után a hivatalos ügyek intézése, levelezés, kutatómunka, az úgynevezett hozzáolvasás volt soron fél négyig, majd megint írás vacsoráig, még egy pipázás, olvasgatás és végül, úgy tíz körül alvás. A reggeliket és a dínert a sallangmentes, csaknem ronda könyvtárszobában fogyasztotta (ahol nassolni való mindig volt), és csak ebédelni járt ki.
Így festett Flaubert napirendje. Ha így mentek volna a dolgok valójában, akkor a Szent Antal megkísértésével már évekkel korábban végez. Flaubert azonban valószínűleg olyan szertelen kamasz lehetett, akinek csekély kitartása volt (talán ezért is lett író); egyrészt nagy lelkesültség lakott benne, másrészt nem sokkal kisebb lustaság is. Odáig jutott el, hogy az időpontokat morózus, komor pontossággal betartotta és megkövetelte környezetétől, de a stúdiumok egészen másként alakultak, mint ahogy azt bárki gondolná, vagy Flaubert óhajtotta. Azt, hogy ezek az órák milyen gyakran teltek kétségbeejtő semmittevéssel csak Flaubert tudta, hisz ilyenkor senki sem zavarhatta, a szobából pedig (elvből) nem jött ki soha. Bizonyos idő után talán azért is ragaszkodott a stúdiumok szigorához és magányához, hogy ki se derülhessen. Talán a megaláztatástól félt, amitől így sem menekült meg, a legrosszabb megtörtént: ő tudta, hogy nem dolgozik, mégis úgy kell tennie, mintha jól haladna. Néha pedig jó lett volna a kudarcokat megosztani valakivel, leereszkedni akár a szobalányig is, és panaszkodni; sétára hívni, és sírni a tétlenség miatt; talán jó lett volna, talán túl jó. Annyira kényelmes, hogy sohasem születik meg a flaubert-i francia nyelv és életmű. Flaubert tudta ezt. Nem engedett a csábításnak, hogy ebbe akár egyetlen egyszer is belekóstoljon. Nem akart úgy járni, mint a novícius, aki megszakítja önkéntes cölibátusát. Ha a rendben marad is, gyónás ide, bűnbocsánat oda, többé nincs nyugalma.
Minden híreszteléssel ellentétben a formaságok, ceremóniák makacs, csaknem értelmetlen megtartása nem vezet törvényszerűen kiüresedéshez. Ha nem is mindig telik meg tartalommal, egyfajta készenlétnek tekinthetjük. Így Flaubert is ahhoz a beduinhoz hasonlított, aki a sivatagban tizenhat évig cipelt magával egy törékeny cserépedényt, míg végre egyszer eső hullott.
Az ominózus nap április végére esett, egész pontosan huszonnyolcadika volt. A délelőtti stúdiumból csak fél óra maradt, amikor Flaubert még egy árva szót sem írt. Nem ez volt az első ilyen alkalom. (Később azt állította, hogy egy oldalt nyolc nap alatt készít el, ami fedi a valóságot, csupán azt nem tette hozzá, hogy szándéka szerint nyolc oldalt szeretne megírni egyetlen nap alatt.) Kint viharos erővel tavaszodott, és mert ez elegendő ürügynek bizonyult, ezúttal kevésbé zavartatta magát. Mivel volt egy kis ideje még, huszonhét perccel a stúdium vége előtt kinyitotta az ablakot, és újra megtömte a pipát. A függöny takarását kihasználva kinézett, át a friss, zöld lombokon az elégedettség és derű azon fajtájával, amit efféle tavaszi napokon a puszta lét öröme olt a halandóba. A völgybe tartó úton a postást látta felbaktatni. Visszaült az asztalhoz, ahol kedvetlenül lapozta át a kéziratot, majd kisvártatva hallotta, ahogy a szobalány átveszi a leveleket.
Mielőtt elhamarkodottan ítélkeznénk a hírneves gall író-nyelvújító felett, véssük észbe, hogy ezt a könyvet, a Szent Antal megkísértését, egyszer megírta már! Sőt, nem is egyszer. Az első változat végére érve, könyvtárának lapozgatása közben, ízlelgetve a megalapozott elégedettség óráit rájött, hogy disznója nem Remete Szent Antalnak, hanem a másik Szent Antalnak volt! Írt egy könyvet valakiről, aki nem is azonos önmagával. Nem kis brettli, így elkavarodni a szentek káoszában. Mintha öt év házasság után döbbennénk rá, hogy elvenni nem azt a nőt akartuk, aki a mellkasunkon piheg, hanem egy másik Élizabethet! A felismerés komoly traumával járt, ezért pár napra magába temetkezett, összeomlott, mint kis híján a könyv is. De miután kiheverte a nem mindennapos írói balesetet, lázas sietséggel fogott hozzá az átíráshoz. Viszonylag hamar készült el az új változat, a második Tentation. Ezt aztán mindjárt meg is mutatta legjobb barátainak, akik azonban – mélységes, de titkolt csalódására – azt tanácsolták, dolgozzon rajta tovább, ne vigye még kiadóhoz. Ha ezt nem a barátok mondják, a Szent Antal megkísértése talán már akkor a polcokra kerül, ám így mély seb, valóságos stigma nyílt a viszonylag fiatal, de rendkívül önérzetes Flaubert közérzetén. Huszonkét évig nem volt ereje a Tentationhoz. Most sem érzett magában elég indíttatást és erőt, hogy felvegye a huszonkét évvel korábbi kesztyűt, és végre megvívja párbaját akkori megaláztatásával, de sajnos arra sem, hogy vadonatúj könyvbe kezdjen. Nem is volt ebben az időszakban elég lendület egy új regényhez, és talán ez volt az oka annak is, hogy a régi se ment. Hiszen valamennyi adósságunkat akkor tudjuk a legkönnyebben megfizetni, amikor a mindennapos megélhetésre vagy új vállalkozásokra is futja. Flaubert pedig akkor vágott bele a Tentation körül felhalmozódott adósságok kamattörlesztéseibe, amikor éves szellemi jövedelme a minimum körül járt; mondhatni a Madame Bovary (1857), majd a L’éducation sentimentale (Érzelmek iskolája, 1869) sikerének osztaléka is elfogyott. Ezt szokták „írói válságnak” mondani, amikor az író régi, befejezetlen munkáihoz nyúl, ott próbálja felkutatni saját magát, ahogy a világirodalom is válságai szélcsendes idején vetemedik néhai költők és írók „exhumálására”; hagyatékok és fércművek kiadására.
Hosszú napokat töltött a bezárt szobában babrálással. Szíve szerint átment volna Párizsba friss levegőt szívni, felélénkülni, biztatást és ösztönző elismerést nyerni írótársaitól, barátaitól, akik a Tentationt bizonyára már el is felejtették (bár nagy részükkel rég összerúgta a port, csakúgy, mint a roueniakkal). Titokban, mint a „reménytelen fiatalemberek” általában, abban is bízott, hogy ott új témába botlik, amint váratlanul széplány köszön ránk a Szajna-parton. Csakhogy nemrégiben járt ott, ha felmegy újra, mindjárt nyilvánvalóvá válik a fáradtsága. Ezt pedig az önérzet nem engedte. Mégis ezen agyalt, s csaknem minden este, vacsoránál, csak úgy mellesleg megemlítette a szobalánynak:
– Jeanne-Marie! Meglehet, hogy holnap Párizsba utazom. Csomagoljon nekem reggelre poggyászt, ahogy szokta, és menjen el Moll doktorhoz. Tudassa vele, hogy néhány napig távol leszek, és adja át szívélyes üdvözletemet – mondta komoran, s kiváltképp azt a bizonyos „szívélyes üdvözletet” ejtette a nehezen szokható, ám Flaubert-re oly jellemző fagyossággal, hogy a szobalányban meghűlt a vér is. Ezzel a hangsúllyal azt is mondhatta volna: És ha Moll doktor félrenéz egy pillanatra, vágja át a torkát! Ja és még valami. Ha volna kedves, a véréből hozzon egy kupával.
– Igenis – mondta alázatosan Jeanne-Marie.
– Jó éjszakát Marie, elmehet – intett neki Flaubert, majd a verandáról beleszippantott a levegőbe és valóban érezte az utazás illatát; később nyugovóra tért és álmában kellemesen ringatózott a kocsi ülésén; a bevágó áprilisi szél a haját birizgálta, és a halántékát simogatta, de reggel rossz lelkiismerettel ébredt, azzal a tudattal, hogy kis híján Párizsba menekült a munka elől. Micsoda szégyen! – gondolta, így hát reggelinél azt mondta:
– A munkának még híja van. Jóval többnek bizonyult, mint amennyinek gondoltam. Sok a javítanivaló. Márpedig (és itt sajnos színpadiasan felvitte a hangsúlyt) ha valamiből nem engedhetünk, az épp a tökélyre törekvő igyekezet. Ezt vésse a mestergerendába fiam! Egyenlőre félrerakhatja azt a poggyászt.
És mikor Párizsból visszatérve felfedezte az ebédlő gerendáján a rusztikus, csúnya faragást – A jóra valóságból nem engedünk!!!! – négy felkiáltójellel, amit az együgyű Jeanne-Marie a konyhakéssel farigcsált oda, az asztalból és fejőszékből tákolt állvány tetejéről, míg Flaubert távol volt, mintegy szó szerint teljesítve az író szavait, szóval, amikor Flaubert felfedezte az ákombákomokat, förtelmes haragra gyúlt és csaknem kihajította szegény elbeufbéli leányt. Először is azért, mert nem jegyezte meg jól, amit mondott. Másodszor, mert így egészen mást jelent, mint amire ő gondolt. Harmadszor, mert ez a mondat kész bárgyúság. Negyedszer, mert tökéletes kontrapontja a nyelvhelyességnek. Ötödször, mert nemcsak nyelvhelyességét illetően, hanem dallamában is rossz a mondat. Hatodszor, mert még ekkora forradalmi pitypangosságot sem nyomatékosítunk négy felkiáltójellel. És végül, mert elcsúfította a szépen csiszolt gerendát. S hogy Jeanne-Marie továbbra is Flaubert szolgálatában maradhatott, csak annak köszönhette, hogy az írót elfogta a félelem: a végén kénytelen lesz egy roueni cselédet alkalmazni, akit talán csak alantassága hoz a házba, hogy egy éjjel, mintegy bosszút állva a Bovaryné miatt (amivel az író meggyalázta Rouen városát ország-világ előtt) átvágja a torkát, vagy nadragulyával itatja. „No azt már nem! A feliratot meg lecsiszoltatom – gondolta, bár hamarosan eszébe ötlött: Az ács is roueni lesz! Még ha nem is mondja.” Hát inkább maradt Jeanne-Marie; csakúgy, mint a nyelvhelyességi botrány, a mestergerendából lett tilalomfa, vagyis a rosszul citált sommásság.
De vissza Flaubert esti lamentációihoz. Miután reggel „végzetes” jó tanácsot adott a lánynak, este így szólt:
– Jeanne-Marie! Ha minden igaz, ma este végzek, már csak pár sor maradt hátra. Holnap felugrok Párizsba venni egy papagájt.
– Papagájt? – csodálkozott a szobalány. – Ide tetszik hozni egy papagájt?
– Igen Jeanne-Marie – válaszolta Flaubert hűvösen, de másnap sajnálatos módon ismét rossz lelkiismerettel ébredt, és arra gondolt: „Ha felmegyek Párizsba, meg kell látogatnom Colet-t, és ha megkérdezi, hogyan haladok a munkával? Hazudni már csak nem fogok!” Ezért reggelinél azt mondta Jeanne-Marie-nak (tőle tökéletesen idegen nyájassággal):
– Hál’ Istennek végeztem a javítással, talán egy kicsit hamarabb is, mint terveztem. Olyan gyorsan haladok, hogy kár volna épp most megállnom. Így hát kedves, mégsem utazok ma, talán majd a hétvégén. Mondja meg Moll doktornak, ha kedve tartja, délután felkereshet, mert újabban a sok munkától igencsak hasogat a derekam.
Tegyük hozzá: kész szerencse, hogy nem mondott újabb velősséget. Effélét: Ne akkor állj meg, mikor a leggyorsabb vagy! És minthogy nem mondta, azt sem tette hozzá: „Vésse ezt a gerendára fiam!” Mert ha az elsőt mondja, a másikat meg odabogyózza, újabb gerenda látta volna kárát, s ki tudja?, talán mégis szedelőzködnie kell az elbeufbéli leánynak, hogy helyét egy rossz-szándékú roueni boszorka foglalja el, aki talán az írót – a francia nyelv nagymesterét – csakugyan vérbe fojtja.
Néhány döccenés után ismét molyolásba fulladt a délelőtt, ezért Flaubert kivételes szerencsének érezte, amikor Maupassant-tól kapott levelet, mely nemes egyszerűséggel a következőképp szólt:
 Kedves Gustave!
 Ne ijedj meg, levelem nem valami baljós esemény közeledtét vagy beteljesülését jött hírül adni, pusztán annyit óhajt tudatni veled, hogy eszembe jutottál most, amikor ismét Párizsban vagyok!
Nem mintha attól tartanék, hogy elesek Franciahon védelmében, de még egyszer látni akartam Párizst, mielőtt végképp elmerülnék a harctér eseményeiben. Ismersz jól. Közismert rafinériám legújabb, ékes bizonyítéka az a mód, ahogy sikerült otthagynom kis időre a csatározást. Az episztola nem is alkalmas forma és hely leleményességem dicsőítésére, és nem is ez a lényeg. De meg ne rémülj! Nem lettem dezertőr.
Boldog lennék, ha veled is találkozhatnék. A barátságunk miatt és talán az sem ártana, ha ezekben az időkben kicsit gyakrabban mozdulnál ki a croisset-i erdők enyhet adó sűrűjéből, és rövidebb időkre maradnál távol baráti körünktől. Bizonyára szemet gyönyörködtető ott a tavasz, és a méhek zsongása gyors és könnyed írásra sarkal. Tudom, milyen ereje van ilyenkor a vidéki lankák friss, fűecsettel rajzolt hajlatainak; magam is szívesen sétálgatnék házad környékén és vendégeskednék nálad; ennék bőséges reggeliket szép szobalányod tálcáiról, hancúroznék a kökénybokrok között környékbéli nimfák gyűrűjében (remélem még élnek benned közös emlékeink ama bokrokkal kapcsolatban), de hidd el! Párizs is a kiáradó életkedv és az aktuál-politikától mentes, örök szépség ruháját hordja magán a nagy rumli és bizonytalanság ellenére is. Tudod, hogy a nők nemigen politizálnak, s hacsak éhínség vagy járvány nem pusztít, még háborús viszonyok között is megrendítően szépek! Mi több, nagy válságok idején mintha készségesebbek s jóval ledérebbek volnának, mint békeidőben; mintha Mars harsonaszava megvadítaná őket is; mintha hazafiságuk bujaságukban érne véget; s minthogy szenvedélyüket nem élhetik ki isszoszi csetepaték viharaiban, hát kiélik otthon, selyemtakarókon, baldachin alatt, némi szerencsével a karjaink között.
Hát, ha kedved és időd engedi, sürgősen látogass meg minket!
Engem és Párizst! Mindenekelőtt Engem.
 Tisztelőd és jó barátod:
Guy de Maupassant
Paris, 12. április
 Flaubert a szobalánynak is felolvasta a levelet, szóról-szóra (kivéve a kökénybokrok említését), nem törődve azzal se, hogy a lány belepirul Maupassant célozgatásaiba.
– Amúgy is – mondta váratlan jókedvvel Flaubert. – Azért a papagájért rég el kellett volna mennem. Hozza Jeanne-Marie a poggyászt gyorsan, csomagoljon élelmet, és hajnalra hívjon fogatot. Moll doktornak üzenem, hogy mégsem leszek itthon a napokban, de addig is dolgozhat valami kencén, ami végre csakugyan hat – és azzal visszavonult a délutáni stúdiumra.
Az elmúlt hetek szövegeit olvasgatta fennhangon, de miután rájött, hogy az újabb fejezetek siralmasak – se ízük, se szaguk, nyelvezetük primitív, mélységük nulla –, áttért az évekkel korábbi termés hangos olvasására. Nem akarta ugyanis, hogy a Maupassant levelétől feléledő jókedvet végleg lerontsa a kudarctudat. Ezért bő két órán át a tizennégy évvel korábban írt Bovaryné fejezeteiből szavalt, majd elcsalva a stúdium utolsó félóráját, készülődni kezdett a másnapi útra.
 Ez idő tájt Párizsban, a Champs-Élysées egyik mellékutcájának háromszintes maison garniejában élt egy híres-hírhedt szabómester, bizonyos Jean Patou. Hírhedtnek azért mondjuk, mert jobb körökben kerülték még az említését is, ha pedig egy ostoba véletlen jóvoltából mégis szóba került, buzgón ócsároltak mindent, ami vele kapcsolatba hozható: ruháit, kuncsaftjait, szokásait, rokonait, de még a kerületet is, ahol házat bérelt. Igyekeztek azt a látszatot kelteni, hogy személyesen nem ismerik, ellenben „megbízható forrásokból” tudnak róla mindent. Antik szabadalom, nem kell bemutatni, miként dolgozik az ilyen össznépi ítélőtábla, hisz minden társasági élet fundamentuma ez; így ment ez Periklész korában és a kommün idején egyaránt; a jelenséget, amit sárga irigység indukál, amely éppúgy virul csehókban, mint szalonokban, és amelynek neve intrika, ismerjük ma is.
Jean Patou ugyanis nem rostálta klienseit, azon egyszerű oknál fogva, mert nem volt se politikus, se arisztokrata (nem járt se szalonba, de még csehókba se); ősei – rossz kifejezéssel – egyszerű emberek voltak, akik között, az irigy nyelvek szerint akasztott útonálló is akadt. (Nem szólva a már említett liliomtipró esetéről, akit 1712 márciusának idusán, a Rhône árterében elevenen tépett szét öt nekivadult, vienne-i anya.) Ez egyébként nem kizárt, mert Jean Patou is hajlamos volt kapzsiságra és pályája (ma karriernek mondanánk) elején erősen hajlott szélhámosságokra. Az egész Eiffel-tornyot, a Bastille-t, a Sacré-Coeurt, a Louvre épületét, és valamennyi Szajna-hidat bevonhatnánk azzal az olcsó anyaggal, amit drága, bejrúti szaténként sózott el. Ami ennél is árulkodóbb: csalafintaságai miatt sosem érzett félelmet vagy szorongást. Az ügyeskedést az élet-szett tartozékának tekintette, ahogy a mellékutak kurváit, a kutyaszart, a járványokat, evés után a böfögést, alvás előtt a fingorászást, élet után a halált. Vagyonát mégsem kalandorként szerezte.
Ügyes volt és szerencsés, de sosem tanulta meg, hogyan kell az elit szabójává válni. Válogatás nélkül vart mindenkinek. Az első kapitalisták egyike volt, dolgozott bárkinek, aki megfizette. Fittyet hányt a pedigrére. A mulatók táncosnői, a Szajna-part örömlányai, az úri kurtizánok, a nyilvános házak kövér dámái (akik a főnöknő szerepét a szokottnál is hivalkodóbb fodrokkal igyekeztek hangsúlyozni) éppúgy nála varrattak, mint titokban sok arisztokrata, s azok gurmanjai meg kisasszonykái. Patou-nak nem főtt a feje amiatt, hogy kliensei kiterjedt ismeretséggel bírnak alvilág-szerte és jobban ismerik Párizs lókötőinek neveit, mint régmúlt századok uralkodóit. A legkevésbé sem érezte alávalónak, ha műhelyéből a város legismertebb kurtizánja lépett ki. Ellenkezőleg: dicsőségként könyvelte el. Nemre, korra és rangra való tekintet nélkül, bámulatosan sokféle megrendelést teljesített, könnyedén és gyorsan, mintha a ruhatervek kiagyalása és formába öntése csupán gyönyörködtető játék lenne. Abban az egyszerű, semmiféle őst, rangot fel nem mutató emberben, ritka affinitás, ragyogó talentum lakott. A sehonnaiak brutális, ösztönös, minden manírtól vagy fölösleges okoskodástól, taktikától mentes ősereje emelte fel; amint ez már előtte más burkusokkal is megesett. S mivel az arisztokrácia koránt sem különült el annyira Párizs aljanépétől, mint ahogy azt hirdette magáról, Patou gardróbjában – ahol glédában álltak a kifizetésre váró ruhák – ugyanazon vállfán lógott a legnagyobb nyilvánosháznak rendelt fodor-bombaszt és egy menekülőfélben lévő márkiné lazacszínű nagyestélyi uszálya.
Bár 1871. áprilisában lényegesen kevesebb ruhát igényeltek úriházaktól, ami Párizs zaklatott pszichéjének volt köszönhető. A legutolsó napokban pedig már csak a korábban megrendelt kosztümökből vittek el néhányat, másokat pedig egyszerűen ott felejtettek a nagy zűrben. Valamivel később annál több senkiházi, csirkefogó, fullajtár, forradalmi lóti-futi érkezett új ruhát készíttetni. Azt beszélték, hogy Párizs híres-hírhedt szabómestere a poroszoknak is varr ruhát, és ezt sokan rossznéven vették; úgy gondolták, ezzel hazafiságukat sérti. (Ugyan mivel lett volna jobb, ha a porosz baka, a francia korzón porosz gúnyában flangál?) A forgalom tehát nem csökkent számottevően. Jean Patou Párizs talán egyetlen független és semleges – sokak szerint elvtelen – embere volt, aki csak a mesterségének élt; a politika hidegen hagyta. Bármit is hordtak össze róla, öltözködni minden időben kellett, és csinos kelmékre Párizsban még a kommün ideje alatt is szükség volt.
Jean Patou készített ruhát Neumayer ezredesnek, D’Hautpoul tábornoknak, Walewski grófnak, aki III. Napóleon bizalmas köréhez tartozott; a nagy volumenű párizsi építkezéseket irányító Hausmann bárónak, s hogy az újabb klientúrából is említsünk néhányakat: ruhát rendelt nála Proudhon három famulusa, Varlin, Frankel és Duval. De a legbüszkébb arra volt, hogy Miksa főherceget Juarezék abban a ruhában puffantották le, amit még Párizsból vitt magával, mikor Mexikóváros elfoglalására indult, s amit nála, Jean Patou-nál csináltatott az elutazást megelőző héten. Ehhez képest az már szinte bagatell, hogy a Revanche újságírója Victor Noir, Patou kosztümében borozgatott, amikor Pierre Bonaparte megölte.
Egyszóval, akár készített ruhákat a poroszoknak, akár nem, Jean Patou dolgozott és változatlanul ő maradt Párizs, ha nem egész Franciaország vagy Európa legkeresettebb szabómestere. Három emeletet bérelt egy mágnástól, a már említett utcácskában és csak szerénysége, takarékossága miatt nem a Champs-Élysées főáramában. Mert azt is megtehette volna. Miért is ne? Huszonhét segéddel dolgozott nyolc földszinti műhelyben. A mester a másodikon lakott egy apró szobában, mert az sokkal otthonosabb volt, mint a harmadik-emeleti termek, amikben – a másodikon fennmaradó négy szobával együtt – Jean Patou felesége lakott. Az asszony, habár tekintélyes méretekkel rendelkezett, mégsem lehetett akkora, hogy valamennyi termet betöltse, s talán épp ezért cselédlányokkal és szobakutyákkal vette körbe magát, akár egy baronesse.
Nos, ez a javasasszony volt Jean Patou életének sava-borsa, minden gyönyöre (a ruhákat nem számítva) és egyben keserűsége is (eltekintve a kommüntől). Mert az asszony fejébe beette magát az úrinő hölgytudata, ami azonban olyan útszéli krákogásban nyilvánult meg, ha Jean Patou fölemlítette az ostoba urizálás okozta költségeket, hogy utolsó csavargók, kocsisok, vargák, kofák, suszterinasok és vajákosok, Patou ősei is a csodájára jártak volna. De ez aprósütemény ahhoz képest, hogy megpróbált dirigálni a műhelyekben is, belekotyogni a ruhák szabásvarrásába, hogy itt kell kiereszteni, ott kell feltűzni, bevenni, fodorítani, bodorítani; ide flittersor, oda bugatti-gyöngy, szaténszalag, krepp, a muffra meg vékony, violakék liondi, á la mode. Mintha fikarcnyit is értene hozzá! Egy bugyizsinórt se különböztetett meg a paszománytól, mégis ott kotnyeleskedett mindenütt, mintha nem kettő, de tíz is volna belőle a házban. Mintha hájrákos, lipómás hasonmásai futkosnának minden szinten. Nyilván, mert historikus erejű féltékenység mardosta a ruhákat készíttető kurtizánok miatt.
– Nem megmondtam, hogy a méreteket az inasokkal vetesd fel? Mit kell neked ezzel bíbelődnöd!? – üvöltötte napjában tucatszor; mindig, ha Patou a műhelyek közelébe tévedt, és amikor a nagyságára rátört a havibaj.
Így aztán Párizs szabózsenije, aki a fokról-fokra lerongyolódó város legvagyonosabb iparosává vált és boldog, a hivatásának élő ember lehetett volna, valóságos üldöztetésben élt. Mihelyst kihúzta a lábát a házból, kínos órák fülrepesztő rikácsolásával számolhatott, pedig ha egy kicsit pihenni akart, kénytelen volt elmenni a zsémbes némber mellől. Bezárult a kör. E frigy ajtaja úgy csapódott Jean Patou-ra, mintha a Bastille kapuja volna.
Ha megelégelte, ahogy az asszony naphosszat korholja a cselédeket, csépeli az inasokat, egy részvételi pillantást vetve a tanoncokra átment a szomszéd utcába, Homolle boltjába, ahol földigilisztát korareggel is árultak. Mellesleg Homolle Patou cimborája volt (Patou-né nagysága szerint korhely és himpellér), és bár nem tört olyan magasra, mint Patou, de szintén a leleményesebbek közé tartozott. Alighanem ő árult a világon elsőként előrecsomagolt, félkész etetőanyagot, amit nemes egyszerűséggel önmagáról, Homolle-nak nevezett el, és amit a partra érve víz hozzáadásával össze kellett gyúrni, s galacsinná alakítva „beküldeni” a vízbe. A halak bolondultak érte! És egyedül Homolle alkalmazott utcakölyköket úgynevezett gilisztaszedőknek, a külvárosi cigányok pedig még télen is szállítottak neki nadályt. Nála mindig igen gusztusos, ínycsiklandó csali kínálta magát, nemcsak ujjnyi vastag harmatgilisztát, avargilisztát és cinóberpiros trágyagilisztát, vaspondrót, tegzes-lárvát, hanem pisztrángozáshoz felettébb alkalmas csillárlegyeket, valamint harcsának való lótücsköt is tartott. Ingerlően izgett-mozgott az egész boltja, olyannyira, hogy a sok féregség láttán Patou akkor is megkívánta a pecázást, ha csak nézelődni ugrott be Homolle-hoz. A fenti finomságokat aznap is kifogástalan minőségben kínálta, amikor a poroszok megszállták a várost, tehát a horgászathoz való minden alapanyag, csali, horog, damil, pedző, úszó, és a pörköltmogyoróval, vaníliával ízesített, borsos árú „Homolle” is ott volt Patou orra előtt; a horgászathoz leginkább megfelelő, súlyos indíték pedig (Madame Patou személyében) a lakásán. Így lett Párizs legjobb szabómestere, a 19. század eleji Európa zseb-zsenije szenvedélyes halűző.
 Kellemes idő volt a kocsizáshoz. Előző nap heves, gyors zápor mosta tisztára a tájat, édes illatok borítottál el a fogat útját. Flaubert eleinte olvasni próbált a magával hozott könyvekből és a jegyzeteiből, kompenzálva a munka elakadását, de mivel a kocsi nagyon rázkódott, megfájdult a feje. Amúgy se talált olyan olvasmányt, mely az ellenállhatatlan tavaszi zsongásban értelmet nyert volna. Még olyan sorok, aforizmák is értelmüket vesztették, amik a dolgozószoba magányában zseniálisnak tűntek. Inkább kihajolt az ablakon, fejét az illatáramokba tartotta, fáradt szemét pedig a táj forradalmi zöldjével balzsamozta. Elbeuf vonalában, a Szajna folyásirányával szemben haladva, a kristálytiszta időben jól látszottak a dombok, melyek a szőlősorok közé ültetett cseresznyefáiról voltak nevesek; épp ahogy a valpolicella vidéke, az észak-itáliai Veneto (ahová Dantét száműzték). Április vége volt, de a szokottnál melegebb, májusi idő, és Elbeuf, mondhatni a szűzies Jeanne-Marie vadul virágzó cseresznyefáinak visszafogott illata néha átlibbent a Szajna fölött.
„Rendes lány ez a Jeanne-Marie. Nem hiába! Rögtön megismerszik, ha valaki nem Rouenból való” – gondolta Flaubert és máris kedvenc témájánál volt; annál a generális kérdésnél, hogy miért gyűlölik őt annyira épp a roueniak, mikor ő is Rouen szülötte. „Miféle indok az, hogy a Bovarynéval lejárattam a várost? Hiszen híressé tettem! Miféle zagyvaság az, miszerint Rouenban nincsenek olyan asszonyok, mint Bovaryné? Ugyan már, ki merné állítani, hogy ismer minden roueni nőszemélyt? Amúgy is – gondolta dühösen Flaubert –, Bovaryné nem egy roueni lotyó. Madame Bovary én vagyok!”
A dolog paradoxitását nem látta át Flaubert, így az utazás és a táj, mely nem vesz tudomást politikáról, betegségről, öregedésről, a roueniak korlátoltságáról, Flaubert gőgjéről, és félbehagyott regényekről sem, csaknem a fiatalkor állapotába juttatta volna az ekkor épp ötvenéves írót, ha nem találkoznak úton-útfélen porosz hadtestekkel. „Hogyan lehet tavasszal háborúzni?” Még az is megesett, hogy a kocsit megállították. Egy fennhéjázó, bosszantóan flegma tiszt („Ó, a gonosz porosz!”) úgy faggatta Flaubert-t, mintha máris elfoglalták volna az országot, s Franciaország többé nem létezne, csak száműzött s felettébb gyanús gallok. Flaubert, amennyire tőle telt fukarul, és méltósággal válaszolgatott, mintha egy rouenival beszélne.
Később elbóbiskolt a kocsi ringására és csak akkor tért magához, amikor lombsuhogás helyett a felbolydult Párizs hangjai ömlöttek be a nyitott ablakon. Az utcákon különféle emberek szokatlanul nagy tömege kavargott a masírozó porosz katonaoszlopok körül. Szitkozódások repkedtek a fejek fölött, ugyanakkor női kacagások foszlányait is belódította szél. De nemcsak a sordélyok, pacsirták, csalogányok, csukok és csukárok cserregéséből, dalából, a Szajna felett cikázó fecskék csivitjéből szövődő szonáta erősödött kaotikus, nagyvárosi szimfóniává, hanem megváltoztak az illatok is. Párizs és Rouen között üdeség volt a levegőben, Párizsban viszont elképzelhetetlen bűz uralkodott: trágya bűzlött az utcákon, vizelet a hátsó udvarokon; korhadó fa és patkánypiszok a lépcsőházakban; rohadt káposzta és ürüzsír a konyhákban; áporodott por bűzlött a szellőzetlen szobákban, a hálószobákban pedig zsíros lepedők, nyirkos matracok és édeskés-szúrós szagú éjjeliedények szaga terjengett. A kémények kénköves bűzt okádtak, a cserzőműhelyek maró lúgok szagát, a mészárszékek az alvadó vérét. Az embereknek izzadtság- és mosatlanruha-szaguk volt; szájukból szuvas fog, gyomrukból hagymalé bűzölgött, és testük, mihelyst kicsit megöregedtek, romlott sajt, savanyú tej és daganatos betegségek szagát árasztotta. Bűzlöttek a folyók, bűzlöttek a terek, bűzlöttek a templomok, bűzlött a hidak hónalja, és bűzlöttek a paloták. Mindennek oka pedig az volt, hogy a 19. században a baktériumok még korlátlanul tenyészhettek, így aztán minden emberi tevékenységet, építőt vagy rombolót, a csírázó vagy pusztuló élet minden megnyilvánulását szagok kísérték. Ez a bűz-barokk szagkáosz és a hozzá társuló bábeli zsivaj, a zavaros, s felettébb bizonytalan helyzetre (jövőre) való tekintettel apokaliptikus méreteket öltött.
Egy helyütt Flaubert még néhány puskalövés zaját is hallani vélte. Mindezek ellenére, a kocsis rutinjának köszönhetően biztatóan haladtak előre, és hamarosan megközelítették Maupassant lakását. Flaubert már az első Maupassant-nak szánt szavakat forgatta a szájában, amikor a hintó váratlanul, dagályos ringatózással megállt. A kocsis kiabált valamit, amiért tucatnyi trágárságot kapott cserébe. Flaubert ismét kihajolt az ablakon. Először csak egy lovat látott, ami épp az ablak előtt áll és a nyakára kötött zsákból zabot ropogtat, átellenes végén pedig jókora, mustársárga citromokat hullajt, ezzel hozzáadva a magáét a párizsi bűzorgia alapanyagához. A kocsis néhány lépést előregurult és megint megállt. A lovak zabosan toporogtak a macskaköveken, valószínűleg őket is nyugtalanította valami, mert fejüket szegve prüszköltek is. A levegőben füst szállt. Ezúttal egy megpakolt gabonás szekér takarta el a kilátást, ezért Flaubert a másik oldalon kiszállt.
Az utat teljes szélességében zsákok, meglepően szép szekreterek, és ki tudja, honnan szerzett lámpavasak torlaszolták el; csak jobbról maradt annyi hely, hogy a fogat átférjen, ám a gabonás szekér pont oda akart beállni. A kocsis alkudozott, hogy mielőtt végleg eltorlaszolják az utat, őt még engedjék be. Egy tagbaszakadt, vörös szakállú ember – aki inkább volt normann, semmint gall – a bak felé ordított:
– Felesleges duhajkodni! Ha be is engedik, nem tud majd kijönni. Jobban jár, ha nyugton marad, és gyalog megy tovább. De még jobb volna, ha az urasági hintó nem próbálgatná itt a Nép türelmét, míg a Hon védelme zajlik épp!
A kocsist valamelyik szitok felbőszítette, mert hiába érveltek neki, és adtak ésszerű magyarázatokat vagy tanácsokat, nem hallgatott senkire. Végül Flaubert intette le:
– Hagyja csak! Nem vagyunk már messze, egyébként meg igazuk van. Mi értelme bemenni, ha egyszer nem tudunk kijönni? Én bánom a legkevésbé, ha most megállunk. Gyalog megyek tovább. Várjon türelmesen és figyelje, ami itt történik. Hazafelé pedig elmond mindent tüzetesen. Felárat fizetek az éberségéért – ígérte Flaubert, és valóban kivette utazótáskáját a fogatból. Épp azon volt, hogy útbaigazítást kér valakitől a barikádok miatt, amikor a középkorú, vörös szakállú „normann” az oldalára szökkent.
– Hiszen ön Gustave Flaubert! – kiáltott örömében, és míg a könyökénél megfogta, hogy a barikád felé vezesse, közel hajolt az arcához. – Nahát csakugyan ön az. Láttam egyszer a Vaudeville-ben és olvastam a könyvét. Higgye el, mi igen nagyra becsüljük a Szellem embereit.
Flaubert meghatottan mosolygott, ám igyekezett megszabadulni a férfitól. Sietett volna Maupassant-hoz.
– Megmondaná nekem, hogy csak itt van torlasz, vagy másutt is számoljak akadályokkal? – kérdezte Flaubert más vizekre evezve. A férfi azt mondta jó hangosan, hogy mindenki hallja:
– Már hogyne mondanám meg, tisztelt Gustave Flaubert úr! Naná, hogy megmondom! – és a nevét szinte kiáltotta. Erre néhányan felkapták a fejüket és az író felé indultak, ám Flaubert elköszönt és a választ meg sem várva sietősen távozott.
– Vigyázzon magára Flaubert úr! Veszélyes most Párizsban egyedül mászkálni! – kiáltott utána még a lelkes, vörös szakállú hazafi.
Alig kutyagolt pár percet, tökéletesen magára maradt. Kissé vészjósló volt a szürke tűzfalak közötti síri csend, de nem félt, mindössze furcsállta. Jól ismerte a környéket, ahol gyakran sétálgattak Maupassant-nal, csakhogy itt rendesen zsibvásári tülekedés folyt. Már ki is ért volna az utca végére, ahol balra kanyarodva csak pár száz lépést kellett megtenni Maupassant lakásáig, de itt újabb barikád tornyosult. Jobbnak látta kerülővel próbálkozni.
Így vette kezdetét az a barangolás a szűk sikátorokban, ami három órát rabolt el Flaubert életéből, noha jobban ismerte Párizst, mint a tenyerét. Mégse tudta, hogy arrafelé állatkereskedés is van. Nem csoda, hisz a bolt úgy húzódott meg a sötét kapualjban, mint egy fázós kóbor kutya. Most azonban, mivel alaposabban szemügyre kellett venni mindent, hogy a barikádok ellenére is Maupassant-hoz jusson, felfedezte a boltot is.
Nyitva volt, pedig az utcákat senki se járta a Flaubert-hez hasonló bolyongókon kívül. Eszébe jutott az a komolytalan ötlete, hogy papagájt vásároljon, mondván: az fogja emlékeztetni gyötrelmes, mégis szép karthágói útjára. Amint megpillantotta a kirakat piszkos üvegén keresztül a színes rudakon tollászkodó papagájokat, úgy döntött, mégis vesz egyet, már csak Jeanne miatt is. Hadd csodálkozzon azzal az egyszerű paraszteszével, meg a szép ártatlan szemével, amely elbűvöli Maupassant szűzerények után sóvárgó lelkét is, férfiasságát nemkülönben.
A csengettyűs ajtó fölött a következő állt: SAUGUET ÁLLATSÁGAI.  A bolt félhomályába lépve Flaubert a névadót kereste, ám az a hátsó traktusban szorgoskodott.
– Jó napot! – kiáltott Flaubert.
– Isten hozta! – bukkant elő egy daliás harcsabajusz. Fölötte fényes monokli látszott, ami minden pillanatban a földre akart zuhanni a kereskedő krumpli alakú orráról. Flaubert végigmérte nevezett Sauguet parasztos ormótlanságát, és letett arról a szándékáról, hogy lehordja a cégér hibás felirata miatt. Csak annyit mondott:
– Papagájt keresek, olyasfajta zöldet, ami Karthágó romja felett röpköd – de úgy érezte, hogy a mondat színpadiasra és túlcsiszoltra sikerült, ezért hozzátette:
– Olyat, ami jóval nagyobb a verébnél, de a szarkánál meg kisebb.
Nevezett Sauguet röviden Flaubert-re bámult, mire az író tovább butította mondanivalóját:
– Madarat – dobta oda a darabos Sauguet-nek, kissé előredőlve, s jó hangosan, mintha amaz nagyothalló volna. Mire a kereskedő mackósan, bukolikus derűvel a feje búbját vakarászta:
– Azt nem tudom, miféle papagáj repked Karthágó romjai fölött, merthogy sohasem jártam ott, a lábam se tettem ki Párizsból, csak a háborúban, akkor is Reimsig jutottam csak, de azért abban a nagyságban mutathatok egy-két jószágot – mondta kedélyesen Sauguet, és a tarka, aranysárga és türkiz papagájok között hátravezette az írót, ahol egy bambuszkalitkában öt, fűzöld madár kuksolt.
– Hát ezek mifélék? Melyik országból valók?
A kereskedő továbbra is a feje búbját vakarászta, mintha levakarni való volna ott, sőt, egy idő után vakarta a nyakát, szakadt ruhája alatt a hasát és a derekát is.
– Hazudhatnék is, de minek. Csak erről a nagyról tudom. Valahonnan Arábiából hozták, alexandernek mondják. A többi meg csak van.
– Szóval ezek különfélék?
– Valószínű, mert a két kicsi másfél éve nem növekszik, pedig megkapnak mindent – magyarázta Sauguet éppannyi békességgel és derűvel (továbbra is vakaródzva), mint amennyi harciasságot szépen pödrött, hosszú és kackiás bajsza sugallt.
Flaubert elnézegette a két egymáshoz bújó, meglepően kicsi papagájt, ahogy bizalmatlanul pislogtak át a rácson. Kicsik voltak ugyan, de valamivel magasabbak, mint a veréb, testesebbek és zömökebbek is annál. A homlokukon mályvaszínű folt virított, egyébként pedig szép, tompa, zöld színben simultak egymásra makulátlan tollaik. Flaubert kérte a kereskedőt, hogy mutasson kalitkát is, amiben a két madár kényelmesen fér el, anélkül, hogy életörömüket elvesztenék. Sauguet előhozott egy jókorát, amely tágas volt, de mégsem súlyos. Aztán megállapodtak az árban, amit Flaubert a felére alkudott:
– Kicsik ezek a papagájok. Talán azért nem nőnek, mert betegek, és egyébként se olyan színesek, mint a többi.
Később, kilépve az utcára, némi lelkifurdalást érzett, mert épp a felsoroltak miatt tetszettek meg neki a madarak. Majd arra gondolt: milyen őrültség épp most venni papagájt! Ismét megpróbált eljutni Maupassant lakásához, némi ténfergés után pedig elhatározta, hogy inkább visszatér a fogathoz, de már alig állt a lábán, ezért, amint újra forgalmasabb utakra ért és meglátott egy kávéházat, pihenőt rendelt el magának és a sok himbi-limbitől szintén elcsigázott papagájoknak. Így történt, hogy ezen a napon, 1871. április 19-én, délután három óra felé (míg odahaza, Croissetben, a lelkes Jeanne-Marie már a gerendát farigcsálta) Flaubert betért a L’Air du Temps nevű kávéházba, ahol csaknem két órán át üldögélt.
 Tizennyolcadikán este, zárás után, Jean Patou alaposan összekapott temperamentumos nejével, s miután órákig hallgatta, hogy ő milyen pipogya, kujon és kontár, azt találta mondani:
– Nem is vagy annyira kövér.
Majd némi szünet után (míg forrt benne is a méreg), hűvös-csöndes stílben, mintegy „vigasztalóan” azt is hozzátette:
– Bár az is igaz, hogy a reimsi katedrális alig nagyobb nálad.
Erre a dühös madame a földhöz vágott két méregdrága padlóvázát, kiköpött a saját folyosójára, és azzal zsarolta a szabómestert, hogy ha még egyszer saját kezűleg veszi fel a kurtizánok méreteit, ahelyett, hogy az ilyesmit az inasokra hagyná, akkor ő a Szajnába öli magát! Ezért aztán Jean Patou-nak megint kedve kerekedett egy kis horgászáshoz, mert sokkal nyugalmasabb volt ülni a méla folyó partján, vagy a békésen ringó csónakban, bámulni a spiccet, követni a visszaforgóban keringőző úszót, dobálni az Homolle-golyókat, mint álló nap az asszony kántálását hallgatni.
Másnap már virradatkor felriadt és pakolni kezdte a horgászáshoz szükséges eszközöket. Hogy bármilyen méretű halat foghasson becsomagolt három tökéletesített alkalmatosságot, amelyek a városban sétapálcául, a folyón pedig horgászbotul szolgálnak. Csak meg kellett rázni őket, és szertelenül hosszúra növekedtek. Volt 15-ös horga fenékjáró küllőre, 12-ese dévérkeszegre, s úgy számított, hogy potykával meg fiatal márnával majd a 7-es tölti meg a kosarát. És vitt még magával egy kisebb hálót is, abból a megfontolásból, hogy hátha kedve szottyan csukázni, s akkor legyen mivel csalihalat szerezni. Gilisztát pedig a folyóparton szándékozott szedni a felforgatott kövek alól.
Az első vonattal indult, amikor még látszólag nyugalmas nap elé nézett Párizs. Csendes volt és békés, mint bármelyik vasárnapján az évnek, s mintha az elmúlt napokban semmi rendkívüli nem történt volna, a pályaudvar tele volt horgászbotokkal felfegyverzett néppel. Némelyik bot olyan volt, mint Jean Patou-é: egyszerű bambusz, de némelyik meg egy darabból volt, és elkeskenyedő vége felmeredt a levegőbe. Mint vékony vesszők erdeje, folyton összeütköztek, összegabalyodtak. Úgy rémlett vívnak egymással, mint a kardok, vagy árbocként imbolyognak a széles karimájú szalmakalapok tengere felett.
Mikor a mozdony nekiindult, látni lehetett, mint meredeznek ki a vagonajtókon, s állnak ki a kocsitetőkön, végtől végig a szerelvény teljes hosszában, hogy olyan lett tőlük a vonat, mintha hosszú hernyó mászna a síkságon.
Courbevoie-ba érve leszálltak a vonatról, s valóságos rohamra indultak Bezons irányába. A folyóig vezető út alatt Patou összeismerkedett egy kövér úrral, akivel mindjárt meg is beszélték, hogy mihelyst elérik a partot, együtt bérelnek csónakot, s azzal egészen a gátig eveznek. Így is történt. A bérelt csónakkal lehorgonyoztak a gátnál, a forgóban, mert a hal ott harap a legjobban. Jean Patou tüstént elkészült, kivetette a horgot, és mozdulatlanná dermedt. De időnként kihúzta a zsinórt, és kicsit odébb dobta. A kövér úr, miután bedobott, letette a botot maga mellé, megtömte pipáját, rágyújtott, összefonta karját, rá se nézett a pedzőre, csak a víz folyását bámulta. Amikor több mint másfél óra telt el és még mindig nem mutatkozott egyetlen hal se, Jean Patou türelmetlenkedni kezdett.
– Nem volna okosabb másutt szerencsét próbálni? Úgy nézem, hogy itt ma nemigen kapnak a halak – mondta a kövér úrnak, de az, legnagyobb megrökönyödésére meglepően nyersen mordult rá.
– Megkérném Patou úr, hogy ne zavarjon, nem azért vagyunk itt, hogy szórakozzunk – mondta és változatlanul a vízre meredt az úszó helyett.
Jean Patou nem egészen értette a dolgot, mégis jobbnak látta, ha hallgat, s még várnak egy kicsit. Ki tudja, mikor jön meg a szerencse? A csónak bolondul táncolt a gátról lezuhanó víztömegen, s habár Patou tökéletesen belefeledkezett a horgászatba, mégis valami bizonytalan, rossz közérzet fogta el, a feje elnehezült és furcsa kábulat vett erőt rajta. És a halak még mindig nem kaptak.
– Pedzi már? – kérdezte szomorúan a kövér urat, mire az csak ennyit felelt.
– Ördögöt!
Jean Patou csodálkozva nézett rá.
– Van mikor sokat fog?
– Soha!
– Hogyhogy soha?
A kövér ember egyre csak füstölgött, mint egy kémény:
– Roppantul idegesítene, ha harapna. Nem azért jövök ide, hogy halat fogjak, azért jövök ide, mert nagyon jó. Ringatózik az ember, mint a tengeren. Csak azért hozom a horgászbotot, hogy ki ne üssek a többiek közül – mondta s Jean Patou majdnem hanyatt esett dühében.
– Igazán? Csakhogy én valóban szeretnék halat fogni, tehát mivel együtt béreljük a csónakot, most szépen átmegyünk a kanyarba, hátha ott nagyobb szerencsém lesz. Maga pedig ott is ringatózhat.
De a kövér úr rögeszmésen ragaszkodott a forgóhoz, mert csak ott hánykódik olyan hevesen a víz, mintha tengerek hullámai zúdulnának alá. Végül veszekedés lett belőle, s Jean Patou megelégelve a kövér úr rögeszmésségét, a hánykolódást a zavaros vízen, s azt, hogy az úszó ez idő alatt meg se rezdült, úgy döntött, hogy helyesebb hazaindulni.
Csüggedten bandukolt a courbevoie-i állomás felé, üres szákkal és egyedül. Mert a többi pecás csak estefelé indult haza.
Legalább kisujjnyi halat fogtam volna! – gondolta a búvalbélelt szabómester már a vonaton zötykölődve. – Ha most nem viszek haza halat, akkor az asszony azt se hiszi el, hogy horgászni voltam, azt gondolja, valamelyik lebujban vagy egy garnién töltöttem a napot. Micsoda perpatvar lesz már megint, sokkal nagyobb és hangosabb, mint tegnap volt, s talán jóval több váza látja kárát. Oda lesz a teljes edény-szett. Azt meg mégsem hagyhatom! – és elhatározta, hogy valamiként szert tesz legalább egyetlen halra.
Míg Párizs felé vánszorgott vele a vonat, fel és alá járkált, minden állomáson átszállt egy másik kocsiba, abban a reményben, hogy horgászokra talál. Ám, ahogy említettük, a pecások többsége csak estefelé hagyta ott a partot. Az a néhány, aki – ki tudja miért – éppoly korán indult vissza, mint Jean Patou, szintén üres szákkal jött fel a gátról. Panaszkodott is az egyik, aki döbbenetes hasonlóságot mutatott azzal a kövér úrral, akivel Jean Patou a forgón hánykolódva összekapott, hogy a cimborája egész héten azt szajkózta, milyen vadul kap a márna; hogy tucatjával akasztják a szebbnél-szebb, négy-öt kilós ikrásokat, mi több, a szokottnál jóval melegebb, májusi időre való tekintettel a holtágakban már a harcsa is forog, az angolnától meg épp mozdulni se lehet. Ezért egész héten azt tervezgette, hogy szokott helyei közül melyiket horgássza meg ebben a félnapban, mert többre nincs ideje, és tessék! Hiába próbálkozott apró horoggal víz közt, a végén egészen közel a felszínhez, gusztusos kis kenyérrózsákkal, még egy arasznyi keszeget se fogott. Megöli az asszony, ha így állít be. Legalább néhány megbízható cimborát hívott volna magával, akik igazolnák, hogy merre járt a délelőtt – panaszkodott a kissé szószátyár, hiperaktív, s rendkívül kétségbeesett úr, míg Jean Patou keserűen mosolygott.
– Micsoda véletlen! Épp ez a gondom nekem is. Hal nélkül nem mehetek haza. Tudja a nejem kissé elméretezett. A temperamentuma se bármekkora. Olyannyira, hogy inkább szakramentumnak mondanám. Igencsak lobbanékony. Épp azért kérdeztem, hogy fogott-e valamit, mert bizony nem átallnék fizetni azért, hogy a zsákmányát velem megossza – magyarázta Jean Patou, míg a sport- és sorstárs megértő, sajnálkozó fejcsóválással hallgatta. – De hát ezek szerint rossz helyen kereskedem.
– Hát az, bizony igaz. Én volnék a legboldogabb, ha segíthetnék. Mert az egyben azt is jelentené, hogy én sem vagyok pácban… Sajnálom – mondta Jean Patou sorstársa nyílt, megható, kissé gyermeteg őszinteséggel, és épp csak fel nem állt az ablak mellől átölelni Patou-t.
– Nos, akkor én más kocsikban keresgélek, hátha másutt több szerencsével járok – búcsúzott Jean Patou, a nagy és közös önsajnálat siralomházi modorában.
– Isten önnel! – köszönt el a joviális mártír, majd amikor Jean Patou a következő állomásnál az ajtóhoz állt, még odarikkantott:
– Ha találna halat valakinél, vegyen egyet nekem is! Párizsban kifizetem.
Jean Patou csak biccentett, jelezve, hogy úgy lesz; ha talál bárkinél is, kettőt vesz. Ám hiába kérdezősködött, járt kocsiról-kocsira, fia küszt, annyit nem talált. Ezért elsőnek a halpiac felé vette az irányt, ahol azt látta, hogy minden összeesküszik ellene: a kofák kiabálása helyett dragonyosok üvöltözése és nagy masírozás fogadta. Ekkor úgy gondolta, megpróbálja Homolle boltját, hátha mégis kinyitott. Mert ott, a nadályok, giliszták mellett csalihalat is árulnak, hát majd vesz egy nagyobbacska kárászt, és azt viszi haza. Azután az állatkereskedéseket is számba vette, mert azokban nagyobb valószínűséggel talál a célnak megfelelő, kellőképp termetes halat. Ismert is egyet, ahol papagájok, kanárik, teknősök, rákok mellett halakat is kapni. Igaz, zömmel tengeri halakat, de sebaj! Az asszony éppúgy képtelen megkülönböztetni egy csukát a csikóhaltól, mint egy pizsamát a pelerintől, ha meg kiszúrná mégis, és megkérdezné, mégis hogyan foghatott lepényhalat a Szajnán, megmondja neki bátran, kerek-perec, hogy felúszott. Megesik az! – győzködte magát Jean Patou, és azzal el is indult az említett kereskedés felé, Sauguet boltjába.
Így aztán át kellett haladnia a Rue aux Fers és a Rue de la Ferronnerie között, ahol régen a Cimetiére des Innocents, vagyis az Aprószentek Temetője volt. Igaz, akadt volna rövidebb út Sauguet boltja felé, ám ekkoriban a temető helyén már élelmiszerpiac működött, hát úgy gondolta, megpróbálja ezt is. De itt sem voltak árusok, s egy lelkes brigád már az utcaköveket szedte fel. Viszont eszébe jutott, mit mondanak erről a helyről, a néhai Aprószentek Temetőjéről, ahová több mint nyolcszáz évig hordták a közeli Hotel-Dieu kórház és a környező egyházközségek halottait, hogy aztán hosszú tömegsírokba temessék őket. Mondják, ezt volt akkoriban Párizs legádázabb része, mert a temérdek hulla bűze felszaglott a földön át is. És amikor erre gondolt, megvilágosodott: ha elég későn ér haza, és a barikádokra hivatkozik, mondhatja azt is, hogy a hal, mi több, halak, azok a gyönyörű, három-négy kilós tejes-márnák, meg a négyaraszos kőcsukák, időközben, a sok kóválygástól, a nagy melegben megbüdösödtek, így hát el kellett dobni mindet, a Rue aux Fers és a Rue de la Ferronerie sarkán! Hihetőbb, minthogy a lepényhal felúszik a Szajnán Párizsig.
Ebben a tudatban, most már sokkal derűsebben sétált tovább, betért még Sauguet kereskedésébe, de halat ott sem kapott. Minthogy készen állt a B-terv is, nemigen bánta, amint azt se nagyon, hogy Párizsban nagy felfordulás uralkodik, és egyáltalán nem könnyű hazaérni. Látva, hogy a hazavezető utakon mindenütt barikádok állnak, kerülővel se próbálkozott, inkább úgy döntött, hogy a rosszul sikerült napot leöblíti néhány pohárkával. Ahogy ezt elhatározta, megpillantotta a L’air du Temps kávéház kihajtott, hófehér redőnyeit.
A párizsiak bizonyos helyzetekben annyira valószínűtlenül viselkednek, mintha Párizs a fantázia fiktív városa volna. Csakugyan elképesztő volt, hogy miközben majd’ minden negyedben barikádok emelkedtek, s a poroszok újabb hadtestekkel indultak Franciaföld felé, addig a párizsiak nemcsak a barikádokat, hanem a kávéházakat is színültig töltötték dallamos, ámbár akkoriban még kissé rusztikus (praeflaubert-i) zsivajukkal.
Jean Patou-t is meglepte, hogy a kávézóban talpalatnyi hely sincs, pedig ha valakiről elmondható, Patou ismerte Párizst. Zavartan álldogált a zöld abszinttel a kezében, s szeretett volna leülni valamelyik asztalhoz. Egyrészt csak elfáradt a gyaloglásban, másrészt nem állt szándékában a madame keblére borulni hamarosan. Hosszasan csoszogott ide-oda a foglalt asztalok között, míg meg nem látott a sarokban egy likőrt iszogató, erősen kopaszodó urat, aki harcsabajszát sodorgatta, és jókora könyvben lapozgatott. Jean Patou odalépett hozzá és udvariasan megszólította:
– Bocsánat a zavarásért! Megengedi, hogy az ön asztalánál foglaljak helyet? Amint látja másutt nem maradt üresen szék és igencsak elfáradtam.
Az úr jóformán fel sem nézett, úgy dörmögte:
– Hát, csak tessék!
Jean Patou lerakta poharát és óvatosan leereszkedett a székre, miközben megbámulta az asztal alá rejtett papagájokat. Megkérdezte volna, miféle madarak ezek, de az úr máris elmerült az olvasmányban, nem lett volna illendő megzavarni. Hát elmerengett ő is, átadva magát az üldögélés jóleső érzésének, és búsongva kortyolgatta italát, mikor a kövér úr meg a pecázás jutott eszébe. Egy darabig az utcát bámulta, ahol épp akkor vonult el kétszáz dragonyos, aztán maga elé meredt, és az asszonyra meg a padlóvázákra gondolt. Később nem bírta megállni, hogy ne vessen néhány pillantást az asztaltárs könyvre. Amikor belepislantott, meglehetősen furcsa képet látott, amihez hasonlót azelőtt soha, hiszen – ahogy említettük – egyszerű emberek ivadéka volt, és ő sem tartozott a kiművelt fők közé, akik könyvek olvasgatásával kérkedhetnek.
A kép hatalmas, hal formájú élőlényt ábrázolt, pontosabban szólva egy jelenetet, ahogy a lényt a partra vonszolják kötélizmú fickók, s e halászfélék szeme éppúgy nyílt kerekre a döbbenettől, akár Jean Patou-é. Hárman fogták a jókora, erős szövésű hálót, egy negyedik pedig mutatta, hogy merre húzzák a tengervíztől fénylő fövenyen. A háttérben egyrészt az őrjöngő hullámok sötétkék tornyai látszottak, amint fehér habokat dobálnak az ólomszürke égre, másrészt a parton összeverődött tömeg csodálkozó és kissé rémült kavarodása. Az egész kép idegtépő és nyugtalanító örvénylést mutatott, nyomasztóan sötét tónusban, de a legérdekesebb mégiscsak a halszerű, karcsú lény volt, aki úgy világított a festmény sötét, vad tajtékjai között, mint egy tüzesre csiszolt ezüstlemez. Jean Patou az alakot nem látta pontosan, mert ahol a feje volt, épp ott hajlott a lap a könyv gerince felé.
Patou-ban fellángolt a mérhetetlen horgászszenvedély, így aztán másodszor is megszólította a harcsabajszos férfit, aki még mindig az apró betűs képaláírást böngészte.
– Bocsásson meg, amiért ismét megszólítom – kezdte Patou. – Akaratom ellenére odaesett a tekintetem, ahol az ön könyve fekszik, s megláttam benne azt a különös ábrát. Megvallom, én ilyen könyvek studírozásában nem jeleskedem, hisz egyszerű szabómester volnék. Megmondaná, miféle könyv ez, és mit tanulmányoz rajta oly nagyon?
A papagájos úr néhány pillanatig hezitált, aztán úgy fordította a könyvet, hogy a szabómester is jól lássa.
– A Világvizek élőlényei és szörnyszülöttjei – mondta, mire Jean Patou alaposan szemügyre vette a képet, melyen egy szép, karcsú és nagydarab hal, asszonyi felsőtestben végződött, a legszebben, amit valaha látott, noha Patou mesterségéből adódóan sokat méricskélt női idomokat. Az asszonyfélének az arca is mennyei szépségű volt: a szeme feketén és esdeklően csillogott, mintha segítségért könyörögne, kifejezetten hozzá, Jean Patou-hoz, Párizs szabómesteréhez, s ugyanakkor sugárzott belőle az óceán utáni vágy is; hajfürtjeit mintha a tenger hullámai fonták volna olyan dúsra és örvénylőre; arcbőre pedig, mint a Provance feletti, nyugodt, nyári alkonyok. Ám lejjebb döbbenet! Valódi pikkelyes haltest, olyan, amit Jean Patou maga is megpucolt már horgászatai után, valódi vörhenyes úszóval, amihez hasonlót csak vörösszárnyú keszegeken találni, s olyan meredek hátúszóval, amilyennel csak a balin dicsekedhet.
– Miféle felemás lény ez? – kérdezte Jean Patou együgyűen.
– Ez egy sellő. Félig hal, félig asszony. Hívják hableánynak is – mondta elnéző mosollyal a művelt úr, miközben igen nagy gyönyöre tellett a szabómester csodálkozásában, annál is inkább, mert némileg szobalánya együgyűségét idézte fel.
– Ilyen asszonyhal valóban létezik, vagy csak afféle koholmány?
– Ma már nemigen hisznek benne.
Jean Patou elgondolkodott.
– Szépnek találom – jelentette ki némi töprengés után a lehető legkézenfekvőbb egyszerűséggel. – De ha egyszer nem létezik, hogyan tudták ilyen jól megfesteni? Én se tudnék jó ruhát készíteni önnek, ha nem veszem fel a méreteit.
– Talán csakugyan létezik – felelte hérakleitoszi homállyal a különös úr, és mesélni kezdett sellőkről, Odüsszeusz kalandjairól, Küklopszokról, az Olümposz isteneiről, gorgókról, kentaurokról, unikornisokról, nimfákról, driádokról és párkákról; minden nemű és rangú, antikvitásbéli lényről, különös tekintettel a szirénekre, akik talán szebbek a sellőknél is; hacsak nem ugyanaz a kettő!
Bár Gustave Flaubert, a hírneves gall író előadásának minden szava lenyűgözte, mégis: Patou fejében a sellő maradt meg a legjobban, amint pikkelyes testével ezüstkarikába hajlik a háló szorításától; ahogy a hálóban vergődve kétszeresen is pikkelyesnek tűnik. Amikor elbúcsúzott már a különös madarakat tartó, különös könyveket studírozó embertől, és hazafelé tartott, akkor se tudta feledni azt a képet. Sőt másnap se, minek következményeként, 1871. április harmincadikán, délelőtt tizenegy óra felé, amikor Constance Rivet érkezett ruhapróbára, először ötlött fel Jean Patou-ban, hogy saját, Homolle-nál vásárolt, csalihalak fogására használt hálójával egy nő lábát burkolja be. Ennek az ötletnek, illetve a Flaubert-rel való találkozásnak, a barikádoknak, a gonosz poroszoknak, Maupassant levelének, a gát alatti forgón hánykódó rigolyás úrnak, az egész nap süllyedő légnyomásnak (minek következtében nem volt fogás Courbevoie-nál), Madame Patou klimaxának, Szent Antalnak és ki tudja még, mi minden „véletlennek” köszönhetően, Jean Patou vagyona és hírneve adventre a triplájára nőtt, Constance Rivet néhány héten belül Párizs leghíresebb dívája lett, a necc-harisnya pedig elindult máig tartó diadalútjára.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 

    Név*

    Email cím*


    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider

    Slider

    Slider

    http://https://centauriweb.hu/archiv/kotetek/kek-angyal-2008/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/elbeszelesek/vitro-veritas/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/elbeszelesek/herr-donau-duna-eredetenek-igaz-tortenete/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/esszek/emocio-racio-ihlet-es-ket-agyfelteke/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/kotetek/jegvago-ujra-magveto-kiado-2018/

    3 Comments:

    1. Ibolya Nagy

      Sose mondtam még, de valójában ez a novella volt az, amit először olvastam tőled, Cen’. Arra már nem emlékszem, hogy a 2000-ben, vagy a Körképben, de azután már csak tíz év múlva olvastalak és olvaslak a mai napig, remélem még sokáig.
      Az a felütés, ahogy kezded, nem csodálkozom, hogy felkapták fejüket az iteszek.☺️

      • Ibolya! Jó sokat járhatsz a honlapon, nagyon szemfüles vagy – mint Edit – ezennel kinevezlek HONLAP-ŐRRÉ! :-.) 🙂 🙂

        • Ibolya Nagy

          Köszi, megtisztelő, de nem élek a lehetőséggel, Edit ezt nagyon jól, sőt, még annál is jobban ellátja.☺️
          Meglepett a megtisztelő felkérés, de nem tudom, miből vontad le a fenti következtetést, szerintem nem vagyok alkalmas rá, eleve technikai “hiányosságok” és egyéb dolgok miatt sem.
          Le is merült a telefonom.
          Aki aludni tér, annak jó éjt, aki nem, annak kellemes estét!

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük