Évtizedes távlatból visszagondolva elcsodálkozom: milyen gyakran voltam naiv. De ennél is meglepőbb, hogy ez a naivitás milyen gyakran vezetett eredményre.
Meséltem már arról, hogyan sikerült megakadályozni egy vetési varjú telep likvidálását. Tényleges eredményeket elérni természetvédelmi ügyekben, főként, ha természetvédelmi oltalmat nem élvező fajról van szó, igen nehéz. Ezért is emlékszem vissza némi büszkeséggel a vetési varjak esetére.
Szerencsére más ügyekben is hasznomra volt – most már nevezzük így – a naivitás. Mikor intenzív és átgondolt madáretetésbe kezdtem, hamar találtam szembe magam izgalmas kérdésekkel, így aztán pár évvel később nekiálltam a téli madáretetők átgondolt kutatásának. Ehhez azonban sok eleség kellett, én viszont egy huszonéves „csóró” voltam, aki nem tudott zsebből kifizetni néhány mázsa napraforgót. Felhívtam hát egy olyan szövetkezetet, amely évről évre hatalmas napraforgó táblákat művelt.
Nem kis lelkesültséggel magyaráztam el, hogy ez a kutatás miért „életbevágóan” fontos.
Abban a tudatban, hogy semmit sem veszthetek. Mi a legrosszabb opció? Némi sajnálkozás után elhessentenek, és nekem épp annyi lehetőségem lesz, mint azelőtt. Vagyis semmi. Rosszabb semmiképp sem lehet – gondoltam. Ha én naiv voltam, azok, akikkel ilyen esetekben tárgyaltam, mondhatók laikusuknak. Ez viszont sosem akadályozott abban, hogy részletesen vezessek fel szakmai vagy tudományos kérdéseket.
Valamiként mindig hittem benne, hogy mindenkiben ott szunnyad a tudós, amint abban is, hogy alapvetően mindenki segítőkész – legfeljebb nem tud róla még 🙂
Ezzel együtt annyi realitás érzékem mindig volt, hogy felkészüljek az elutasításokra, kudarcokra. Ezzel a kettőséggel ültem minden asztalnál – annak idején a szövetkezet elnökének asztalánál is. Emlékszem arra az arckifejezésre, amit aztán sokszor láttam az évek során: amikor úgy néznek rám, mint egy ufóra. Amikor az van az arcokra írva: „Basszus, milyen figura ez? Ezt meg honnan szalasztották?” – Ha ezt az arckifejezést láttam, általában nem történt semmi. Nem sikerült megvédeni egy tavat, nem sikerült támogatást szerezni egy kutatásra. De hát amibe egyszer belekezdtünk, fejezzük is be. Nem igaz? Ezért – ahogy mondani szoktam – az esélytelenek magabiztosságával végigvittem az okfejtésemet.
Tudjátok, mit válaszoltak?
Értik ők, hogy ez fontos, igazán tiszteletreméltó, hogy vannak, akik ilyesmivel foglalkoznak, ennyi időt és energiát áldoznak ilyesmire, támogatnák is örömmel, ám nehéz idők járnak, a gazdaság sem úgy pörög, ahogy szokott, az idén a termésátlag is rendkívül alacsony, egyébként is, a tulajdonosváltás óta a lehetőségeik rendkívül végesek, ezért 5 TONNA napraforgónál többet nem adhatnak. Elismétlem: 5 tonna!
Mármost miután további támogatóktól még pár tonna napraforgó összejött, ismét elgondolkodtam: ezúttal nem a madarakon, hanem az embereken.
Nap mint nap láttam az embereket sorban állás közben a boltban. Ahogy türelmesen várakoznak 4 zsemlével és 10 deka párizsival a kosárban. Mondani se kell, akkortájt sem volt kolbászból a kerítés. Aztán ahogy átvágtam a lakótelepeken, ahol jellemzően nem a jómódú nép élt, mindenütt kiakasztott szalonnákat, kis etetőket láttam az erkélyen, ablakban. És támadt egy olyan érzésem, hogy sok olyan ember lehet, aki a saját éhségét is bajosan csillapíthatja, mégis kiteszi azt a pár falatot két didergő cinkének. Igaz, a kutatás rengeteg eleséget igényelt, úgy számoltam, hogy jó pár mázsa elosztogatható volna. Felkerestem egy újságírót és meghirdettem egy eleségosztást nyugdíjasoknak.
Egyesek szerint ezt nem kellett volna.
A művelődési ház, ahol akkortájt irodát működtettem – amit korábban a napraforgóhoz hasonlóan támogatás gyanánt szereztem – általában rendkívül csöndes volt. Nem mondhatni, hogy pezsgett benne az élet, főként nem délelőttönként. Az ominózus napon viszont, reggeltől estig, megállás nélkül mértük a boldog öregeknek a napraforgót, és szüntelenül szóltak a telefonok. Tudjátok mi volt a legszebb?
Rengetegen jöttek be csak azért, hogy elmondják, milyen madarak járnak hozzájuk. Amikor idős nénikék letették a cekkert és órákra ott ragadtak az irodában, amikor egymással kezdtek beszélgetni, az volt a legszebb.
Ebbe az örömteli felfordulásba egyszercsak berontott a portás, mondván: azonnal menjek az igazgatóhoz, aki pedig azzal fogadott, hogy ilyet többé ne csináljak, mert a ház reggel óta – a túlterheltség miatt – nem kapcsolható 🙂
Szívem szerint ma is felhalmoznék napraforgót, kölest, etetőnek való faanyagot, és osztogatnám, de pillanatnyilag nincs erre mód. Addig is, míg mást nem adhatok, adok irodalmat és információt.
Fogadjátok szeretettel és osszátok meg másokkal is!
Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!
Regisztrálás után értesülhetsz a legfrissebb, legfontosabb bejegyzésekről 🙂
http://https://centauriweb.hu/archiv/legszebb-emlekeim/madarakert-vetesi-varjuert-barmit-gyakorlati-madarvedelem/
http://https://centauriweb.hu/archiv/madarakrol/madaretetessel-kapcsolatos-irasok/
http://https://centauriweb.hu/archiv/legszebb-emlekeim/1-golyak-konyhaban/
http://https://centauriweb.hu/archiv/legszebb-emlekeim/mit-keres-egy-buvar-egy-kilencedik-emelti-kadban/
❤ 🙂
Imádom 😍 ezt a történetet is.
Talán még vannak ilyen elkötelezett, remek fiatalok, na jó, talán nem ilyen mértékben.☺️
Nagyon örülök a fotóknak, aggódom, mert sokkal kevesebb tengelic jön, mint eddig, viszont a gerlek, galambok rohamoznak, erre viszont nem alkalmas sem a hely, sem az etető.🙁
erkélyen etetsz?
Nem az erkélyen – ott még rosszabb lenne a helyzet-, hanem a konyhai kilépő “korlátján” van az etető, ami egy bambusz henger, ferdén levágott nyílással és ott van két itató is.
ez emelet? – bocs, hogy csak kérdezek 🙂
Negyedik, legfelső.
Nyáron megfigyeltem hét tengelic fiókát, egyszerre jöttek a korlátra, de még az elmúlt napokban is, ugyan kevesebb volt a tengelic, de jött csuszka, cinkék, ma csak gerlét és galambot láttam.
azta – jó magasan vagy! De ez reménykeltő azoknak, akik emeleti erkélyeken próbálkoznak 🙂
De hova tűntek a kismadarak, Cen’? Elüldözték őket a galambok?🤔
ha jól értem, itt pár napos kiesésről van szó – az nem sokat jelent, történhet bármiért; szerintem visszatérnek; nálam egyébként a gerlék nem zavarják az aprónépet
Köszönöm Cen’, vigasztal, amit írsz, bár a két etetesi környezet fényévekre van egymástól. De az itteni kismadarak ehhez szoktak hozzá.🐦🐦🐦
Itt a cinkék jönnek az erkélyre, és nagyon örülök, mert többen vannak, mint tavaly. Gyorsabban fogy a kirakott szotyi. 🙂 🙂
Az előbb lesben álltam az erkélyajtónál, próbáltam őket videózni a telefonommal, de olyan gyorsak, hogy nem sok esélyem volt. 😕
Bocs, de akkor tőled is megkérdezem: emeleten vagy?
Igen. Második, de harmadiknak felel meg inkább, mert van magasföldszint is. Miért kérdezed? Mi a különbség az emelet és a földszint között az etetés szempontjából?
Emeleten általában nehezebb – nem mindig; de épp készülök egy erkélyes etetős anyaggal. Mióta etetsz, Edit?
Úgy érted, hogy idén? Idén kb. október közepe óta. Egyébként kb. öt éve.
Az esélytelenek magabiztossága az élet sok más területén nyerő lehet. 🙂
Én a napokban kezdtem etetni, új helyre került két etető is, de a széncinkék gyorsan felfedezték, szóltak a többieknek, mert ma már 8-10 madár is volt egyszerre. 🙂
Én már október eleje óta etetek rendszeresen – legnagyobb öröm, hogy fenyvescinegéim vannak, most már négyen – legalább négyen. Írok erről, mihelyst tudok, mert nagyon érdekes helyzet alakult ki nálam.
Örülök, hogy nektek vannak madaraitok. 🐦
Nekem nem vált be az etetés, hozzám nem jönnek, max. a városi galambok, de ők nagy ramazurit csinálnak.
Tavaly október közepén volt egy cinegém, aki 2-3 alkalommal jelent meg, de nem jött többet.
És ha azt mondod Cen’, hogy Ibolya jó magasan lakik, csak emlékeztetőül mondom, én 13. emeleten. 😊
Igen, emlékszem, váltottunk akkoriban levelet, én bíztattalak, de a 13. emelet nagyon magas – nem tudom, fák vanna-e a háznál, magas fák. Az talán segítene.
Én az elsőn etetek, rengeteg széncinegém van! 🙂 A szemben lévő fákon tegnap voltak vagy tizenöten. és folyamatosan egy órán keresztül váltották egymást, sok szotyi került a földre. Ha nem vagyok itthon, abból tudom hányan ettek, hogy mennyi mag van a földön. Volt, hogy a tányéros napraforgót ketten is szemezték. Az etetőn mindig csak egy van, ha jön a másik elviszi a magot, a fán töri meg.
Tavaly egyetlen egyszer voltak nálam tengelicék, februárban de akkor egyszerre kilencen tolongtak az etetőn, és a fákon is csapatben voltak. 🙂
Mennek még hozzád is, Ibolya, biztos, de ahogy Cen’ mondja, élik a szertelen életüket, nem lehet kiszámítani, mikor mennyien, és milyen madarrak jönnek hozzánk. Tavaly verebeim is voltak szép számmal, idén még egy sem jött, pedig párszor itt éjszakáztak. 🙂
etetnék én, de a pár napi öröm után, 2 napja megint eltüntek a kis kosztosok, rengeteg szotyival, madárgolyóval készültem a télre, de nem adom fel, naponta várom őket. Bp. -Solymár között Máriaremetén.