Novics János: Jéghegyező (Port.hu)

Nem találkoztam még kortárs magyar regénnyel, amely a mindennapokban beszélt nyelvi készletünket ilyen kreatívan és gazdagon, mégis ennyire összetett módon alkalmazta volna.

Centauri: Jégvágó. Magvető. 2013

Novics János, 2014. február 26., szerda

 

centauri jégvágó magvető irodalom író kék angyal bestseller ice pick Novics János SalingerRitkán fordul elő velem, hogy egy könyv már az első két sorával az olvasójává tesz. Pedig az első mondat mindig kulcsfontosságú egy szövegben. Az indítás mikéntje. Hogy beszippant-e vagy sem. A Jégvágónak ezt alig fél perc alatt sikerült elérnie nálam.
Persze nem mindegy, melyik könyvnél jutunk el odáig, hogy egyáltalán belelapozzunk. Centauri írásaival felületesen találkoztam már korábban, volt rá esély, hogy az új könyvét elolvassam, de a lehetőség akkor vált megkerülhetetlen szükségszerűséggé, amikor az alábbi regénykezdésre bukkantam: „Ember! Ha kíváncsi vagy, elmondom: reménytelenül pocsék minden, de erősen érzem, hogy hamarosan valami zsírúj történik; olyasmi, amit el sem képzelhetek.” Három-négy hasonló mondat után tudtam, hogy a könyvet el fogom olvasni.
A Jégvágó című regény, első szám egyes személyben elbeszélt történetének narrátora Dan Coolbirth, amerikai fiatalember, aki megszólalásában határozottan emlékeztet Salinger Zabhegyezőjének hősére.  Nem is titkolja származását: a könyv első felében nemcsak szóba kerül a néhány éve elhunyt amerikai kultuszíró írásművészete és élete, hanem bizonyos értelemben az elbeszélő a saját énképét is Salingerhez, illetve az általa megteremtett írói világhoz képest határozza meg. Nem tud, talán nem is akar elszakadni elődje és mestere árnyékától, ugyanakkor számos ponton vitába száll vele, bírálja, sőt mintha egyenesen küzdelmet folytatna azért, hogy megszabaduljon tőle.
Nehéz örökség, hiszen Centauri épp ezt az utat választja: az amerikai beatirodalom nézőpontját és hangnemét imitálja. Mondhatni fél évszázaddal a korszak után meghonosítja. S míg a regény első felében az elbeszélő monológjából a családtörténete és a világhoz fűződő bonyolult viszonya bontakozik ki, addig a folytatásban a másik ünnepelt ikon, Kerouac vándorútja idéződik meg.  Dan ugyanis, ahogy a regénytípus önsorsrontó hősei, egy váratlan fordulat után száműzi magát a társadalomból és menekülni kényszerül. A Jégvágó innentől kalandregénnyé válik, amelyben a fiú vidéken, halott nagyapja házában talál menedékre, és végül egy titokzatos indiánlány meg egy grizzly társaságában misztikus beavatási rítus részese lesz.
A Jégvágó tehát részben egy beatregényként működő fejlődéstörténet, de sok más amerikai műfajt is megszólaltat, a cselekménybonyolítása pedig látványosan filmszerű, így Dan vesszőfutása néha úgy jelenik meg az olvasó előtt, mintha egy izgalmas krimit vagy thrillert látna a moziban. Miközben a szerző elegánsan használja szinte az egész amerikai kultúra motívumkincsét és hihetetlenül erős a humora. (Rég röhögtem ilyen jóízűeket mai magyar regényen.)
Mégsem a történet a legfontosabb, hanem a nyelv, amely nem első alkalommal bukkan fel irodalmunkban, hiszen a hatvanas évek végén egy vajdasági író révén már egyszer megszületett magyarul Kerouac és Salinger szélsőségesen szabadelvű, lázadó hőseinek beszédmódja, Végel László Egy makró emlékiratai című regényében.
Csakhogy Centauri, ahogy annak idején Végel, nem szimplán magyarosít, ennél sokkal magasabbra tör. (Magasabbra a tetők, ácsok!). Ő a létező anyagból egy teljesen új nyelvet alkot. Napjaink és a közelmúlt amerikai valóságából nem egyszerűen a műfajt ülteti át az új évezred magyar nyelvére, hanem saját, szuverén nyelvi univerzumot hoz létre. Ez a törekvés már az első lapokon megmutatkozik. Nem találkoztam még kortárs magyar regénnyel, amely a mindennapokban beszélt nyelvi készletünket ilyen kreatívan és gazdagon, mégis ennyire összetett módon alkalmazta volna.
Bár jeles íróink lépten-nyomon próbálkoznak a beszélt nyelv irodalmi szövegekbe olvasztásával, szerintem Centauri az első szerző, aki végre úgy szövegel, ahogy ma egy betegesen őszinte magyar fiatalember tenné, ha ő lenne a Zabhegyező hőse.  Hiszen az írói teljesítmény éppen abban mutatkozik meg, hogy Dan Coolbirth nem csupán egy nyelv megalkotásához önkényesen kreált üres papírlap, hanem – hiába is tiltakozna – , valóban Salinger alakjának hús-vér utódja.
Ugyanannak a tiszta tudatállapotnak a hordozója, mint Holden Caulfield. Egy kívülálló tekintetével szemléli a körülötte zajló életet, és miközben beszél és ítélkezik, megmutatja, hogy ez a hely, ahol, és ahogyan élünk, mennyire kisszerű, hazug, szánalmasan sekélyes és élhetetlen. Nem tud és nem is akar olyan világban élni, ahol nincsen magasabb rendű értelem.
A regényben megjelenő jégvágó világunknak ezt a két ellentétes pólusát ábrázolja. A lobotómiához használatos primitív eszköz, amellyel a pszichiátria kioltja az emberi szellemet, végül Tea, az indiánlány kezében egy spirituális tudáshoz vezető szertartás és út kulcsa lesz. De talán még ennél is fontosabb, amellyel Salinger egykori passzív zárógondolatát felülírja: a saját történetünk elbeszélésére buzdít, az értelmetlen hallgatás helyett.
Nem tudom, ki lapul a Centauri név mögött – egy ismert szerző vagy a fura fickó a szomszédból, esetleg egy régi iskolatárs, akiről nem is feltételeznénk – , de akárki is legyen, egy dolog biztosan eldőlt számomra: a Jégvágó az utóbbi évek egyik legjobb regénye és alig várom a következő találkozást szerzőjével.
Novics János blogja

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.