2013 – Bartuc Gabriella: Centauri a titokzatos író

Nagy sikerű novelláskötete, a Kék angyal után megindult a találgatás: Esterházy, Nádas vagy netalántán Bodor Ádám játszik az olvasóval? Megbízható forrásból tudom, egyik sem. Centauri valóban létező személy.

 

CENTAURI NYITÓKÉP2Itt él a közelünkben egy álneves író. Olvasó még nem látta az arcát. Nagy sikerű novelláskötete, a Kék angyal után megindult a találgatás: Esterházy, Nádas vagy netalántán Bodor Ádám játszik az olvasóval? Megbízható forrásból tudom, egyik sem. Centauri valóban létező személy. Van egy farmféléje, ami munkát és örömöt ad a számára. Idén tavasszal 2600 facsemetét ültetett el. Közben megírta Jégvágó című regényét, amely őszre jelenik meg a Magvetőnél.
Ha meggondolom, kész csoda, hogy az írók többnyire teljes névvel vállalják műveiket. A költőket most hagyjuk, mert a költészet többet eltakar, mint felfed. A próza kész jereváni rádió. Rossz belegondolni, milyen konfliktusok adódhatnak abból, hogy mit olvas ki a novellából, regényből a szerető, a feleség, a gyerek, az anyós, a szülő, a barát, hogy ne mondjam, az egész nagy irodalmi közélet. Általában mégsem ilyen megfontolásból rejtőzködnek az írók. Korábban három markáns típusát különböztették meg az álneveseknek:
1. nagyon más területen dolgozik, pl. nőgyógyász, matematikus és akkor ír egy regényt, ami kompromittálná. 2. Sikeres író, aki most aztán nagyon elengedi magát, például férfi létére nő bőrébe bújik. 3. Aki ügyes marketing fogásból választ magának írói álnevet, például évekkel ezelőtt az ausztrál Norma Khouri, aki Tiltott szerelem címmel dokumentumregényként adta el a történetet, miszerint muzulmán barátnőjét, megölette a saját apja, mert keresztény férfit szeretett. Ja, és 4. lennének még a névtelen középkori szerzetesek és 5. az olyan kivételek, mint például J. D. Salinger vagy Thomas Pynchon, két kiváló amerikai regényíró, akik szintén vidéki magányban élnek, akárcsak ön. Nem adnak interjút, nem dedikálnak. Újabban kicsit összekuszálta a képet a rock kultúra, amelyben már rengeteg az álneves dalszerző, énekes, gitáros, képregényrajzoló. Vagy inkább úgy fogalmazhatnánk, hogy a felvett neves szerző: Bob Dylan, Iggy Pop, Madonna stb. Csak néhány rajongójuk tudja, mi is volt az igazi nevük. S akkor az internet felszabadító hatásáról még nem is beszéltünk. A kommentekben blogokban, szinte adja magát, hogy James Bondként, vagy Einsteinként mutatkozzon be az ember. Jó egy kicsit kilépni önmagunkból. Ön miért álnéven publikál?
Nem egyetlen, jól meghatározható okból használok álnevet. A marketing-fogás mint teória egyáltalán nem ül, mivel nem angolszász szerző vagyok. Az álnév esetemben szinte minden szempontból hátrány. Nem azért választottam álnevet, hogy teszteljem az irodalmi életet, de utólag nézve tesztnek sem volt rossz. Mint kiderült, bár az irodalmi élet néha merev, belterjes, olyan amilyen, de azért a megszokás, a kánon, a féltékenység, az önzés sziklafalai között mégiscsak bukdácsol egy patak, amelyen végigkenuzhatunk. Jóval könnyebben, mint azt annakidején én vagy mások hitték. Akadnak nyitott kapuk, nyitott elmék, nyitott terek és műhelyek. Mint például a 2000 és a Liget. E két folyóirat szerkesztői mindjárt az első körben befogadták az írásaimat. Nem kérték a „forgalmit”, kizárólag az írás minősége érdekelte őket. Ez döntő mozzanat volt, mivel nehéz szépirodalmi kötetet kiadni folyóirat-megjelenések nélkül. Mindehhez azt is hozzá kell tenni, hogy tíz évvel korábban nehezebb lett volna még. Egzakt módon nem tudom bizonyítani ezt, de 2006-ban olyan érzésem támadt, hogy lazulnak az irodalmi keretek, kicsit meginog valami, és most, 2013-ban is úgy látom, hogy ez a folyamat tovább zajlik. Ennek az alig érezhető változásnak köszönhetem azt is, hogy az álnevesség ellenére meglepő könnyedséggel jelenhettem meg. De hogy ne a levegőbe beszéljek, elárulok egy titkot. Igaz, 2007 márciusában jelentek meg az első írásaim, 2007-ben az első kötetem a Liget gondozásában, 2008-ban a második a Magvetőnél, de az első kísérletem jóval korábbi. Pontosan tíz évvel korábban az egyik legnagyobb kiadó találkozót kért, majd kötetet. Ha csak ennyi történt volna, akkor valószínűleg 1997-ben jelenik meg az első könyvem. Csakhogy akkor még tarthatatlannak számított az álláspontom, a kiadó ragaszkodott hozzá, hogy író-olvasó találkozókra járjak – ezzel részemről le is zárult a történet. Néha én is csodálkozom akkori önmagamon, ugyanakkor jó arra gondolnom, hogy akkor sem a publikálás volt az elsődleges. Könnyű szívvel mondtam le a lehetőségről, és éltem és írtam tovább, még tíz évig. Mindez azért alakulhatott így, mert az írás dimenziója valóban egészen más, mint a nyilvánosság, az irodalmi élet dimenziója. A név is abból a dimenzióból jön. Az írás időnként rendkívül erős, néha úgy tűnik, hogy valamiféle mágikus cselekedet.
Miért éppen a Centauri nevet vette fel? Egy sci-fiből ideröppent természetfölötti lény?
A Centauri nevet írás közben az egyik szereplőmtől kaptam. Ez egyfajta tény. A Fonó című könyvemben vitatkoztam össze az egyik szereplőmmel, akit akkor még Centaurinak hívtak. A kínosan hosszú vita során semmit sem közeledtek az álláspontok a vita tárgyát illetően, viszont valamiként arra a megállapításra jutottunk, hogy egymás nevét hordjuk, így aztán cseréltünk. Azóta Centauri vagyok.
Megint más szemszög azt mondani, hogy az ember gyakran azért hoz rossz döntéseket, egyénileg és kollektíven is, mert hibásan választ léptéket. Hogy egy triviális példával éljek: ha szomjazott volna már mindenki a Szaharában, aligha lenne a világon olyan kocsma, ahol egy hosszúlépésért is ölnek. A Centauri név választása egyúttal léptékválasztás is. A Centauri egyébként egy rádiófelhőbe burkolózó csillag. Ugyanakkor a Centauri is csak egy csillag a sok közül, a Földhöz legközelebbi, ez igaz, de koránt sem a legnagyobb vagy legfényesebb az univerzumban, és egyszer éppúgy semmivé lesz, akár a többi. Mindezen túl: mindig is irigyeltem, hogy az indián fiúk önerőből találtak, harcoltak ki maguknak nevet a törzsben, a vadonban. Ez sokkal igazabb és valódibb, mint örökölni. Nálunk is mondják: nevet szerez magának. Ha tetszik, szó szerint nevet szereztem, más kérdés, hogy ez másoknak mond-e majd valamit. Végül: bizonyos kutatások szerint a név jelentősen befolyásolja a név viselőjének sorsát. Akad pár dolog, amit feltételezünk Malvinról, viszont véletlenül se gondolnánk Mercedeszről. Jól tudom, hogy sztereotípiákról beszélek, mégis: a név hatása sokszor jelentős. Szokták mondani: a név kötelez. Az én alkatom nehezen tűri a determináló tényezőket, bármit, ami a szabadságot, méltóságot, önazonosságot kockára teszi. Lakonikusan úgy fogalmaznék: inkább én határozzam meg a nevem, mintsem a név határozzon meg engem.
Nem elég, hogy álneves, de ráadásul rejtőzködik is. Aki látta, az se biztos benne. Gondolom, hallotta, nagysikerű novelláskötete, a Kék angyal után megindult a találgatás ezerrel, Esterházy, Nádas vagy netalán tán Bodor Ádám játszik az olvasóval? Megbízható forrásból tudom, Ön nem azonos a felsoroltakkal, hanem önálló, létező személy. Miért nem zsebeli be a népszerűséget? Nem irigy néha Centaurira?
Miért is lennék az? Jó ideje együtt vagyunk jóban rosszban; ha törik, ha szakad. Úgy tűnik, nehezen hiszik el, hogy Centauri valóban létező identitás, s nem egy újabb játék. Türelmesen várom, hogy ez lassan befogadhatóvá váljon. Ami pedig a népszerűséget illeti: nem egészen látom, hová seperném be. Pontosan hol, az életem melyik részében kamatozna? Tévedés lenne azt hinni, hogy a bezsebelt népszerűség többé, kitartóbbá vagy éberebbé tenne.
Mit szólna, ha valaki felfedné az identitását?
Az identitásomat én magam fedem fel minden egyes alkalommal, amikor publikálok. De értem, mire gondol. Nem tudom, mi haszna lenne. Legfeljebb kiderülne, hogy Centauri valóban azonos velem. Némelyek őszintén meglepődnek, amikor világossá válik, hogy civilként is épp abból a szemszögből szemlélem, élem a világot, amiből íróként.
Jó pár cimborámnak csak a becenevét ismerem. Ha egyikük egy este az orrom alá dugná a személyit, semmivel se volnék beljebb. Amit kell, így is tudom. Ha például el kell temetni a lovam, csak egy telefon és jönnek. Azonnal. Kérdezősködés nélkül. Ha felhívom őket és azt mondom: szeretném felcuccolni a dolgozószobámat, leszerelni a polcokat, bepakolni a könyveimet egy furgonba, majd az egészet összerakni 70 kilométerrel odébb egy jeges prérin, nem kérdezik, miért. Reggel hétkor jó lesz? – csak ennyit kérdeznek és hoznak egy jó nagy furgont. Mindkét példa megesett. Szerencsém van. Ismerek olyan társaságot, ahol csak azt tudjuk egymásról, ami valóban lényeges. Ráadásul az utóbbi esetben egy másik ismerősünk útja épp a prérin felállított dolgozószoba közelében vezetett el. Csak annyit látott, hogy könyvespolcok állnak egy mező közepén, hetven kilométerre a környékünktől, mégis – így igaz! – az első gondolata az volt, hogy ez csak én lehetek. Pár órával később fel is hívott, és azt hiszem, boldog volt, amikor kiderült: nem tévedett. Így megy ez.
A szövegeiből megfejthető, hogy valójában ki is Ön?
Bizonyára. Az írás során ízekre szedem a látott, érzett, ízlelt dolgokat, történeteket és személyeket, mentségemre legyen mondva, önmagamat is, majd az alkatrészek egy másik konstellációvá állnak össze. Szinte az egész életem ott van az írásaimban, egy nagyon alapos szöveganalízis talán kirostálhatná az én-elemeket, de azt hiszem, mégsem lenne könnyű, mivel az írás és az élet nálam összetartoznak.
Kell a magány, a csönd az alkotáshoz, amit az ismertsége csak megzavarna? Vagy különben is egy különc individualista, aki önként a Nap kútba zárta magát, és onnan küldözgeti föl az írásait, mint novellája hőse, akit szerzetes társai csuktak oda, hogy meg ne fertőzze őket?
Kiábrándító leszek. A legkevésbé sem kell a magány. Nem vitatom, hogy egyeseknek szükséges lehet, ugyanakkor a „magányos alkotó” képet néha modorosnak érzem. Patetikusnak – mondom én, aki egyébként nem gondolja a pátoszt eleve ördögtől valónak. Minek ekkora feneket keríteni a dolognak? Talán arról van szó időnként, hogy az úgynevezett alkotás jelentőségét akarják emelni a látványos elvonulással, ha már maga az alkotás aligha lesz ugyanilyen jelentős? Nincs szükségem magányra. Hosszú évekig voltam úton, voltaképp mind a mai napig nem álltam meg, írtam kocsmában, egyik városban, másik városban, ha tetszik magányban, de tömegben is. És amikor úton voltam-vagyok, akkor sem önszántamból. Szívem szerint lehorgonyoznék otthon, a dolgozószobámban, az udvaromon, de nem egyedül. Nem hiszem, hogy különc vagy individualista lennék.
Úgy hallottam, a nagyregényén dolgozik. A Kék angyalban megjelent novellái mindegyike izgalmas világba viszi az olvasót. Ezek valamelyikét írja tovább?
Jó, hogy ezt kérdezi. A Kék angyalban akad olyan elbeszélés, ami valójában egy már rég megírt regény egyik fejezete, de az új könyv tökéletesen független az első kettőtől. Ezt a regényt, a Jégvágót már befejeztem, s várhatóan ez év őszén megjelenik a Magvetőnél, részletei pedig hamarosan olvashatók lesznek folyóiratokban. Perpillanat két másik regényen dolgozok, a Jégvágó testvér-regényein.
Van még értelme bárminek is ebben a világban, amikor a legtöbb minden a nagy semmibe torkollik? Csak azt akartam kérdezni, hogy miért ír?
Természetesen számtalan dolog van, aminek értelme van. Cáfolnom kell, hogy a legtöbb minden a semmibe tart. Az egyes ember, egy-egy rendszer tarthat a semmibe, ilyen időszakok voltak és lesznek is, ettől függetlenül a nap minden reggel felkel. Ha azt gondolnánk, hogy ez kevés, tévedünk. Létezünk és ez felfoghatatlan ajándék. Fázok, borzongok, eső veri a vállam, van vágyam és szomorúságom, éhségem, jóllakottságom, tervem, erőm, kedvem, kedvtelenségem. Mindez az enyém és voltaképp teszek rá, hogy semmibe vagy valamibe tart a világ. A legrosszabb az undor. Újabban minden korábbinál erősebben undorodom attól, hogy az idősebb generációk mennyire nincsenek tisztában azzal, hogyan vágják tönkre fiatal emberek tömegének életét, amikor megállás nélkül arról szól minden, hogy mi szörnyűség volt és van a világban. Innen is szeretném megüzenni a harminc alattiaknak: nem tehetnek semmiről! Ha pocsék a világ, nem miattuk pocsék. Ne higgyék el, hogy ezekkel a borzalmakkal ennyit és így kell foglalkozniuk. Öt fiatalok közti beszélgetést hallottam a napokban. Mindegyik az unásig ismert közéleti témákról szólt. Innen üzenem a harminc alattiaknak: inkább futkározzanak pucéran a szűnni nem akaró esőben, maradjanak az ágyban két hétig, írjanak ódákat egymásnak, találgassák, melyik felhő mit ábrázol, mintsem a fölöttük járó generációk idült marhaságait hallgassák szüntelen. Ehhez képest érdektelen, hogy miért írok, de nem akarom megkerülni a kérdést. Mert létezni nagyszerű, az írás pedig ennek az egyszeri és megismételhetetlen létnek a kellős közepén tart. Mivel nem hiszem, hogy a halálon túl lenne még egy dobás, fontos ebben az egy létben teljes mellszélességgel jelen lenni és középen tartózkodni, amennyit csak lehet. Nem tehetem meg, hogy a saját létezésem szélén lézengjek.
Hogyan él, miből él? Állítólag egy, illetve két farmon gazdálkodik, az egyik itt van a Balatonnál. Mesélik, szereti az állatokat, az anekdota szerint már a pesti lakása is tele volt madárral és más különféle élőlénnyel a szomszédok rémületére. Leírná egy napját, vagy legalább a szobáját?
Korábban szabadúszó voltam, pár éve tisztes állásban vagyok. Igen, van egy farm-félém, de csak egy. Az is épp elég munkát és örömöt ad. Ott szeretnék meghalni. Az is igaz, hogy sokáig éltem együtt a legkülönfélébb állatokkal, többek között lovam is volt, de Pesten sosem éltem. A napjaim nagyon változatosak. Némelyik egy az egyben elolvasható. Például – hogy összekössem a két kérdést – a lovam, Gerbeaud halálának napjáról pontos, naplószerű leírást talál az olvasó az első kötetemben (Pátosz a káoszban), de a Kék angyal In vitro veritas című elbeszélése is két nap pontos leírása. Ha otthon vagyok, főként ősszel és tavasszal, reggeltől estig fákat ültetek, kaszálok, este vacsora, éjjel írok. Az idén tavasszal 2600 facsemetét kell földbe tennem. Viszonylag keveset alszok, átlagosan három-négy órát, esetenként kevesebbet. Még mindig előfordul, hogy egy-egy éjszakát egyszerűen kihagyok. A dolgozószobám kicsi, meghitt, az ablakából csak a fák, a fenyők, és a préri látszik, sötétedés után semmi, még egy távoli lámpa se. Ha nincs holdvilág vagy csillagfény, olyan sűrű és sötét az éj, hogy az orromig sem látok. Történelem előtti hely.
Novellái jellemző vonása az öko-szemlélet a férfias hozzáállás mellett. És van még valami, nagyon fontos: a nők. Jut eszembe, létezik nő, aki vállalja Önnel a vidéki száműzetést?
Ez nem száműzetés. Ez a hely a szívemből való, az én hazám, ahol abszolút otthon vagyok. Ezt is pont úgy kerestem meg, épp úgy választottam, mint a nevemet. Azért is szeretnék itt, a fák között, vagy a száradó szénán kinyúlni, nem pedig másutt. A kérdés tehát nem az, hogy az a nő vállalja-e a száműzetést, sokkal inkább az, hogy akarja-e magának ezt a férfit. És nyilván létezik ez a nő – valahol.
Azért ne vezessük félre az olvasót, Ön nem egy tipikus vadember. Mesélik, még főzni is úgy szokott, hogy közben rockzenét hallgat fejhallgatón keresztül a laptopjáról, hogy jobb legyen az étel. Melyik a kedvenc zenekara?
Pedig a rock-zenészek között nem egy vadember akad. Aligha van olyan irányzat, ahol a dob olyan hangsúlyos szerepbe jutna, mint épp a rock-zenében, és ez nem véletlen. Az agyonfinomított, agyonmanipulált, többszörösen is kiherélt tömegből egy ponton törvényszerűen tör felszínre a megtagadott, elnyomott erő, az archaikus alkat – szerencsére. Sok zenét hallgatok, főzésnél, vezetésnél, sőt írás közben is. Az elmúlt hetekben ismét felfedeztem azt a bűnös, romos bluest, amitől két másodpercen belül tisztán érzem, hogyan folyik a nyakamba a sör. Csöndesebb, ünneptáji időszakokban jöhet a jazz, Pat Metheny, George Benson, a legtöbbet viszont rock és metál szól. Zeppelinre kétszer törtem össze a kezem. Bármilyen pocsék is egy reggel, az AC/DC + egy erős kávé megbízható recept, épp azért, mert az AC/DC egyszerű, akár a raklap, bátran pakolhatok rá tervet, érzést, jót és rosszat, mindent elbír, főként a Bon Scott féle formáció. A legidőállóbb – alighanem a csúcs – a Pink Floyd.
Irodalmat is laptopon olvas? Megkérdezhetem azt is, hogy kiket érez magához közel a kortársak vagy a klasszikusok közül?
Nem szeretek képernyőn olvasni, mi több bibliofil vagyok. A dolgozószobámat a padlótól a plafonig könyvek töltik ki. Mostanában leginkább természettudományi műveket, esszéket, életrajzokat olvasok. Ami az irodalmat illeti, inkább elmesélek egy esetet. Néha kapok dühödt leveleket is. Az egyikben a Kék angyal egyik olvasója írta, hogy amikor a vonaton rájött: sosem találkozhat a szerzővel, mérgében kihajította a könyvet az ablakon. Az ilyesmire csak módjával válaszolok. Bő egy év után végül is azzal vigasztaltam az illetőt, hogy a legkedvesebb szerzőim zöme réges-rég halott, mégsem ugrok kútba, mégsem dobom a hátam mögé az Iliászt. Ráadásul Homéroszról azt híresztelik, hogy egyáltalán nem létezett. Szóval, az én helyzetem se könnyű.
Minek szokott örülni, ha elolvas egy jó könyvet, leír egy jó fejezetet, vagy inkább, ha szépen terem a barack?
Szerencsés alkat vagyok, mindennek örülök, ami jó, és egészen kivételes, ha semmi jót nem találok. Ha süt a nap, örülök, mert meleg van. Ha esőzik, örülök, mert gombát szedhetek. Szerencsére régóta tudom, hogy egy jó főzés a legpocsékabb helyzetben is csodákra képes.  Más kérdés, hogy ugyanakkor feldühít, ha valami kétarcú, képmutató, opportunista vagy önkényes. Barackfám viszont nincs.
Örökre vidéken marad?
Nem költözöm városba. Vannak ott épp elegen.

Forrás itt

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.