2015 – 168 ÓRA – Székely Ilona

CENTAURI, A TITOKZATOS ÍRÓ
Az élővilág működési elveit tartom mérvadónak. Nekem az az alapélményem, hogy akármekkora is a káosz a társadalomban vagy a magánéletünkben, a fecske mindenképp megérkezik Afrikából március végén, legkésőbb április első napjaiban. Pedig mindössze tizennégy gramm. A tölgyfa árnyékot ad, a bodza virágzik. A természetben, a civilizáción kívüli világban működnek a dolgok. Hogy mi kiszakadtunk belőle, az már a mi bajunk.
168 ÓRA, 2015.01.01.
cENTAURI KÓDÜl munkatársunk egy kis kávézó asztalánál, és Centaurival, a titokzatos íróval ismerkedik. Az irodalom tudorai szerint az általa jegyzett Jégvágó az elmúlt év egyik legjelentősebb regénye. A szerzőt viszont senki sem ismeri. Arca és valódi neve rejtve maradt a nyilvánosság előtt.
2006 márciusában közölték első novelláját, amely rögtön bekerült a Magvető által kiadott Körképbe. Aztán két kötettel (a Pátosz a káoszban és a Kék angyal cíművel) hívta fel magára a figyelmet. Eleinte úgy vélték: az álnév csupán posztmodern játék, és ismert író, Bodor Ádám, Esterházy Péter vagy Garaczi László állhat a művek mögött. De az érzéki, virtuóz és szemtelen stílus egészen más embert takar.
Találgatom, honnan a furcsa álnév. Az író csak mosolyog, száraz bort rendel. Kalapja alatt villog a szemüvege. A negyvenes évei elején jár, s ahogy mesél, a titokra lassan fény derül.
– Sokan nem értik, miért nem vágyom a dicsőségre, de engem tényleg sohasem érdekelt az írásnak az az oldala, ami a reflektorfényt, a nyilvános szereplést jelenti, és valahogy nem is jutott rá időm. Nem kerestem meg szerkesztőket, írói köröket, ehelyett írtam, több mint húsz éven át. Aztán a legjobb barátom unszolására 2005 végén elküldtem néhány munkámat folyóiratoknak. Az elsőként publikált novellámat, a Flaubert és a divat címűt valójában tizenkilenc évesen írtam.
Egy Balaton környéki kisvárosban nőtt fel, édesapja orvos volt. Amikor megtanult olvasni, mindent leemelt a polcról, amit csak elért. És folyton faggatta a szüleit, árulják el, mi az a zárt genetikai program. Aztán ott volt a légnyomás és a felhők kérdése. A falon ott függött a barométer, és mielőtt iskolába ment, gondosan feljegyezte a mutatott értéket, meg azt, hogy milyen volt a felhőtípus aznap reggel. A játszótér helyett minden szabadidejét az erdőben töltötte. A hajnali sötétben már rajta volt a csizma, vette a hátizsákját, és kint járt a pataknál, leste a vidrát, kereste az őzet, a kócsagot. Az iskola csak ezután jöhetett. Ha vasárnap volt, még télen is kint tekergett a fagyos, havas pusztán.

Centauri adam sude (2) Jégvágó Magvető Kiadó Bán Magda regény novella

– Apám is szeretett barangolni, el is vitt magával egyszer-kétszer, de a rendszeres kutatóutakba inkább a könyvek vittek bele. Azért írtam fel mindent, mert láttam, hogy a természettudósok, akikre felnéztem – például Konrad Lorenz –, naplót vezettek, adatokat rögzítettek. Volt egy nap, amikor becsuktam egy könyvet, és tudtam, hogy mindössze négy dologra van szükségem: egy távcsőre, egy határozóra, egy noteszre és egy grafitceruzára. Gyerekként is szkeptikus alkat voltam, mindent ellenőrizni akartam. Hatodikban megtudtam, hogy egy holland tudós azért kapott Nobel-díjat, mert felfedezte a szupernormális ingert. Vagyis azt, hogy a csigaforgató – ez egy tengeri madár – ha meglát egy nálánál kétszer nagyobb tojást, arra is ráül, mert annyira erős benne a költési ösztön. Gondoltam, ez hülyeség. Aztán a mezőn megrendeztem egy kísérletet bíbiccel, és láttam, hogy a tétel igaz. A középiskolai évek során, amikor a Tonio Krögert olvastam, rádöbbentem, hogy valami olyasmit csinálok én is, mint az írók.
Még kisiskolásként indiai utat nyert dolgozatával egy országos pályázaton.
– Delhiben aztán elvesztem az első nap, leszakadtam a csoporttól, nem volt nálam se útlevél, se egy rúpia. Szaladgáltam az utcákon, eljutottam a lepranegyed kellős közepébe, de nem volt időm pánikba esni. Forró volt a helyzet Indiában akkortájt, életveszélyes volt kint maradni éjszakára. Végül megtaláltam a szállodát még sötétedés előtt. Ekkor már remegtem, kijött rajtam a sokk, ijedtemben elszívtam életem első cigarettáját. Egy jéghideg mangóval ünnepeltük az újjászületésemet.
Mire a gimnáziumba ért, az etológián és a csillagászati könyveken kívül helyet kapott olvasmányaiban a szépirodalom is. Az érettségihez közeledve a teleírt füzetek már alig fértek a fiókba. Versek, biológiai megfigyelések, novellák, filozófiai elmélkedések követték egymást.
– Mivel mindig írtam valamit, nem volt olyan pont, amikor elhatároztam volna, hogy holnaptól író leszek. Lételemem lett az írás. A középiskolai évek során, amikor a Tonio Krögert olvastam, rádöbbentem, hogy valami olyasmit csinálok én is, mint az írók.
A pályaválasztás nehéz volt, túl sok minden érdekelte. De a kvantumfizika és az ökológia nem passzolt a lírával, sem az epikával. Végül többféle egyetemre járt: irodalomból, filozófiából, biológiából mélyítette ismereteit. Az egyetem után kipróbálta a tanítást, a tudományos kutatást, aztán évekig kétkezi munkásként kereste a kenyerét. Az egyik legkedvesebb állása volt, amikor rakodóember lett egy hűtőházban.
– Szerettem, én voltam az egyetlen állandó éjszakás. Egyszer mínusz harminckét fokos kukoricából harminchat mázsát zsákoltam be nyolc óra alatt, ez volt a rekordom. Igaz, hogy ínhüvelygyulladást kaptam, de nagyon sokat tanultam az ott dolgozó emberektől. Amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, olvastam egy kis Schopenhauert. Volt olyan könyv, amit úgy írtam meg, hogy mellette napi tizenkét óra fizikai munkát végeztem. Éjfél körül érkeztem haza holtfáradtan, kizsigerelve. Egy órát adtam magamnak pihenésre, de éjjel egykor már az asztalnál ültem és írtam. Reggel nyolcig. Azután aludtam pár órát, és mentem megint rakodni.
Úgy véli, az irodalmi alkotás nyújtja a legnagyobb szabadságot a világon. A szépirodalomban az ember lehet hegymászó, szerzetes vagy agysebész, bármivé átlényegülhet. Nem úgy, mint a mindennapokban.
Centauri továbbra is rejtőzködik, de annyit azért elárult, hogy egy tanyán él valahol az isten háta mögött. Barátainak egyszer lerajzolta, milyen helyen szeretne lakni. Legyen a háznál domboldal, nádas, patak, völgy. Legyintettek: álmodozni lehet. Aztán elindult, és megtalálta.
– Rettenetes dzsungel volt, alig tudtam a házhoz beverekedni magam. Elhagyatottnak tűnt, reméltem, nem kérnek érte sokat. Úgy nézett ki, amilyennek elképzeltem. Fákat ültettem, lett kandallóm, sok-sok könyvespolcom. Ha épp nem kell utaznom, akkor általában reggel lefőzöm a kávét, felhasogatom a fát, bedurrantok a kályhába, tizennyolc foknál kezet mosok, rendbe rakom az asztalt, és nekilátok az írásnak. Már ha nem éjjel írok.
Három regényen dolgozik párhuzamosan, a Jákob botja címűt tavasszal tervezi megjelentetni a Magvető Kiadó. Centaurival még a szerkesztőségekben is csak pár ember találkozott. Ők is feltették neki a kérdést, hogy a kedves szerző olyan remeteféle-e, vagyis se nők, se barátok, csak a magány és az erdő körös-körül. Az író a szemembe nevet, ősi kínai mondást idéz:
– Mert mi a férfi feladata a földön: ültetni egy fát, írni egy könyvet, szeretni egy nőt.
A tervet máris túlteljesítette. És nem csak a fák szempontjából.

 Centauri irodalom Jégvágó Jákob botja Magvető kiadó regény
Ökoíróként is emlegetik, hiszen műveiben gyakran keveredik konfliktusba a modern emberi civilizáció és az ősi természeti világ. A Jégvágó főhőse, Dan Coolbirth is reménytelen, keserű kapcsolatokat hagy maga mögött Kaliforniában, hogy aztán egy road movie-ban, szerelmeken és holttesteken át a romlatlan természetben teremtsen otthont magának. A szépséges néma indiánlány végül átviszi a túlsó partra: a jég alatti örök birodalomba.
– Az élővilág működési elveit tartom mérvadónak. Nekem az az alapélményem, hogy akármekkora is a káosz a társadalomban vagy a magánéletünkben, a fecske mindenképp megérkezik Afrikából március végén, legkésőbb április első napjaiban. Pedig mindössze tizennégy gramm. A tölgyfa árnyékot ad, a bodza virágzik. A természetben, a civilizáción kívüli világban működnek a dolgok. Hogy mi kiszakadtunk belőle, az már a mi bajunk.
Ha valaki Centauri földjére téved, ne lepődjön meg, ha különféle állatokba botlik. Baromfiudvar nincs, vannak viszont szabadon legelésző lovak. Éjszaka szarvasok látogatják. Gerbeaud nevű lova halálát novellában írta meg. A környékbeliek jól ismerik a kissé bogaras gazdát, de nem sejtik, hogy regényíró.
– Nem akartam én lovat, de egy ismerősöm megkeresett: vigyem el a beteg lábú állatot, mert nem gyógyul, s hamarosan kolbász lesz belőle. Megsajnáltam. Olyan hosszú ideig volt bekötve, hogy szürkére lepte a por. Hónapokkal később a régi gazda félig-meddig komolyan megkérdezte, nem adnám-e vissza. Gerbeaud ugyanis meggyógyult és csodaszép lett. A ló végül nálam maradt élete végéig.
Az író rajong a borokért, klasszikus gyűjteménye van belőlük a világ összes tájáról. Nem veti meg a vadhúst sem, a környék vadon termő bogyóiból likőrt készít. Időnként barátok gyűlnek össze nála, ám a könyvei között is jól érzi magát. Babitsot említi, aki szerint a világirodalom egy olyan hálózat, amelyben olyanok is barátságban állnak egymással, akik más-más évszázadban éltek.
A Jégvágót sokan összefüggésbe hozzák Salingerrel, de a regény valójában a Zabhegyező ellentéte. Az amerikai mű utolsó mondatában azt üzeni: ne mesélj el senkinek soha semmit, mert akkor mindenki hiányozni fog. Centauri egész másképp fejezi be:
„…még szerencse, hogy már mindent elmeséltem, mert ha mindenről hallgatok, most rohadtul nem értenék semmit, és jól megnézhetném magam, amikor a világ alapjához érek… Tudod, mit? Még ha nincs is kinek, mondj el mindent te is, legalább egyszer, addig, amíg megteheted, ember.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.