• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

2020.04.05. Magány, karantén, irodalom

karantén és magány - Centauri

Fotó: Centauri – Atlanti-óceán

A jelenlegi helyzetben a többség kivár, kibekkeli a karantént, ezeket a súlyos-nehéz hónapokat, és szó szerint elüti az időt. Holott az időt nem volna szabad elütni túl gyakran alapesetben sem. Elszáll magától is.


2020.04.05. Nem először fordul elő, hogy egy hozzászólásra hosszabban válaszolok, s eddig nem bántátok. Legyen így most is! Tegnap kiraktam az oldalra egy eddig asztalfiókban tartott hosszú – s nem könnyű – részletet a Fonó című regényből (Száz élet magánya). Páran ismeritek már, hisz a szereplők jelentős része a Kék angyalban is felbukkant.

A tegnapi részlethez érdekes hozzászólások érkeztek, erre reflektálok most röviden – megerősítve azt, amit sokan a Fonóval kapcsolatosan éreztek vagy gondoltok. Ráadásul ennek most van itt az ideje, legalábbis sosem volt még aktuálisabb, hiszen

a Fonó egy ember belső szerkezetét, kommunáját (kommunikációját) modellezi, ha tetszik magányát, sőt: eleve elrendelt és áttörhetetlen magányát.

Abban a helyzetben, amibe most a fél világ került, amikor milliárd és milliárd ember találja magát sosem látott elszigeteltségben, épp az a kérdés: milyen minőségű ez a belső magány? Mit tudunk róla? S mi történik velünk, amikor muszáj (vagy muszáj lenne) szembenézni vele?

Kerülve, hogy mindent a járványra fűzzek fel, de azért: többek között azért lehet sokak számára necces a karanténhelyzet, mert nem tanultak meg egyedül lenni. És itt nem önmagában a magányról van szó – hisz valamiként mindenki magányos, akkor is, ha ideális családban vagy szerelemben él; s a magánynak ezzel a formájával az ég egy adta világon nincs semmi baj; lehetetlen, hogy egy ember belső történelmét minden percben teljes egészében értse és élje a másik. Az együttlét záloga is ennek megértése és elfogadása – itt hosszabb esszét nyithatnék olyan mítoszokról, mint amilyen az úgynevezett elfogadás mítosza, de hagyjuk is ezt most.

Ami a legfontosabb: bárki mással akkor lehetséges együtt lenni boldogan, ha önmagunkban jól működik a Fonó, vagyis tudunk a belső történelmünkről, éljük akkor is, ha épp egyedül vagyunk vagy karanténba zártak.


Fotó: Centauri

Ezzel szemben olyan mintákat alakítunk ki, melyben csak az számít történésnek, ha konkrétan másokkal találkozunk, mozgunk, utazunk, és a többi. De ez gyakran csak látszat. Pótlék. Gyakran derül ki a legnagyobb “nyüzsgőkről”, hogy nyüzsgésük évei-évtizedei során voltaképp nem történt semmi. Ez a semmi kínozza meg az embert aztán egy karanténban.

De ez a “kín” sok esetben még mindig több annál, ami a felhőtlen jövés-menés éveiben történt.

Durván: ha nincs Fonó, semmi sincs. Találkozni, párbeszédben állni egy kommunával nem könnyű – viszont , ahol nincs kommuna, ott semmi sincs, ha valami mégis, akkor csupán egy szépen pingált felszín.

A jelenlegi helyzetben a többség kivár, kidekkolja a karantént, ezeket a súlyos-nehéz hónapokat, és szó szerint elüti az időt. Holott az időt nem volna szabad elütni túl gyakran alapesetben sem. Elszáll magától is. Minden nap megismételhetetlen. Jó néha egy csevegős kávézás, nem mondom, nagyon is jó lehet, egy kis láblógatás, de azért időről időre fel kellene tenni azt a kérdést is: s mi marad ezekből a napokból hosszútávon?

Mi az, amire emlékszünk majd? Mi az, amiért megharcoltunk? Mi az, amit mi találtunk ki? Amibe mi fogtunk bele, és mi vittünk végig.


Centauri Észtország Prima Vista irodalom könyvfesztivál

Fotó: Centauri

Fontos lenne a járvány idején olyasmit csinálni, ami maradandó. De én speciel nem is igen merek tanácsot adni, hisz én is bizonytalan vagyok. Annak ellenére, hogy mióta az eszemet tudom, számítottam (készültem is) egy ilyen történelmi helyzetre. Másrészt látom, hogy az emberek többsége inkább felszabadulni akar a világjárvány okozta nyomás és bizonytalanság alól. Szerintem ez most hiba, de nem innék rá mérget, hogy az én javallatom jobb lenne bármennyivel is. Azért sem tudhatom, mi lenne itt az aktuálisan leginkább célravezető, mert míg én mindig is számoltam egy ilyen összeomlás eshetőségével, tisztában vagyok vele, hogy

a populáció nagyrésze sosem gondolta át ezt alaposan, hitt az olyan mantráknak, miszerint „a tudomány megold majd mindent”, de még ha kételkedett is, nem sikerült teljes mélységében szembenéznie a lehetséges kimenetekkel.

Nem csoda, hisz az ember elsősorban biztonságra vágyik – joggal. Más kérdés, hogy ez mi mindenben akadályozza békeidőben, s milyen felkészületlenül éri emiatt egy mindent átforgató válság.

Lehetséges, hogy ez most olyan nagy teher, amitől szabadulna mindenki – ezt is joggal. Lehetséges, hogy nem most kell felkészíteni az embereket bármire is.

Viszont az biztos, hogy azok viselik ezt a helyzetet jobban, azok állnak hozzá konstruktívabban, akik korábban is ápolták eleve elrendelt magányukat

– nem győzöm hangsúlyozni: arról a magányról beszélek, ami egy boldog párkapcsolat mellett is ott van, csak akkor termékeny televény, s nem kín.


Ez a Fonó – nem véletlen, hogy a Fonóban egészen hátborzongató rettenetek is megtörténhetnek, ráadásul újra és újra, anélkül, hogy az a Fonó, a kommuna végét jelentené; anélkül, hogy végső depresszióba fulladna; anélkül, hogy felbomlana, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy eltávolodnak egymástól az énrészek; hogy megszűnik a belső hálózati kapcsolat.

A Fonó nemcsak e magányról szerzett tudás és ismeret, hanem annak tudomásulvétele is; nem harc, hanem szimbiózis a magánnyal.

Van-e mindenkinek Fonója? Ez is nagy kérdés. Látszólag van, valójában azonban az esetek jelentős részében nincs. Úgy tűnik a felszínen, hogy az ember társas lényként minden korábbinál gazdagabb és bonyolultabb társas viszonyokat ápol, főként a fiatalabb generációk, ám valójában ennek épp az ellenkezője igaz. Bármely társas kapcsolat akkor igazán intenzív és progresszív, akkor „cselekvés” és „történés”, ha a résztvevő felek Fonósok, vagyis két ember találkozása jól ápolt, gazdag, élő, sokszínű, érző és intelligens kommunák találkozása. Ha olyan emberrel találkozom, aki egy ilyen belső kommunát (ahogy szokták volt mondani: „összetett személyiséget”) képvisel, akár egy röpke kávézás is eseményszámba mehet.

Viszont, ha monokróm, saját kommunáját elhanyagoló, vagy felszámoló emberrel ülök le, kávézhatunk ezerszer is, akkor sem történik semmi.

Az a rettentő csapda, hogy jó ideje ezer és egy mód kínálkozik a „történik valami” eljátszására, a „nyüzsgéstől” a közösségi oldalakon át, az Insta-létig, miközben tömegek észre sem veszik, hogy valójában hetek, hónapok, évek óta voltaképp semmi sem történt velük.

A karantén jóval súlyosabb teher most, mint amilyennek lennie kellene. Tömegek maradnak magukra – valóban egyedül.

Nem egyszerűen az a gond, hogy egyedül vannak, mint inkább az, hogy egy-egy karanténban valójában senki sincs.

Vagyis olyan emberek, akik felszámolták vagy létre sem hozták a belső kommunájukat, ráadásul most elvesztenek szinte minden eszközt, amellyel ezt eddig látványosan palástolhatták önmaguk előtt is. Talán ebből a helyzetből fakad az is, hogy látványosan marad el a megrendültség, s a gyász is egyre csak késik – ahhoz kommuna kellene; olyan személyiség mely egyedül, karanténban is képes összetett gondolkodásra és összetett-nyugtalanító érzésekre. Ezzel szemben többnyire csak valamiféle dac látszik a közösségi oldalakon, a megszokások makacs fenntartása, s nem kevésbé árulkodó az is, hogy a megszokott, ideológiai-politikai alapú diskurzusok is tovább folynak (szerintem kényszeresen) egy olyan helyzetben, amikor a napnál világosabb: a válság mértéke miatt ebben is radikális változtatásra volna szükség.

Az irodalom szerepe – és felelőssége – sem elhanyagolható. Írtam már arról korábban (ITT), hogy az irodalom az életünket mentheti meg, amennyiben az irodalom segítségével sok élet, sok sors forgatókönyveit csinálhatjuk végig a legcsekélyebb kockázat nélkül, mintha több életet is megpróbálhatnánk.

Ugyanígy az irodalom segíthet abban is, hogy felismerjük belső forgatókönyveink, figuráink, alternatíváink sokaságát, leginkább történeteken keresztül, s így öntudatára ébredjen a kommuna, létrejöhessen a saját Fonónk.

Ha valamiben változtani kell a járvány után, ez az egyik: pótlékok helyett reális forgatókönyvek tömegét kellene tömegesen lejátszani, s a jelenleginél ezerszer és tízezerszer több embernek kell megszülnie a csak rá jellemző, csodaszépen rétegzett, s rendkívül bonyolult belső kommunát: a Fonót.


Osszátok meg másokkal is, legyetek oly kedvesek – nincs küldetéstudatom, legalábbis nem találtam meg magamban eddig 🙂 – de úgy gondolom, hogy a fentiekről gondolkodni talán másoknak is hasznos, s fontos lehet. Előre is köszönöm!

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


Centauri Észtország Prima Vista irodalom könyvfesztivál

Fotó: Centauri

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

    Név*

    Email cím*


    http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/elbeszelesek/fono-szaz-elet-maganya/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/kreativ-iras-hogyan-irjunk-regenyt/mi-az-irodalom-amin-az-eleted-mulhat/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/esszek/mi-tortenik-ha-unatkozol/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/esszek/mi-a-koronavirus-3-mi-az-amit-biztosan-tudunk-a-jarvany-utani-idokrol/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/esszek/mi-koronavirus-kegyelemdofes-vagy-gyorssegely-2/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/szinnel-lelekkel/miert-vagyok-majdnem-mindig-boldog/

    http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/esszek/mit-tegyek-klimavedelem-erdekeben/

    7 Comments:

    1. Na ezt jól megkaptuk. Üresek lennénk? Való igaz a közösségi oldalak ezt (is)tükrözik, mondhatni élmény éhség van , mintha onnan jönne az a Fonó ami belül nincs meg. Iszonyúan más lett a világ-a személyes eltűnt – Fonót építeni valószínűleg a netről nem lehet, vagy olyan lesz mint egy szakadékony pókháló a beleragadt léggyel.
      Fonó ezerarcú, csapatban is és egyedül is, millió szállal lóg azon a nagy eredendő valamin ami a belső épített hálóban folytatódik. Egy kávét?-olyan igazi kotyogósat? Nagyszerű írás Cen. El is röstelltem magam, túl sokat lógok itt mostanában, rám szakadt egy csomó idő, erősen behatárolt lehetőségekkel, szóval töltöm az időt,(olvaslak Téged is) ami ahogy mondod magától is megy:-))))Szeretek ide beugrani :-))) A mostani írásodról eszembe jutottak az egzisztencialisták – az ördög tudja miért- nagyon régiek az emlék képeim, ne hogy rákérdezz:-))),- pedig a Te Fonód nem egy a valóságból kivonult csávó, nem is egészen az aki azt mondja , hé emberek vissza a természethez.
      Nos, akkor elviszem Fonót a többieknek:-)))-oda ahol Hálót Fon az est a nagy barna pók:-)
      Szép estét, szép csöndet.

      • Nem akartam én “megadni” senkinek – nem állítottam (remélem 🙁 ) hogy üres mindenki, s teljesen üres, de sokan majdnem

        sok a látszat, a látszat cselekvés és látszat vita

        nyilván én sem tudom ezt teljesen kikerülni (a nettel például küzdök néha, vagyis: igyekszem a szemétfogyasztást csökkenteni, és magasabbra emelt tétekkel keresni, nézni, olvasni)

        Itt meg abban, a talán illuzórikus hitben vagyok, hogy mondhatok valami relevánsát – azt hiszem még (meglátjuk, tévedek-e), hogy ha most sincs itt az ideje néhány bátrabb mondatnak, néhány hideg fejjel kivitelezett “halálugrásnak”, akkor sosem.

        Eddig sem lehettünk biztosak szinte semmiben, de mostantól annyira sem – épp ezért kell revízió, épp ezért kell újra- és átgondolni mindent; enélkül a járvány után sem lábalunk ki (azt hiszem)

        🙂 🙂 🙂

        • Kedves Cen, nagyon is releváns amit írtál- úgy értettem , nem kritika volt, csupán jelzés a nehézségekre, avagy gyönyörű tükröt kaptunk a gyengeségeinkre s arra mennyire nehéz az önreflexió, hogyan is vagyunk egyéni és csoport szinten ebben a helyzetben.
          Lelkes olvasód továbbra is- bár csupa ilyennel lenne tele most a virtuális Fonó, amiből építkezhetünk, készülhetünk, megerősödünk az “Azután”-ra.

    2. Ibolya Nagy

      Szándékosan nem olvastam el most a hozzászólásokat, hogy ne befolyásoljon.

      Érteni vélem, amit írsz, Cen’, megnyugtató, amit az eleve elrendelt magányról írsz, az a magány, amire időnként szüksége is van az embernek, amit jó esetben sem láblógatásra használ, hanem töltődésre, stb.
      Nagyon különbözőek vagyunk, sokfélék intellektuálisan, mentálisan, érzelmi intelligenciánk végtelen sokasága a szinte nullától a végtelenig.
      Igen, az irodalom, a kultúra szerepe hatalmas, gyakran mentsvár, menekvés, ezáltal hatalmas a felelőssége is.
      Négy éve szép fokozatosan rájön az ember, hogy milyen hatalmas kincs egy olyan író, aki nemcsak ragyogóan ír, akinek az esszéi is élményszámba mennek, mert a az élet, a bioszféra olyan összefüggéseire világít rá, hogy az ember a fejéhez kap: a fenébe, hiszen ez a Napnál világosabb, hogy cseszhettük el ezt ennyire?
      És akkor a Fonóról nem beszéltem, majd legközelebb. 🙂

    3. Szabó Edit

      Én azt hiszem, hogy az emberek többsége most elsősorban túlélni akar, szerencsésen átvészelni ezt a járvány uralta időszakot, és ott folytatni az életét, ahol abbahagyta. Most még úgy gondolják, hogy ez lehetséges, de ahogy múlik az idő, egyre inkább rádöbbennek majd, hogy minden mennyire bizonytalan, és semmi sem lesz majd ugyanolyan, mint volt.

      Nem hiszem, hogy éppen most akarnának valami maradandót alkotni. Azt mondanák sokan, hogy ők gyerekeket szültek és/vagy neveltek fel, indítottak el az életben, vagyis ezzel máris maradandót alkottak.
      Egy író valamivel könnyebb helyzetben van ám, hiszen amikor dolgozik, amikor ír, minden alkalommal valamiféle önkéntes karanténba vonul, vagyis nem teljesen idegen neki ez a helyzet. Az írás által pedig mindig maradandót alkot. A mi szerencsénkre. 🙂

      Abban viszont biztos vagyok – vagy inkább csak remélem? -, hogy ez a bezártság sok mindent felszínre hoz majd, olyan tulajdonságainkat ássa elő, amiken néha magunk is csodálkozunk. Talán lesznek páran – remélhetőleg nem kevesen -, akik felhasználják a kapott időt arra, hogy elgondolkoznak és felismerik a változtatás szükségességét. Esetleg meg is kezdik magukban és a közvetlen környezetükben a változtatást. Fonót hoznak létre, csak maguk sem tudnak róla. 🙂

    4. Ez jó kérdés, hogy mindenki előtt nyitva áll-e a lehetőség, hogy maradandót alkosson. De az valószínű, hogy a mostani helyzet sokak életében jelent fordulópontot, én például ismerek olyat, aki most kapott lökést arra, hogy sokéves munkahelyét hosszas fontolgatás után otthagyja. Talán sok ember kap most lökést, hogy közelebb kerüljön valami régóta tervezett lépés megtételéhez.

      Ahogy olvastam az írást, egyre inkább elbizonytalanodtam abban, hogy mit is értünk Fonó alatt. Eleve adott énrészek csoportját? Vagy tetszőlegesen választható és integrálható cselekvési/érzésminták összességét? Esetleg a kettő elegyét? Vajon hogyan tud valaki belekezdeni a saját, belső Fonójának a feltérképezéséhez – vagy kialakításához?

    5. Holsky Péter

      Igen, a művészet tudja ezt – legalábbis a radikális, a szembenézéshez elég bátor művészek:
      https://epa.oszk.hu/00000/00022/00199/06170.htm

      Sajnos, sokan semmit sem vesznek észre önmaguk belső gazdaságából.
      Sajnos, vannak, akik ennek csak szorongató, negatív oldalát fedezik fel – erről (is) szól a sok hasonmás-, Doppelgaenger-, dvojnyik-történet E. T. A. Hoffmanntól Gogolon és Edgar Allan Poen keresztül a “Dr. Jekyll & Mr. Hyde”-ig, és még tovább.
      Sajnos, sokan félnek (félünk) ettől a társaságtól, ami önmagunk tengerparti faházában diskurál.

      A karantén – valóban – alkalom lenne végre befelé hallgatózni is. Ez nem műveltség vagy kifinomultság kérdése – inkább a morális bátorságé és lelki fiatalosságé. Kérdés: hányunkban támad fel ez?

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük