Bizonyos vágyakra nehéz magyarázatot találni, ezért mielőtt beszámoltam volna arról, hogy végre eljutottam olyan helyekre, melyek gyermekkorom óta magnetikus erővel vonzanak, megpróbáltam felderíteni az efféle vágy gyökereit (ITT 🙂 ). De van itt még valami. Sokat olvasó gyerekként a valóság, a világ árnyaltabb felfedezése valójában a könyvekkel kezdődött. Talán a velem született kíváncsiság, a csodálkozás képessége alakította úgy, hogy szinte minden lenyűgözött, persze főként az állatvilág. De mégis más látni egy madarat képen, mint élőben, épp ezért, bármiről olvastam, a következő pillanatban már látni vágytam. Az esetek jelentős részében ez megoldható volt: kimentem az erődbe, mezőre, s addig mentem, amíg meg nem lett az első vércse, az első kikerics. De voltak olyan fajok, amelyek elérhetetlennek tűntek. Egyrészt a ritkaságuk miatt, másrészt azért, mert azok az élőhelyek messze eső tájakon voltak.
Nem tudom, van-e alföldi gyerek, akik olthatatlan vággyal gondol a Dunántúlra, de én a Dunántúlról ezzel a vágyakozással sóhajtottam az Alföld felé, valahányszor egy képet láttam róla, valahányszor a túzokról olvastam.
Viszonylag korán már szakirodalmat is, főként madarakról. Így égett be az agyamba jó pár név, köztük olyanok is, amelyek a többségnek szinte semmit sem mondanak. Elsőnek persze a mindenki által jól ismert Hortobágy, aztán a szegedi Fehér-tó vagy Kardoskút. S mindegyikhez kapcsoltam fajokat is. Szegedhez a szerecsensirályokat, a Hortobágyhoz a darut, Kardoskúthoz a vörösnyakú ludat (ami akkortájt még eszeveszett ritka volt). Azóta persze sok helyen jártam, a szintén hőn vágyott Bükkben is; gyermekként attól sem riadtam vissza, hogy addig zsaroljam a környezetem, amíg meg nem elégelik a dolgot, és el nem visznek egy-egy helyre. Így kerültem életemben először a Bükkbe is (erről írtam már ITT). A Hortobágyra aztán sokszor mentem egyedül is, de egyes helyek máig kimaradtak. Ilyen a szegedi Fehér-tó is. Egész pontosan egyszer oda is elvitettem magamat, de egy kilátóból, távcső nélkül szinte semmit sem láttam, csak vizeket. Jól emlékszem, milyen keserű csalódás volt. Úgy képzeltem, hogy már a parkolóban megpillantom az első szerecsensirályt, meg párat még a pusztai madarak közül.
Az Alföld ugyanis egészen speciális, pusztai, sziki madárfajokkal dicsekedhet. Be kell ismernem dunántúliként, hogy errefelé a legjobb élőhely sem olyan karakteres, izgalmas, és unikális, mint az Alföld sok-sok része. A Hortobágyra is rokonok vittek el, és ott teljes egészében beteljesült az álom. Meg sem álltunk még, de már szalakótákat és kék vércséket láttam a villanyvezetékeken, és amikor nem bírva tovább a fészkelődésemet, a rokonok letettek arról, hogy elérjük a kilenclyukú hidat. Megálltak a 33-ason, a nagyiváni elágazóban, a csárdánál.
Az valami mennyei volt.
Épp csak kiszálltam, máris parti fecskék telepét pillantottam meg az út túloldalán. Le sem ültem még, de már kanalasgémeket láttam húzni a Fekete-rét felett. Mindezeket akkor láttam életemben először. Attól fogva bármelyik vágyott helyre értem, valami hasonlóra számítottam: hogy ott rögtön, látványosan hemzseg majd az, amit látni akarok. Ehhez képest a szegedi Fehér-tónál tett első, gyermekkori látogatásom keservesre sikeredett. Két hete azonban volt szerencsém arra járni, és egy kicsit alaposabban körbenézni.
Jártam Szegeden az utóbbi években is, többek között a Jack London-túrán is odavetődtem, és minden alkalommal megállapítottam:
talán nincs a világon még egy ilyen város, ahol ősztől tavaszig mindennapos a város légterében a daru.
De a város környékére sosem jutott idő. Hát most igen.
Az első napon kimentem a Fehér-tóhoz. Ez az ország legnagyobb szikes tava (egyes források szerint), ma már halastóként üzemel, de fokozottan védett terület. Sok mindent mondhatnék róla, de azontúl, hogy ősztől tavaszig az egyik legnagyobb daru-éjszakázóhely, ha jól tudom, itt lőtték le az ország utolsó kékcsőrű récéjét is. Szegeden egy időben pezsgő madártani élet zajlott Beretzk Péter vezetésével, ezért ha az ember madarakról olvasgatott, lépten-nyomon szegedi publikációkba akadt, emiatt
Szeged gyakran a világ közepének tűnt.
A pusztai élőhelyekben egyébként is van valami mitikus – ha más nem, akkor az, hogy a múltból mutatnak még valamit, abból az időből, amikor az Alföld még nem monokultúrás kukoricatáblák és szántók világa volt, hanem egy állandó és időszakos vizekben is gazdag, hatalmas erdős sztyepp. Valójában egészen a legutóbbi szegedi látogatásig nem értettem meg, hogy valójában mit is jelenthetett ez.
Szegedről is meg kell annyit jegyeznem, hogy ennél pezsgőbb várost itthon nem láttam még. Kimondottan jó hangulatú, száguldó bringásokkal teli, lüktető, fiatalos város. A pezsgés mellett a második napon még egy nemvárt madárvendéget is adott, de erről majd később. 🙂
A Fehér-tó második megközelítésre is hasonló csalódás volt, mint gyermekkoromban. Bár a halászcsárda mellett hatalmas megfigyelőtorony áll, ahová bárki ingyen felmehet, mégsem sokat látni. Ebben az állapotában, amikor is nincs lecsapolva egy tó sem (a darvak is a lecsapolt tómederben szoktak éjszakázni), nem sok madarat mutat. Legalábbis ahhoz a madárbőséghez képest, amit az ember az olvasmányai alapján megálmod magának. Ráadásul még az sem mondható, hogy a kilátás legalább szép. A toronyból alapvetően egy kultúrtájat látunk, amit mindenütt behálóznak a villanyvezetékek, mindenütt megtörnek a műtárgyak. A legnagyobb igyekezettel is elég nehéz jó képeket lőni róla. Ám a csárda mellett a nemzeti park egyik táblája egy bemutató központot mutat, ahonnan ráadásul tanösvény is vezet a tavakhoz.
Nem kis lelkesedéssel indultam a bemutató központba, ám azt először is nem olyan könnyű megtalálni. Bár közvetlenül az út mellett van, de úgy eldugva a fák sűrűjében, hogy könnyű szerrel siklik el mellette az ember, már csak azért is, mert sehol egy tábla, amely jelezné. Ez szomorú. Mintha a nemzeti park nem is akarná, hogy az érdeklődő rájuk találjon. Igaz is. Amikor a fáradt, de reményekkel teli vándor végre rábukkan, rögtön elkönyvelheti a második csalódást: nincs nyitva. Nem aznap, hanem egyáltalán nincs nyitva. Van a táblán egy nyitvatartási rend, de azt roppant ötletességgel fekete szikszalaggal leragasztották. Ösvénynek, kilátónak, életnek semmi nyoma.
Mit tehet ilyenkor a szerencsétlen és felkészületlen látogató? – akit azonban makacsul hajt a vágy, hogy ne kelljen másodjára is úgy távoznia, hogy a hírös vízből és annak madaraiból semmit sem látott? Először visszamegy oda, ahol egy elhagyott, félkész csárdát látott, hogy legalább arról az épületről lőjön pár képet – s közben arra gondol:
Milyen kár ezért az épületért! Milyen klassz megfigyelőállomást lehetne kialakítani ebből is.
Ahol a mohó madárbarát információt, szállást, ételt-italt kaphatna. Aztán fogja magát az ember, és nekilát a tórendszer megkerülésének, a műúton, annak reményében, hogy valahol valami kis lehetőségre talál, néhány átszálló madárra, vagy egy tenyérnyi, hamisítatlan pusztára.
Tovább halad Szatymaz-Kistelek felé az 5-ös úton, majd balra megy, Sándorfalva felé. Ekkor végre kellemes meglepetésben lesz része. A Fehér-tó felőli oldalon rábukkan egy darabka szikpusztára és tóra. Épp olyanra, amire vágyott. Nyári ludak, sirályok, bíbicek.
És végre előkerül az első pusztai faj, a nagy goda, valamivel feljebb pedig egy villanyvezetéken Európa legkékebb madara, a szalakóta.
Apró, kicsi gyöngyszem ez, de azért mégis csak egy ízelítő abból, amire az ember szíve szerint arrafelé vágyna. Egy falatka csak a hatalmas svédasztalról.
Sándorfalvától délre a műút egészen közel halad el a Fehér-tó mellett, és újabb, ezúttal száraz puszták jönnek, ahová kijárnak a tavon fészkelő nyári ludak. Egész családok legelésznek ott, egészen közel az úthoz. Lúdcsaládokat azért sokfelé látni a Dunántúlon is, de azért persze örül az ember, és lő egy-két képet. Amikor azonban a tórendszer keleti bejáratához ér, olyan táblákat talál, ami attól is elveszi a kedvét, hogy bárkinél bármi felől érdeklődjön. Úgy érzi:
egy rossz lépés, és rálőnek a nádból vagy öt dobberman ugrik a torkának.
Meg kell jegyeznem, hogy e tekintetben igen jelentősek a különbségek védett terület és védett terület között. Van, ahol a védelmet és a látogathatóságot együtt, okosan, rugalmasan képesek kezelni. Ilyen a Hortobágyi Nemzeti Park, amely talán épp ezért, jelentős idegenforgalmat is generál – anélkül, hogy a madárvilágot veszélyeztetné.
Néhány helyen azonban a természetvédelem inkább hűbérbirtokosként viselkedik, mintha a nemzeti park egyfajta zöld (?) elit magánterülete volna.
Ezeket a táblákat nyilván nem a természetvédelem helyezte ki, hanem a halastórendszert üzemeltető Kft., de az is igaz, hogy a nemzeti park sem szakadt meg, hogy mondjuk táblákkal informálja az idevetődő látogatót. Holott ez természetes volna – ahogy azt egy másik területen láttam is.
Mivel csak ilyen elriasztó táblákat találni, és sehol sem lehet hozzáférni a tavakhoz (ezen az oldalon se tanösvény, se egy kilátó), az ember kissé csüggedten visszafordul, és inkább visszatér ahhoz kicsi, útról is megfigyelhető területhez, ahol a kis tavat és a szalakótát látta. Itt elkészíti élete első szalakóta-fotóját, amely ugyan koránt sem kívánkozik címlapra, de mégis örül. Valamennyire. Majd visszatér Szegedre, hogy egyen-igyon, és mivel van még egy napja, kitaláljon valamiféle szikes-pusztai stratégiát.
Annak ellenére, hogy nincs semmi esélye
– hacsak a szerencse, a vak véletlen másnap reggel meg nem segíti őt. Ha másnap reggel, Szeged belvárosában nincs a megfelelő időben épp a megfelelő helyen, hogy egy találkozás végre megmutassa, hol van az a kis kapu, amelyen át bejuthat az ősi, erdős sztyeppék évtizedek óta vágyott Paradicsomába.
Folyt. Köv. 🙂 🙂
http://https://centauriweb.hu/archiv/barangolo/vandor-vezeti-vandort-szeged-2/
http://https://centauriweb.hu/archiv/barangolo/2018-05-20-bakony-se-gyenge/
🙂 🙂 🙂
talált süllyedt 🙂
🙂
Igen érdekes a beszámoló a kalandjaid első részéről, várom a folytatást ☺
Nagyszerű útleírás, külön köszönet a remek madárfotókért! A kócsag, a szalakóta, akiről már mindig a tanárbácsi fog eszembe jutni.😊
🙂 Köszi, örömmel – de várd meg a második részt! Igyekszem holnap azt is hozni – a második nap volt az igazi minden szempontból, felfedeztem egy helyet, ami akárkinek remek célpont lehet.
Várom és várom Gerda és Anser boldog szülővé válását is😍 (percekkel ezelőtt gondoltam, hogy lassan itt az idő😊)
Én bebuktam a tippemet, de cseppet sem bánt. 🙂 Nem tudom neked így májusban sikerült-e darvakba botlanod, de nekem pénteken igen. 🙂 Bíbiceket próbáltam becserkelni, és közben szép számmal akadtak elém darvak is. Láttam már nyáron is párszor, de ilyen mázlim még nem volt, hogy aránylag fotózható közelségbe kerültek, több is. 🙂 Úgy dobogott a szívem, remegett a kezem, hogy alig tudtam kattintgatni. 🙂
Nem találkoztam darvakkal – és milyenek lettek a képek? 🙂
Küldtem át párat. Nem profi fotók, de nekem így is nagy öröm. 🙂