Általános iskolában volt egy osztályfőnököm, akitől tartottam. Hamar kijött a sodrából, ha rosszul kötöttem meg az úttörőnyakkendőt, ráadásul gyakran osztott rám verstanulást. Egy alkalommal reggel szembesültem azzal, hogy aznap nekem szavalnom kell. Az első óra utáni ünnepségen a féktelenül unalmas verset négyen szavaltuk volna, felváltva, ám én még a címét sem tudtam. Az maga volt a rettegés. Egyrészt az osztályfőnöktől, másrészt anyámtól, aki szíjat hasít majd a hátamból. Verítékben úszva próbáltam az első órán suttyomban bevágni azt a négy, irgalmatlanul hosszú szakaszt. Végül sikerült hibátlanul elszavalni, ám utána úgy éreztem: halálos vészhelyzet végletekig elcsigázott túlélője vagyok 🙂 Osztályfőnököm igazgatta az iskolakönyvtárt is, az volt az osztálytermünk is, így délután ott tanultunk. Ha végeztünk a leckével, olvashattunk kedvünkre. Akkoriban Fekete István Hú-ja volt nálam a sláger. Újra és újra elolvastam, addig-addig, míg szét nem esett. Amint kinyitottam, rögtön uhuvá lényegültem, és mit sem tudtam arról, hogy egy úttörőcsapat rendetlen és renitens tanulója vagyok, egy a sok közül egy olyan osztályban, ahol a többieket semmi sem érdekli mindabból, ami engem. Ám bárhogy szárnyaltam is, egyszer csak az osztályfőnök odaparancsolt az asztalához, méghozzá a könyvvel együtt. Kiszedte belőle a lapokat, majd visszaragasztotta, aztán egy ragasztószalaggal rögzítette a gerincet is. Várjak, míg megszárad, mondta, addig olvassam a könyvtári példányt. A könyv gyönyörű lett, s már értettem az osztályfőnök nyelvét is: ő így mondta el, hogy figyel rám, és ez engem hosszú napokra boldoggá tett. Bár talán csak rendnek kellett lenni, és a könyveknek is rendben kellett lenniük, talán csak én voltam kiéhezve némi figyelemre. Bárhogy volt is, megdöbbentő, hogy a jelentős támogatások-megerősítések oldalvizén milyen sok gesztus fodrozódik. Efféle apróságok ezrével történnek, többségükre napok múlva sem emlékezünk már. Annál inkább bámulatos, hogy némelyik megmarad örökre. Talán azért, mert a mindennapi gesztusok nélkül talán a nagy támogatások sem működnének. Össze kell jönnie a jóból egy bizonyos mennyiségnek ahhoz, hogy megerősödhessünk. E kritikus tömeg javát azok dobják össze, akik gyorsan és sokat adnak, ám a kiteljesedéshez mindig hiányozhat még két gramm. Talán épp a mindennapok apró gesztusai adják hozzánk a hiányzó grammokat. De juthat valakinek a támogatásból oly kevés is, hogy ha nem kap sürgősen legalább egy grammnyi törődést, már képtelen kihúzni az első komoly támogató megérkezéséig. Legyen egy ilyen gesztus a túléléshez szükséges első csepp, vagy legyen a kiteljesedéshez hiányzó utolsó, így is úgy is életmentő. És ha Rilke lezárhatta Archaikus Apolló-torzó című versét azzal a sorral: „Változtasd meg életed!” – akkor annyit én is mondhatok: ne mérd szűken az életmentő cseppeket!
Légy oly kedves, oszd meg másokkal is! Köszönöm.
Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!
Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!
Reggeli ellenőrzés. 😉 🙂
…és tényleg. Megcsináltad!! Itt is hozzászólhatok, s ennél a megoldásnál akár a telefonról is. Gratulálok! 👍
Ezt a kedvencemet mindjárt osztom is. 🙂
Elállt a havazás, talán még a napot is látjuk ma.
Szép hétvégét, Cen’!
JÓ reggelt és köszi az osztást. A régebbi oldalak között még akadhatnak olyanok, ahol nem lehet hozzászólni, de estére ez is meglesz 🙂 És most jöjjön majd egy teljesen új “legszebb emlék” 🙂
🙂 🙂
Most csodálkoztam rá igazán: az igaz gondolatok mellett egy lenyűgöző fotó! Gratulálok!
🙂 🙂
Milyen jó, hogy kilenc hónap múlva, amennyi egy egy magzat kihordási ideje, rátaláltam erre az írásodra, Cen! Úgy érezhetem,érzem hozzám született. 🙂
Mindig nagyon örülök, amikor barangolás közben valami “újra” találtok az oldalon – lassan már 1000 írás, bejegyzést és poszt ad erre lehetőséget 🙂
Ez milyen szép…nem tudhatjuk, kinek az életében lehetünk életmentő csepp. Gyönyörű. Igen, erre érdemes figyelni. Én is jobban fogok.