Black penny (Az ember, aki ölni akart)

Kereken 20 évig csak írtam, így aztán a regények egy része még nem jelent meg. Itt ezekből a „jövőbéli” regényekből adok ízelítőt. Jó böngészést!

Mellém szökkent, rám üvöltött, és az első keze ügyébe kerülő jókora üvegdarabbal lábon döfött – az alkalmi tőr felső része persze az ő tenyerét vágta szét; akkor üvöltött csak fel igazán, és úgy, frissen, véres tenyérrel kaptam két nagy átszállót; leestem az ágyról; végül kiszedtük Normant az ablakból. Harminchárom helyen varrták – anyám kezét hét, az én combom huszonegy öltéssel.

 

MORGEN ÉS NORMAN
black penny borítókép

Fotó: Centauri

Láttam már ködöt fáról fára terjedni égerláperdőben; gomolyogni lassan az ágyúdomb körül; láttam már föntről, ahogy mélyen alattam, a völgy vödrében megül; átfolyni északról délnek a hegyszoroson; láttam rétegződni a hazavezető aszfalt fölött; láttam percek alatt leszálló és felszálló ködöt; láttam hetekig gyülemlő, fojtogató szmogot; a Simpson-szoros partjainál álltam olyan sűrűben is, melyben nem láttam az orrom hegyét; de akkora ködöt még soha sehol, ami azon a nyáron bennem volt.
Júliusra egész egyszerűen úgy gondoltam, hogy Linna elhagyott; csak úgy!, l’art pour l’art, így jött ki a lépés, csapó, snitt, ennyi! El nem képzelhettem: ha nem akar megölni, miért nem jön? Másra gondolni se tudtam. Odakint őrjöngött a kánikula, izzadtak a falak, mézgásodtak a fák, habzottak a tetők, megolvadtak a redőnyök, egymásba ragadtak füvek, legyek, levelek. Felhólyagosodott az ég, és lihegtek a bőrrákos erdők. De én úgy dideregtem, mint aki a Beaufort-tenger jégmezején vesztegel. Délutánonként – négy felé – rövid, de vehemens viharok adtak a tájnak a megolvadás alól némi feloldozást. Néha az orkánerejű szél hétágú villámokat hozott. Aztán mindig – minden istenverte nap – csöndes, langyos, gőzölgő alkony jött. Vacogva néztem, ahogy gyíkok sütkéreznek a száradó levendulák között.
Fogalmam nincs arról, meddig nem ettem. Mindenesetre, amikor július közepén sem adtam életjelt, anyám feljött a házhoz; épp arra járt, és bekukkantott, hátha ott vagyok; mit lehet tudni?, amilyen hülye ez a Morgen! Fáztam, és aludtam. Anyám olyan rémült arccal torpant meg a küszöbön, a felmagasodó kórók között, hogy hosszú másodpercekig nem ismertem fel. Mikor végre ráeszméltem, hogy a rémisztő idegen, aki megzavarja vacogásom, az ott az anyám, csak annyit kérdeztem: „Mit akarsz?” Anyám visszakérdezett: „Van fogalmad arról, hogy nézel ki?… Mikor ettél utoljára?” – Nem tudtam válaszolni. Addig eszembe se jutott, hogy nem eszem. Sosem voltam éhes. Csak fáztam nagyon. Anyám kétségbeesett, mondta, hogy ez nem normális, ebbe meg lehet halni, de akkor ne mondjam, hogy erről is ő tehet! Megnyugtattam: erről nem.
Három hónapig vártam Linnát. De nem úgy, ahogy várni szokás. Én mást nem csináltam – csak vártam, majdnem száz napig. Úgy rémlett, hogy időpontot is megbeszéltünk, mikor jönni fog. Július elején – a „megbeszélt időpontban” – három napot és három éjjelt ültem végig, csaknem mozdulatlanul a félig lehúzott redőny mögött, az ablakban, alvás nélkül; a legkisebb zajra is atomjaimra bomlottam; három napon át jöttek-mentek a kocsik, jöttek-mentek a viharok, alkonyok, esték, fecskék, sünök és bogarak; szél csapkodta a félkész ház ajtóit; a földszint és az emelet között, kötélen-félúton hagyott malteros vödör úgy lengett ide-oda, mint az inga; suhogott a liliomfa lombja, meg-megreccsentek a bejárati pallók; a fákról hol itt, hol ott pottyant valami – de Linna nem jött. A kétségbeeséstől és kialvatlanságtól eszemet vesztettem; eleinte szörnyű kísértések jöttek; tervek, ötletek, pokoli késztetések; végül látomások: lángvörös figurák ültek a fákra, bútorokra, falakra; azóta se láttam olyan szépet!; gyönyörűek voltak; vonzóak, nyájasak, kedvesek és pirosak!; bezzeg ők eljöttek – igaz, nem annyira hozzám, mint inkább értem! Integettek. Értettek mindent – végre valaki! –, így hát nem szóltak egy szót sem, csak ellepték a szobát, az udvart, a fák ágait; a leszakadt ereszről lógatták apró lábaikat, halomban hevertek a teraszon; volt, ahol sorban, mint a belülről izzó rubinok egy nyakéken, a gyepen véletlenszerűen szétszóródva, hol itt, hol ott felbukkanva egy-egy vakondtúrásból, fatörzs mögül; a sarkokban úgy nyüzsögtek, mint a hangyák, s alig voltak nagyobbak; a másik helyen, a kapuban vagy húsz méter magas langaléta állt; vállán kisebbek ültek; azokon meg amolyan zsebdémonok! S újabbak másztak-bújtak ki hajtókájuk mögül, öveikből, szájukból, orrukból. S mind-mind nagyon kedves volt. Vonzó és szép. Jóindulatú. És mindnyájan, kicsik és nagyok, ücsörögve és hemzsegve is, mind engem néztek, s lassú, kenetteljes mozdulattal intettek felém: „Gyere!, gyere csak! Ne várj tovább, és ne aludj, gyere, tarts velünk!” Jól tudtam: a vég angyalai ők – de ki hitte volna, hogy a halál zsákutcája ilyen gyönyörű, hívogató, megnyugtató és jó!? Olyan kellemesen ijesztő, hogy meghalni is elfelejtek – egyszerűen elájulok.
Augusztus végéig senki se keresett. A féltestvéreim, Selma és Norman, eszembe se jutottak. Csak Linna járt a fejemben. Anyám a hó végén kétszer is feljött; ennivalót hozott, de csak falatok mentek le a torkomon. Fájt a rágás. A nyelés maga volt a kín. Megfenyegetett: ha nem eszem, diliházba csukat. Mire én is megfenyegettem: ha kijutok, ráfarag. Többé nem jött.
És amilyen hülye voltam, nemes egyszerűséggel felfordulok ott – ha engedik. Szeptember negyedikén éjjel viszont azt álmodtam, hogy eszembe jut Norman, akit sose szerettem, aki mindig taszított; a látványa, a hangja, a szaga; minden, ami hozzá tartozott. Álmomban anyámmal vacsoráztam. A szobában derékig ért a langyos zöldborsófőzelék. Úgy ültünk benne, mint két nyugdíjas a termálmedencében. Az asztallap viszont tiszta volt; bár sarkai a főzelékbe lógtak, az abrosz hófehér. Szép teríték, meisseni porcelán, ezüstkanalak. Középen szamovár. Lapostányéron merőkanál. Időnként azzal mertünk a szoba püréjéből. Komótosan szedtünk-ettünk, szedtünk-ettünk, újra és újra; nem voltunk se éhesek, se jóllakottak. Mikor az asztalra cseppentettem némi főzeléket, anyám a rajongás imádatával, halkan szólt: „Ejnye, Morgen!” – s e hangsúlyról eszembe jutott Norman. Nem sokkal később anyám – könnyed, világi hangsúllyal – azt kérte, menjek el másnap a kórházba Normanhez, vigyek neki ruhát, narancsot, kérdezzem meg, jól van-e, és lehet-e már tudni valamit a műtétről. Én meg – éppoly kelletlenül, mint mindig – tudomásul véve anyám óhaját, másnap reggel felöltöztem, beraktam a zsákba a csomagot Normannek, anyám levelét a kezelőorvosnak, és buszra szálltam. Unottan zötykölődtem fél napon át, és már a visszautat tervezgettem: mit teszek azután, hová megyek-bújok, hogy anyámmal vagy Normannel ne találkozzam hónapokig? Legszívesebben be se mentem volna hozzá, csak odaadom a nővéreknek a csomagot, tessék!, itt a ruha, itt a narancs, etessék meg vele, amikor kedvük tartja, itt meg anyám levele a doktor úrnak, jól van, ugye? (ki mondana olyat épp nekem, hogy nagy a gond!?), nagyszerű!, viszontlátásra!, aztán ki a kapun, irány a buszmegálló, sose lássam ezt a helyet!, a dülöngélő gyerekeket, a tolókocsikat, a klotyóajtónak támasztott famankókat, és ne facsarja többé orromat az a szag; olyan orvosságok szaga, amelyeket napjában ötször gyógyíthatatlan betegeknek adnak.
Jött is egy ismerős nővér, nagyon megörültem, simán ment minden, odaadtam neki a csomagot és a levelet, ahogy azt a buszon kigondoltam, és már a kijárat felé masíroztam, amikor furcsa vonzást, erős nyugtalanságot éreztem, és az egyik kórterem ajtaja – épp amikor elhaladtam mellette – a huzattól kinyílt. Az ajtóval szemközt Norman ült az ágyban egy rosszul sikerült törökülésfélében; úgy meredt rám, mint még soha. Féktelen csodálatot és megalázó szeretetet sugárzott; erős és folyamatos szél fújt felőle, a hajszálaim lebegtek, a trikóm lobogott; lassan erősödött; előredőltem, hogy el ne essem, és jött egy pillanat – mert sokáig álltam abban a démonerős huzatban –, mikor már nemcsak szeretetet éreztem benne; nemcsak vágyódást azok után, akik egészségesek, nem szarnak be, tudnak írni-olvasni, a játszótéren játszhatnak, huzigálják a lányok haját és szoknyáját, hanem az értelem, a tökéletes, kiteljesedett, vegytisztán magányos öntudat sugárzását; hogy Norman egyáltalán nem hülye, csak más! És éhezik, haldoklik, igen!, éhen hal órákon belül, mert soha egy falatot nem ehetett abból, amiből a többiek legalább morzsákat több-kevesebb rendszerességgel megkaptak. Hogy ő ebből soha semmit nem kapott, nemcsak érzi, hanem tudja is, és ez kegyetlen kettősség! Úgy megsajnáltam, hogy kénytelen voltam bemenni, szeretettel nézni rá, megbocsátással; s ahogy megálltam, hozzá egészen közel, nem bírtam megállni, hogy torzonborz fején végig ne simítsak, mire ő vadul belém karolt, majd’ kiesett az ágyból, a karját átpréselte a rácsokon, és olyat láttam álmomban, amit addig soha senki: Norman szemét könnyek borították el! De nem sírt, csak könnyezett, akár vidéki templomok oltárképeinek sápadtan mosolygó szentjei; és tartott engem; feltámasztott, életet oltott-lehelt belém, én meg csak álltam ott, és tisztán tudtam, hogy boldog vagyok!; Norman is az, ehhez pedig csak mi ketten kellettünk – hihetetlen, de senki más!
Alig aludtam néhány órát, mégis már hajnali fél négykor felriadtam. Az udvar vaksötét volt, a ház fagyos. Fáztam, leszállt az első őszi köd, és hullott az alma; hallottam a tompa puffanásokat a sötétből. Ültem ott dermedten, csapzottan, soványan, kijózanodva; elviselhetetlen szégyenérzettel, nyugtalanul; hol Linna jutott eszembe, hol meg Norman. Mikor is láttam utoljára? Két hónapja, négy hónapja? Atyaég! Legalább másfél éve!! Igen, másfél évig felé se néztem, mert vagy az alma máterben voltam, vagy Linnánál, vagy bárhol másutt, csak ne kelljen rá gondolnom, de hiába! Itt van most ez az álom, többé nem kerülhetem el őt! Másfél év. Valószínűtlennek látszott, hogy Norman egyáltalán emlékszik rám, vagy számon tartaná, akár csak a maga módján is, hogy valahol, a számára tökéletesen érthetetlen tér/világ/kozmosz fogalmán belül ott vagyok én is, a bátyja, a féltestvére. Ám ha mégis?!
Négy sem múlt, mikor a zuhany alatt, a jéghideg vízben álltam már – és boldognak éreztem magam. Normanhez megyek, gondoltam, nem is számít rá! Bizonyára az történik majd, ami álmomban! És ahogy visszaemlékeztem rá, már nem is tűnt olyan ellenszenvesnek. Alig vártam, hogy induljon az első busz. Úgy éreztem – akkor először –, hogy Norman ketrecbe zárt, de tiszteletre méltó vadállat, aki vajmi keveset tehet arról, hogy néha most is a gatyába ürít. Mi több! Ketrece is tiszteletre méltónak tűnt, mert ennyi rácsot ki látott már?; és ki az, akit így kell őrizni, elzárni előlem, hét lakattal, vizesárokkal, árammal, acéltüskékkel és várfallal! Nem tudni, ki ő, de nem akárki! Mert Norman a betegségek olyan arzenáljával büszkélkedhetett, ami párját ritkította még az afféle klinikákon is, ahol utolsó éveiben úgy hurcolták körbe, mint a véres kardot! Ahol ő volt az első, akihez bevitték a medikusokat – hadd tanuljanak hamar sokat!
Úgy haladtam a sötét utcán, ütemesen-gépiesen és lelkesen a város felé, mint a holdkórosok; mint akit kötélen húznak! Tudom, milyen az. Mert Norman persze ezen is átesett. Valóságos állatorvosi lóvá vált kamaszkorára. A kezdődő elmebaj valamennyi tünete és minden létező gyermekbetegség fellelhető volt rajta, a fitymaszűkülettől a kelésekké fejlődő pattanásokig, így hát voltaképp már nem is csodálkoztunk, amikor éjszakánként felkelt, és szabályosan elcsavargott. Iskolatársaim kétkedtek. Azt mondták, hogy holdkórosság csak a filmekben van. Annyiban igazuk volt, hogy Norman nem a tetőn járkált, nem csak holdtöltekor, és a kezét sem nyújtotta maga elé, de ettől eltekintve mindenben megegyezett a holdkórosokkal. Éppúgy nem tudott magáról, és éppúgy fura dolgokat vitt véghez: kipakolta a szekrényeket, belevizelt a frizsiderbe, leakasztotta a konyhafalról a legalább száz fejből álló fokhagymafüzért, és mire észrevettük, felszecskázta az egészet; vagy betévedt a szomszédunkhoz, átslattyogott az előszobán, egészen a hálóig, és befeküdt a hatvannégy éves, nyugdíjas ökölvívó és kövér felesége közé. Amikor a vén bunyós felébredt, felkapcsolta a lámpát, s megpillantotta Normant: bárgyú mosollyal épp arra készült, hogy átkarolja a feleségét; erre a nehézsúlyú nyugdíjas felpattant, a vállánál fogva kiemelte Normant az ágyból – legalábbis én így képzelem –, majd a padlóhoz teremtette. Amúgy is utálta. Többször is a lábtörlőjükre szart. Eleinte azt hitték, hogy a földszinti néni pudlija, ám később kiderült, hogy Norman a tettes. A mi csodabogarunk népszerűségi indexe a nullára zuhant akkor – s még ez is! Tehát jól a földhöz vágta. Mi csak annyit hallottunk a folyosóról, a nyitott bejárati ajtón át, hogy valaki felordít: az anyád! – és egy nyekkenést (beléremegett a födém is), kisvártatva pedig Norman halálhörgését. Akkor kerestük már őt. Láttuk: a lakásajtó nyitva, csakúgy, mint a bunyós ajtaja, hát gondoltuk, oda kavart be a szerencsétlen. Utánamentünk, és amikor elértük az öregek hálóját, látjuk ám, hogy a tata jobbjával Norman pizsamagallérját markolja, míg baljával megállás nélkül pofozza, dirr-durr, dirr-durr, az anyád!, erről, arról, egy tenyeres, egy fonák – az ijesztő erejű maflásokat oly gépiesen osztja, mintha holdkóros volna ő is. Norman szájából fröcsögött a vércsatak. Mire kiszabadítottuk, szegény úgy tátogott, akár a partra vetett laposkeszeg, s ahelyett, hogy kiköpte volna a vért, nyeldekelte; hiába kérleltük, nyissa ki a száját – mert féltünk, hogy megfullad –, csak nyelte és nyelte, az utolsó cseppig! Rémülten bámult ránk, és habár tökkelütött hülye volt, aki kéthavonta mukkant egyet-egyet, ezúttal mégis világosan látszott rajta, hogy megdöbbent! Nem tudott magáról, amikor átment; később viszont nagyon is jól tudta, mi van: az, hogy érthetetlen módon idegen ágyban ébredt, és a „szomszéd bácsi” kis híján agyonverte! Durva éjszakák voltak. Amikor nagyon elharapózott ez a dolog Normannél, nem bízhattunk már abban, hogy idővel kinövi. Beláttuk, ha nem teszünk semmit, akkor az éjszakai lidércnyomás is állandósulni fog, csakúgy, mint a többi rögeszméje. Anyám utasított, hogy éjszaka maradjak fenn, inkább vesz nekem walkmant, csak virrasszak egy kicsit, hallgassak zenét, bár sokkal jobban örülne, ha addig is tanulnám a német szavakat, de végül is mindegy, most az a legfontosabb, hogy amikor látom Normant felkelni, ébresszem fel! Az első éjszaka nem történt semmi. A másodikon elaludtam. A harmadikon látom, ahogy Norman gépiesen felül, úgy marad néhány pillanatra, majd feláll, és elindul az erkélyajtó felé, vagyis az ágyamhoz, amit lefekvés előtt mindig odahúztunk, mivel egyszer kiment az erkélyre is, és majdnem kiesett. Rászóltam, de nem reagált, hanem elindult felém, hosszú, elnyújtott, lassú léptekkel. Na!, gondoltam, most megfoglak! – és lélekben arra is felkészültem, hogy ha kell, ha mód nyílik rá, adok neki én is egyet! Most az egyszer anyám is elnézné! Amikor Norman karnyújtásnyira ért, próbáltam megállítani: idáig és ne tovább! De a betegeskedő, vékony, nálam másfél fejjel alacsonyabb Normanben ijesztő erő volt, és fellökött! Megrémültem. Ez már sok! Pedig hátravolt még a fekete leves. Norman – kihasználva, hogy feldőltem – továbbment, megbotlott a lábamban, átesett rajtam, egyenest az erkélyajtó dupla üvegtáblájába, és kaotikus csörömpölés kíséretében összekaszabolta magát! A következő pillanatban jeges levegő tódult a szobába, a függönyt a mennyezetig emelte a szél, beviharzott anyám, és felkapcsolta a lámpát. Reméltem, hogy én is összevágtam magam. Az biztosnak tűnt, hogy Norman merő vér lesz, máskülönben nem hozná a formát. De meg kellett állapítanom, hogy szilánk sincs rajtam, nemhogy sérülés. Anyám szemében örvénylett a salátazöld bosszúvágy. Mellém szökkent, rám üvöltött, és az első keze ügyébe kerülő jókora üvegdarabbal lábon döfött – az alkalmi tőr felső része persze az ő tenyerét vágta szét; akkor üvöltött csak fel igazán, és úgy, frissen, véres tenyérrel kaptam két nagy átszállót; leestem az ágyról; végül kiszedtük Normant az ablakból. Harminchárom helyen varrták – anyám kezét hét, az én combom huszonegy öltéssel.
Később Norman ágyához vizes lavórt raktunk; amikor felkelve belelépett, automatikusan visszafeküdt, és aludt tovább. Néhány hét múlva elvettük a lavórt, s Norman már lavór nélkül is visszafeküdt. Akkor viszont jött az ő páratlan kamaszkora! Állati mértékben izmosodott; ahelyett, hogy megnyúlt volna, olyan lett, mint Quasimodo zsugorított mása! Dús jeti-gyapjú fejlődött rá, arca elvesztette gyermeteg vonásait; legalább harmincévesnek hatott, és meggörnyedt a sok üldögéléstől, noha az ereje ijesztő volt. Mindezek tetejébe egy szép napon anyám felfedezte, hogy megduzzadtak a mellbimbói. Rohant vele a szakorvosokhoz (nehogy Kingkong-lány váljék belőle!), akik jól ismerték már Normannel együtt. Meg se lepődtek. Találtak még rajta hereflikkflakkot meg fitymaszűkületet, amúgy semmi mást. Azt tanácsolták, borogassuk Norman mellbimbóit, attól elmúlik „a mell”! Csakhogy ez nem volt olyan egyszerű gyógymód, mert a tökhülye, érzéketlen Norman váratlanul szemérmessé, csaknem szűziessé vált. Hosszú órák mentek el a győzködésével. Kikezdeni vele, erőszakoskodni nem lehetett, mert akkor felkapott valamit, ami a keze ügyébe esett, és földhöz vágta, vagy ki az ablakon. Emiatt egy ízben feljelentettek minket – valakit kis híján fejbenyomott az olvasólámpával. Mikor a mellbimbóügy rendeződött, Norman mérhetetlen onanizálásba kezdett, ami számomra azért volt elviselhetetlen, mert akkor még közös szobánk volt, és a gátlásai – szerencsétlenségünkre – feloldódtak. Nem is takargatta; üldögélt az ágyon, és órákig rejszolt, nyögdécselt, vágyakozva sóhajtozott, és elégedetten dünnyögött. Anyám azt tanácsolta, ne figyeljek oda – inkább tanuljak német szavakat. Ennek ellenére nemegyszer láttam, hogy amikor végez, a sci-fi-léptékben kispriccelő spermát egyszerűen az ágyneműbe vagy a széken hagyott ruháimba keni. Eleinte jobbára csak éjszaka történt ez meg, ám később a nappal egy részét is ezzel töltötte, és lehetetlen volt eltéríteni e szándékától, ha egyszer rájött; morgott ránk, fenyegetően nézett, az egyik kezét előrenyújtotta, hogy elkap minket, vagy valamit, amit kihajíthat az ablakon, a másikkal pedig elszántan tovább rángatta a dákót. Később a kórházban – ahová gyomorbajjal került – kis híján megerőszakolt egy kislányt. A nővérek utálták, mert elkapta őket – ebben nagyon ügyesnek bizonyult –, s mire észbe kaptak, már a köpeny alatt matatott. Felmerült az is, hogy kasztrálják. S lám, épp akkoriban alábbhagyott a libidója! Visszahúzódó lett. Netán megneszelte, hogy ennek nem lesz jó vége így? Esetleg nem is volt annyira hülye?
Másfél évvel később – mozgásfejlesztésre – egy rehabilitációs központba szállították, de hamarosan egészen más irányt vettek a dolgok. Kiderült, hogy Norman szíve akadozik. Nagydarab izompacsirtává alakult, több mint nyolcvan kilót nyomott, de alig volt magasabb a tizenéveseknél. A szíve egyre kevésbé bírta az aránytalanságokkal járó strapát. Átszállították tehát egy szívközpontba, ahol pedig kiderült: Normannek minden esélye megvan rá, hogy hamarosan befejezze csúfos-kóros földi pályafutását – a pajzsmirigyrák jóvoltából. Csak idegtépő huzavona után találtak olyan klinikát, ahol a sok – egyenként is súlyos – nyavalyát egyszerre kúrálhatták. Alig kezdték el a sugárterápiát, kiderült, hogy leukémiás is – csoda, hogy akkor még élt! Én mindenről tudtam, mert anyám mindig elmondta, nemcsak nekem, de mindenkinek; úton-útfélen; talán így próbált megszabadulni a tehertől. Bármit kérdeztek tőle, így válaszolt: „Köszönöm, jól vagyok, csak hát…” – és akkor a Normannel kapcsolatos legújabb iszonyatok tételes felsorolásába kezdett. Végül a legjobb barátnője se hallgatta meg szívesen. Mindezek ellenére Norman tökéletesen kiesett a tudatomból; tudtam, hogy van, és hamarosan meghal; de hogy ez bármi különöset jelenthetne? – eszembe se jutott. Talán, mert Norman olyan állatorvosi ló volt, minden örökölt és szerzett kórság tárháza, hogy egy pajzsmirigyrák már fel sem tűnt? Vagy eltemettem őt idejekorán?, oly tökéletesen száműztem volna, hogy emlékként se jöhetett vissza? Mindenesetre azon a reggelen szörnyű lelkifurdalást éreztem: még Norman haldoklása sem tudatosul bennem – s mindez egy nő miatt! Vagy miattam? Aztán pedig – ahogy mondtam – boldog lettem a gondolattól, hogy elmegyek hozzá, életemben először jószántamból.
A borotvában pengét is cseréltem, ám mikor fülig beszappanoztam az arcom, meggondoltam magam. Hátha örül majd, ha én is szőrös vagyok. Láttam egy fotót, amit Gary, a mostohaapám készített róla, nem mintha nálam jobban törődött volna Normannel. A képen Normannek hatalmas, vörös szakálla volt. Anyám szerint nem engedte vágni. Nem állt jól neki. Az orvosságok felpuffasztották, és így, szakállal együtt olyanná vált, mint egy bolyhos óriásnarancs! De ha egyszer ilyen, mit tehetnék?, legalább hasonlítsak rá kicsit, gondoltam, és eszembe jutott az a néhány jelenet, ami azt jelezte: Norman a maga módján tisztel engem; felnéz rám, és utánoz. Néha, amikor olvastam, hajszálpontosan ugyanazt a pózt vette fel, ahogyan én ültem, azzal a különbséggel, hogy nem volt a kezében könyv. Bár egyszer még „olvasáson” is rajtakaptam; könyvvel a kezében az íróasztalomnál ücsörgött – én persze elkergettem. Mellesleg mindenkire könnyebben támadt, mint rám, már amikor agresszívebb és erősebb lett. Szóval meghagytam magamat olyan szőrösnek és ápolatlannak, mint amilyenné három hónap alatt fejlődtem. Már azt is megbántam, hogy lezuhanyoztam. Mindez persze hülyeség, de hát Norman zavarba ejtő jelenségnek számított, még akkor is, ha a féltestvérem volt; hirtelen azt se tudtam, miként viszonyuljak hozzá, hisz már születése pillanatában elutasítottam. A kórház sivár, fehér és rácsos, gondoltam, hát én valami tarkát veszek magamra, hátha jólesik színeket látnia – és oly tarkabarkán öltöztem fel, ahogy addig soha; mert én csak feketét meg sötétkéket hordtam. Nem is találtam könnyen színes ruhát. Átkutattam a zsebeimet, összesepertem az aprópénzt, és narancsot vettem; meg kolbászt, amit Norman nagyon kedvelt, csak anyám – ki tudja már, mi okból? – nem szerette, ha azt eszi; így, naranccsal meg kolbásszal felültem a buszra, és délután fél kettőkor megérkeztem.
Az a napsütés belőlem származott!; a fák zöldje és az idillikus lombsuhogás a klinikához vezető sétányon, az meg Normanből; annyira, de annyira tudtam: a lehető legjobb helyen vagyok! A lépcsőkön szinte felgurultam, a tiszta folyosókon úgy siklottam, akár a jégen, és amikor megláttam egy tolókocsit, elhatároztam, hogy sétálni viszem Normant, ha megengedik, ki a parkba, körbe-körbe. Talán meg is szólal, isten bizony!, nekem meg; mond valamit, hogy ő is álmot látott, amiben eljöttem hozzá, és megtanítottam beszélni!; és de jó!, hogy ez így, ilyen egyszerűen, mintha ez volna kettőnk között a természetes, ez most egyszeriben teljesül; valami megjavul, helyrebillen, és ettől fogva nem lehet semmi baj; voltaképp az sem lesz már nagy gond, ha még száz új nyavalyát találnak rajta, kit érdekel mindez?! Most nem! Most ragyog a nap, kocsikázunk a szellős juharfák alatt, szlalomozunk a nyírfák ábrándos, fehér törzsei közt, és amikor nem látják, megesszük az összes kolbászt! Visszahozunk minden elszalasztott órát, kiaknázunk minden percet, és nem lesz olyan pillanat, aminek velejét ki ne szívtuk volna!
Hamarosan találtam egy nővért. Bemutatkoztam, mosolyogtam rá, és ő visszamosolygott; szépen, mintha velünk volna ő is, egy jóindulatú, csöndes, titkos összeesküvés részese. Feltűnő, de szolid szépség volt; meg is állapítottam magamban, de már nem azzal az elsöprő lelkesedéssel, ami fél évvel korábban eluralt volna egy pillanat alatt, sokkal inkább „szakértőként”. Útbaigazított, és azt mondta: „Norman örülni fog” – és egy közeli ajtóra mutatott. Akkor kissé megijedtem. Mert minden olyan szép! De mi történik, ha Norman egyáltalán nem örül majd?; és ha hisztériás rohamot kap?, vagy leköp, amint nemegyszer megesett? Mindegy, gondoltam, bármit tesz is, nem csalódom; meg kell maradni így, és a továbbiakban nem kérem számon saját reményeimet-képzeteimet Normanen! Mi van, ha ő másként látja ezt az egészet? Tiszteletben tartom. Ezentúl mindig – és ezzel az elhatározással beléptem hozzá.
A kórteremben egyedül volt. Feküdt az ágyon. Azt hiszem, mosolyogtam, ő meg az ablakot bámulta, de a karját kinyújtotta a rácson, az ajtó felé. Azonnal láttam: nemhogy szakálla nincs, de haja se, tökkopasz, minden bizonnyal a sugárkezelés miatt; ijesztően sovány, egy csontváz, főként korábbi önmagához képest; az ágya fölött lombik csüng; hosszú, sárga műanyag katéter kígyózik lefelé, és csupasz karján a bőre alá fut. Óvatosan az ágyához lopakodtam, és lassú, nagyon lassú mozdulattal kinyújtott kezébe, nyitott tenyerébe raktam egy narancsot – de a narancs csak egy pillanatra állt meg rajta; nem szorította meg, így hát lebillent róla, lepottyant a földre, és elgurult. Áthajoltam a rácson, és az arcába néztem. Nyitott szemmel bámult a kitárt ablakon át, talán az égre; de a szeme kékesszürke volt, nem pislantott, az arca meg vattafehér, mint a hó, akár a szappan; lila kábelerek dagadtak ki a halántékából; és valami egészen más sugárzott belőle, mint álmomban – valami elszánt jegesség. „Na, hogy vagyunk?!” – kiáltott be a nővér, ahogy visszafelé tartott a folyosón ölnyi pelenkával, és bemosolygott. Én hátranéztem, és azt motyogtam:
„Köszönöm jól.” „Valami baj van?” – kérdezte, de minthogy nem válaszoltam, bejött, ledobta a pelenkákat, odalépett az ágyhoz, ránézett Normanre, majd felemelte a csuklóját; láttam már effélét – a filmekben; mikor a pulzust nézik; és olyat is, amikor lecsukják egy gyerek szemét. A nővér azt mondta: tíz perce sincs, hogy áthúzta Norman paplanját – akkor még mosolygott rá, és megpróbált benyúlni a szoknyája alá.

Az elbeszélés novellaként a Kék angyalban is olvasható

Angolul pedig a Hungarian Quarterly-ben


http://www.youtube.com/watch?v=TPNRUj4J9MM

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

    ÚJ ROVAT!! - TABOOK (1. rész): MIÉRT NEM FELESLEGES A LEXIKÁLIS TUDÁS?: "Nem mindegy, hogy egyetlen új infó durván félmillióval, vagy durván 50 millióval növeli az elme lehetőségeit." 2020.08.11. 16:28

    ÚJ ROVAT!! - TABOOK (1. rész): MIÉRT NEM FELESLEGES A LEXIKÁLIS TUDÁS?:
    "A felvett információk nem feltétlenül, nem törvényszerűen kapcsolódnak össze hálózattá, nem válnak egy szupersztráda részeivé automatikusan. Ilyen robbanások kezelése egy szint felett többlet képességeket igényel, alighanem ezt nevezzük zsenialitásnak. Gyakori az is, hogy bármennyi infó jut is be az agyba, azok fragmentumok lesznek."

    LEGSZEBB EMLÉKEIM - AZ ÖREG, AKIT ÖREGNEK HÍVTAK: "Csodálkoztam, hogy ellenvetés nélkül hagyták elmenni. Nem is várt egy percet sem. Az utolsó mondat után fogta magát és egyszerűen kisétált az ajtón." 2020.04.18.

    LEGSZEBB EMLÉKEIM - AZ ÖREG, AKIT ÖREGNEK HÍVTAK:
    Valójában nem is volt a tanárom. Egy tudós ember volt „csak”, egy geológus, paleontológus, egy folyton töprengő, agyaló, kombináló ember. Termetre meg egy medve. Egy lassú, dörmögő, tekintélyes nagy medve. Ismerte a vadakat, a madarakat, de nem volt olyasmi, ami ne érdekelte volna. Talán a hülyeség – az talán hidegen hagyta. Nyugodt ember volt. Amolyan ősapa. Mindenki apja vagy mindenki nagyapja. Sokan jártak hozzá, az ő kicsi, fenyőkkel övezett házába, fiatalok."

    VIHAROS AZ ÉLETED? KÜZDENED KELL? AKKOR EZT OLVASD EL!

    VIHAROS AZ ÉLETED? KÜZDENED KELL? AKKOR EZT OLVASD EL!
    San Francisco, 1890-es évek. Egy fiatal fiú megelégeli a családi ház nyomasztó világát és a polgári társadalom kilátástalan körülményeit, és a kalandot választja: a tapasztalás útját. A csavargás és a matrózélet, a szenvedély és a szerelem teszi őt felnőtté. Centauri előző könyvében már bebizonyította, hogy tud letehetetlen nagyregényt írni: a témájában is a Jégvágóhoz kapcsolódó Jákob botja pedig egy minden eddiginél varázslatosabb utazásra hívja olvasóját az emberi természet kiszámíthatatlan tájaira. A kaleidoszkópszerű elbeszélés egyszerre olvasható fejlődésregénynek, családregénynek, kaland- vagy épp szerelmi történetnek. Bár az események és a karakterek néhol felidézik Jack London élettörténetét, ez a könyv mégsem róla szól, hanem arról, hogyan lehet Jack Londonná válni.

    ŐRÜLT PORTLANDI FECSKÉK - MADÁRVONULÁS AMERIKÁBAN: "„Ezer éve” ígértem egy cikket egy olyan jelenségről, amiről magyarul nem találni semmit, holott méltó volna a világhírre." 2020.08.08. 13:18

    ŐRÜLT PORTLANDI FECSKÉK - MADÁRVONULÁS AMERIKÁBAN:
    "Az amerikai kontinens nyugati partjainál és az USA északi illetve Kanada délinyugati részén, ahonnan a nyugati partokat követve, többek között Kaliforniát érintve Dél-Amerikába vonul. Néhány éve meghökkentő gyülekezésük alakult ki az Oregon állambeli Portland egyik általános iskolájánál. Azon túl, hogy amit ezek a fecskék művelnek, egészen elképesztő, számos tanulsággal is szolgálhat a számunkra. De először nézzünk egy felvételt, hogy lássuk, miről van szó. Először olyasmit látunk, amit seregélycsapatoktól is „megszokhattunk”; éjszakai beszállás előtti, csapatos légiparádét. "

    A HÉT LEGFONTOSABB ESSZÉJE: Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk. 2020.08.06.

    A HÉT LEGFONTOSABB ESSZÉJE: Az agresszió és a koronavírus-járvány lehetett volna az utolsó mentsvárunk. 2020.08.06.
    "Hatalmas sanszot hagytunk ki ezekben a hónapokban. Épp a világjárvány adott nekünk lehetőséget arra, hogy egy alapvetően elhibázott pályáról letérjünk, de ez nem történt meg. És nem fog megtörténni már. Azt is állítom, hogy ezután jöhet bármi, nem fog történni semmi, az ember, a Homo sapiens elvesztette képességét, hogy saját sorsának kovácsa legyen."
  • MAZSOLA A MÚLTBÓL - EGY JÓ KÖNYV NYÁRRA

    MAZSOLA A MÚLTBÓL - EGY JÓ KÖNYV NYÁRRA
    "„Fiatal lányként nagy bajba kerültem. 1966 nyarán lefeküdtem egy fiúval, aki még nálam is éretlenebb volt, és azonnal teherbe estem. (…) Kirúgtak a főiskoláról. (…) A terhességem előrehaladtával máshol kellett menedéket keresnem. A szomszédok úgy viselkedtek, mintha a szüleim bűnözőt rejtegetnének. Kissé délebbre, a tengerparton találtam magamnak egy pótcsaládot (…) Fegyelmezett, mégis meghitt családi életük a bioételeken, a klasszikus zenén és a művészeten nyugodott. (…) Vasárnaponként elsétáltam egy kihalt tengerparti kávéházba, ahol kávét és fánkot reggeliztem – egyiket sem nézték volna jó szemmel az egészséges ételek uralta háztartásban. (…) Mivel nem voltam férjnél, az ápolónők kegyetlenül bántak velem, órákig hagytak szenvedni az asztalon… (…) Drakula lányának neveztek (… ) Bár a karom üres volt és sírtam, a gyermekem életben maradt és jó kezekbe került. (…) Örökbe adtam egy jómódú és művelt családba."

    HŰSÍTŐ KALANDREGÉNY NYÁRRA

    HŰSÍTŐ KALANDREGÉNY NYÁRRA
    "Centauri, a “titokzatos író” nem az Államokban él, első regénye mégis egy hamisítatlan, modern amerikai nagyregény. Hátborzongató balesetek, merényletek, agyműtétek, kocsmázások, válságok, és szerelmi csalódások jelölik ki az ifjú Dan Coolbirth útját, hogy aztán a nálánál jóval idősebb Angelicával folytatott románcát egy kettős gyilkosság szakítsa meg. Ekkor elkezdődik a road movie, Dan Kaliforniából észak felé, Montanába menekül, ahol a vad szépségű és különös képességekkel megáldott indiánlány, Téa keresztezi az útját. Szinte filmszerűen áll össze egy extravagáns, őrült, mégis sok szempontból fájóan átlagos család története, miközben számos jellegzetes és felejthetetlen figura bukkan föl, áttételesen pedig fontos szereplőkké lépnek elő olyan írók, mint Salinger vagy Melville, sőt fény derül arra is, hogy mi köti össze a famíliát Jack Londonnal. Dan, a maga kamaszos módján, durva kritikával illeti a világot, főként a szüleit – még az imádott nagyit is, aki lökött barátai segítségével igyekszik “tökös gyereket” faragni belőle -, ugyanakkor remek humora van. Azt viszont nehéz eldönteni: Dan útja a múltba visz, vagy egy olyan világba, ahol élő ember még nem járt."

    MUTÁCIÓ - JÁRVÁNYNOVELLA

    MUTÁCIÓ - JÁRVÁNYNOVELLA
    Nehéz megmondani, mi a legjobb az életben. Valamivel könnyebb kérdés, mi a legrosszabb. A járvány kitörésekor már tudtam. Legalábbis azt hittem, tudom. Három dolog a legrosszabb, de hogy a három közül melyik a leginkább elviselhetetlen, arról még a karantén idején sem döntöttem. Az első az, ha valaki hirtelen meghal. Mondjuk, az apád, akire mindig számíthatsz. Akivel sörözhetsz, beszélgethetsz, horgászhatsz; aki nem tökéletes, de mégiscsak ott van neked, akit bármikor kereshetsz, olyan, amilyen, de nála valóságosabb ember nincs a Földön. Az valami felfoghatatlan, amikor egy napon közlik veled: ez az ember nincs többé. Meghalt. Váratlanul. És te nem érted: Akkor most mi van? Többé nem beszélünk? Többé nem főzünk együtt? Akkor holnap mégsem horgászunk? Akkor ma nem találkozunk? Már ma sem? Ezt alapvetően nem képes felfogni az ember. Hiába volt ott egész életében, a bölcsőtől az esküvőig, most mégis olybá tűnik, hogy az embert, aki az apád volt, álmodtad csak. És most felriadsz egy álomból, a továbbiakban ébren kell lenned, egy olyan világban, ahol árva vagy.

    KERT A VADONBAN

    KERT A VADONBAN
    Sajnos alig találni adatokat arról, hogy az ország területének hány százalékát teszik ki kertek. Hosszas keresgélés után sem sikerült megbízható forrásra bukkannom, holott nyilván nem elenyésző ez a hányad. Sok múlhat azon, hogy ezek a kertek milyen állapotban vannak, és a tulajdonosokat milyen szándék vezérli a művelésük során. Ma ez fokozottan igaz. Az én kertem például mára úgy működik már, mint egy kültéri légkondicionáló.

    KERT & VADON "Mindig történik valami. Most például örökbe kellett fogadnom egy egész "csonka családot." 2020.07.17. 12:18

    KERT & VADON
    "Július 5.-én új fejezet nyílt a birtok történetében, aznap viszont még nem tudtam, hogy nemsokára egy kis “csonka családot” kell örökbe fogadnom. A délutáni órákban, nagy hőségben, a bejárati ajtó előtt megjelent egy sünkölyök. Ennyire kicsi sünt talán nem is láttam még. Szokatlan volt az időpont is, mivel a sünök éjjel járnak."

    RÉM EGYSZERŰ RECEPT HÚSEVŐKNEK

    RÉM EGYSZERŰ RECEPT HÚSEVŐKNEK
    Szeretek pepecselni macerás ételekkel, ha időm engedi – de gyakran nem engedi. Utóbb pedig sok ételről kiderül, hogy koránt sem annyira nehéz vagy macerás az elkészítésük, ahogy azt botcsinálta szakács fényévekről elképzeli. A hétvégén írtam arról, hogy a kenyérsütés is lenyűgözött azzal, hogy voltaképp a semmiből lesz valami alapvető; s alapvetően finom. Bevallom én húsevő vagyok. Kötelességem is húst enni a lábam miatt. Írtam már arról, hogy gyerekkoromban kis híján majdnem elvesztettem a jobb lábamat (AMIRE BÜSZKE VAGYOK: A JOBB LÁBAM), máskor sikerült ugyanebbe a lábba beleállítanom a baltát, s ilyenkor fokozottan kellett ügyelnem arra, hogy elegendő húst egyek; ez ugyanis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a láb fenntartsa magát. Szerencsére kedvelem is a húsételeket

    A MADARAK SÖTÉT OLDALA - ÁLLATI KEGYETLENSÉG

    A MADARAK SÖTÉT OLDALA - ÁLLATI KEGYETLENSÉG
    "Sokan szeretjük a madarakat. Csodáljuk őket, számos esetben írtam róluk én is elragadtatással. Legutóbb a madárdal lenyűgöző szépségét mutattam meg, egyúttal bizonyítékként arra, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint azt bárki gondolná. Hajlamosak vagyunk idealizálni az állatok világát, és eszményként szembe állítani az ember kétségkívül drasztikus és „embertelen” világával. Könnyen alakul ki bennünk az a kép, hogy szemben velünk, az állatok ártatlan és tiszta lények. Abban egészen biztos vagyok, hogy a természet egésze egy lenyűgöző, messze felettünk álló, hibátlanul működő rendszer. Ebből a szempontból vizsgálva magamat, a természet imádata és vizsgálata szinte már vallás. Alighanem panteista vagyok. Ami másoknak az Isten, az nekem Gaia. Ugyanakkor töprengésre ad okot, ha az állatvilágot közelebbről is szemügyre vesszük. Erre különösen sok lehetőség nyílik a webkamerák és élő közvetítések korában."

    AMIT NEM TUDTÁL A HARKÁLYOKRÓL: Valóban kérdés: hogy nem lesz előbb-utóbb az összes harkály agyalágyult? Egész életében beveri a fejét, ezerrel, újra meg újra! Hogy nem lesz mégsem egy kóválygó agyhalott?

    AMIT NEM TUDTÁL A HARKÁLYOKRÓL: Valóban kérdés: hogy nem lesz előbb-utóbb az összes harkály agyalágyult? Egész életében beveri a fejét, ezerrel, újra meg újra! Hogy nem lesz mégsem egy kóválygó agyhalott?
    Ha van ismert madár, akkor a harkály az. Ugyanakkor a legtöbben alig tudnak róla valamit. Tudjuk, a harkály a fák doktora, tudjuk, odúkat váj a fákba, ugyanakkor gyógyítja azokat, látjuk télen a madáretetőnkön, de gyakran nem tudjuk, hogy melyik harkályfaj a vendégünk – ugyanis jó pár fajunk van –, másrészt kevesen tudják, hogy a harkályok (hivatalos néven fakopáncsok) mennyire különleges madarak. Talán mert megszoktuk már, hogy a fákat kopácsolják. Megszoktuk pompás színeiket és jelenlétüket, de érdemes megnézni őket közelebbről, mert bizony tátva maradhat a szánk is. Szabó Edit kérésére írok róluk részletesebben. Az eredeti kérdés az volt, hogy egy bizonyos hang, egyfajta gépfegyverropogás származhat-e harkálytól? Ennek apropóján azonban egy kicsit közelebbről is megmutatom a harkályokat. Először is készítettem egy kis harkályhatározót az éjjel. Általában nagy fakopáncs jár a kertünkben, de ahol nagyobb park, erdő, öreg gyümölcsös van a közelben, több fajjal is találkozhatunk.

    NŐURALOM ÉS A FÉRFIAK BUKÁSA: Lányok egész generációja nőtt fel apa nélkül. Lányok garmadája igyekezett megtudni olcsó, véletlenszerűen fennmaradt könyvekből, miben áll a férfi lényege. Egyáltalán, hogy néz ki?

    NŐURALOM ÉS A FÉRFIAK BUKÁSA: Lányok egész generációja nőtt fel apa nélkül. Lányok garmadája igyekezett megtudni olcsó, véletlenszerűen fennmaradt könyvekből, miben áll a férfi lényege. Egyáltalán, hogy néz ki?
    Először volt a tízéves háború. Ez tavasszal kezdődött és tavasszal is ért véget. Hatvan évvel korábban. Májusban béke volt. Majd következett a húszéves háború, ami húsz évig tartott, nyáron kezdődött és nyáron ért véget. Szeptemberben ismét béke volt. Végül kitört a harmincéves háború. Ez ősszel kezdődött és ősszel ért véget, harmincévnyi öldöklés után. Októberben elcsöndesültek a frontok. November elejére egyszerűen kiürültek a lövészárkok. Az ezredesek, dandártábornokok, marsallok novemberben már nem találtak katonákat. December elején próbáltak még toborozni, de a falvak és a városok egyaránt üresen álltak, pontosabban nem volt bennük férfi, még fiatal férfi vagy nagyobb fiúcska sem. Arról nem szólva, hogy ezredesek, dandártábornokok, vezérkari főnökök és marsallok se igen akadtak. Az a néhány, aki maradt, agyalágyult hülye lett a sok lövöldözéstől, az összességében hatvanévnyi öldökléstől elszállt minden harcikedvük és életerejük, megöregedtek, nemhogy harcolni, de járni is alig tudtak, süketek voltak mindkét fülükre, és amikor ezek közül néhányan itt-ott, véletlenszerűen, a pusztában, a tajgán, a tundraövben, az évekkel korábban elcsatangolt vagy leszakadt, húsz és harminc és negyven évvel korábbi hadifogságból hazafelé vándorló kéttucat férfiból összeblöfföltek egy-egy tizedet vagy fél szakaszt, bármit, amit harci alakulatnak tekinthettek, és mustársárga, vérpöttyös térképeikkel elindultak az utolsó állások felé, majd odaértek, azt kellett látniuk, hogy ott már rég nem folyik semmiféle harc, sőt vér se. A tízéves háborúból visszamaradt csontoknak nyoma sincs. A húszéves háború katonai zubbonyaiból csak itt-ott maradt néhány mandzsettagomb, de az is a porhanyós, vértől fekete tőzeg alatt.

    MÓRICKA ESETE A VILÁGJÁRVÁNNYAL: Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?

    MÓRICKA ESETE A VILÁGJÁRVÁNNYAL: Ha valaki egész életében forradalmi hévvel azt üvölti: „Előre!” – amikor a történelem hozza úgy, hogy valóban nincs más hátra, mint előre, miért kezdi váratlanul azt üvölteni, hogy „HÁTRA!”?
    Hetekkel ezelőtt írtam már a hisztériáról, leginkább kérdéseket tettem fel. Költői kérdéseket zömmel, s nem vártam választ. De ennyi idő után pár választ kaptunk mégis. Jól látszik, hogy valóban kibontakozott mára egy ideológiai háború, ahogy kibontakozott egy életmódok közötti háború is. Az egész vita valójában a karanténról és a maszkviselésről olyan ideológiáktól átfűtött, eszement tónusban zajlik, hogy ép elméjű ember egy idő után inkább kiszáll; kiszáll olyan szinten is, hogy egyáltalán olvassa és hallgassa ezeket. A járvány gyakorlóterep, felület sok megmondófej számára. Épp ez adja meg számunkra az egyik fontos választ. Nem vitatható, hogy rendkívüli helyzetben vagyunk. Akár brutálisan veszélyes járványhelyzetről, akár brutálisan túltolt hisztériáról beszélünk. Mindkét esetben igaz, hogy valamiféle rendszerhibával kell szembesülnünk. Ismét leszögezem: én nem gondolom, hogy itt hisztériáról lenne szó. Arról semmiképp, hogy az egyik oldal hisztérikus volna, no de a másik, az mennyire józan. Nem. Legjobb esetben is egy hisztérikus gyereket látunk, nevezzük őt Zolikának, de lehet Robika, Pistike vagy Móricka is, tök mindegy, aki a pénztár előtt földre veti magát, üvölt és toporzékol, mert nem vettek neki rágógumit.

    MEGHÖKKENTŐ ÁLLATOK – AKIT MINDENKI LÁTOTT, MÉGSEM LÉTEZIK: Gondolhatnánk – ahogy gondoltuk is évszázadokig –, hogy egy új kecskebéka létrejöttéhez is kell egy nőstény kecskebéka meg egy hím. De nem.

    MEGHÖKKENTŐ ÁLLATOK – AKIT MINDENKI LÁTOTT, MÉGSEM LÉTEZIK: Gondolhatnánk – ahogy gondoltuk is évszázadokig –, hogy egy új kecskebéka létrejöttéhez is kell egy nőstény kecskebéka meg egy hím. De nem.
    A tavasz az utánpótlásról és a fennmaradásról szól a vadonban; végsősoron e körül forog minden. A nyugalmi időszakok is azt a célt szolgálják, hogy kihúzza mindenki tavaszig valahogy, s a lehető legfelkészültebben jusson el a tavaszig. Nem meglepő, hogy a legérdekesebb és legdöbbenetesebb jelenetek, szokások, trükkök zömmel a szaporodási időszakhoz köthetők, a titokzatos és gyönyörű madárdaltól a násztáncig. Vagy gondoljunk a szarvasbőgésre, mely egyben kivétel is, hisz őszre esik, de két ősz között egy szarvas, még egy bika is, bizonyos értelemben csak egy legelésző állat, ám szeptemberben már az erdő királya, a fenségesség maga, és szinte uralja az egész őszt. Legyen egy faj násza bármily látványos, a legtöbb esetben egymástól igen távoli fajok között is van valami közös. Azonos fajhoz tartozó egyedek állnak össze annak érdekében, hogy újabb egyedeket hozzanak létre.

    SKORPIÓK MENTHETNEK MEG MINKET: "Jobb világban élnénk, ha erről széles körben tudnánk." 2020.05.01. 08:35

    SKORPIÓK MENTHETNEK MEG MINKET:
    "Először is meg kell küzdenem azzal, hogy pillanatnyilag senki sem tudja, hogy az udvaromban hány faj él. Ami a legszebb: hiába csődülne ide két tucat kutató, a zoológia és botanika legkülönbözőbb területeiről, számukra is hosszas feladat volna felmérni ezt a 11 hektárt. Ráadásul, ha nagyjából végeznének, akkor is csak egy megközelítően helyes képet adhatnának, hisz még egy kicsi terület faunája és flórája is folyamatosan változik. Új fajok tűnnek fel, és régi fajok tűnnek el."

    HOGYAN ALAKÍTOTTÁK A DIVATOT JÁRVÁNYOK? "A közép- és a felső osztálybeli nők a beteges megjelenést sminkkel is igyekeztek elérni. Úgyis mondhatnánk: tébécésre sminkelték magukat." 2020.04.24. 05:08

    HOGYAN ALAKÍTOTTÁK A DIVATOT JÁRVÁNYOK?
    "Az 1800-as évek közepére a tuberkulózis Európában és az Egyesült Államokban is elérte a járvány szintjét. A betegségről ma már tudjuk, hogy fertőző, a tüdőt támadja meg, és más szerveket is károsít, ez a tudás azonban a 19. sz. elején nem állt rendelkezésre. Az antibiotikumok megjelenése előtt a fertőzöttek lassú leromlás során értek el a végső stádiumba. Sápadni és fogyni kezdtek, mielőtt belehaltak volna az akkoriban „felemésztődésnek” mondott kórban. Épp ez két, alapvetően nyugtalanító tünet vált az új divat alappillérévé, s nem kell sokat keresgélnünk, hogy hamar rábukkanjunk máig tartó hatására."

    TELJES TERJEDELEMBEN MÁR ITT IS "TELJES TESZTELÉS" - A SARKSITE-ON: "De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt. Ez a frusztráció lesz az, ami megakadályozza az emberiséget abban, hogy végül győzedelmeskedjen és helyreállítsa régi szép életét." 2020.05.07. 19:21

    TELJES TERJEDELEMBEN MÁR ITT IS
    "Hiába ígérte Bill Muskerberg a KONTKAT-3000 zavartalan élesítését, a letöltés mégis akadozott. Tegyük hozzá, Josef K. maga sem tudta eldönteni, hogy az internet túlterheltsége vagy a laptop elavultsága miatt, esetleg valami zsarolóvírusnak köszönhetően. Mindenesetre a KONTAKT-3000 ölelkező kabalafigurái előtt egyre csak karikázott a gép, ráadásul egy ponton frissítésbe kezdett, kikapcsolt és újraindított. Josef K. csak annyit mondott erre: „Szar az egész” – ezt is magában. De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt."

    JÉZUS KRISZTUS TÖRTÉNETE A LEGPROGRESSZÍVEBB "SZTORI", AMIT VALAHA ÍRTAK: "Mi történt Krisztussal? Hogyan végezhette kereszten, amikor voltaképp semmit sem tett?" 2020.04.10. 16:01

    JÉZUS KRISZTUS TÖRTÉNETE A LEGPROGRESSZÍVEBB
    "Végtelenül szomorú, tragikus, és mindörökre aktuális marad az a pinpongozás, amit Krisztussal csinálnak. Amikor végsősoron mindenki – ki ilyen, ki olyan okból – érdekelt Jézus halálában, de valahogy senki se akarja, hogy személy szerint ő vigye el a balhét. Tudja mindenki, mennyire méltánytalan, mennyire ostoba, mennyire kicsinyes minden erő, ami Krisztus ellenében megmozdul; ami ekkora erővel s egyszersmind ennyire szánni való ostobasággal valaki halálát akarja. Mindenáron, de úgy, hogy felelősség senkit se terheljen."

    A MADÁRÉNEK DÖBBENETES TITKA: "A madárénekek lassított vizsgálata abba az irányba mutatott – egyértelműen –, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint korábban hittük, ráadásul érzékeny ponton talált el minket." 2020.04.06. 20:28

    A MADÁRÉNEK DÖBBENETES TITKA:
    "A felvételek után arról nem lehetett vitát nyitni, hogy a madárének sok esetben pontos mása az emberi zenének. Egyetlen ponton lehetett a madárzenét visszatuszkolni abba az eszmerendbe, ahol az emberi zene az értelem és a művészet csúcsa, egyedüli képviselője. Ez pedig a tudatosság kérdése. A szkeptikusok azt állították, hogy bár sok madár lenyűgöző dallamokat énekel, erről mit sem tud. Ahhoz hasonlóan, amint néha élettelen tárgyak is dallamok kiadására képesek."

    HOGYAN LETT BORGYŰJTEMÉNYEM? "A borhoz kitartás kell, nyitottság és határozottság, odafigyelés és akarat; a jó borhoz épp azok kellenek, mint a jó élethez." 2020.05.03. 12:29

    HOGYAN LETT BORGYŰJTEMÉNYEM?
    "Akkoriban rendszeresen láttam vendégül népes társaságokat, minden második hét péntekén. Nagy főzések, zenehallgatások és beszélgetések színtere volt minden ilyen este. Hajnalig folyt a lakoma, a beszéd, ha tetszik, a mulatozás. Zömmel madár- és zeneszerető emberek jártak hozzám. Zömmel sörivók. Egyik pénteken elmeséltem nekik, hogy már saját borom is van a pincében, mert korábban másnak félre raktam egyet, és úgy gondoltam, nem járja, hogy sajátom ne legyen. Mire páran úgy gondolták: az sem járja, hogy nekik sincs félrerakott boruk."

    KIK TÁNCOLTAK HAMARABB? AZ EMBEREK VAGY A MADARAK? "Szeretnék adni nektek az ünnepre valami kedveset, s találtam is valamit. Rettentően tanulságos és aranyos!" 2020.04.11. 18:20

    KIK TÁNCOLTAK HAMARABB? AZ EMBEREK VAGY A MADARAK?
    "De mielőtt megmutatnám, pár szót, egy kis bevezetőt engedjetek meg. Úgy látszik, nem bír magával a bennem rejlő „népművelő” 🙁 A minap részletesen írtam a madárzenéről, s már ott is feltettem azt a kérdést: mi van, ha nem az állatok utánoznak esetenként minket, hanem az emberi faj rendezkedett be az állatok utánzására? Nem akarom ezt a kérdést ismét megnyitni, csak épp egy olyan felvételt ajánlottak a figyelmembe, ahol épp az ember utánoz állatokat. De mint oly sokszor, ennek is nagyobb a jelentősége annál, minthogy csak vidámkodjunk kicsit."

    FILMAJÁNLÓ: "Bizonyos asszonyok számára épp ezek a férfiak jelenthetik a beteljesülést, már ha képesek kicsalni őket az erdőből vagy velük élni a vadonban" 2020.04.05. 19:36

    FILMAJÁNLÓ:
    "Ezért az e világból való nőnek, amikor rátalál az emberére, aranyásóra vagy hegymászóra, nincsen könnyű dolga. Katharina (Mathilda May) a farkasember, Roccia jobbján lép be a képbe, és az atletikus Adonisz, Martin balján végzi. Martinnal pedig a hegy, a Cerro Torre végez. Ez lenne a lelőtt poén, de gyorsan hozzáteszem, hogy a két férfi viadala során, a film mértani középpontjában, meghal még valaki. Olyasvalaki, akinek nem kellett volna."

    ÁRMÁNY ÉS ÁLCA: "A kakukk valóban okos, agyalós madár, mégis néha épp az eszessége miatt jár pórul. Pontosabban azért, mert ennek az eszességnek is vannak határai." 2020.04.08. 19:33

    ÁRMÁNY ÉS ÁLCA:
    "A kakukk arról híresült el, hogy a tojását más madarak fészkébe csempészi, és a fióka felnevelését nálánál sokkal kisebb termetű madárfajokra, például a vörösbegyre vagy a nádiposzátára bízza. Kevesen tudják, hogy a kakukk bizonyos szempontból az álcázás nagymestere is. Képes mások álcázását utánozni. A madártojásokat általában szintén valamiféle rejtő-szín jellemzi, ami azonban fajonként változik; más a vörösbegy, a nádirigó, az énekes rigó és a barázdabillegető tojása. (Az alábbi kép a fekete rigó tojásait mutatja.)"

    HOGYAN HÓDÍTS KARANTÉN IDEJÉN? "Már nem is tudom, mióta vagyok itt önkéntes karanténban, de talán úgy 6-7 hete. Rögtön az elején arra lettem figyelmes, hogy géphangokat hallok a völgyből." 2020.03.29. 17:51

    HOGYAN HÓDÍTS KARANTÉN IDEJÉN?
    "Korábban többször is beszámoltam a területemre vonatkozó tervekről, többek között arról is, hogy a fásítás mellett feltett szándékom visszaadni a terület egy részének a vizet. A völgy ugyanis valaha láp vagy mocsár volt, a birtokhatár túloldalán ma is égerláperdőt találni. Beszéltem olyan környékbelivel, aki még vadkacsákat látott ebben a völgyben tömegével, s olyannal is, aki a területhatáron folyó patakon tanult horgászni. "

    TUDTAD, HOGY CSAK A HALOTT ÍRÓ A JÓ ÍRÓ? "Mindnyájan szeretnénk a lehető legtöbbet megtudni arról, amit szeretünk, de arról is, amit nem. Jó esetben." 2020.06.05. 19:09

    TUDTAD, HOGY CSAK A HALOTT ÍRÓ A JÓ ÍRÓ?
    "Vannak, akik rajonganak a kortárs magyar irodalomért, vannak, akik kevésbé, de tartozzon valaki bármelyik csoportba, azt hiszem, minden olvasó szeretne tisztában lenni a kortárs irodalom állapotával, minőségével, szereplőivel. De hányan veszik a fáradtságot, hogy éveken át vegyék és olvassák az aktuálisan megjelenő irodalmi folyóiratokat? A kortárs irodalom legfontosabb fórumát ugyanis még mindig a folyóiratok jelentik."

    REKVIEM AZ ÖREGEKÉRT: "Mintha ugyan egy öregember már nem érezne, mintha ugyan egy vénember, egy vénasszony nem sírna." 2020.04.16. 19:06

    REKVIEM AZ ÖREGEKÉRT:
    "Élj sokáig! Azt kívánom. De tudd, ha egyszer te haldokolsz majd, ha egyszer rád csap le váratlanul az utolsó óra, és egy olyan öregember arca rémlik fel előtted, akit sosem láttál, akkor tudd: Ő volt az. Valaki 2020-ból. Talán 2030-at, talán 2050-et írunk akkor, de tudd, az arc, amit akkor látsz, évtizedekkel korábban, 2020-ban halt meg. Talán fogják majd a kezed, talán beszélnek hozzád, talán leszel olyan szerencsés, és mégsem érzed azt a kezet, mégsem hallod azt a hangot, mégsem érzed magad szerencsésnek."

    HANGOSNOVELLA A SZERELEMRŐL: Ha nem fájt volna mindig így, hogy bár megszülettünk, mégsem lettünk." 2020.01.04. 10:11

    HANGOSNOVELLA A SZERELEMRŐL: Ha nem fájt volna mindig így, hogy bár megszülettünk, mégsem lettünk.
    "Kedves Mindenki! Az elmúlt években alig-alig raktam fel hangos novellát vagy írásokat. Még 2019-ben készítettem pár felvételt ebből a célból, s várhatóan felvételek tucatjai készülnek 2020 elején, úgy néz ki, hogy igen jó minőségben, stúdióban. Többen többször is jeleztétek tavaly, hogy örülnétek az ilyen videóknak, és én akkor azt ígértem: lesznek. Nem mondom, ezt sem sikerült elkapkodni, de lett, s lesz is időnként új is. Hogy mennyi, azt pontosan még nem tudom. Fogadjátok szeretettel Philemont! A legjobbakat kívánva: Cen’"

    40 ÉVES A VILÁG LEGJOBB ALBUMA: "Átváltozik az út, egy pillanat alatt útvesztővé. S minden útvesztő lélekvesztő is. S miden lélekvesztő elveszejti az észt és a tehetséget is." 2019.12.01. 18:41

    40 ÉVES A VILÁG LEGJOBB ALBUMA:
    "A kísérletekből konklúziókat vonunk le, megnézzük, mi hogyan működik, működik-e egyáltalán, aztán – ha elég kísérletet végeztünk – levonjuk a konzekvenciát, és lépünk. Változtatunk valamin. Létrehozunk az új tudás birtokában valamit. Ez az, ami az új kor elhatalmasodó kísérletezőkedvében és égig növekedő individualizmusában gyakran elmarad."