Vajon élnek-e rejtőzködő halak a Nagypatakban?
Hihetetlenül izgalmas napoknak, heteknek, hónapoknak nézünk elébe. Egyik probléma szüli a másikat, egyik kérdésből fakad száz másik, ahogyan az kutatások során lenni szokott, de szerencsére a megoldások is szülnek újabb megoldásokat, sőt az új eszközök is újabb és újabb utakat nyitnak.
Ki hitte volna, hogy a gőték keresésére használt varsák a vízisiklókról alkotott képet is radikálisan átírják majd?
Minden mozog, minden alakul, minden képlékeny….
S különösen igaz ez egy ilyen visszavadított terület esetén és a kutatásban. És az is igaz, amit egy helyen így írtam le: „Sokszor egy hófajd kapirgálása indítja el a legnagyobb lavinákat.”
Amit a tudomány pillangóhatásként ír le. És idecitálhatnám Schrödinger macskájának problémáját is, azt a (valószínűleg helytálló) elképzelést, mely szerint a kutatás maga is módosítja a kutatás tárgyát, így sajnos önmagában nem is lehetséges elfogulatlan, objektív vizsgálat.
És mint oly sokszor, könnyen lehet, hogy hatalmas kerülővel vagy egészen más úton jutunk oda, ahová eredetileg indultunk, de ahová az eredeti terv szerint lehetetlen volt eljutnunk.
…de mielőtt végleg unalmassá és homályossá válna ez a poszt, átfogalmazom mindezt konkrétumokra.
2024-ben indult a Rana projekt,
vagyis a kétéltűek, a békák és gőték kutatása, részint azért, hogy az új víztestek, kisebb-nagyobb tókák és tavak tervezésénél tisztában legyünk azzal, milyen kétéltűek tarthatnak számot némi segítségre.
A tavak létrehozásának elsődleges célja az év elején is még az volt, hogy pótoljunk egy fájóan hiányzó csoportot, a halak csoportját.
Halak ugyanis nem élnek a birtokon, így nem is egy faj, nem is egy fajcsoport, hanem egy egész rendszertani osztály hiányzik a faunából, a halak osztálya. Ez durva. Holott van két patakunk is, és jó adottságaink vannak ahhoz is, hogy állóvizet hozzunk létre. Az eredeti terv szerint eljutottunk oda, hogy természetesen csak honos halfajokat hozunk ide, azon belül is olyanokat, melyek valamelyest veszélyeztetettek, így főként két fajt terveztünk: az aranykárászt és a compót.
Megindult tehát a kétéltűek felmérése,
melyben igen hamar látványos eredményeket tértünk el. Sikerült kimutatni a ritka gyepi béka jelenlétét, a közelben jelentős levelibéka-szaporodóhelyre találtunk rá, és rögtön első nekifutásra megkerült – 24 év után először – a pettyes gőte, mely egyúttal megint csak egy egész csoport, a gőték első képviselője is.
Időközben több forrásból is úgy értesültünk, hogy a rendkívül rossz helyzetben lévő kétéltűek egyik legnagyobb problémája, hogy egyre kevésbé találnak olyan kis víztesteket, melyben nem élnek halak.
A halak ugyanis gyakorlatilag mind egy szálig feleszik a békaporontyokat és gőteivadékot. Nem véletlenül ívnak a kétéltűfajok pocsolyákban, belvizekben, erdei keréknyomokban összegyülemlő kis vizekben. Olyan helyeket keresnek, ahol az ivadékokra nem lesnek nagyobb ragadozók, elsőrendűen halak.
A Bükki Nemzeti Park területén
például az egyik legjelentősebb alpesi gőte-szaporodóhely ment tönkre a halak behurcolásával. Amint haladtunk előre a kutatásainkban – és haladunk továbbra is, ezekben a pillanatokban is dolgoznak a varsák – egyre világosabb lett:
Ha valóban a visszavadítás és a helyi fauna védelme a legfontosabb a számunkra, akkor fájó szívvel bár, de le kell mondani a halak betelepítéséről, és még a compónak vagy az aranykárásznak sem adhatunk helyt itt. Mivel az átlagosnál értékesebb kétéltűfauna képe bontakozik ki, nehéz olyan halfaunát megálmodni ide, ami a kétéltűek elsőbbségét felülírná.
Pár hete már nagy sóhajok közepette ezt tudomásul vettem.
Időközben Bombay Bálint, a Pangea Egyesület elnökének tanácsára
bevetettünk két varsát,
hogy bizonyítsuk a gőték jelenlétét a körzetünkben. Ez – ahogy fentebb említettem – már az első éjszakán sikerült, de a következő három alkalom már nem hozott eredményt, ezért 2024.05.01-én úgy döntöttem: új helyekre telepedünk át.
- Az egyik varsával a Nagypatak középső részén próbálkozunk,
- a másikkal a közeli belvízen.
Gőtékre (és rengeteg ebihalra) főként az utóbbi víztesten számítunk.
De sok szempontból a létező legizgalmasabb vállalkozás varsázni a Nagypatakot, ami időszakosan szinte szárazon áll. A nagy aszály idején (2022) szinte már nem is folyt benne a víz, csak iszap volt az alján.
Most, hogy varsázni kezdünk a Nagypatakon, több kérdés is felvetődik.
- Először is: a varsák minden esetben szép számmal fognak vízirovarokat. Ezeket, amikor a záportározóban varsáztunk, még nem lajstromoztuk, de ha a Nagypatakból kerülnek elő, akkor már felvesszük a birtok fajlistájára.
- Másik izgalmas kérdés, hogy miután a záportározóban összesen három alkalommal 5 vízisiklót fogtunk (holott előtte 24 év alatt mindössze 3 alkalommal észleltük), vajon a patakmederben is élnek vízisiklók? Feltételezzük, hogy igen – ha így van, ez is jelentősen átrajzolja a hüllőkről alkotott eddigi képünket.
S végül felmerül a kérdés:
lehetséges-e, hogy halak éljenek a patakban?
Első pillantásra – és ha valaki látta már a patakot aszály idején – képtelen felvetésnek tűnik. 24 év alatt egyébként is fel kellett volna tűnjön, ha vannak halak. Csakhogy ez koránt sincs így. Keszegek például szinte bizonyosan nincsenek. Azokat látnám.
De akadnak olyan halfajok, melyek észrevétlenek maradhatnak.
Ilyenek például a csíkok, esetünkben különösen az egész országban gyakori vágó csík, aki képes megélni egészen kicsi, gyakran néhány centis vizekben is.
A vágó csík nappal az iszapban és más fedezékek alatt lapul, és csak éjjel aktív, így könnyen elkerülheti a figyelmet. Láttam már vágó csíkokat olyan kicsi vizesárokban is, ahol a hasuk a feneket érte, holott az egész halacska egészen kicsi. Ráadásul nyúlánk, kicsit angolnaszerű, tehát ahol már az ő hasa is a feneket veri, ott némi túlzással már víz sincs.
Több esetet is tudok,
ahol érthetetlen módon megjelent vagy túlélt. Volt egyszer a városban egy kicsiny kerti tavam, amibe abból a vízrendszerből vittem pár domolykót és keszeget, ahová a Nagypatak is tartozik. Az egész körülbelül 4 négyzetméternyi volt és pár köbméternyi víz. Egy alkalommal elhasadt a fóliája, és elszökött belőle a víz. A néhány domolykót kimentettem, majd hetekkel később hozzáláttam felszámolni a gödröt. Amint dobáltam ki a félig megszikkadt iszaptömböket, az egyikben egy halacskát fedeztem fel, egy vágó csíkot. Csakhogy vágó csíkot nem telepítettem a tavacskába. Ezt követően alaposan átnéztem az iszapot, és összesen 14 darab vágó csíkot szedtem össze!
Úgy, hogy mind máig nem tudom, miként kerültek oda!
Hasonló megfigyelésről számolt be a birtokszomszédom.
A telekhatártól 24 méterre található tavacskájában (ami méretre azért már akkora, hogy termetes pontyok százával élnek benne, és időnként rétisas és kis kárókatona halászik rajta, a szürke gém pedig rendszeres) megjelentek a „csíkhalak”, és mint évekkel ezelőtt mondta nekem: elképzelése sincs arról, miként kerülhettek a tóba.
Szóval a csíkok okozhatnak meglepetéseket. Akár ott is, ahol elvileg hal sincs. De ráadásul a Nagypatakban régen igenis élénk „halélet” lehetett. Gondolom, mielőtt a medret kimélyítették.
Ismerek olyan embert a környéken, aki pontosan itt volt gyerek, ezen a birtokon (melyről tudjuk, hogy már a török előtti időkben is lakott volt, erről írtam ITT, sőt régi katonai térképeket is mutattam) és azt állítja, hogy akkoriban, valamikor a hatvanas években ebben a patakban még halak voltak, sőt: itt tanult meg kölyökkorában horgászni.
Ugyanerről az időszakról többen is azt állítják, hogy tavasszal sok réce „úszkált” a völgyben (ebből következően sok víznek kellett lennie).
A szomszédos birtok tavába behurcolhattak halszállítmányokkal úgyis csíkokat, hogy nem vették észre. Ez gyakori jelenség. Ugyanakkor azt sem zárhatjuk ki, hogy egy áradás során a Nagypatakból kerültek át. (Láttam már akkora áradást itt, hogy az egész völgy víz alatt volt.) Esetleg vízimadarak vitték át az ikrát a Nagypatakból, hogy aztán a tóban elszaporodjanak.
Halak jöhetnek is a patakba,
hisz – mint minden patak – a Nagypatak is valahol jelentősebb, s halakban már gazdag vizet ér. A Nagypatak vize végső soron a Balatonban végzi. Elvileg – ha nem lenne sehol sem akadály – , bármi előfordulhatna, ami a Balatonban, és ami képes folyóvízen közlekedni. De azért nem mindegy, hogy mekkora távolságokról beszélünk.
A Nagypatakhoz legközelebbi víz, ahol stabil halállomány él – lemértem Google Earth-ön – mindössze 8.660 méter. Nincs 10 kilométer se az a víz, ahonnan a keszegektől a csíkokig bármi elindulhat felfelé, hogy aztán elérje a birtokot.
Nem ismerem ennek a 8.600 méternek minden centijét, így nem tudom, hogy van-e rajta olyan duzzasztás, ami valahol megállítja a halakat (ezt talán meg kellene nézni!), de ha nincs, elvileg fajok tucatjai juthatnának fel, a bodorkától a küszig, ad absurdum még pisztráng is. Csíkok mindenképp. 8.660 méter egy halnak nem sok. Még egy ennyire kicsi halnak sem.
Mikor juthatnak fel halak leginkább?
A tavaszi áradások lehetnek leginkább olyan időszakok, amikor akár keszegek is feljöhetnének. De keszegek megjelenését nem tartom valószínűnek. A patakon felfelé tartó keszegeket csak észrevenném. Egyébként is túl kicsi itt már a víz, hogy idáig jöjjenek. Akinek viszont nem kicsi, sőt: akinek akár ideális is lehet, az a vágó csík. Csakhogy a vágó csík el van az iszapban, mint a befőtt, és ha célzottan nem keressük, egy ilyen helyen rejtve maradhat – igen, akár évtizedekig is.
Mindezek után az lepne meg, ha nem élne itt titokban vágó csík. Nem biztos, hogy most a legeredményesebb őt keresni, jobb volna erre is a kora tavasz, amikor magasabban megy a víz (jelenleg alig pár centis), de még mindig nem zárnám ki, hogy előkerüljön.
A varsát eredetileg a gőték miatt szereztük be, és vettük használatba a kutatásaink során. Részint a gőték miatt mondtunk le a halak betelepítéséről, de végül talán épp a gőték kutatása, a varsázás mutatja majd ki, hogy betelepítésére azért sincs szükség, mert eleve itt élnek velünk, csak épp nem oly látványosan, mint egy halastó dagadt pontyai, vagy egy holtág hangosan kaffanó hatalmas harcsái.
Sokkal inkább olyan szerényen, meglapulva, elrejtve a szemek elől, amint a gyepi békák, akik talán itt dekkolnak az utolsó jégkorszak óta, vagy a gőték, akiket 24 év után csak akkor találtunk meg, amikor célzott keresésükbe fogtunk.
Este van. 20:15.
A varsa most először a Nagypatakban. Egészen elfogja teljes szélességében. Sötétedik. Valahol indulnak az éjszakai halak. Talán nálunk is? Ezer dolog miatt vagyunk izgatottak nap mint nap. Ezer dolog lep meg reggel, délben, este és hajnalban. Száz és száz dolog tölt el örömmel: amikor megérkezik a füleskuvik, amikor először találunk fiókákat egy odúban, amikor először jelölhetjük Európa legnagyobb lepkéit az udvarban, amikor először nyílik a mézelő zónában a bíborhere, és hogy mi mindennel, azzal épp – engedve a kínrím kényszerének – oldalakat írhatnánk tele.
De most váratlanul új távlat nyílt, új lehetőség sejlett fel, és olyasmire várunk, amire pár napja még véletlenül sem gondoltunk volna:
talán most ébred a patakban egy vágó csík, és most indul a varsa felé… Talán holnap reggel, talán egy hét múlva, vagy talán jövő tavasszal sikerül akár egy halfajt is megtalálnunk?
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több “Kert és vadon”
“Egyik probléma szüli a másikat”
Ne haragudj, Cen’, de nem jól írod! Ugyanis nálatok nem problémák vannak, hanem megoldandó feladatok. Ezeken dolgoztok nap mint nap. Én így látom.
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit ad nektek a Nagypatak. Szorítok, hogy legalább csík-os legyen! 🙂