James Lovelock | Novacén
Nagyon fellelkesültem, amikor megláttam, hogy James Lovelock, a Gaia-elmélet szerzője 99 évesen még írt egy könyvet a mesterséges intelligencia térhódításáról A Novacén: A hiperintelligencia közelgő korszaka címmel. A 2019-ben megjelent művet (mely magyarul jelenleg nem elérhető) barátjával, Brian Appleyard újságíróval jegyzi. A fülszöveg szerint a Gaia-elmélet megalkotója „meglepő“ új elmélettel állt elő a földi élet jövőjéről. Azt mondja, hogy az antropocén, vagyis az a korszak, amelyben az emberek bolygóléptékű technológiákra tettek szert, mintegy háromszáz után véget ér, hogy átadja a helyét a novacén idejének.
A robotok, akik megmentik a bolygót
Elképzelése szerint ezt az új korszakot a mesterségesintelligencia-rendszerekből születő, új lények, a kiborgok felemelkedése fémjelzi. Ők tízezerszer gyorsabban gondolkodnak, mint mi, és úgy tekintenek ránk, ahogyan mi a növényekre: reménytelenül lassan cselekvő és gondolkodó teremtményekként.
Ugyanakkor Lovelock úgy véli, hogy ezek a hiperintelligens lények nem akarják majd erőszakos módon átvenni tőlünk a hatalmat. Mert ugyanúgy függnek a bolygó egészségétől, mint mi. „Épp annyira szükségük lesz Gaia bolygóhűtő-rendszerére, hogy megvédje őket a Nap egyre erősödő izzásától, mint nekünk. Gaia pedig a szerves élettől függ. Partnerek leszünk ebben a projektben“ – véli a kutató meglehetős bizakodással.
Lovelockban úgy tűnik, kialakult egy kissé légből kapottnak tűnő optimizmus a korábbi elképzeléseihez képest, amikor úgy vélte, Gaia egyszerűen lesöpri majd az embert a Föld színéről. Meggyőződése lett, hogy az intelligencia a Földön túlél és megmarad. Intelligencia alatt pedig kizárólag az emberi intelligenciát érti. Szerinte mi vagyunk az egész univerzumban az egyetlenek, akik képesek megérteni a kozmoszt. Először nem értettem, hogy miért ragaszkodik annyira ehhez az elképzeléshez. Aztán egyszercsak összeállt a kép.
Délutáni tea Lovelockkal
Azt reméltem, hogy a fülszöveg ígéretes-vitatható ötleteinek a kifejtését érvekkel alátámasztva megtalálom a könyvben. De az az igazság, hogy annál nem sokkal többet tudtam meg, mint ami ebből a pár bekezdésből kiderült. Ezért kicsit csalódtam. De nem teljesen, mert így is tartogatott új és érdekes dolgokat például a légkörről, régi angol szerzőkről és fontos gondolkodókról, elméletekről.
Valószínűleg az a helyes hozzáállás, ha nem várunk mély és nagyon tudományos kifejtést, inkább elképzeljük, milyen lenne beülni Lovelock-hoz egy könnyed vasárnap délutáni teára, és kötetlenül csevegni vele erről-arról. A könyv terjedelme is nagyjából annyi, mint egy elhúzódó délutáni látogatásé, hangoskönyvben bő három óra. Hol személyes sztorit mesél, hol tudományos gondolatokat érint, hol elkalandozik és nagy kitérőket tesz, hol pedig a véleményének ad hangot. Megtalálunk itt mindent a teljesen ingatag elképzelésektől az egészen innovatívnak ható gondolatokig, de időnként azért nagyon hiányzik egy-egy elképzelés mélyebb kifejtése.
Az antropocén, a novacén és a napfény
De kezdjük az elején: az antropocén a javasolt geológiai korszak neve, amelynek fogalmát Eugene F. Stoermer ökológus vezette be a ’80-as években, miután azt tapasztalta, hogy az emberi szennyezés széles körben jelen van a természetben. Az antropocén volna az a korszak, amelynek során az ember megváltoztatta a bolygó geológiai összetételét és ökoszisztémáját. Magának az antropocénnek a létjogosultságáról is vitatkoznak a kutatók, így a kezdetét sem övezi egyetértés. Van, aki szerint már tizenötezer éve elkezdődött, Lovelock azonban 1712-re teszi a születését, amikor elkészült Thomas Newcomen gőzgépe. Ez nagyjából egybeesik az ipari forradalom kezdetével.
A gőzgép azzal nyitott új korszakot az emberek és a bolygó életében, hogy bárhol, bármikor és ember nélkül is elérhetővé tette az energiát és a munkát azzal, hogy a múltban, a növények által csapdába ejtett napfényt learatta. (És elkezdte fűteni a bolygót). Lovelock úgy véli, az emberiség és a fejlődés korszakokon átívelő egyik fő témája és mozgatója az, hogy
hogyan használjuk fel a napfényt.
Az antropocén előtt, a bolygó hajnalán a fotoszintetizáló baktériumok alkottak a napfényből energiát, a novacén korában pedig a napfényből információt alkotunk illetve tárolunk. Hogy ez utóbbi pontosan hogyan történik és valójában mit jelent, az sajnos homályban marad. Ami biztos, hogy bármi is legyen ez a folyamat, mi és a kiborgok együtt fogunk részt venni benne.
A kiborgok mint élőlények
Lovelock a kiborg szót nem abban az értelemben használja, ahogyan azt a ’60-as években Manfred Clynes osztrák származású zongorista-kutató bevezette. A kibernetikus és az organizmus szavakat ötvöző kifejezést eredetileg az olyan emberi lények leírására használta a sci-fi-irodalom, akiknek fiziológiai funkcióit mesterséges eszközökkel, például a test biokémiai vagy elektronikus módosításával segítik.
Lovelock azonban inkább a mesterséges intelligencia szinonimájaként használja ezt a terminust, a kiborgokat pedig teljes egészében elektronikus lényeknek tekinti. De akkor mégis miért van szüksége a kiborg szóra? Talán azért, hogy valahogy utaljon arra,
ezek a lények bizonyos értelemben „élők“ lesznek.
Még ha nem is organikusan. Hanem elektronikusan. (Ehhez az életnek olyan definícióját kell használnunk, amely sokak szerint nem írja le valójában azt, hogy mi is az élet valójában, például ami a környezet szabályozását és az entrópia csökkentését tekinti az élet kritériumának.) Mint mondja, az élet kódja nemcsak DNS-ben és RNS-ben, hanem digitális parancsokban is manifesztálódhat.
Hozzáteszi, hogy a kiborgok is
a darwini értelemben vett szelekció termékei,
de a természetes szelekciót szándékolt szelekció váltja fel, amely kiküszöböli a hibákat. Új, intelligens életforma születik tehát az általunk alkotott mesterséges intelligenciából, amely a mesterséges intelligencia segítségével tervezi meg és építi fel magát. Önellátó lesz és mesterségesen előállított anyagokból készül a novacén főhős.
Miért az ember a teremtés koronája?
Bár a bevezetőben elhangzik, hogy Lovelock szemlélete nem antropocentrikus vagyis nem látja az embert felsőbbrendűnek és a teremtés középpontjának, mert a bioszférának megvannak a maga túléléshez szükséges értékei, amelyek messze meghaladják a humanista értékeket, az egész könyvet áthatja egy olykor szemellenzősnek ható antropocentrizmus. Egészen addig, hogy elhangzik, nincsenek rajtunk kívül más intelligens lények az egész kozmoszban (!).
Ezt pedig azzal indokolja, hogy túl sok ideig tartott az emberi intelligenciát is kifejleszteni (3,7 milliárd évnyi evolúcióba telt, míg az első megértésre képes lény, vagyis az ember kifejlődött az első primitív létformákból), és nagyon kicsi a valószínűsége, hogy ez még egyszer valahol megtörtént vagy megtörténik (pedig egyes becslések szerint az univerzumnak még száztrillió éve van hátra). Mint mondja,
„az Univerzum nem elég idős ahhoz, hogy az intelligens élet létrejöttéhez szükséges, megdöbbentően valószínűtlen eseménylánc többször is megtörténjen“.
Nem túl meggyőző érvelés. Főleg, hogy ő maga is elmondja, ha lennének még a Földhöz hasonló, élhető bolygók, akkor sem biztos, hogy felismernénk őket, ahogyan a Földet sem biztos, hogy élhetőként határoznák meg a földönkívüliek. Amint azt a Gaia-elméletben kifejti, épp ez mutatja a Föld élő mivoltát: nem olyan, amilyennek a számítások szerint lennie kellene. A Földnek a Naptól való távolsága miatt ugyanis sokkal melegebbnek kellene lennie, de az élet, vagyis Gaia lehűti.
Az ember kivételességét elég sokáig ragozza, mert, mint mondja, mi vagyunk az egyetlen értelmes lények, akiken keresztül a kozmosz megismerheti önmagát. Kissé enigmatikus, bár tagadhatatlanul költői ez az állítás, (nem ez az egyetlen ilyen a könyvben):
„A napenergia-áradatból profitáló fajok közül egyedül mi vagyunk azok, akik úgy fejlődtek ki, hogy képesek a fotonáradatot információdarabokká (bitekké) alakítani és az evolúciót elősegítő módon összegyűjteni.“
Az antropocén nem a természet ellen elkövetett merénylet
A szerző szerint az antropocén a földi élet következménye, az evolúció terméke, a természet kifejeződése. Céloz arra, hogy a jó irányú változást gyakran visszaesések kísérik, és bár idéztünk elő rossz változásokat, épp így jókat is, bár ezek között csak azt említi, hogy könnyebb lett az életünk. Ennek kapcsán ismét felcsendül a hurráoptimizmus, amely szerint
„bármilyen kárt is okoztunk a földnek, még éppen időben megváltottuk magunkat azáltal, hogy létrehoztuk a kiborgokat, akik egyedüliként képesek arra, hogy átvezessék Gaiát a küszöbön álló csillagászati válságon“.
A novacén élet képes lesz a környezetet kémiailag és fizikailag úgy módosítani, hogy az az igényeinek megfeleljen, és a környezet egy jelentős része megmarad nagyrészt olyannak, amilyennek most ismerjük. Bár az nem teljesen világos, hogy a kiborok miért akarnák megőrizni a bioszférát az ember számára is élhetőnek. Erre mindössze azt az érvet hozza fel, hogy ötven fok felett a szilíciumalapú rendszerek is károsodnak. Akárhogy is, most először osztjuk majd meg a földet egy nálunk intelligensebb lénnyel, akitől akár tanulhatunk is.
Búcsú és vallomás
A könyv számos talajtalan érve nyomán végülis arra jutottam, hogy Lovelock itt fordított módszert követett, mint amit a tudomány megkövetel. Volt egy hipotézise, és ahhoz keresett érveket, nem pedig a múlt és a jelen jelenségeiből kiindulva próbálta megjósolni a jövőt.
Mintha ez a könyv arra kellene neki, hogy még erősebben belekapaszkodhasson a hitbe, hogy az emberiségnek van jövője és túl fogja élni a klímaváltozást. Talán élete végéhez közeledve különösen fontosnak érzett egy ilyen kapaszkodót. Szüksége volt valamiféle pozitív vízióra arról, hogy mi jön, amikor ő már nem lesz. Miközben azt is sejti, hogy a dolgok a talán nem is olyan távoli jövőben radikális módon megváltoznak majd, és elkerülhetetlen lesz valamiféle paradigmaváltás. Így aztán érdekes, de kissé esetleges és néhol érthetetlen jövőt vázol.
Olyan, mintha önmagát is győzködné és reménnyel táplálná. Mintha ez egy varázsmese lenne, gyermeki mágia, ami előidézi a kívánt eredményt és megmenti az emberiséget. Ezért hát az indokolatlannak tűnő emberközpontúság. Mert el kell hinnünk, hogy az ember kiváltságos helyzetben van, Gaia és a kozmosz „szemében“ is. Ezért túl kell élnie, és vigyázni fognak rá. Ez a könyv sokkal inkább egy személyes vallomás, talán búcsú is a földi élettől és a földi lényektől, mint egy olyan munka, ami valóban megragadja akár a klímaváltozás, akár a mesterséges intelligencia tendenciáinak lényegét.
Újra és újra felmerül a kérdés, ha az emberiség és a Föld jövőjéről gondolkodunk, hogy a Homo sapiens pályafutása valóban valamiféle hiba, vagy épp ellenkezőleg: a Homo sapiens – akár a többi faj – a neki rendelt utat járja:
Címlapkép: James Lovelock 2005-ben, forrás: Wikimedia, CC BY-SA 1.0 DEED
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több könyv
Köszi, Mara! Én biztos nem olvastam volna el ezt a könyvet angolul. 🙂
Igen érdekes Lovelock elképzelése. Én azért bátor dolognak tartom azt kijelenteni, hogy az ember az egyetlen itelligens lény a kozmoszban! Miért ne lehetne valahol az univerzumban még egy, a mienkhez hasonló naprendszer, ahol kialakulhatott valamiféle élet, kifejlődhettek valamiféle intelligens lények?
Talán ide hozhattad volna még a cikkbe Cen’-nek a Lehetséges, hogy az ember pionírfaj? című írását is. Nekem mindenesetre eszembe jutott olvasás közben. 🙂
Én is azt gondolom, hogy sokkal valószínűbb, hogy valahol van még élet, mint az, hogy nincs. Szerintem nagyon szűklátokörű dolog ilyesmit kijelenteni, ez pedig nem vall Lovelockra. Igen, jó, hogy mondod, be is teszem!
Jules Verne – kiborgos változatban. Hiszem, hogy nem vagyunk egyedül itt az Univerzumban. Az érzékelésünk korlátozott, egy fizikai síkban éljük le az életünk. Eszembe jutott az a rövid videó, amit Cen kidobott , mert olyasmit látott, amitől megijedt. Milyen kár, hogy nem árulta el mi volt az. Nagyon jó volt a lápi androidos novellája is, amikor éjszaka pecázni mentek.