Mi van, ha az ember nem is igazán szabad?
Egyre többen mondjuk, hogy az ember elfuserált faj. Sokan gondolják úgy, hogy a vesztébe rohan, és még ha az egész bolygót nem is, fajok millióit fogja magával rántani. Mindez azt sugallja, hogy a Homo sapiens képes a bioszféra ellenében dolgozni. De mi a helyzet akkor, ha ez nem így van? Mi van, ha a bioszféra, az evolúció a Homo sapiens számára is „kijelölt” egy utat?; mi van akkor, ha épp azt az utat járjuk be, ami „elrendeltetett”? Kemény kérdéseket kell feltennünk.
Létezhet, hogy a bioszféra akkorát hibázzon, hogy létrehoz egy „őt” is elpusztító fajt?
Könnyedén vágjuk rá: „Persze, miért is ne? Mindenki hibázik. És minden rendszerben felléphetnek rendszerhibák.” Nekem azonban az a gyanúm, hogy imígyen érvelve megint csak az történik, ami mindig: a saját elképzeléseinket és elvárásainkat vetítjük ki a környezetünkre; akár akkora rendszerre is, mint a bioszféra; ami nem egyszerűen eltartott minket (nagyjából eddig), hanem ami létrehozott minket.
Vannak közöttünk szép számmal olyanok, akik haszonállatnak-haszonnövénynek néznek mindent, ami él. És vannak, akik egyfajta morált kérnek számon a bioszféra pusztításának ügyében is.
Jók és rosszak vagyunk e felosztás szerint – szokás, régi szokás szerint.
De mi van akkor, ha mindkét tábor megfeledkezik arról, hogy a bioszféra nem egy moralitáson alapuló rendszer. Elég megnézni, hogyan működik az állatvilág. Feltehető, hogy a bioszféra nem ismeri az erkölcsöt. Sőt a részvétet sem. Ha azt keressük, mi lehet a bioszféra „célja”, ha nem egyfajta a mienkéhez hasonlatos erkölcsiség, igen nehezen találunk benne bármit, amivel azonosulhatunk.
Végső soron egyetlen cél jelölhető meg, aminek fenntartásában a bioszféra érdekelt: ez maga az élet. Ha tíz lépés távolságból tekintünk rá, látni fogjuk: még a fajok fennmaradása sem cél. A körülmények változnak, egyszer forróság van, másszor pokoli hideg, egyszer ilyen a légkör, másszor olyan; ennek megfelelően fajok milliói tűnnek el végleg, és új fajok milliói támadnak a „semmiből”. Egyetlen paraméter változatlan: a Föld élő bolygó.
Alapvető tévedésünk, hogy a rendszer fölötti létformát képzelünk el magunknak, holott ez például bárki számára könnyen belátható tévedés. Ha fejtetőre állunk, akkor is a rendszeren belül állunk fejre.
Itt az ideje, hogy ezekre a kérdésekre választ adjunk. Nem kérdés, nem fogunk választ adni. Elitünk, értelmiségünk is megmarad azon a szinten, ahol csak egymással kommunikálunk, és egymás létformáit, gondolatait, tetteit, érzéseit vitatjuk. Sorban gyártjuk az ideológiai kérdéseket, és e kérdések körül tényleges és képletes háborúkat robbantunk ki. Az írástudók pedig szabadnak gondolva magukat harci színekre festik jóllakottságtól rózsálló orcájukat, egyik csatát vívják a másik után anélkül, hogy akár csak egyszer is komoly kísérletet tennének arra, hogy megvizsgálják: szabadságeszményeink helyesek-e. Pontosabban: valóban alkalmazhatók abban a világban, amikor az alapok, a bioszféra eltartóképessége megy ki a lábunk alól?
Belehabarodtunk az olyan mondatokba, mint a francia filozófus, Sartre mondata:
„Szabadságra vagyunk ítélve.”
Mindannyian sejtjük persze, “mire gondolt a költő”. Sokszor idéztem én is életem során, míg rá nem jöttem: ez a mondat, látszólagos komorsága ellenére is a Homo sapiens nárcizmusát elégíti ki; nem véletlenül szeretjük ennyire. Molinóra kiváló, egyébként pedig semmire sem jó. Rég le kellett volna cserélni, és azt kellene mondanunk:
Együttműködésre vagyunk ítélve.
—————————————————–
Fotó: Apajpuszta (Centauri) Csak egy példa: újabban azt harsogjuk: le a marhákkal! – de tisztában vagyunk azzal, hogy a legeltetett vagy természetes módon legelt területek megkerülhetetlen magterületei a biodiverzitás, a fajgazdagság fenntartásának!?
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kérj tőlünk hírlevelet!
Támogasd a Cenwebet extrákért, és hogy sokáig tartson ez a közös kaland!
Támogass egy 15 éve ingyenes nonprofit portált és egy természetvédelmi rezervátumot!
még több “Kisfontos”
még több publicisztika
Nem enged szorításából az ego, fölfújja önmagát, és egyszercsak szétpukkan, akár a vásári lufi. Kollektíve.
Sosem bírtam az egzisztencializmust. Igaz amit mondasz- vagy együttműködik az ember a természettel, vagy úgy pusztul mindkettő, hogy valami torz marad utána.
Néha jó lenne simán beleolvadni a földbe, a vízbe, vagy egy virágos rétbe:-)) s az sem lenne baj, ha a méhek kiszívnák az utolsó csepp nektárt a vérünk . Jó írás, mint mindig.