Kabaré a magyar nyelvről | Szakadunk, annyira jó!
Még íróként is viszonylag ritkán és csak részben tudatosítom, hogy mit jelent az, hogy a magyart anyanyelvi szinten beszélem (és írom). Közhely már, hogy a magyar nyelv mennyire gazdag (egyesek szerint a leggazdagabb, bár én én ezt kétlem). Mások szerint nincs még egy olyan nyelv, ami ennyire kifejező volna (lehet, de én ezt is kétlem). Az meg közkeletű vélekedés, hogy nehéz nyelv (ez biztos, s nem vitatom), ha ugyan nem a világon a legnehezebb nyelve (bár én ezt ismét csak kétlem).
Bárhogy van is, nehéz felmérni pontosan,
miben is áll a nyelv vonzása akkor, ha az anyanyelvünk.
Az alábbi, sokak szerint zseniális kabaréjelenet (szerintem is az, nem is akármennyire) analitikus részletgazdasággal, és kedves, fanyar humorral mutatja meg, hogy mennyi apró nüansz, mikroszkopikus megoldás, úgynevezett „kivétel”, de ha tetszik: gyönyörűségesen egyedi és eseti megoldás van a magyar nyelvben (de talán más nyelvekben is, még ha nem is ilyen mennyiségben).
Fogadjátok szeretettel, és gondoljatok arra:
bármikor, ha magyarul, az anyanyelveteken beszéltek, mennyi és mennyi mások számára érthetetlen kivételt, és egyedi megoldást, apró distinkciót alkalmaztok, s mindezt úgy, hogy észre sem veszitek, egyszerűen csak könnyedén, gyönyörködtető tempóban és hangnemben beszéltek, örömködtök, panaszkodtok, vagy mesélitek el a napotokat, bánatot és szerelmet egyaránt.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több humor
Emlékeztem erre a kabaréjelenetre. 🙂
Szerintem csodálatos a magyar nyelv. Én nagyon örülök, hogy ez az anyanyelvem, ebbe születtem bele, használva tanultam meg. Így nem kellett idegennyelvként megtanulnom a szabályaival és a kivételekkel együtt.
Igyekszem is vigyázni rá, helyesen használni szóban és írásban is. Elszomorít, amikor látom, milyen helyesírással írnak kommenteket néhányan, és ha szóvá teszi valaki, akkor az mindjárt megkapja a „nyelvtannáci” titulust.
Már régen rácsodálkoztam valamire a nyelvünkkel kapcsolatban, de máig sem tudom biztosan az okát, pedig sokat töprengtem rajta.
Megtanították nekünk annak idején, hogy a magas hangrendű szavakhoz magas toldalék járul, a mély hangrendűekhez pedig mély. (A vegyes hangrendűekről most nem beszélek.)
Vagyis: vízEn, sínEn, színnEl, stb.
Igenám, de: hídOn, síppAl, kínnAl, stb.
Vajon ez miért van így? Lehet, hogy valamikor a magyar nyelvben is kétféle „í” betű volt, mint az oroszban? Egy lágy és egy kemény?
„Ékes, édes anyanyelvünk.” 🙂
Csak elszólás, hogy ” a magyart anyanyelvi szinten beszélem és írom „-? ha igen mi az anyanyelved? Tanultam latint a középiskolában, kevés franciát később az egyetemen, majd asszony koromban angolt- ebből lett nyelvvizsgám is(40 éves fejjel hat hét alatt középfok) , aztán később még németet-ebbe belebuktam, borzalmas nyelv, semmi dallam, száraz és kemény, egy év után azt mondtam nah, ezt tuti sosem fogom megtanulni. A nagyanyám vendül beszélt otthon a nagyapámmal- sajnos minket nem tanítottak meg rá, ahogy a messzi ködben van az orosz is amit kötelezően nyomattak, még az egyetemen is. A magyar nyelv gyönyörű, talán ha olyan szinten beszélnék egy másik nyelvet mint az anyanyelvem, akkor lehet én is kétkednék a szinonimákat meg az árnyalatokat illetően. Editre reflektálva, hibátlan helyes író voltam addig amíg el nem kezdtem csak szgn írni- sokszor előfordul, hogy le kell írnom kézzel egy szót- még emlékszik a kezem a tollbamondásokra- mert nem tudom hogyan helyes. Attól meg egyenesen frászt kapok, hogy nagy divat lett három négy szót egybeírni egy poszt felett, akár magyarul, akár angolul. Nem tudom ki kezdte el, de olyan leszek tőle mire kisilabizálom, mint aki olvasni tanul.