Legkedvesebb könyveim | Egy bibliofil vallomása
Én nem voltam ott a Könyvhéten, de itt vannak a könyvek nálam az év minden hetében.
Amikor ezt a rövid kommentárt írom, nem tudom, hová posztoljam a weboldalon. Nincs menü a tárgyaimnak. Talán a legszebb emlékeim között volna a helye, mert valamiként olyan minden ritka könyv, mintha emlék volna valamiről – valamiről, ami nem is velem történt. Nem tudom, kutatták-e, mi a bibliofilia oka, de egy biztos: erős szenvedély. Ha másból nem is, abból biztosan tudható, hogy bibliofil vagyok, hogy jóval több könyvem van, mint amennyit elolvastam. Még inkább csalhatatlan jel, hogy sok olyan akad, amit akkor sem tudnék elolvasni, ha volna rá időm. Így például egy időben gyűjtöttem az idegennyelvű Bibliákat, ugyanakkor természetesen nem tanultam meg franciául vagy oroszul.
A bibliofilra jellemző az is, hogy gyakran szagolja a könyveket. Az új könyvnek is van egy jellegzetes nyomdaillata, de annál is varázslatosabb és változatosabb a régi könyvek illata. Régi könyvet szagolgatni kicsit olyan, mintha bort szagolnánk: itt is különböző illatjegyeket vehetünk ki.
Leggyakrabban az avar és a szivar illata jön a lapokból, de néha enyhe fahéj, csokoládés jegy, kéreg, és mineralitás is érezhető A bibliofilnak gyakran zsánere is van. Én például kiváltképp vonzódom a kicsi, kék könyvekhez. Nem tudom, miért, de így van. Azt is tudom, hogy erre 1990-ben jöttem rá, amikor egy szinte ismeretlen, szürrealista író, Manuel Villar Raso „Enyhén déli tenger” című kisregényét elolvastam. (Halkan mondom: ha megfigyelitek az első három saját kötetem is kék :-), az egyik még címében is.) Kicsi kék könyv volt, ám ezen felül megajándékozott egy máig felejthetetlen élménnyel. Olyasmivel, amit azóta se adott meg egyetlen kötet sem. Olvasás után az ember sokfélét gondol-érez, de ízeket nemigen. Az „Enyhén déli tenger” volt az egyetlen olvasmányom, amely után határozott ízt éreztem; nem elképzeltem csupán, hanem oly valóságosan éreztem a regény ízét a számban, mintha egy hosszú lecsengésű bort kortyoltam volna.
Vannak tehát emlékeink a könyvekről – de amikor régi könyvet veszünk a kezünkbe, többről van szó. Valamiként mások emlékeit is a kezünkben tartjuk akkor. Az íróét, a rég megszűnt kiadóét, a nyomdászokét, a régi tulajdonos emlékeit.
Néha lehetetlen nem gondolni erre. Például ha egy 1880-as héber imakönyv lapjain vércseppeket fedezünk fel, vagy ha egy másikon jól látszik, mely passzusok voltak hajdani tulajdonosának kedvencei, és azt is látjuk, hogy lapozásnál nem a saroknál fogta a lapot (ahogy a legtöbben), hanem középen, hisz ott látszik mindenütt az ujjbegy után maradt sötétbarna folt. Szóval, legyen ennek a tallózónak a legszebb emlékek között a helye.
Véletlenszerűen halásztam le pár szeretett könyvet a polcról – s ez mindig ünnep, akkor is, ha az ünnepi könyvhét véget ért már. Hatalmas élet és meghittség van ezekben a kötetekben. A történetükhöz még annyit, hogy volt egy rövid időszak, amikor tömegével vehettünk olcsó és remek könyveket. A rendszerváltást követő pár évben egyre-másra nyíltak az antikváriumok, és – nem túlzok – tonnaszám vitték ezekbe a néha egészen kicsi boltokba a könyveket. Tömegével számolták fel a szakszervezeti könyvtárakat, ahonnan elsősorban persze Lenin, Marx és Engels művei árasztották el az épp csak éledő piacot, de azért tonnaszám kerültek utcára értékes és régi könyvek is.
Hátizsákkal jártunk akkoriban könyvet vásárolni! Fémvázas túrahátizsákkal, és volt nap, hogy háromszor is fordultunk!
Gyalázatosan kevés pénzből lehetett akkor pár év alatt megalapozni egy igen komoly, több ezer kötetes könyvtárat. Ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy akkortájt én és K27 fedőnevű barátom semmit sem tartottunk fontosabbnak a könyveknél – így aztán, ha kellett, inkább kevesebb ment ételre, mintsem kihagyjunk még egy kört az antikváriumban. Ezzel együtt ennek a kis összeállításnak valóban a legszebb emlékek között van a méltó helye. Gyönyörű időszak volt – és itt van néhány gyönyörűség abból az időszakból.
Egyik legnagyobb kincsem ez a “Közönséges GEOGRAPHIA”. Több okból sem közönséges. Először is: földrajtudományokról, geográfiáról szóló mű eleve nem lehet az – kamaszkorom óta mindig foglalkoztattak a földrajzi tudományok (lásd Zafír-túra ). Másodszor: ezt a könyvet nem vettem, hanem a már említett, K27 fedőnevű barátomtól kaptam, méghozzá abból az apropóból, hogy ezzel is segítse a Hór-völgyi köd című regény megírását. Ez a harmadik: Ez egy kiváló forrásmunka. Negyedszer: Forrásmunka bármiféle 19. századi regény megírásához is. De ilyen konkrét project nélkül is igazán élvezetes elmélyedni az akkori nyelvben-nyelvezetben, s ha máskor nem is, rögtön tudatosul bennük:
a nyelv egy változó, képlékeny anyag, és ez – főként egy író számára – felszabadító érzés. Úgy érezheti: ha úgy látja jónak, ő is gyúrhat rajta kicsit.
Ötödször: ez a könyv pár év múlva 200 éves! Csak pár évet kell kihúznom, és azt mondhatom: van egy 200 éves geográphiám! Végül jön a leírhatatlan. Ennél illatosabb, érettebb és PUHÁBB könyvem egy sincs. Ezt a könyvet még alighanem merített papírra nyomták. Leírhatatlan az anyaga. Annyira puha, annyira finom, hajlékony, szövetszerű, hangtalan, csöndes, simulékony, hogy az ember szíve szerint beléburkolózna – vagy még inkább finom és óvatos megjegyzéseket írna belé lúdtollal.
Jóval frissebb kiadás ez az 1961-es Faust (Helikon), és frissebb szerzemény is. Pár éve vettem egy fesztiválon, egy utcai árustól. Volt már Faustom, nem is egy, de ez a kiadás kihagyhatatlan volt, mivel két egészen kicsi, mindössze tenyérnyi kötetről van szó
– az meg ugye köztudott, hogy jó ha az embernél kéznél van mindig egy Faust.
A Faust alapvetően hátborzongató mű, s van valami kicsit perverz szépség abban, hogy egy ennyire barátságos, szívhez simuló kiadásban hordhatja magával az ember. És persze emlékem is van róla. Diákkoromban, amikor kötelező olvasmányként kellett elolvasnom, első körben rettentő dühös voltam, mivel egy kukkot sem értettem belőle. Attól tartok, hasonló élményről diákok tízezrei számolhatnának be kötelező olvasmányok kapcsán. Nehéz eltalálni, hogy melyik könyv milyen életkorban (és állapotban!) ajánlható. Szóval dühös lettem – ezzel együtt dacos is. Hozzáolvastam ezt-azt, és újra neki láttam. Két dolog történt. Először is nem értettem, mi a fenét nem értettem addig. Másodszor: Goethe örökre magához láncolt – és soha többé nem akartam szabadulni tőle.
A bibliofilia talán örökölhető is lehet. Ki tudja? Amint apámtól például örököltem egy 1859-es Missel Romain-t, úgy anyámtól örököltem többek között ezt a facsimile hóráskönyvet. Ő előszeretettel vett ilyesmit, szóval van nekem párizsi hóráskönyvem, 10 méteres Feszty-körképem és minden efféle, egy háztartásban elengedhetetlenül szükséges relikvia :-). Amit itt láttok, alig nagyobb egy gyufásdoboznál, de kívül-belül gyönyörű. Ezzel együtt is igen nagy szakinak kell lenni ahhoz, hogy ez a könyvecske valóban – a geographiahoz hasonlóan – hasznos holmi legyen. Ilyesfajta hasznot jó anyámnak épp úgy nem hajtott, amint talán nekem sem fog, ám így is marad egy érv, ami miatt előkelő helye lehet egy könyvtárban: a könyv nettó, érdek nélküli tisztelete és szeretete.
Itt pedig egy 1862-es, bécsi kiadású héber imakönyvet. Héber imakönyvekből, bibliákból van egy kisebb kollekcióm Ezek a legizgalmasabb könyveim közé tartoznak, mert valamiként ezek hordozzák magukon leginkább régi tulajdonosaik nyomát. Nem azért, mert ezekben volna a legtöbb irkafirka vagy megjegyzés, nem; ezek ebből a szempontból hótiszta kötetek, viszont tulajdonostól függően ezekben látszik a leginkább, ki hogyan használta. Ki tartotta sokat alul, ki lapozta a jobb felső saroknál, és ki középen. A héber írmód önmagában is gyönyörű, de vannak olyan példányaim is, ahol kéthasábos szerkesztés mellett a héber szöveggel párhuzamosan a német megy, méghozzá gyönyörű gót betűkkel.
folytatás
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kérj tőlünk hírlevelet!
Támogasd a Cenwebet extrákért, és hogy sokáig tartson ez a közös kaland!
Támogass egy 15 éve ingyenes nonprofit portált és egy természetvédelmi rezervátumot!
még több blog
még több könyv
Micsoda illat lehet könyvtáradban?!🤗🥰
Gyönyörűek!
Most bánom kicsit, hogy minden könyvemet elajándékoztam amikor költöztem, 5 éve. Azóta megint jó sok összegyűlt, de pl. a régi Magyar Imre (legnagyobb magyar belgyógyász) könyveim amiket antikváriumból szereztem anno azokért sajog a szívem. Anyám könyvtárából kimentettem néhány régi puha fedőlapos kötelező olvasmányt, pl.Gárdonyi Géza Ida regényét, volt olyan nyár, hogy a húgom 5x elolvasta:-)) Kissé dohos szagú, kissé száraz pergamen szerűek , piszkos szürkék a lapok, de valóban úgy van, minden kéz lenyomata ott van, aki valaha olvasta, forgatta- Anyámé is:-.) Fantasztikus gyűjteményed lehet. A digitális világ elhódított a könyvektől valamennyire- engem eléggé- s ami a legrosszabb, elfelejtettem helyesen írni, hiába a javító program. Ezt a könyvek kisebb mértékű olvasásának számlájára írom. Olykor kisegít, ha kézzel gyorsan leírom, a kezem még emlékszik a tollbamondásra. Remélem mindig lesznek bibliofil emberek, akik tovább őrzik a könyveket, legalább olyan szenvedéllyel mint Te.
Jó volt olvasni, ahogy írsz a könyveidről. 🙂
Mindig élmény, amikor a bibliofil író Cen’ a könyveiről, sőt, különleges könyveiről ír, volt már ilyen!
Várom a folytatást.