💥 Végre! Itt az indok, miért jogos még mindig a remény

Végre! Itt az indok, miért jogos még mindig a remény

kisfontos

---

Bármit teszünk is, akarva akaratlanul ott motoz a háttérben a kérdés: de miért? Mi értelme? Különösen igaz ez újabban, és egyre igazabb évről évre, ahogy haladunk előre civilizációs káoszunkban és egy rakéta sebességével hasítunk a teljes klímacsőd felé. Gyakran érezhetjük úgy, hogy már tegnap se volt sok értelme annak, hogy kevesebb műanyagot használjak, kevesebb energiát fogyasszak, kevesebbet utazzak, kevesebbet vásároljak, vagy annak, hogy ültessek még egy fát, de ma aztán már végképp nincs értelme! Se ennek, se másnak. Egyáltalán semminek se.

Korábban

az ilyen állapotra vagy gondolkodásra ráhúztunk volna mindenféle kórismét, depressziónak vagy jobb esetben pesszimizmusnak véltük volna, de ma már, ha valaki ezzel ébred, tökéletesen normális. Sőt, az is helyénvalónak, legalábbis indokoltnak tűnik, ha valaki ezzel kel és ezzel fekszik – lassan már két érfelvágás között.

De akkor mégis, miért küzdünk még sokan? Miért őrizzük a derűt és reményt, amikor az racionális alapokon mérve tökéletesen indokolhatatlan?

Talán csak nem azért, mert a szívünk mélyén, vagy esetleg zsibbadt értelmünk homályában mégis ott motoz egy gondolat; egy tiszta felismerés, de legalábbis annak lehetősége; a sejtés, hogy annak nincs, mert nem lehet értelme, hogy semminek semmi értelme nincs.

Csak egy bökkenő van:

az istennek sem találunk rá a kulcsra, ami azt az ajtót nyitná, melynek túloldalán nem a remény van, nem, mert az bennünk van még, hanem a remény indoklása.

Hosszú és oly gyakran hiábavaló reménykedés után már jobban vágyunk erre az indoklásra, mint a reményre magára. A remény amúgyis olyan, hogy vagy van, vagy nincs. De amikor van, akkor is kínzó sokszor, a remény maga is, nem egyszer legalább annyira, mint amilyen rettentő a totális reménytelenség volna, egészen addig, míg nincs jól látható, értelmezhető indoka.

Jobb híján,

amikor jobbítani akarunk, és hinni abban, hogy elkerülhetjük még az elkerülhetetlent, például a totális klimatikus összeomlást, a minden korábbinál durvább ökológiai válságot, fajok millióinak statáriális kihalását, és a többit… leginkább morális alapállásba helyezzük magunkat, erkölcsi kérdéssé emeljük, miért nem kell kinyírni még egy orrszarvút, kivágni még egy fát, megvenni még egy repülőjegyet, megtankolni még egyszer azt a rohadt autót.

De azt is érezzük – és ezért nem nyugszanak évezredes etikai-hitbéli vitáink sem –, hogy a morál, az erkölcs is valamiként esetleges, és mindig látunk rá példát, akár a távoli történelmi időkben, akár tegnapról, hogy ezek sem abszolútumok, ezeket is felfüggesztjük időről időre, ezek is relativizálódhatnak szinte bárhol és bármikor.

Nincs már kapaszkodó.

Különösen nehezen védhető racionálisan az, amikor személyesen mi kelünk a bioszféra ilyen-olyan védelmére, amikor pontosan tudjuk:

• egyedül vajmi kevesek vagyunk
• és ami rosszabb: a többség nem fog ugyanígy tenni.

A két tény összegéből megint csak nem tud más kijönni: ennek sincs semmi értelme.

Ez a kérdés még vérmesebben vetődik fel akkor, ha valaki rezervátumot alapít. Amikor területet adunk vissza a vadonnak, míg végig tisztában vagyunk vele: a rendszer egésze viszont bármikor összeomolhat.

Sőt, azzal is tisztában vagyunk, hogy voltaképp már omlik is, ezt meg is írtuk, nem is tegnap, hanem már 2017-ben, és egy ilyen terület talán késleltethet valamit, de azt is csak felfoghatatlanul csekély, kimutathatatlanul apró léptékben és mértékben, s leginkább mégis abban reménykedhetünk, hogy esetleg mások is hasonlóan tesznek majd, de ha nem is, akkor legalább egy távoli utókor számára tanulságos lehet a kísérletünk

– mely az emberiség utolsó kísérletei között is az egyik legkevésbé jelentékeny volt.

A szó legszorosabb értelmében és racionális alapokon teljesen védhetetlen egy védett terület létrehozása.

Ennél már csak az védhetetlenebb, ha valaki ennyit sem tesz.

Egyedül morális alapokon tudunk valamit elhebegni-habogni arról, miért kell mégis területeket védeni, áldozatokat hozni a bioszféra, az emberi nem élőhelyének érdekében, de ahogy mondtuk: végső soron ezt sem igazán tudjuk megvédeni.

Ugyanakkor harminc éve tanítom, írom és mondom, hogy vannak olyan törvényszerűségek, melyek nem csupán egy-egy speciálsi esetet, részterületet írnak le, hanem érvényesek a rendszer, a bioszféra egészére is.

Ennek a mindent szabályozó, mindent leíró egyetlen törvénynek a létét sokan ismerték, és sokan keresték már e törvény mibenlétét,

Szókratésztől egészen Einsteinig.

A nagy, egyetlen törvényt természetesen én sem találtam meg, de azt régóta szajkózom, hogy a bioszféra minden bizonnyal úgy működik, mint bármely más élő szervezet (ugyanezt állította Lovelock), és mint ilyen, ismeri az akciós potenciált is.

Akciós potenciál

Az akciós potenciál szerint reagál például a térdünk a kalapácsütésre. Kisebb ütésekre meg se rezzen, akkor sem, ha finoman növeljük az ütés erejét. De ha ismét növeljük, és aztán ismét, elérünk egy határhoz, amit a biológia ingerküszöbnek hív, amikor aztán a térd váratlanul kirúg, akkor viszont „indokolatlan” hevességgel, mintha minden korábban kapott ingert is egyben sütne ki.

A bioszféra is így fog reagálni

– mondom, írom több mint harminc éve, csak épp számunkra az a nagyon rossz hír, hogy gőzünk sincs arról, hol van a bioszféra számára az ingerküszön. 2017-ben épp azt írtam meg, hogy szerintem akkor értük el ezt a küszöböt, és a bioszféra 2017-ben mutatott először olyan egyértelmű és látványosan heves ellenreakciókat, amit egy ingerküszöb átlépésénél szoktunk látni olyan kisebb rendszerek esetén is, mint amilyen kicsi rendszer egy emberi test.

Minap pihenésképp meghallgattam Szathmáry Eörs evolúcióbiológus egyik előadását, s örömmel láttam, hogy elképzelésem az akciós potenciálról nem egyedülálló, ismeri ezt a mechanizmust az evolúcióbiológia is, csak épp másként nevezi: átbillenésnek mondja.

A nagy átbillenés

Definíciója szerint az egyik leglényegesebb tulajdonsága, hogy olyan új állapotot hoz létre, ahonnan már nincs visszaút. Az átbillenés során, épp ahogyan az akciós potenciálnál, végül egy egészen kicsi változás viszi át a rendszert először instabil állapotba, aztán pedig egy másik, új egyensúlyba, ahonnan nem lehet visszatérni az eredeti állapotba. Ez irreverzibilis folyamat.

Csak én teszem hozzá: elvileg vissza lehet térni, nyilván, de az is csak egy nagy átbillenéssel lehetséges. Más kérdés, hogy matematikailag annak esélye, hogy egy újabb átbillenéssel ugyanoda jussunk vissza, szinte nulla.

De nem is ez a lényeg. Emeljük kis azt a parányi, időben viszonylag rövid pillanatot, amikor az átbillenés megtörténik. Talán ki sem kell emelni, hisz anélkül is érződik: ott történik a lényeg.

Ott változik meg minden. Ott dől el a sorsunk. Ott dől el millió és millió faj sorsa. Ha tetszik, millió és millió faj sorsa ott, abban a rövid időintervallumban dől romba.

És e pillanatot megelőzi majd valami. De nem egy atombomba. Nem egy meteor, hanem valami egészen apró, mondhatni bagatell változás. A klasszikus „utolsó csepp a pohárban” – és amint ezt újfent átgondolom, ezúttal egy kissé az evolúcióbiológia szemszögéből, „megvilágosodom”.

Valóban:

minden jel arra mutat,

hogy amint van ingerküszöb, úgy van a rendszernek tűrőképessége is. Nyilvánvaló, nemcsak nekem, hanem egyre többeknek, hogy van valahol egy határ. Nyilvánvaló, hogy bár ezeréves menetelés végén jutunk el ehhez a tűréshatárhoz, de amikor átlépjük, és ezzel felborul a régi világ és egyensúly végleg, amikor ez bekövetkezik, már csak egy tyúklépést teszünk meg. Ugyanakkor nem tudjuk, hogy melyik apró mozzanat lesz az utolsó.

Amint szoktuk mondani:
A leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik.

De miért nem gondolunk arra, hogy a leghosszabb út is az utolsó, apró kis lépéssel ér véget. Az összeomlásba vezető út is.

Amint ezt újfent átgondolom ezredszer, és megint, évtizedek alatt ki tudja hányadik alkalommal, felötlik egy rém egyszerű kérdés. Ha ez így igaz, akkor a fordítottja is az! Miért nem fordítjuk meg a kérdést?

Ha nem tudhatom, melyik rossz lépésünk lesz az utolsó, melyik lesz az, ami átvisz minket az átbillenésbe, akkor azt sem tudhatjuk, hogy melyik jó lépés lesz az, ami még megakadályozza mindezt!

És ez jóval több annál a morálnál és etikánál, amit az ember teremtett a maga fékentartására, de oly sokszor mindhiába.

Ez egyszerű, ez pőre matematika.

Az egyetlen, ami mindenre igaz. Sokszor írtam már: az univerzum, és így végső soron minden más – a biológia, ökológia, a fizika, a kémia… – nyelve is a matematika. A matematika az univerzumok eszperantója. Ha valami megkérdőjelezhetetlen, akkor az a matematika.

Ha egyik irányban működik az akciós potenciál, akkor működnie kell a másik irányba is. Ha az inger mérhetetlenül kicsi emelésével is kiválthatok heves reakciót, akkor ugyanígy a mérhetetlenül kicsi csökkentésével el is kerülhetem azt!

Vagyis tegyek bármi keveset, van rá esély, hogy épp ez a kevés fogja a hatalmas rendszer egészét az átbillenés előtti tartományban tartani.

Ezen a ponton moralitásunk nem az oly gyakran ingatag istenhiten vagy össztársadalmi konszenzuson alapul (amikor erős a gyanúnk, hogy se társadalom, se konszenzus nem volt soha), hanem biológiai törvényszerűségeken.

Mivel nem tudhatod,

hogy nem épp a te apró jelenléted lesz-e az akciós potenciál kiváltója (vagy gátlója), olyan felelősséged van, mintha a rendszer egésze fölött opponálnál. Hatalomról szól ez is, de mennyire másként!

Paradoxon, de minden résztvevő kezében ott van az egész fölötti oppozíció teljessége!

És mivel a biológia alapja is végső soron matematika, morálunk is a számok erkölcse. Valójában nem kell hozzá egyetértés, és még hit sem. Csak a realitások valósághű belátása.

Úgy hisszük, hogy az egyetlen igazán demokratikus intézmény az univerzumban a halál, hisz ez az egyetlen, ami mindenkire egyaránt érvényes, amely mindenkit egyként pusztít el legvégül. Miért nem gondolunk soha arra, hogy ennek alapfeltétele kell legyen, hogy megszülessen az, aki majd meghal egyszer. Vagyis muszáj lennie rögtön egy másik demokratikus „intézménynek” is:

a létbe érkezés semmivel se kevésbé demokratikus, mint a halál.

Most viszont azt is beláthatjuk, hogy az univerzum nemcsak a két végponton bánik velünk nagyvonalúan, hisz a születés és halál közötti időben is olyan hatalom van a kezünkben, olyan hatást gyakorolhatunk egy rezzenésünkkel is, mintha a világegyetem teljhatalmú urai volnánk.

Ekkora szabadsággal, ennyi privilégiummal és hatalommal a kezünkben pedig mást nem is tehetünk, minthogy naponta döntünk a bioszféra, sőt a még át sem látott univerzum sorsáról.

Úgy tűnik, hogy a lét velejárója ez a hatalom, annak pedig, hogy ebből ilyen keveset érzékelünk, hogy ennyire elbizonytalanodtunk az életünk és létünk, jelenünk és jövőnk minden kérdésében, csak egyfajta létfelejtés lehet az oka.

Mintha megfeledkeztünk volna arról, hogy valóban létezünk.

A halál pillanatáig bizonyosan.

Mintha abbéli félelmünkben és gőgünkben, hogy zárva előttünk az ablak, ami színről színre megmutatná, mi van, vagy mi nincs a halál után, ez blokkolná azt az időt is, amikor még nagyon is élünk, és amikor még nagyon is tehetnénk szinte bármit a saját életünk és halálunk vagy a nagy és közös élet vagy halál érdekében vagy ellenében.

Tegyük tehát fel a kérdést Hamlet után szabadon megint:

Lenni vagy nem lenni?

És végre legyünk.            

---

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

---

még több “Kisfontos”

még több publicisztika

Keresés

Írd be, mi érdekelne még!

Légy oly kedves, oszd meg ezt a cikket!
Köszönjük!