Mi jön a globális felmelegedés és összeomlás után?
kisfontos
Biztos, hogy új stratégiára van szükség ahhoz, hogy az ember az új kor küszöbén túl valamelyest boldog legyen. A feladat sosem volt ennyire nehéz, mivel korábban, bármekkora világégés volt is, mindig akadtak csöndes zugok, menekülési útvonalak.
Az, hogy kétszer is sikerült olyan háborút generálni, amit világháborúnak hívunk, talán “csak” előszele volt annak, ami ránk vár.
Felfoghatatlan különbség, hogy a jövő mostantól globális, többé nem térhetünk ki előle. Se szegény, se gazdag. Nem maradnak zugok. Épp ezért a személyes kapcsolatok fognak felértékelődni. Az lesz a legfontosabb, hogy ebben a globális káoszban marad-e valaki, akivel összekapaszkodhatunk. Nem a világ ad majd nekünk néhány boldog órát, mert arra többé nem lesz lehetősége, hanem az egyik ember a másiknak. A társadalmak is darabokra hullanak majd, összetöri őket a tótágast álló világ, ezért
tegnapi és mai vitáink túlnyomó többsége értelmetlen és értelmezhetetlen már, csak az marad, hogy az egyik ember a másikhoz odamehet még,
odafigyelhetnek egymásra, szerethetik egymást egy-egy ideiglenes és képletes sarokban, házikóban, kunyhóban vagy barlangban. Kevésnek tűnhet ez, ám valójában kénytelenek leszünk olyan kapcsolatokat kiépíteni, amikre a modern ember voltaképp csak vágyott. Most majd a kényszer, a rémület ráveszi. Paradoxon ez is.
A globális felmelegedés utáni összeomlás órája
A legsötétebb órák hozzák el majd békét és boldogságot. De nem olyan “nagyban”, ahogy szerettük volna.
Rá kell majd döbbennünk, hogy semmit sem ér százezer virtuális ismerős, de az, aki ott van velünk, aki épp ránk néz, aki épp velünk együtt figyeli, hogyan omlik össze egy ismerős világ, ő fontos, ő a legfontosabb, ő az élet ajándéka. Hiszek abban, hogy ezek a jövőben megerősödő – a jelen Facebook-társadalmához képest mikroszkopikus – ember-ember viszonyok feloldhatják azt a paradoxont, hogy az összekapaszkodók épp minden idők legdurvább összeomlását nézik végig.
Hiszek benne, hogy két ember, három ember, négy ember, együtt, önmagukban, egymásra hangoltságukban, egymásra utaltságukban, szépen összehangolt félelmükben képesek lesznek megtalálni azt egymásban és önmagukban, ami annak idején az emberből, a társadalmakból, a nagy krach elkerüléséhez kellett volna.
Sok szeretettel kívánja nektek a legjobbakat Centauri
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több publicisztika
Elgondolkodtam megint.
(Nem egyszer előfordult ez már egy-egy Centauri esszé olvasása alatt, -után.) Rájöttem, hogy akikre a leghamarabb számíthatok, azok nincsenek is fent a fb-on. 🙂
Én azt kívánom, hogy amikor kell, mindenki mellett álljon legalább egy olyan ember, akivel összekapaszkodhat!
Én szintén! Úgy legyen.
Teremtettél magatoknak egy csodálatos zugolyt, Cen’, ahol van ok reményre, egy élhető világra.
Részben (talán) egy ilyen birtok tényleg adhat menedéket, de azt is látni kell, hogy amikor a bioszféra “összeomlik”, azt az ilyen helyek is erősen megsínylik. Egy tartós aszály ellen, elviselhetetlen hőhullámok ellen – egy határon túl – mi sem tudunk védekezni.
De hiszen ez mindig is így volt! Az összekapaszkodók tartották/tartják össze a világot! Legalábbis az enyémet, amióta az eszemet tudom. Elsősorban a család. Aztán egy-két barát. Nem több. Nekem szerencsém volt, szerencsém van. És mindent megteszek, hogy ezt továbbadjam! Meg azért is, hogy hátha….nincs még teljesen veszve minden!
Igen, de azt hiszem az “Y” meg az egészen fiatal generációk már eléggé atomizáltak. Nem biztos, hogy nekik ez megvan még. Már a harmincasok között is sokan élnek egyedül. Nem véletlen, hogy 10 éve még ismeretlen volt az a fogalom, hogy szingli.
Hát, igen. Bár a szingliséget inkább a házastársi viszony bármilyen okból való mellőzésére értik, attól, hogy valaki egyedül él, szingliként, támogató családja még lehet. De igazad van, már az én korosztályomban is ritkaságszámba megy egy olyan összetartó, szoros családi kör, mint a mienk. Hálás is vagyok érte!
Kedves Judit! Én is a család összetartó erejében hiszek. Annak ellenére, hogy a generációk során egyre bővülő a kör, egyre többféle szereplővel, életstílusal, gondolatvilággal, nézetkülönbséggel, meg lehet, meg kell találni toleranciával, egymás tiszteletben tartásával egy olyan összetartozást erősítő kapcsolódási pontot – Cen’ szavaival élve – “ember-ember viszonyt “-amelyben bármilyen helyzetben számíthatnak egymásra. Valóban ezt megvalósítani egyre nehezebb, és talán a középső generációra hárul a legnagyobb feladat, hogy felfelé és lefelé egyaránt megteremtse, egyengesse egy ilyen összhang létrejöttét.