Greta Thunberg és a Centauri-szindróma
KLÍMABETEGSÉGEM RÖVID TÖRTÉNETE ÉS DIAGNÓZISA
Ez gyógyulásom egyetlen esélye. De attól tartok, hogy végső soron gyógyíthatatlan maradok. Nekem ezzel a szindrómával kell együtt élnem.
Ma, 2024.04.22-én ne csak a Földről emlékezzünk meg (hisz nálunk például a birtokon az év minden áldott napja a Föld napja!), hanem arról is, hogy eljutottunk ide:
már Föld napján sem hallunk Greta Thunbergről.
Eltelt pár év. Greta egy ideje bevallottan visszavonult, sőt maga mondta, hogy annak, amit csinált, nem volt sok értelme. Nem mintha ez önkritika lett volna, jóval inkább mások kárhoztatása.
Talán eltelt már annyi idő, talán már láttunk annyit Greta “munkásságából”, tevékenységének hatásaiból is, hogy érdemes visszatekinteni, esetleg hidegebb fejjel megítélni, hogy a Föld és a magunk védelmében melyik a lehetséges és üdvös, és melyik a kudarcos és kontraproduktiv út.
Elsőként talán érdemes megnézni, hogy az archivált régi oldalon mit írtam fél évvel Greta Thunberg berobbanás után. Lassan tényleg fel kell tenni a kérdést:
Greta javított-e annyit, mint amennyit rontott a helyzetünkön?
2019.10.04
2019.10.04. Talán feltűnt, hogy klímaügyben hallgatok. Legalábbis ahhoz képest, hogy korábban – mikor még nem volt ez divatos és kötelező téma – rendszeresen írtam róla. Ennek legfőbb vagy talán egyetlen oka, hogy beteg vagyok. Klímabeteg én is. Csak másként, mint a klímabetegek általában.
Ma is egyre szaporodnak azok a cikkek,
melyek a klímaváltozás okozta szorongásról írnak. Állítólag ez egy új pszichés, mentális baj, s oly gyorsan terjed, mint a vérzéses lázak. Most egy hasonló, de merőben új mentális betegséget szeretnék elsőként, önmagamon diagnosztizálni. Igyekszem higgadtan, racionálisan megtenni ezt, mint jó diagnoszta, de a feladat nem könnyű, mivel betegségem legmarkánsabb és legnehezebben kezelhető tünete a düh.
Legalábbis azt hiszem. Ezzel küzdök napi szinten legalább fél éve. És ez nem a Greta Thunberg-szindróma, vagyis nem azokra irányul, akik „tönkre teszik a Földet és kiirtanak bennünket”. Azon én már rég átestem.
Ha volna a szakterületnek neves orvosa, bekopogtathatnék azzal nyugodtan: „Doktor úr, én egy igazán érdekes eset vagyok. Én nem a jelen, hanem a jövő betegségét hordozom. Én már nem az eredeti kór, hanem a szövődmény vagyok, a poszt-Greta-szindrómás állapot.”
Legfeljebb ennyi volna a vigaszom: kivételes a bajom.
Amikor még senki sem tüntetett,
amikor még nem alakult ki az új tömegbetegség, a klíma-szorongás sem, én már írtam arról, hogy mire kell számítani és mi lehet a „kiút” („Nagyon szeretjük majd egymást összehangolt félelmünkben”).
Már 2018 nyarán írtam arról a korszakhatárról, amit akkor átléptünk (ITT). Aztán ugyanez a felismerés megszületett a tömegmédiában is, legalábbis annyiban, hogy felismerték – amit egyébként évtizedekkel ezelőtt is felismerhettek volna –, hogy ultranagy a gáz.
Ezt követően látványosan csökkent a klímaszkeptikusok száma. Ekkor még egészséges, sőt, valamelyest elégedett voltam. Többé-kevésbé. Végtére is – még ha megkésve is – megértettünk valamit, legalábbis úgy tűnt pár hétig.
Azt mindig is tudtam, hogy képtelenek leszünk jól reagálni, hisz ez nem adekvát inger az ember számára. Mikor azzal szembesül, hogy egész történelme során porszem volt csak, mindvégig egy hatalmas rendszer része, egy olyan rendszeré, ami bármikor lecsaphat rá, és karrierjét bármikor derékba törheti. Számos forgatókönyvvel számoltam, de az közös vonás volt bennük, hogy lesz valamiféle kitörési kísérlet.
Amit aztán elhibázunk.
És miután ez megtörténik, köröttünk a rendszer látványosan összeomlik, és vele összeomlanak a mi rendszereink is, miután elbukjuk a globális kihívást, az egyes emberben, lokálisan születik meg a felismerés, hogy mivel a nagy krachhal nem tudtunk mit kezdeni, nem marad más, mint összekapaszkodni azokkal, akik a közelünkben élnek, akik fontosak nekünk, akiket szeretünk. Gondoltam, ez történik majd valamikor a nem is oly távoli jövőben.
Barátságok, szerelmek, családok, kicsi közösségek tartják fenn az embert a káosz kellős közepén majd. Egy darabig.
De nem ez történik. Naiv voltam.
Pár hét volt csak a megvilágosodás.
És teljesen elmaradt a kiugrási kísérlet. Ez az én betegségem gócpontja. Ettől vagyok kezelhetetlenül dühös legalább fél éve. Ez az én gyilkos kórom.
Mi is történt a megvilágosodás utáni pár hétben?
Pontosan ugyanaz, mint máskor.
A megvilágosodás „másnapján” többen is felismerték, hogy ez a helyzet valójában – számukra biztosan – politikai tőke. Ugródeszka. Az EU-s választások előtt ez már teljesen nyilvánvaló volt, cikkek sora született arról (főként a külföldi sajtóban), hogyan kell a klímaügyben megvilágosodott szavazótábort zsebre tenni. Például: kitört a versengés a szavazókért a német liberális és zöld pártok között, ennek eredményeként az egész diskurzus félelmetesen eltorzult, „elvesztette párbeszéd jellegét”, és semmi perc alatt kiherélte a megvilágosodást.
A klímakérdést játszi könnyedséggel küzdőtérré tette, amint korábban minden más kérdést is.
Ebből aztán az is következett, mintegy ellenreakcióként, hogy míg pár hétre egészen alacsonyra zuhant a klímaszkeptikusok száma, a negatív fordulat után (mely valójában nem is fordulat, mint inkább ugyanannak a gyalázatos működésimódnak a folytatása) a klímaszkeptikusok száma ismét növekedett. Ma már talán többen is lehetnek, mint a megvilágosodás előtt. Gyönge kezdés után erősen visszaestünk.
Erre nem számítottam.
Ez akkora pofon volt nekem, hogy a fal adta a másikat. Ép ésszel felfoghatatlan – épp ezért el is vesztem a fejem naponta. Ezzel úszik el minden esély. Ezen a problémán dolgozok hónapok óta (részleteket hoztam már a készülő esszékből), de egyszerűen lehetetlen naprakészen nyomon követni ezt a mélyrepülést. Egyrészt túl sok, másrészt ebből egy kevés is megbetegítő. Én vagyok rá a még élő példa.
Komolyan gondoljuk, hogy az a megoldás, ha Greta gyilkos tekintettel néz Trumpra, Obamának meg ad egy pacsit? Ez lesz a jó megoldás ebben a helyzetben, hogy lesznek megint jók és rosszak (klímajók és klímarosszak – ha már egyszer ezerrel folyik a klíma-szómágia is)? Ó, ha az újzöldek látnák, hogy én ilyenkor hogyan nézek! Hamar rájönnének, hogy Greta nézése szívmelengető az én klímanézésemhez képest.
Az lesz a megoldás,
hogy lesz valaki helyettünk – Greta –, aki majd jól beolvas? Értem én, hogy ez kényelmes. Ma hallom, hogy Kanadában több tízezer tinédzser írt alá petíciót, miszerint, ha nem lesz változás a klímapolitikában, akkor nem szülnek gyermeket. Meg se keresem a forrást. Nem engedi a betegségem. Veszélyes rám nézvést ez a hír is. Úgyis tudom, bárhol találnék rá, ugyanazt látnám, amit eddig:
mindez, a mozgalom vagy hír, mások kezében eszköz csupán, és semmi köze a józan megfontoláshoz.
Szinte látom,
ahogy azok, akik a legtöbbet tehetnék klímaügyben, miként rezzennek össze a kanadai petíció hallatán. Látom, hogyan gyöngyözik a világpolitika legbefolyásosabb figuráinak gondterhelt homloka; látom, hogyan szarja össze magát a legnagyobb klímaszkeptikus is; látom magam előtt, egészen élesen, amint a legnagyobb vállalatok tulajdonosai értekezleteket hívnak össze az éjszaka közepén, és kigombolt inggel, megbicsakló hangon kérdezik a főrészvényeseket: „Úristen, mit tegyünk most?”
Látom, élesen, egészen közelről, amint nagyvállalatok vezetői a nyakkendőjükön ideges mozdulattal lazítanak, majd feltépik az ablakot, s levegő után kapkodnak.
Látom, hogy mától a világ valamennyi titkos tanácskozásán az lesz az első kérdés:
„És szültek ma már a kanadaiak?”
Látom, amint titkosszolgálatok napi jelentésének első oldalán a legfőbb kérdés mától: hajlandó-e szülni-konspirálni valamelyik kanadai tini.
Gyógyulni szeretnék. Szabadulni ezektől a képektől. Szabadulni ezektől a hírektől. Nem akarom ezt látni. Vagy látni akarok valakit, aki összeterel több tíz és száz millió csöndes embert, akik nem néznek csúnyán senkire, nem pacsiznak senkivel, urambocsá szülni, iskolába járni, dolgozni is hajlandók, de ami igazán fontos, hajlandók célzott, valódi ütéseket bevinni. Számolni.
Elfogadni,
hogy itt számokról van szó, de már nem a klímaváltozás látványos számairól. A profitról. Látni szeretném azt a tömeget, melyben tudatosul ez a rém egyszerű egyszeregy, és azt mondja: A fogyasztás bojkottálásával megkasztunk vállalatokat, megakasztjuk a gazdaságot, ha nem teljesítik a követelésünket. Szeretném azt a tömeget látni, amely kiszámolja, meddig kell mindenhová gyalog járnia, hogy ezzel megnyirbálja az olajvállalatok bevételeit.
Szeretném látni azt a tömeget, mely hajlandó csöndben leülni egy mező közepén, s addig ülni ott, míg akkora kárt nem okoz a saját kormányának, hogy az fásítási kommandókkal millió és millió fát ültet el napokon belül.
Ez gyógyulásom egyetlen esélye.
De attól tartok, hogy végső soron gyógyíthatatlan maradok. Nekem ezzel a szindrómával kell együtt élnem. Igyekszem kihozni ebből a legjobbat, igyekszem elviselni méltósággal, ami ugye kurva nehéz, mivel épp a düh a tünet, az meg nem igazán kompatibilis a méltósággal, de mindegy is, próbálkozom. Nem panaszkodom. Együtt élek vele, és kész.
Végtére is a Föld is együtt él velünk. Jó ideje. S egy darabig még.
Mit gondolsz? Segített nekünk Greta?
Légy oly kedves, oszd meg ezt másokkal is, hátha egyszer meggyógyulunk mégis
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Borítókép: Centauri
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több publicisztika
Átmenetileg, ideig-óráig a covid járvány segített, de gyorsan visszakúszott a világ és vezérei az eredeti állapotába, hogy újult erővel folytassa ott, ahol 2019-ben abbahagyta. 😡😡😡
Cen’, te mindent megteszel! Nem tudom, hogy elég lesz-e a Föld ideje, hogy a változást kivárja, de azt gondolom, az emberek “klímaérzékenyítése” csak az egyénekől, az olvasóidtól indulhat ki, “alulról’ terjesztve, “fölülről” nem megy. Csak a megélésen, saját meggyőződésen alapulva. És ez az, amit neked köszönhetünk! Erre gondoltam az előző hozzászólásban is! Csak a jó példa tudja elhinteni a magot, amiből kinőhet egyszer a kritikus tömeg. Remélem, megérjük! Ami tőlem telik, azt megteszem.
Kedves Ibolya, és Judit, ez a nemrégiben írt cikk fontos adalék lehet ahhoz, hogy ne csüggedjen senki – szerintem tényleg nincs rá ok, de az fontos, hogy tisztán lássunk és éberek maradjunk.
https://centauriweb.hu/miert-jogos-meg-mindig-a-remeny/
Kedves Cen- nagyszerű írás. Hiszek a cselekvő emberben aki csendben fát ültet, élőhelyet alakít a dumálás , rémisztgetés és az anarchista megmozdulások helyett.
Eszembe jutott Woodstock, meg a Hair film, meg a kommunák stb., -szóval az nem baj, ha az ifjúság lázad és tükröt tart valamiről ami már nem jó. Szóval néha lehet nincs más eszköz mint amit Gréta is bedobott – aztán lehet utána megevett egy undorító hamburgert:-))) Szóval akkor mi a jó eszköz globális szinten? Ki hiteles abban, mit kell csinálni és hogyan. Én a tudósokra, a kutatásokra szavazok és arra, hogy csináljanak helyet maguknak ott hol a források vannak bármilyen érdemi változtatásra. S valóban kicsiben a saját életterünkben kell máshogy , jobban mint eddig.