Mit üzen nekünk a titokzatos madárének megfejtése?
Madarakról mindenkinek | Fotó: Centauri
“A felvételek tanúsága szerint a madárdal valódi zene! Nem zeneszerű hangicsálás, hanem zene a szó legszorosabb, s legklasszikusabb értelmében”
Sokak számára a madárdal önmagában is megnyugvást hoz, de vajon tudjuk-e, hogy miért? Csak arról lenne szó, hogy a madárdal idilli környezetet idéz fel bennünk? Korántsem. Amikor madárdalt hallunk, legyünk bármilyen madárszeretők és madárértők, valójában nem tudjuk, mi történik.
A madárének vizsgálata nemcsak merőben új tudást ad a madárvilág szépségéről és összetettségéről, hanem az emberi működés kritikája is.
Általában is elmondható, hogy a forradalmi felfedezések jelentős része evidenciákat fedez fel és tár elénk, s a felfedezés pillanatában nem is értjük, miért nem jöttünk rá erre korábban. Az is jellemző, hogy gyakran
nagy erejű felfedezések is homályba veszhetnek,
ha nem vonjuk le belőlük a megfelelő következtetéseket. Ahogy az a madárdal tudományos igényű vizsgálatával történt.
Szerettetek volna egy megdönthetetlen érvet amellett, hogy az állati intelligencia jóval magasabb rendű, mint amilyennek az emberek és a tudomány általában tartja? Ha igen, akkor itt van a bizonyíték.
A mára elfeledett zene- és madárdal-kutató, Kodály Zoltán tanítványa, Szőke Péter volt az első a világon, aki egy zenetudós alaposságával vette górcső alá a madarak énekét. Eredményeit 1987-ben publikálta az „Ismeretlen madárzene” című kötetben. Első nekifutásra semmi rendkívüli nincs ebben a kutatásban, hisz addig is madárénekről, madárdalról beszéltünk, vagyis érzékeltük, hogy a madarak kommunikációja az emberi fül számára gyakran tűnik zenének, de hogy ennek bármi köze lehet ahhoz, amit például a Harmadik típusú találkozások című filmben láttunk,
s hogy e kommunikáció tudatossága meghaladja minden elképzelésünket, senki sem gondolta.
Kézenfekvő, hogy megannyi zenetudós, zeneszerző közül valaki egyszer csak lekottázza a madárénekeket, ez valami okból 1987-ig mégsem történt meg. Megdöbbentő, de az erre irányuló inspiráció évszázadokig elkerülte az embert, míg nem egy tihanyi nyaraláson,
Szőke Péter
és (szintén zeneértő) felesége egy fekete rigó (Turdus merula) szokatlanul szép énekére ébredt. A rigó dalát azon nyomban papírra vetették.
Ez indította el azt a lavinát, aminek aztán el kellett volna söpörni a madarakról addig alkotott teóriákat – s új, fontos adalék lehetett volna ahhoz is, hogy bemérjük: az ember mennyire félrepozicionálja magát a bioszféra rendszerében.
Következő lépésként Szőke Péter madárdalok százait vette fel, nemcsak Európában, hanem a világ más tájain is, s azokat lekottázta. Hamar rájött, hogy ezeket a dalokat le kell lassítani ahhoz, hogy tisztán hallhatóvá, rögzíthetővé váljanak.
Ez a rém egyszerű metódus megdöbbentő eredményt hozott.
Voltam abban a szerencsés helyzetben, hogy a könyv és a hanglemez 1987-es kiadását – még gyerekfejjel – megkaptam karácsonyra. Vagyis több évtizede éve már, hogy először hallottam ezeket a dallamokat, de ma is lúdbőrös leszek, ha felteszem a kérdést:
hogyan fordulhatott elő, hogy korábban senki sem lassította le ezeket a madárdalokat? Hisz annyira kézenfekvő!
A felvételek tanúsága szerint a madárdal valódi zene! Nem zeneszerű hangicsálás, hanem zene a szó legszorosabb, s legklasszikusabb értelmében. Még az éneklésben kevésbé jeleskedő fajok is képesek egészen tiszta zenei hangközöket tartani, sőt az oktávváltás is bevett gyakorlat. A dallamok megdöbbentő mértékben az általunk is ismert és használt zenei alapegységekre épülnek. Így már talán nem is annyira meglepő, hogy lassításban valódi zenének tűnnek. Ám jó pár kiválóan éneklő madárnál ennél is többről van szó. Az ember zenéje, a mi zenénk köszön vissza ezekről a felvételekről.
A legdurvább az Észak-Amerikában élő remeterigó éneke.
Ez a madár nagyon hasonlít a mi énekes rigónkhoz. Ha Kanadában barangolva halljuk őt, akkor voltaképp csak egy vékonyka „cincirit” hallunk, ami annak ellenére sem tűnik zenének, hogy a rigók köztudottan a legszebben éneklő madarak közé tartoznak.
Ám ha lassítani kezdjük a remeterigó énekét, döbbenetes részletek bontakoznak ki.
Hallgassatok bele! Ezen a felvételen több lépcsőben 36-szoros lassítást hallhatunk. Mivel a lassítás a háttérzajokat is felerősíti, ezután kitisztítják a felvételt, majd ismét gyorsítani kezdik, egészen az eredeti sebességre. Hallani fogjátok, hogy az elképesztő dallam – amely kísérteties mása a népdalainknak – visszagyorsítva megint csak egy értékelhetetlen „cincirivé” válik.
De nem kell Észak-Amerikáig mennünk, hogy ennyire szívhez szóló dallamra leljünk a vadonban. Magyarországon is él – bár viszonylag kevés helyen –
az erdei pacsirta (Lullula arborea),
elsősorban irtásokon, kopár hegyoldalakban, felhagyott kőbányák környékén. A Balaton-felvidék bizonyos részein egészen gyakori, igaz, állománya évenként erősen ingadozó lehet. Abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy 7 éve egy pár tőlem nem messze is költött, s így naponta hallhattam az énekét. Azt az éneket, ami egyébként nem igazán „látványos”, nemcsak a rigók vagy poszáták énekéhez, de a rokon mezei pacsirta (Alauda arvensis) énekéhez képest sem.
Na de ha lelassítjuk! Egy megindítóan szép melódiát kapunk:
A fenti felvételek után, talán nem kell magyarázni a döbbenetemet. A lelkesedésemet. Hamar kaptam visszaigazolás arról, amit gyermekkorom óta érzek: a madarak világa egészen rendkívüli, és sokatmondó a számunkra.
1987 óta nemcsak érzem ezt, hanem tudom is.
És ez eszement nagy különbség. De rögtön felvetődik két kérdés. Az egyik arra vonatkozik, miért nem írtam erről eddig?
Ez lényegtelennek tűnhet, annyiban mégis fontos, hogy a válasz az emberi magatartás kódolt korlátoltságáig vezet vissza.
Ugyanis rettentő fontos lenne a madárzene felfedezését megfelelő súllyal kezelni,
nem szabad megállni a csodálatnál,
vagy ahogy párszor láttam: nem elég sírva fakadni a remeterigó énekétől (valóban láttam több esetben embereket, akik sírva fakadtak). Ezt nem elég érezni! Tudnunk kell. Tudni kell, hogy végső soron mit jelent ez. S hogy ez mennyire nehéz ügy, jól mutatja Szőke Péter munkássága, s az, ahogy más zenetudósok, kutatók reagáltak a madárzene felfedezésére-feltérképezésére.
Amilyen lenyűgöző egy remeterigó dallamvilága, éppoly lesújtó az a korlátoltság, az a kapaszkodás az indokolatlan gőgbe, amelyre egy civilizációt alapoztunk. Talán azért is kapaszkodik a modern ember a saját, újkori mítoszaiba, mert nagyon is tisztán érzi: alapjaiban kérdőjelezhető meg a léte. Legalábbis a létállapota.
A madárénekek lassított vizsgálata abba az irányba mutatott – egyértelműen –, hogy a madarak jóval intelligensebbek, mint korábban hittük, ráadásul érzékeny ponton talált el minket.
Énekük művészetnek tűnik.
Az ember felsőbbrendűsége mellett érvelők egyebek mellett épp a művészetre hivatkoznak előszeretettel. Ez volna az egyik, ami radikálisan hiányzik az állatvilágból. A művészeten belül is kitüntetett, igen rangos helyet foglal el a zene, ami távolról nézve valóban páratlannak tűnik. Szőke Péter után viszont már nem annyira.
A legalapvetőbb kérdésekig el sem jutottak még – talán Szőke Péter maga sem –, amikor máris megjelent a szkeptikusok hada. Arra alapozva, hogy Szőke Péter maga is a zene három szintjét különbözteti meg – úgy mint
- az élettelen környezet hangjait,
- az élővilág hangjait (azon belül elsőrangúan a madarak énekét),
- s végül az emberi zenét
–, a szkeptikusok arra tettek kísérletet, hogy a két első kategóriát valamiként összemossák.
A felvételek után arról nem lehetett vitát nyitni, hogy a madárének sok esetben pontos mása az emberi zenének.
Egyetlen ponton lehetett a madárzenét visszatuszkolni abba az eszmerendbe, ahol az emberi zene az értelem és a művészet csúcsa, egyedüli képviselője.
Ez pedig a tudatosság kérdése.
A szkeptikusok azt állították, hogy bár sok madár lenyűgöző dallamokat énekel, erről mit sem tud. Ahhoz hasonlóan, amint néha élettelen tárgyak is dallamok kiadására képesek. Ezt bizonyítandó ajtónyikorgások százait vették fel és lassították le, míg nem találtak egy olyat is, mely valóban dallamot nyikorgott. Lám! – mondták, épp ez történik a madárvilágban is.
Nem állítottak kevesebbet, minthogy a madarak ajtóként nyikorognak.
Elvileg ez akár igaz is lehetett volna. Ez ugyanaz a máig makacsul élő elképzelés, ami az emberen kívüli élőlényeket biomechanizmusoknak fogja fel – annak ellenére, hogy erre voltaképp semmiféle bizonyíték nem áll rendelkezésre. Azok a kutatások, melyek biomechanizmusokat tárnak fel – nagyon helyesen – igazak az emberre is. Lásd Pavlovi-reflex! Épp ezt használja ki többek között a reklámipar, de a politika is.
Józan mérlegelés után tehát aligha mondható más, minthogy: vagy mindannyian biomechanizmusok vagyunk – a remeterigó, az ember és a giliszta is – vagy bármely élőlény esetében felbukkanhat a tudatosság valamilyen szintje.
A szkeptikusok érvelése logikus volt, s nehezen cáfolható.
Szőke Péter tenyésztett díszmadarak énekét is tanulmányozta, így a kanáriét is. Ez alkalmat adott arra, hogy dinamikus vizsgálatokat is végezzen. A legismertebb éneke miatt tartott faj a kanári, melyet gyakran kereszteztek más fajokkal, így például tengelicével is. Mindkét faj énekében sok a trilla, akár több száz is lehet egy dallamban,
vagyis akár 500 hangból is állhat egy dallam.
Ezt azonban nem érzékeljük, hisz a remeterigóhoz hasonlóan a kanári és a tengelic is hihetetlen tempóban énekel.
A kanárikat én is jól ismerem, kanárik százaival éltem együtt az évtizedek alatt, egy hím madaram még 2019-ben is volt, fel is vettem az énekét. Nem mennék bele most abba, hogy az én madaram kivételes tehetség volt, de ahogy emberek között is vannak kiemelkedő talentumok, úgy a madaraknál is. Efféle talentum volt Szőke Péterék alaposan vizsgált hibridje is.
Felvették a madár több száz hangból felfűzött énekét, lelassították, majd egy hangot megváltoztattak. A módosított dallamot visszagyorsították az eredeti tempóra, s bejátszották a madárnak.
Tudni kell, hogy az énekesmadarak más madarak énekére szinte azonnal énekkel felelnek – ahogy ebben az esetben is. A „választ” szintén felvették, és lelassították, s legnagyobb elképedésükre a lassításban ott volt a módosítás is. Mintha a madár azt üzenné:
„Azt hittétek, hogy nem veszem észre?”
A szkeptikusok valóban azt hitték. A madárzene tudatosságának „hívei” pedig végre azt üzenhették a szkeptikusoknak: „Köszönjük az „éneklő ajtóról” készült felvételeket, de most keressenek olyan ajtót, ami a változtatásokat is visszaénekli! „
Válasz azóta sem érkezett.
Örülhetünk, felhőtlenül, akár kárörvendően is, hisz nagyot koppantak a szkeptikusok – írom ezt annak ellenére, hogy én eredendően az vagyok (írtam erről ITT korábban). Továbbra is gyönyörködhetünk, és úszhatunk a döbbenetben a lassított felvételeket hallgatva, de vajon mit jelent ez az emberre, a civilizációnkra nézve? Ez az igazán fogas kérdés.
Az emberi művészetet, azon belül a zenét egészen eddig a saját innovációnk eredményének tekintettük. Csakhogy az erdei pacsirta vagy a remeterigó már akkor a dallamainkkal dolgozott, mikor mi még a fáról sem jöttünk le.
Felvetődik tehát a kérdés: mi volt előbb? A zene vagy az ember. Pontosabban fel sem vetődhet már igazán, hisz a zene – abban a formában, ahogyan ismerjük, abban a formában, ahogy a magunkénak tekintettük – jóval korábban jött létre.
Sokkal valószínűbb, hogy kész zenei formákba és dallamvilágba fejlődtünk bele, amit aztán utánoztunk. Épp a madárvilágot – tágabb értelemben az állatvilágot – „vádoljuk” utánzással olyan esetekben, amikor emberi magatartásminták bukkannak fel náluk.
Mi van, ha épp fordított a helyzet?
Ha az ember az, aki utánoz? Mi van, ha az ember nem is olyan innovatív?
Ha alaposabban nézünk körbe az ember és a természet világában, úgy találjuk majd, hogy igen nehéz olyasmit találni, amit az ember alkotott meg, s aminek ne lett volna sehol a természetben mintája. Ez messzire vezet, ezért most csak egyetlen kézen fekvő példát hadd hozzak ide. Nyilvánvaló, hogy a repülés is természeti minta. Az első kísérletek nem véletlenül imitáltak madárszárnyat.
De vajon, ha az ember nem lát maga körül repkedő lényeket, eszébe jutott volna-e valaha, akár csak egyszer is, hogy repülhetne? Bármilyen okos faj is, nagy valószínűséggel nem.
A madárzene, és általában a természeti világ alapos tanulmányozása mára el kellett volna vezessen minket oda, hogy szakítunk modern-posztmodern dogmáinkkal.
Az olyan szakállas mondásokra gondolok, mint amilyen „a tudomány megold mindent” tézise. Vagy annak mítosza, hogy tudjuk kivel állunk szemben, legyen vizsgálatunk tárgya egy moha vagy egy poszáta. Épp a madárzene világít rá, mennyire kevéssé tudjuk.
S ha egyszer nem tudjuk azt sem, pontosan kicsoda-micsoda egy mamutfenyő, egy zebra vagy medúza, akkor honnan vesszük a bátorságot, hogy az irányításunk alá vonjunk egy egész bolygót?
Éljetek hát abban a tudatban, hogy a minket körülvevő élőlényeket valójában alig ismerjük – s ennek örüljetek. A feladat valójában nem a leigázás, hanem a megismerés; továbbra is, sőt, minden korábbinál jobban.
Végül hallgassátok meg ismét a remeterigó énekét, de ezúttal egy operaénekes előadásában.
És hadd kérjelek titeteket arra, hogy osszátok meg ezt az írást, ahol csak lehet. Ritkán kérek ilyesmit ennyire nyomatékosan, de most talán érthető.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több madár
Kedves Cen, az utolsó videó a cikkben nem elérhető.
Fantasztikusak a felvételek- mekkora ötlet!
A törzsfejlődés lenyomata az emberben, ha érti a madarak énekét, nagyszerű adomány a természettől. Ha van az emberben transgenerációs mintázat akkor kell, hogy legyenek lenyomatok a törzsfejlődéből is. Mennyi jó szó van erre vonatkozóan is- füttyös , trillázó, huhogó, szajkózó, károgó, kelepelő, stb típusú emberek:-))))
Én úgy hallom, hogy a remeterigó énekét az első videóban valamilyen hangszeren játsszák le, és azt gyorsítják fel. (Lehet hallani, amikor lélegzetet vesz, aki játszik.)
De az ének az operaénekes előadásában is gyönyörű!! 🙂
Fölöttébb érdekes a cikk!
Eszembe jutott most az a videód, amelyikben a fülemülével társalogsz éjjel. 🙂