Miért tarol le az ember mindent? | A félelem esztétikája
Sokan gyűlölik, a lélek gyilkosának érzik a monoton munkákat, de én ezekben mindig megtaláltam a magam lehetőségeit. Épp a monoton munkák adják meg leghamarabb azt az esélyt, hogy míg elvégezzük a melót, fejben egészen másutt járjunk, s egészen más dolgokról lamentáljunk. Bonyolult, a monotonitást, a gépiességet nélkülöző munkák ezt a lehetőséget jóval nehezebben adják meg. Ennyit bevezetésként, s adalékként arról, hogy szénarakás közben – amikor még szép és meleg időjárás volt – újfent feltettem magamnak a kérdést:
Mi oka lehet annak, hogy a Homo sapiens még 2024-ben is egy pusztító turbó barbár.
Amikor a birtokon dolgozom, amikor rakom a boglyát vagy fotózok és filmezek, újra és újra felidéződik bennem, hogy itt, „lent” a vidéken mennyire lehetetlen elmagyarázni, miért van szükség teszem azt egy bokorsorra. Mindig is megvetettem azokat, akik a vidékről megvetéssel beszéltek (tankönyvi példa ez a paradoxonra, s arra, hogy sokszor él a lélek is paradoxonban), de az infarktusom óta sajnos bennem is kialakult a vidék egyfajta megvetése.
Legalábbis szorongással és enyhe undorral gondolok rá, hogy itt sokaknak abszolút lehetetlen megmagyarázni: miért nem kell mindig mindent „letarolni a francba”.
Szorongató érzés nemcsak tudni, hanem látni is már, hogy a birtok lassan egy sziget lesz, s körös körül a pusztítás nyomai övezik. És ez megy mindenütt, a Tiszától a szlovén határig. Sokfelé láttam ezt. Ahogy küldik a bokorsorokat a biomassza erőművekbe. Ahogy frissen vásárolt területeken – legyen szó cégről vagy magánszemélyekről – az első a fák kivágása. A bokrosok megszüntetése. A tarra pucolás. Mintha mindent csakis egy sivatag alapjáról lehetne elkezdeni.
Dühvel és szorongással
gondolok arra, hogy Greta Thunberg mennyit rontott a párbeszéd lehetőségén, s főként vidéken. Mennyit pusztított abból a lehetőségből, hogy különböző generációk generális kérdésekben egyet érthessenek, de legalábbis beszélhessenek, vagy kezdjenek beszélni. Felmérhetetlen kárt okozott Greta Thunberg, s olyan kárt, amit azonnal, már az első pillanatban megjósolhattunk – amint jósoltam is rögtön.
De legyen mindez bármennyire is elkeserítő, legyek bármilyen dühös Greta Thunbergre és az őt egekbe hájpolókra, alakuljon ki bennem épp az, amit magam is utálattal emlegettem, vagyis a vidék primitív, leegyszerűsítő és általánosításokon alapuló megvetése, legyen ez a megvetés épp csak akkora, dekára ugyanannyi, ami ugyanakkor a városiaknak is kijár, mégis, valamiként törekedni kell(ene) rá, hogy mindebből valamiféle megértés is szülessék.
Ha egymás megértése nem is. Legalább a dolgok valamilyen alapszintű átlátása. Mintegy sovány tanulságként, ha már egyszer nem sikerült egymást ezer év alatt sem megszeretnünk.
Végtére is, ha valamit megtanított a bioszféra, ha valamit tanít naponta, és azon belül óránként, és minden egyes percben, amikor élet van a Földön, akkor az nem más, minthogy
semmi sincs ok nélkül.
Legsúlyosabb tévedéseink és bűneink forrása gyakran épp az, hogy nem vagyunk hajlandók megadni azt a lehetőséget, hogy ne csak a végterméket lássuk, hanem az odavezető utat is.
Rakom az új boglyát, perzsel a nap, örülök, hogy mennyivel erősebb vagyok az infarktus után egy évvel, s halkan jegyzem meg, a második körös diéta is jobban megy 2024-ben, mint ahogyan ment 2023-ban, és sok más efféle apróságnak örülök, mint a fecskéknek az égen, a gébicsnek az Angolkert szélében, amikor ismét megállok egy pillanatra, ránézek a bokorsorra, ami ott zöldellik, amiben most is ott nyüzsög legalább 100-150 madár, ránézek arra bokorsorra, amit majdnem eldózeroltak, arra a bokorsorra, ami miatt 2023. húsvétja előtt szó szerint meghaltam, ami miatt – akár egy radikális zöld, ölni is tudtam volna – és felteszem a kérdést:
Mégis mi a valódi oka, az eredője annak, hogy az ember mindig mindent letarol.
2024-ben is!
Muszáj, hogy legyen ennek valami racionális, valami – ha tetszik – védhető, ökológiai, etológiai oka. A bioszférában általában mindennek van. A sirály csőrén van egy piros folt? Az sem véletlen. Ha egy piros folt a sirály csőrének végén sem véletlen, akkor miért lenne tökéletesen megmagyarázhatatlan és a semmiből kikeveredő az ember pusztítása?
Majdnem úgy fogalmaztam: oktalan pusztítása.
De épp ez a lényeg: alig-alig találunk oktalanságokat a bioszférában, sőt alig-alig találunk oktalan dolgokat a világegyetemben! Akkor miért épp az ember pusztítása himbálózna vagy ácsingózna tanácstalanul, semmiből sem érkezvén és semmire sem várván, csak úgy az oktalan nagy nihilben? Nincs ép eszű magyarázat, ami indokolná, hogyan lehet ez az emberi pusztítás indokolhatatlan!
S végül, a negyedik vagy ötödik boglya megrakásánál rádöbbenek, mi lehet az, ami szegény Homo sapienst most is irányítja.
Számos állat törekszik biztonságra.
Nem is! Helyesebben úgy kell fogalmazni: minden állat törekszik a biztonságra. Sőt, nem sokat tévedünk, ha elmegyünk odáig is, hogy bármely állatfaj – így az ember számára is – a legfontosabb a biztonság. Logikus. Mondhatnánk: az étel a legfontosabb.
De mire mész az étellel, a vízzel, bármivel, ha nincs biztonságod, és a következő pillanatban felfalnak?
A biztonság tehát prioritás. Ezt mindenki maga is érezheti a maga életében. Amíg biztonságunk sincs, étvágyunk se. Akit épp fenyegetnek, aki mögött épp lángol az erdő, aki épp egy vékony kötélen függ a szakadék fölött, nem éhezik meg, nem gondol a vesepecsenyével, csak arra gondol, hogy legyen már biztonságban.
Nem is oly régen az ember még zsákmányállat volt.
Nem is olyan régen még vadásztak rá. Nyálcsorgatva lestek rá az éhes fenevadak sűrűjéből. Nem is oly rég az ember nem ronthatott be felhőtlen örömmel egy ligetbe, mert könnyen lehet, hogy egy perccel később kardfogú tigris jött vele szembe. Nem dobhatta el minden motyóját megkönnyebbülve egy fullos, örökpanorámás cseppkőbarlang előcsarnokában, mert talán a következő másodpercben irgalmatlan nagy árny képében egy barlangi medve rongyolt ki a sztalagnitok félhomályból.
Szegény ember nem is oly rég még csak egy kissé elcseszett és alulfegyverzett majommutáns volt, akinek – túl az permanens rettegésen – csak egy választása maradt: folyton folyvást, élete minden rohadt kis pillanatában, minden helyzetben, minden élőhelyen a lehető legnagyobb biztonságra törekedni.
Például olyan helyeken verni táborhelyet, ahonnan belátni a környéket. A fa, ami kitakarja a mező egy részét: nem jó! Mögötte ott lapulhat, ott osonkodhatik bármi. A bokor ugyanezért nem jó. Hát még a bokorsor vagy bármiféle sűrűség! Például a magas fű. Na, abból aztán szinte garantáltan előugrik valami, ami átharapja a torkod és lemészárolja az összes tetves kölyködet.
Ma már, még ha magas is a fű,
nem ugrik ki belőle kardfogú tigris. Még ha el is takarja a kilátást egy bokor vagy fa, nem ront ki mögüle barlangi medve. Az ember félelme mégis ugyanaz maradt. Annak az időnek a félelme dolgozik benne ösztönösen mindmáig, amikor még ő volt ez erdő lúzere. Aki képtelen volt megküzdeni egy medvével vagy akit keresztbe nyelhetett le bármikor egy közepesen fejlett, kissé túlkoros tigris.
Azóta eltűnt a tigris, nem fenyeget medve, nincs szükség már arra, hogy ellássunk a lehető legmesszebbre, mégis: mindmáig a tágas panorámát kedveljük a legjobban, és mindmáig úgy érezzük, akkor biztonságos, akkor jó, akkor szép az udvar, ha rövid a fű, ha könnyen átlátható, ha annyira egyszerű, mint a tarra legelt szavanna.
Valójában, amikor azt mondjuk: akkor szép az árokpart, ha karban van tartva, vagyis, ha ki van pucolva, s ugyanígy egy udvar, egy mező, egy erdőszél, bármi – minden! – akkor szép, ha ki van tisztítva, ha le van egyszerűsítve, ha végletesen átlátható, a régi ösztön dolgozik, s bár már nem indokolt, maradunk a régi lúzerek. Amit szépnek gondolunk, amit esztétikának hiszünk, valójában csak a félelmeinkről szól.
Szép számunkra az, ami biztonságot nyújt.
Szép a hajnal, mert az éjszaka végét jelenti. Annak az éjszakának a végét, ami régen a legveszélyesebb időszak volt a számunkra, hisz nem láttunk át semmit a sötétben. Többségünk ma is fél a sötétben. De amikor végre felkel a nap, az a szép! Mert elhozza a biztonságot örökre megrettent, örök lúzerségben rekedt beteg lelkünknek. Mert azt üzeni: most már végre nem ronthatnak ránk, védtelenekre a sötét közepéből vagy széléből valahonnan. Ugyanezért szép az alkony is. Mert azt üzeni: most még biztonságban vagy! De ami aztán jön, az maga a borzalom. A sötétség. A kiszolgáltatottság. Ahogy borzalom a magas fű is, bármiféle takarás, bármi, ami mögött rajtunk kívül lehet bárki más is. Fű és sötét egyre megy. Bokor és éjszaka ugyanazon démon két arca.
Ősellenségünk a takarás. A takarás, ami mögött nem látjuk a ragadozókat. A takarás, ami lehet bokor, sziklafal, bokros, magas fű vagy az éjszaka.
Ezek szerint kétféle ember van.
Az, aki időben felfogja, ha körötte megváltoznak a körülmények, és valóban szabad és fejlődőképes, hisz amikor nincs már kardfogú tigris, nem görcsöl azon, hogy levágjon az udvarában minden takarást, ami a tigrist elrejtheti. Minek? Hisz tigris sincs!
Meg van a szerencsétlen, nehéz felfogású fajta, aki rendre és szépségre és tisztaságra való, szemlátomást oktalan és védhetetlen, de legalábbis merőben szubjektív hivatkozással letarol maga körül továbbra is mindent.
Az ember esztétikája egyáltalán nem az, aminek hinni szeretnénk. Nem egy új kategória. Nem olyasmi, ami csakis az ember sajátja, és ami például az állatvilágban nincs jelen. Amit esztétikának mondunk, valójában csak az állati félelem megnyilvánulása.
Ha visszatérünk a szép antik definíciójához: „Az a szép, ami érdek nélkül tetszik”, valójában meg kell állapítanunk, hogy szép nincs is, hisz nincs érdek nélküli tetszés. Ha tetszik még mindig a kopár udvar, a tágas kilátás? Valójában még mindig az életünket védjük, vagyis még mindig érdekünknek hisszük-érezzük, hogy ne legyenek a közelünkben fedezékek.
Az az ember, aki ebbe beleragadt – már csak pár milliárd emberről van szó – valójában irgalmatlan nagy lúzer. A körmét rágja, be van tojva, a lelke mélyén, a tudatalattijában ma is maga alá csinál, ha jön a sötét, de még akkor is, ha csak egy árnyékfoltot lát a lombok alatt. A lúzer hiszi azt, hogy még mindig mindent le kell tarolnia maga körül, ha biztonságban akar lenni. A beszari.
Az ő világlátásával, az ő téveszméjével szemben a valóság az, hogy a félelem esztétikáját már régen, de legalábbis újabban mindenképp le kellett volna már cserélni az együttműködés etikájára. Miután a bioszféra olyan szereplőit, mint amilyen a kardfogú tigris, már nem fenyeget minket, a rettegés és védekezés esztétikájától el kellene jutnunk odáig, hogy együttműködjünk a bioszférával, és legalább annyiban fenntartsuk, és hagyjuk élni, amennyiben a saját létünk alapját is a bioszféra adja.
Sokszor írtam már, hogy a Homo sapiens idővel széthasadhat két fajra.
Ma már azt is látjuk, hogy eredetileg sem egyetlen emberfaj volt, elég komoly keverés-kavarás folyt, míg a Homo sapiens státusza végleg meg nem szilárdult, s ne higgyük, hogy ez a státusz végleges. Soha egyik faj státusza sem volt az, a Homo sapiensé sem lesz (lehet) az.
Miután instabillá teszi az őt eltartó rendszert
(lásd klímaválság), evolúciós környezete is megváltozik, méghozzá oly radikálisan, hogy muszáj lesz ismét durva változásokon átesnie, s vélhetően ismét átjut egy evolúciós grádicson. Átlöki rajta a bioszféra. Úgy préseli át rajta a megsértett és meggyalázott ökoszisztéma, mint egy darab karajt a húsdarálón. Az ember önmaga hozza létre azt a helyzetet, azt az evolúciós húsdarálót, amin aztán a bioszféra szépen átpasszíroz mindannyiunkat. S végül a Homo sapiensek egy része annyira elkülönbözik a folyamat végén a törzsalaktól, hogy új fajjá avanzsál.
Legalábbis a populáció egy része.
Könnyen lehet, hogy a két elkülönülő populáció között a vízválasztó épp az lesz, hogy marad-e lúzer, vagy képes lesz megtanulni az együttműködés formáit. Talán épp az lesz a két fajjá hasadás egyik jele, ha már lesznek olyan populációk, akik nem hanyagságból, hanem fejlettebb tudatuk okán élnek magasfüvű, bokrokkal és erdőkkel körbevett udvarokban.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több “Kisfontos”
A hét végén haza látogattam a szüleim falujába. A szomszéd faluban évekig működött egy jó nagy parcellán egy levendulás. Kitettek egy táblát, mennyiért lehet szedni a virágait. Megdöbbenve láttam vasárnap, hogy az egész területről kiszedték a levendulát, mutatóban sem maradt egyetlen bokor sem, a helyét felverte a gaz. Nem tudom milyen “környezet tudatos “gondolat lehet a háttérben.