Így teszi jó szülővé a sirályt a kulcsinger | Etológia
ANYASÁGRA PROGRAMOZOTT ANYÁK
FIÓKASÁGRA PROGRAMOZOTT FIÓKÁK
A vadon nem ismeri a pazarlást.
Minden esetben igyekszik a lehető legegyszerűbben, leggazdaságosabban megoldani minden problémát. Ennek időnként lehetnek hátulütői. Bizonyos esetekre nem készíti fel az egyedeket, így például a hátára fektetett madár szinte lebénul a helyzettől, és bár elmehetne, mégis marad (erről részletesen írtam ITT).
Úgy kell ezt elképzelni, mintha minden egyed számítógép volna, és
a Bioszféra a rendszergazda.
Az egyedek túlélése – és a fajok fennmaradása – végső soron a rendelkezésre álló tárhelykapacitás okos kihasználtságán áll vagy bukik.
Extrém esetekre gyakran nem fut semmiféle program; amint nem fut a hátára fordított madár esetében sem, a rendszergazda „úgy számol”, hogy amelyik madár a hátán fekszik, annak valószínűleg már annyi, így nem dob neki mentőövet, a felszabaduló kapacitást viszont felhasználhatja a „normális üzemmódban” élő madár túlélésének érdekében, például a repüléshez szükséges, rendkívül bonyolult mozgáskoordináció programozására.
A szupernormális inger
Ugyanakkor a legfontosabb kérdések esetében – ilyen a tojások kikeltésének kérdése – nemritkán túlvezérel. Az ilyen túlvezérlő programokat nevezi az etológia szupernormális ingernek (erről ITT olvashatsz).
A SZUPERNORMÁLIS INGER FELFEDEZÉSE A CSIGAFORGATÓ NEVŰ MADÁRHOZ KÖTŐDIK
Máskor, ha egyedek közötti interakciókról van szó, a szükséges akció programját megosztja a két egyed között, így mindkettő tárhelykapacitását csak a legminimálisabb mértékben terheli. Ez már nagyon ködös lehet, ezért nézzük egy nagyon látványos, könnyen érthető példát.
De mielőtt rácsodálkoznánk a sirályok programozására, két közbevetést még hadd tegyek. Az egyik: amikor büszkén gondolunk arra, hogy az ember ebben is más a Földön élő 40 millió fajhoz képest, és feltalálta a számítástechnikát, mely mára a civilizáció alapja lett, jobb lesz óvatosan bánni ezzel a büszkeséggel, hisz látjuk, hogy:
A Bioszféra már réges-régen programoz; cseppet sem túlzás azt mondani, hogy saját programnyelvet használ évmilliók óta, és az evolúció lényege is voltaképp az, hogy folyamatosan fejleszti, és frissíti a szoftvereket és a hardvereket is.
Ha így gondolunk a Bioszférára,
a természetre, akkor rögtön szerényebbek leszünk, és lenyűgözőnek találjuk azt a világot, melyben mi is szoftverektől vezérelt hardverek vagyunk. Mert azok vagyunk mi is.
A természet jelenségeit, egy virág vagy egy madár szépségét hajlamosak vagyunk esztétikai alapon megítélni, s annyiban jogos is e szépség csodálata, hogy öntudatlanul bár, de mikor szépségről beszélünk, valójában valamiféle bölcs praktikum sugárzását érzékeljük. Alighanem nincs a természetben semmi, ami valójában (tisztán) az esztétika kategóriájába esne; bármit látunk, bármilyen formákat és színeket, valójában
egy kódrendszert látunk.
A kulcsinger
Láttuk ezt korábban például a vörösbegy esetében, ahol a mell narancsvörös színe is kód, és a rivális vörösbegyből támadást vált ki. Ugyanez igaz a tüskés pikó nevű halra, ahol ugyanez a vörös szín vált ki harci kedvet. Ezt az etológia kulcsingernek mondja. Különösen érdekes arra gondolni, hogy – főként régebben – technikai eszközeinken a bekapcsolás gombja milyen gyakran volt szintén piros. Ennek oka az, hogy
a kódok jó része különböző fajok esetében is azonos.
Ebben is a Bioszféra szűkmarkúsága és bölcsessége nyilvánul meg; ha egyszer kidolgozott egy szoftvert, s hozzá a kódokat, akkor igyekszik azt a lehető legtöbb élőlényben alkalmazni.
Néha egészen apró, számunkra díszítőelemeknek ható formák és színek is életbevágóan fontos folyamatokat szabályoznak.
A nagy termetű tengeri sirályok csőre felnőtt korukban jellemzően sárga, és sok fajnál találunk rajta még egy vörös foltot is.
Első ránézésre az a benyomásunk támadhat, hogy így „jobban néz ki”.
„Szebb.”
Valójában azonban merő praktikum és spórolás ez is – a vörösbegy, a tüskés pikó után ismét egy kulcsinger. Ha megnézünk egy felvétel, ahol a sirály a fiókáit eteti, úgy érezzük: milyen gondoskodó anya a heringsirály vagy az ezüstsirály! Abban az értelemben, ahogy erre mi gondolunk, ez nem igaz. A sirályszülőnek – némi túlzással – esze ágában sincs megetetni a fiókákat.
Az ételautomata gombja
A fiókák számára viszont a piros folt kulcsinger, de a program csekély módosításával a Bioszféra nem támadásra ingerli a fiókákat, mindössze arra, hogy kocogtassák azt a piros foltot. Ez egy nagyon egyszerű program, és csak ennyi.
Piros folt = kocogtatás.
A szülőmadár részéről is lebutított program fut. Annyi a parancs, hogy menjen ki a vízre, és lakjon jól. Ez sem egy bonyolult szoftver. E kettő program együtt még nem elegendő ahhoz, hogy a sirályfiókák enni kapjanak, és rendben felnőjenek.
A két parancsot össze kell kötni valamiképp, mondjuk egy reflexszel.
A sirályokból a csőr ütögetése öklendezést vált ki (amint nálunk a térd kocogtatására akaratlanul rúg ki a láb), így a hazatérő sirály voltaképp akarata ellenére, s csak a fiókák „unszolására” adja át a zsákmányt. Mivel a gyomor ilyenkor anélkül ürül ki, hogy a szülő megemésztette volna, az éhség ismét vadászatra küldi.
Mindezt kiábrándítónak is érezhetjük,
de inkább lássuk, mennyire megdöbbentő és praktikus a természet; lássuk, hogy valójában az ember úgynevezett „kiszakadása” a természetből (ebből a rendszerből) inkább csak mítosz. Nemcsak kódjaink hasonlók a többi állatfajéhoz, de látva a rendszer egészét, joggal feltételezhető, hogy az a kuriózum, mely képessé tesz minket e kódrendszerek megfejtésére, az sem véletlen;
aligha képzelhető el, hogy épp ez ne lenne része a Bioszféra szándékának; aligha hihető, hogy egyedül mi tudunk kibújni a rendszergazda irányítása alól.
Ha erre azt kérdezzük:
és akkor mi van az ember szabadságával?
– azt mondom: itt van az ideje annak, hogy a szabadság fogalmát is átgondoljuk.
Kevesen lehetnek, akik nálam fontosabbnak gondolják a szabadságot, de a szabadságot csakis más fogalmakkal együtt értelmezhetjük helyesen. Sartre úgy fogalmazott annak idején:
„Szabadságra vagyunk ítélve.”
Értjük, mit akart mondani ezzel, de ha rajtam áll, tovább lépünk; meg kell haladni eddigi álláspontunkat, és egy kevésbé hangzatos, de jóval igazabb mondattal kellene operálnunk a jövőben.
„Együttműködésre vagyunk ítélve”
– és nem arra gondolok, hogy egymás között van szükség együttműködésre, hanem a világ egészével; minden növénnyel, fűvel, fával, állattal és madárral; sőt az élettelen világ is együttműködésre kényszerít minket.
Új szövetségre.
Ha eljutnánk ehhez az új, bár rém egyszerű evidenciáig, egészen más civilizációt építenénk, és ez mindenkinek jobb volna.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több etológia és “Leonardo”
