Pontosan egy éve meghaltam és feltámadtam

Pontosan egy éve meghaltam és feltámadtam

---

Őszintén? Nincs kedvem erről írni. Most sem. Már egy éves vagyok abban az értelemben, hogy pontosan egy évvel ezelőtt ezen a napon, április másodikán, délelőtt 10 óra körül infarktust kaptam, azaz szerintem jóval korábban, de meg kellett küzdeni a Nagykökénysor védelméért, amit akkor buldózer akart eltakarítani az útból.

Bennem meg emiatt omlott össze minden, nem hittem a szememnek, nem hittem el, hogy ez megtörténhet, szóval már előző nap is észleltem egy súlyos infarktus minden tünetét, de nem voltam magamnál, és olyan volt a helyzet, hogy okozhatta bármi, idegösszeomlás, sokk, kialvatlanság, kimerültség, bármi, de április másodikán délelőtt eljutottam odáig, hogy már csak lépéseket tudtam tenni.

Apró lépéséket, és csak párat, aztán nem ment tovább.

Épp ilyen apró lépésekkel, toppanásokkal jött felém annak idején jó lovam, Gerbeaud is élete utolsó húsz másodpercében.

---

Gerbeaud a Golgotán | Ilyen átkísérni egy lovat a túlvilágra

Mekkora szerencse, hogy nem voltam egyedül.

Akkor épp nem. Holott ezer esetből 999-ben egyedül vagyok az erdőn, a mocsárban, a patakparton, egy leskunyhóban, egy hangyabolynál vagy virágnál hasalva, egy létrán, ahogy odút helyezek fel, vagy egy regény írásában éjjel – abban is alapvetően egyedül vagyok. Így annak esélye, hogy megússzak egy ilyen infarktust körülbelül nulla, de legalábbis ezrelékben mérhető csak. Vagy tízezrelékben. Ehhez mérten 2023 április másodika az én lottóötösöm.

Köszönet mindenkinek, aki akkor ott volt.

A szomszédaimnak is, akik azonnal kocsiba tettek és elvittek a kórházba. És hálával gondolok az orvosokra és ápolókra is, akik akkor megmentettek. Azóta nem dohányzom. Meggyőzősédem, hogy nem a dohány okozta a vesztem (ezzel persze nem ért egyet szinte senki, de sebaj), szerintem ez tipikus stressz kiváltotta infarktus volt, szó szerint megszakadt a szívem, szó szerint szíven ütött, ahogy a buldózer eltakarítja a VIRÁGZÓ kökénysort…

(most is, ezekben a pillanatokban is virágzik)

és talán épp ez az, ami miatt nem szívesen írok erről ma sem.

Ugyanakkor a bennem élő racionalista, a hidegfejjel tervező, elemző, és a történetíró, sőt a regényíró is azt mondja: nem múlhat el úgy ez a nap, az új élet első születésnapja, hogy meg ne emlékezz róla, ha akarod, ha nem, ha van kedved hozzá, ha nincs, mert az is bűn, az is visszaüt talán.

Itt most nem elég egy gyertya.

Nem elég az egygyertyás kis mókás torta. (Nem mintha volna.)   

Azt is érzem, jó volna, és talán fontos lenne elmondani, mit láttam a halál pillanatában, de ha rajtam múlna, inkább elfelejteném. Én, aki mindenre emlékszik, fotografikus memóriával rögzít mindent, mint egy az imént nézett filmre emlékszik még gyermekkora távoli emlékeire anélkül, hogy a film karcos vagy fekete-fehér lenne, anélkül, hogy a hang sercegne.

Én, aki írói szakmájából és kutatói vénájából fakadóan most is lejegyez minden lepkét, pillét, békát, átröppenő, felkerengő madarat, makacs vagy hamar tovaszálló érzést és átvonuló gondolatot, én most, egy éve már, életemben talán először szeretnék valamit elfelejteni.

Azt a pillanatot, amikor sötéten húzott magába az az örvénylő, arabeszkekkel díszített, földönkívüliek elméjében összeeszkábált, leírhatatlanul díszes, eszméletlenül forrongó és embertelenül visszataszító tölcsér, melyen keresztül áttöltenek, átszippantanak az ellenanyagba.

Egy éves vagyok csak, szinte kisded.

Nem is várható el egy ennyire kezdetleges élettől és létformától, hogy ilyen kaliberű, halálközeli, földönkívüli élményekről érthetően, s pláne nem, hogy jó kedvvel s bőséggel beszéljen, hisz az egyéves kisded, épp csak gügyög arról, hogy milyen az élet, hogy milyen megint itt lenni a vadonban, az ölyvekkel, a szeretettekkel,

veletek is.

Elemi dolgok jutnak az eszembe. Elemi alapok vannak előtérben még mindig. Ilyenek: Először lefogytam 13 kilót. Aztán visszahíztam négyet. Tartósan vagyok 8 kilóval kevesebb, mint egy éve voltam. Aztán: megvan még mindig, az a tizenkét szál cigaretta, amit 2023 április másodikán reggel sodortam.

---

Túléltem a saját halálom | Hogyan szokjunk le a dohányzásról?

Azt mondták akkor, legalább fél, de lehet, hogy egy év is kell, mire úgy-ahogy talpra állok. Megteszek mindent, azt hiszem. De csak pár napja,

nagypénteken éreztem először,

igaz csak húsz percre, hogy megint egészséges vagyok. Kimentem a vasútállomásra egy szeretett családtagomért, és ahogy ott vártam, váratlanul jól éreztem magam. Nem fájt semmi, úgy éreztem, hogy minden a helyén van bennem, akár régen.

Felszabadító érzés volt, és megértettem: talán most, talán egy évvel később léphetek csak abba a fázisba, ahol valóban elkezd visszaépülni egy teljes értékű élet eshetősége. Talán.

Egy évet megéltem.

Féltem tőle, hogy nem így lesz.

Az utóbbi hetekben kifejezetten sokszor szorongtam, és az a téveszme kísértett, hogy az évfordulón „ismét eljönnek értem”, ismét elfogy a levegő, a szusz, az életerő, feltorlódik a vér, felágaskodik bennem a fekete halál, megint csak kicsi lépések lesznek, melyek ugyanakkor öles lépések a megsemmisülés, a halál felé, és megint bekövetkezik, bármit teszek is…

Lehet, hogy ezt megúsztam. Lehet, hogy a második évemet nem érem meg. Lehet, hogy megérem a tízet és a húszat is. Ki tudja? Egyetlen dologban biztos vagyok: az a stratégia, az a dac és düh, ami már az első órától vezetett, jó stratégia. Talán másnál végzetes, nálam bevált. Legalábbis eddig.

Egy éve, ezen a napon, épp csak pislákoltam, mint altemplomban az elfeledett mécses, amiből pillanatokon belül eliminál az utolsó csepp lámpaolaj.

Aztán egész éjjel pislákoltam.

Hihetetlen értékeket mutattak a műszerek. Olyan alacsony vérnyomásokat, hogy korábban azt sem tudtam, léteznek ennyire alacsony értékek élő embernél is. Emlékszem egy éjszakás doktornőre, aki mozdulatlanul állt az ágy végében és a műszereket nézte.

Rettenetesen sokáig, és mivel állandóan sípoltak a gépek nálam, mindig állítgatott, aztán új és új infúziókat kötöttek be. Hálával gondolok rá, mert biztonságot adott. Tudtam, hogy talán már két perc múlva meghalok megint, de most végleg, viszont legalább volt valaki az ágy végében. De legalább valaki vigyázott rám, és próbált életben tartani, még ha nem is tudtam, ki az.

Sajnáltam a többi túlélőt, akik az én műszereim sípolása, vészjelzései miatt nem tudtak nyugodtan pihenni. Ezen kívül viszont nem sajnáltam semmit.

Úgy éreztem, hogy amit módomban állt, mindig megpróbáltam. Mindig elismertem másokat, ha arra érdemesek voltak; mindig örültem, ha valaki bármiben is felettem állt; mindig mindenkivel közöltem, ha szerettem, talán túl sokszor is, annyira, hogy úgy gondolhatták, puncsolok, de nem baj, legalább elmondtam, ahogy elmondtam azt is mindig, ha valaki alantas volt vagy sunyi.

…és amikor tehettem, elültettem egy fát,

---

nem képletesen, hanem ténylegesen, és beszéltem a számomra fontos emberekhez annyit, és olyan minőségben, hogy bármikor tudhatják, miről mit gondolnék, melyik helyzetben mit tanácsolnék, tehát itt létem bizonyos értelemben, ha nem is felesleges, de már formális,

…és ezt én akartam így,

és ott, azokban a pillanatokban, amikor jött a halál, meg aztán órákon át, amikor lebegtem a mezsgyén, tudtam, és ez megnyugtatott, és azon az éjszakán, 2023 április másodikáról harmadikára virradóan megadó voltam és kiszolgáltatott, de valamelyest örömteli, hogy egy plusz esélyem azért mégiscsak van,

még ha az rendkívül halvány is, még ha bármikor elúszhat, nemcsak a következő órákban, hanem a következő hetekben, és a következő egy évben is, és örültem, hogy ha mégsem használnak az infúziók, ha mégis tovább esnek a mindenféle értékek, ha összeomlik a vérkeringésem megint, akkor is:

azok, akikkel szívesen maradtam volna még együtt,

tudnak rólam annyit, hogy tényleges létezésem nélkül is velem maradhatnak, ha azt akarják vagy úgy látják jónak. Hogy vannak emberek, akiktől a halál sem választhat el – ez megnyugtatott. Hogy vannak, akiknek akkor is tudok majd segíteni, ha már a csontjaimat is bajos volna felhozni a földből.

És miután a második napon óvatosan felülhettem, azt is tudtam, hogy ugyanígy kell tovább csinálni mindent. Ha valakit becsülök, meg kell mondani! Ha szeretek valakit, meg kell mondani! Ahányszor csak lehet. Ha valamit adott pillanatban meg tudok csinálni, meg kell csinálni.

Tilos lett volna szinte minden.

Joggal. Érthető. És ez egy általános helyzetekre, átlagos életvitelű emberekre kidolgozott, és nyilván üdvös és okos metódus. De én úgy éreztem, rám másként vadászik a halál. Másoknál talán azt figyeli, hogy mikor mozdulnak, és akkor lecsap. Mintha a súlyos infarktus után a betegek többségének mozdulatlanná kellene dermedni, nehogy a továbbra is a körünkben kószáló halál felfigyeljen a mozgásra, az aktivitásra, és mint egy ragadozó lesújtson ismét.

Én viszont úgy érzékeltem a settenkedő halált, mint a kopasz fa tetején ücsörgő sast, aki rezzenéstelenül pásztázza a tájat, a vonuló rénszarvasokat, az úszkáló ludakat, és azt figyeli, hogy ki az, aki gyönge, ki az, aki feladta már. Ezért minden percben megtettem mindent, amire csak az adott pillanatban képes voltam már.

Ahogy korábban, egész életemben, és otthon is.

A bokorsor mellől vittek be a kórházba, stílusosan gumicsizmában. Ha egyetlen pillanatképpel kellene jellemzeni az életemet, akkor ez lenne az: fekszem a hordágyon, de ott is gumicsizmában, terepi ruhában. Piszkosan.

Aztán két napig az elfekvőben. Azon a helyen, ahová a kórházi lelkész is gyakran jár. A leggyakrabban – ahogy azt később megtudtam. Épp csak rendeződtek úgy-ahogy az értékeim, épp csak megmozdulhattam kicsit, amikor elhatároztam: az első adandó alkalommal lefürdök, és megborotválkozom.

Két nap után áttoltak tolókocsiban a kórterembe.

Meghagyták, hogy zuhanyozni tilos. De magamra maradtam. Még nem szedték ki a karomból a kanülöket. Vérnyomok voltak rajtam. Kékzöld foltok. Nem tudom, értettem-e akkor pontosan, hogy mi történt. Egyedül maradtam a kórteremben. Húsvét előtt történt mindez, akit lehetett hazaengedtek. Aki tehette, az ünnep utánra „halasztotta” az infarktust.

Kértem Marát, hogy hozzon be mindent, ami a munkához szükséges. Két hete indult nyilvánosan az új Cenweb. Tudtam, hogy már estére megkapok mindent, lesz internet, lesz laptop, fényképezőgép. Mert az is kértem.

---

Amikor egyedül maradtam,

úgy döntöttem: márpedig én letusolok. Lemosom magamról a háromnapos koszt, a pepecselések, az orvosságok, a fertőtlenítők, a halál meg az újraéledés szagát. Majd vigyázok. Úgy is lett.

Vigyáztam, lezuhanyoztam tetőtől talpig, és erre büszke vagyok, két nappal a halálom után, harmadik nap pedig meg is borotválkoztam, ismét lefürödtem, civil ruhát vettem magamra, úgy kiöltöztem, ahogy otthon is csak ritkán, vasalt inget vettem fel, ékszereket, visszavettem a nyakláncot, amit nem sokkal korábban kaptam, egy sasfej, amin az áll

Born To Be Wild

---

(úgy kellett letépni a nyakamból a katéterezés előtt)

és rengeteget sétáltam a szobában és a folyosókon, szinte egész nap, sőt egész éjjel is.

Negyedik nap már posztoltam, és írtam a Cenweben, és erre is büszke vagyok.

A kardiológián töltöttem a húsvétot. Dolgoztam, amennyit csak tudtam. Aztán jött még számos váratlan akadály, például a gyógyszerek hihetetlen és embert próbáló mellékhatásai, de azóta is minden nap megteszek mindent, amire épp képes vagyok. Vagy annál egy kicsit többet, és meggyőződésem, hogy ennek is jelentős rész jut abban, hogy eltelt egy év az új életben és még mindig itt vagyok – s maradok is tán

még egy darabig.

De a sas még ott ül a száraz fa tetején. A sas még figyel. Lesi, vajon meddig bírom még. Lesi, lassulok-e már? Figyeli, feladom-e. Éberségem mikor omlik össze. Akaratom mikor gyengül. Vadságom mikor halványul el. Mikor maradozok el? Mikor sodródom élniakarásom és terveim végére. Mikor maradok le végzetesen magam mögött. A boldogság képessége mikor kopik el végleg? Mikor renyhül az éberségem, mikor nézek félre, mikor feledkezem meg arról, hogy ő még mindig ott van?

Kitartóan figyel első halálom sasmadara, és ő – velem ellentétben – sosem hal meg.

---

Különös érzés ma is, hogy 2023 tavaszáig a születés és a halál közötti intervallumban éltem.

Azóta pedig a két halál közötti tartományban. Mivel egyszer már meghaltam, s előbb-utóbb megint meghalok. Ez egy másik létforma, amit egy év után is szokni kell még. Mások a keretek. Átlagos halandó számára egyik oldalról a születés, másik oldalról a halál keretezi az életet.

Nekem már mindkét oldalról a halál.

---

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több blog