Új emberfaj születik a genezis és a vég frigyéből  

Új emberfaj születik a genezis és a vég frigyéből

KISFONTOS

A pandémia idején a szorgalmas „karanténtálibok” közé tartoztam, igazi járványstréber voltam: több mint egy évet töltöttem karanténban – ahogy bizonyos értelemben mindenki. Bár az én karanténom „igazi” volt, és radikálisan tartottam akkor is, amikor már rég nem volt kötelező.

Több mint 400 nap itthon, sok tanulsággal szolgált, voltaképp megváltoztatta az életemet. Nem csupán a karantén, hanem minden: ami előtte, a karantén előtti időkben és ami a karantén alatt történt.

Muszáj összefoglalni mindezt valamiként; anélkül, hogy apokaliptikus képet festenék egy valójában apokaliptikus korról, időszakról. De mielőtt a karantén, a pandémia konkrét tanulságait összefoglalnám,

muszáj tisztázni, miféle apokalipszisről van szó.

Apokalipszis van abban az értelemben, hogy minden összeomlik, legalábbis a felismerhetetlenségig eltorzul, felborul, széthullik (erről részletesen írtam ITT). A „teremtés” pillanatában, a világ kezdetének pillanatában vagyunk abból a szempontból, hogy épp most keletkezik valami új, valami más is; egy új egyensúly kapuja ez a káosz. Teremtés és vég ugyanaz a pillanat. Ezt volna jó megérteni, és ezért kell kerülni az apokaliptikus képeket annak ellenére, hogy jószerivel csak ezt, az Egész felborulását és széthullását érzékeljük e pillanatban. Már ha érzékeljük egyáltalán. Mert sokan nem érzékelnek semmit; se genezisből, se végből, se átmenetből, se radikális változásból, illetve sokan tagadni igyekeznek egyre nagyobb elszántsággal; ijedtségükben.

Egy pillanatra térjünk vissza a „teremtés” kezdőpontjára; oda, amit a tudomány ősrobbanásnak nevez; pontosabban ősrobbanásként igyekezett elképzelni, bár egyre inkább úgy tűnik: ez a tudomány részéről sem volt több egy költői képnél, melyet az isteni teremtés elképzelésének helyére lehetett állítani, mintegy betöltve azt az űrt, amit az „isten halála” és így a „teremtés halála” okozott.

Az ősrobbanás előtt nem volt semmi. Majd jött egy pillanat, amikor a semmi felrobbant. Azaz a semmi egy pontja. Már itt is érezzük, hogy tudományos szempontból az ősrobbanás elmélete nemigen állja-állhatja meg a helyét. Mégis – jobb híján – maradjunk ennél.

Egyik pillanatban nem volt semmi, majd a következő pillanatban voltaképp megszületett a semmiből a minden. Mivel végtelen átmenetek által halad a világ előre a semmi felől a minden irányába, kell lennie olyan köztes pillanatnak is, amikor a világ a nincs és a van közé ékelődve épp van is, meg nincs is (amint egy elektron is képes ugyanabban az időben két helyen tartózkodni). Amikor a világ egyrészt még mindig semmi, másrészt már minden. Semmi és minden, genezis és világvége ugyanabban az időben is létezhet – létezik is. Térben is ugyanott. Erre utal az is, hogy az ősrobbanást ugyanezen tudományos elv (elmélet) szerint az „ősösszeroppanás” követi majd, vagyis a világegyetem tágulása megáll.

Zárójelben: ebben sem lehetünk biztosak, mert ma már tudjuk, hogy a tágulás nem lassuló, hanem gyorsuló, tehát semmi sem utal rá, hogy egyszer megállna a folyamat és visszájára fordulhatna.

Megdöbbentő, de csak pár évtizede tudjuk, hogy a világegyetem tágulása gyorsul; szemben azzal, ami az ősrobbanás elméletéből következne. Jelenleg úgy gondoljuk mégis, hogy a világ tágulásból töpörödésbe fordul át majd valamikor, és e hosszú zsugorodás végén ugyanabba a pontba és állapotba zuhan vissza, ahonnan kiindult, vagyis önmagába roskad, és egy pillanatra megint eltűnik, legalább egy pillanatra ismét a semmi lesz az úr, ismét megszűnik a teljes világ, majd az összeroskadás erejétől a semmi újra felrobban, létrejön egy újabb ősrobbanás, megint létrejön egy táguló világegyetem, mely persze egyszer megint összezuhan – és így tovább a végtelenségig. Igaz vagy sem (inkább nem), a kezdet és a vég ugyanaz a pont mindenképp.

Halkan kérdezem: miféle Ősrobbanás az, ami ismétlődik? Mitől „ősi”, ha egyszer végeláthatatlanul ismétlődik?

---

Szöget kell vernie a fejünkbe, hogy amennyiben ez egy pulzálás, tágulások és összezuhanások sorozata, akkor vajon nem ugyanott vagyunk, ahol voltunk az ősrobbanás elméletének megalkotása előtt? Nem ugyanaz a kérdés még mindig? Az eredet kérdése. Mi indította be ezt a folyamatot? Hogyan jött létre ez a pulzálás? Miért ismétlődik? Nem kell éveket szánnunk a kvantumfizikára, hogy két kávé között öt perc alatt belássuk: az ősrobbanás elméletével valójában nem válaszoltunk meg semmit.

Az ősrobbanás sem egzaktabb világmagyarázat, mint például az Ószövetség. De ahogy az Ószövetségben is szabad, úgy hinni az ősrobbanásban is lehet.

Ugyanilyen könnyű belátni – egy újabb kávézás során –, hogy minden vég egyben valami más kezdete is, így kezdet és vég együtt lehet, együtt van ugyanabban a pontban, ám az, hogy egy pont mekkora, az már nézőpont kérdése. És valóban. Mind a geometriában: jelöljünk ki egy egyenesből bármily kicsiny szakaszt, az mindig további szakaszokra bontható. A legkisebb pont is végtelennek tekinthető, nagyítás kérdése az egész.

Onnan, ahonnan az ember, a Homo sapiens nézi a világot, abból a világegyetem idejéhez mérten jelentéktelenül kicsiny időből nézvést, egy hirtelen esemény, egy forradalmi kezdet, egy radikális vég is hosszú agónia, kíméletlenül hosszú új genezis. Ami az univerzumnak talán csak egy pillanat, az számunkra, akik ebbe a pillanatba vagyunk zárva, hosszú szakasz.

Minden kor azt hitte, hogy az időben kitüntetett helyet foglal el. Minden kor azt hitte, hogy körötte forog a világ. Ez a kor sem különb.

Tudjuk már, hogy a Föld kering a Nap körül és nem fordítva. Tudjuk már – meglepően friss tudás ez is –, hogy nem a mi galaxisunk az egyetlen; hogy ez a galaxis nem a világegyetem, annak csupán elenyésző része, legyen bármekkora is. Tudjuk mindezt, de úgy gondoljuk mégis, hogy körülöttünk forog a világ. A világ természetesen most sem forog körülöttünk, bizonyos szempontból, ami velünk történik csekély jelentőségű esemény a világegyetem tágulásához, pulzálásához mérten. Ugyanakkor, mivel ennek a bolygónak és rajta nekünk sem lehet elhanyagolható szerepe az egészre nézve, ami velünk történik, talán hatással lesz az univerzumra is.

Ha kicsiben működik a lepkeeffektus, akkor miért ne működne nagyban?

Nyilván működik. Ahogy két bolygó, két galaxis ütközése is elindíthat láncreakciót az űrben, úgy egy intelligens faj is elindíthat olyan folyamatokat, melyek aztán kihatnak az univerzum egészére is. Talán épp most értünk abba a szakaszba, ahol a Föld, a Bioszféra arra kényszerít minket, hogy más léptékben gondolkozzunk, és ha ez megtörténik, akkor nem arról lesz már szó, hogy pislákolni kezdett egy faj, akár egy kis mécses, és majd ellobban nagy jelentéktelenségében, amikor önmagát teszi tönkre vagy az élőhelyét, hanem arról lesz már szó, hogy válságai révén rákényszerül nagyobb léptékben gondolkodni.

Az „új egyensúly”, a világegyetemmel kötött új szövetség embere látni fogja már ezt. Már nem a helyi, regionális, lokális csatározások gerjesztése tartja majd mozgásban, mint inkább a világegyetemmel való együttműködés szükségszerűsége, és e szükségszerűség belátása.

Az ember ma, ebben a pillanatban, genezis és vég évszázadokig tartó pillanatában ott tart még, hogy megalázónak érzi, hogy nem szabadulhat minden kötöttsége alól; még mindig az egésszel harcol, még mindig azt szeretné, hogy körötte forogjon minden. Az új évezred embere pontosan olyan szabad lesz, mint amilyen a 21. század embere, sőt bizonyos értelemben jóval szabadabb. Belátása teszi nálunk jóval szabadabbá. Felismeri, hogy hivatása, küldetése az univerzum akaratának szolgálatában áll. Felismeri, amit felismertünk mi is: hogy ezzel az akarattal szembe szállhatunk, lélekben legalábbis. De felismeri azt is, hogy olyasmivel szállnánk szembe, mely nálunk nemcsak nagyságrendekkel idősebb és nagyobb, hanem tökéletesebb is, így szemben állni vele tökéletesen értelmetlen.

---

A jövő évezred embere tudja majd: csak elvileg lehetséges függetlenedni az univerzum akaratától, de ez nem zavarja majd. Úgy lesz vele: még ha lehetséges volna is a gyakorlatban szakítani az univerzum önkéntelen szolgálatával, akkor sem tenné meg. Hisz ő annál már jóval okosabb. A jövő évezred embere így gondol majd szabadságra és meghatározottságra, így gondol majd életre és halálra, így gondol majd küldetésre és hivatásra. Ha másként alakulna mégis, akkor a ma emberéből nem fejlődik ki majd a jövő évezred embere.

Miért is engedné az univerzum bármi olyasmi létrejöttét, ami szembe megy vele? Megteheti egyáltalán az univerzum, hogy ezt bárkinek megengedje?

Nem. Ebben még az univerzumnak sincs választása. Az univerzum képtelen meghasonulásra, az univerzum képtelen nem önazonos lenni, hisz rajta kívül semmi sincsen. Képtelen önmaga ellen fordítani bárkit, hisz önmagában van mindenki és minden.

Aki a mindenséggel menne szembe, törvényszerűen a semmibe tartana, és a semmiben érne véget. Szembe fordulni az univerzummal valójában annyit tesz: elhagyni a világegyetemet. A mindenből azonban egyszerűen lehetetlen kilépni. Így már középtávon is csak akkor maradhat életben az emberi nem, ha a mindenséggel keres kapcsolatot, és alárendeli magát az univerzum akaratának; ha felismeri, hogy ebben nincs más választása. Mert végső soron abban a paradoxonban élünk, hogy amennyiben eltűnünk a világegyetemből, annak is a világegyetem törvényeiből, „szándékából” kell következnie.

Két lehetőséggel kell számolnunk, s mindkettő az univerzum akaratából, céljaiból következik. Mi az univerzum célja velünk?

• Lehetséges, hogy az ember is csak egy intermezzo, és megjelenésünk valami mást készített elő; másoknak vetett ágyat, esetleg egészen más fajoknak készítettük elő a terepet. Kihalásunk mindössze előzménye lesz egy új faj megjelenésének.
• Megeshet azonban, hogy bizonyos szempontból valóban mi vagyunk a „cél”, és nekünk kell képviselni az életnek mondott létformát az univerzumban másutt is. Nem holnap, nem ezer év múlva, hanem ötezer és tízezer év múlva. Ebben az esetben megmaradunk, de akkor valóban ráeszmélünk a világegyetemben betöltött helyünkre és szerepünkre, és szabadságeszményeink is átkerülnek egy egészen más dimenzióba.

A kettő ötvözetét jelentené, ha hosszútávon a jelenlegi populáció töredéke maradna fenn csak (erre is megvan minden esélyünk), és e töredékpopulációból évezredek alatt voltaképp egy új ember fejlődne ki. Az univerzum rendjébe harmonikusan illeszkedő, az univerzum képviseletében élő és lélegző új ember, más faj lesz már akkor. Bár tőlünk származik, a távoli jövő tudománya is a Homo sapienstől eredezteti, mégis épp az a faj lesz, aminek mi ágyaztunk meg – kudarcainkkal is.               

---

Képek, illusztrációk: Pixabay

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

Kérj tőlünk hírlevelet!

---

még több „Kisfontos”

még több publicisztika

Keresés

Keresés