Tudtad, hogy az „n” a legfontosabb betű az ökológiában és az életben is?
kisfontos
Eredetileg azt akartam írni, hogy az ökológiában. Számomra ott a legfontosabb, ott találkozok vele, és ott tüntetem fel én is, ha olyan tanulmányt írok, de aztán rájöttem, hogy az élet sok más területén is legalább annyira fontos, mint az ökológiában. Arról jutott eszembe ez, hogy a minap átrepült a fejem felett egy lúdcsapat, amiből – ahogy mondani szokták – „messzemenő következtetéseket” vontam le. Na de mégis hogyan? Egyetlen lúdcsapatból?
A legfontosabb jelzés egy tanulmányban az „n”,
ami a mintavételezések számát jelöli. Mondjuk azt állítom, hogy a madáretetőre járó széncinegék (Parus major) között 62% a tojók aránya. Ez nagyszerű! Remek, hogy ezt is tudjuk. Ha ennek az aránynak esetleg az időbeli változását is mérjük, akkor tényleg izgalmas következtetésekre juthatunk, például abban a kérdésben, hogyan reagálnak a nemek az időjárás változásaira, melyik ivar hajlamosabb elvonulásra… és a többi. De mielőtt egy efféle adatnál felhőtlen örvendezésbe fognánk és lelkünket elragadná a tudományosság iránti rajongás kozmikus lángja, álljunk meg egy pillanatra, és a kitörő örömöt megelőző tizedmásodpercben tegyünk még fel egy kérdést:
És mennyi az „n”?
Vagyis: hány cinegén határoztunk nemet, mielőtt kijött az a bizonyos 62%?
Nyilván, ha az derül ki, hogy az illető mindössze néhány cinegét nézett meg, akkor az eredménye komolytalan. Általános szabály, hogy minél magasabb érték az „n”, annál megbízhatóbb az összegzés és a következtetés. A kevés adat szinte mindig torzít. Egészen kivételes eset, amikor 10 mintavétel ugyanazt az eredményt adja, mint 100 vagy 1000 mintavétel. És itt már tudjátok is, miért mondom, hogy ez a betű, ez az érték nem csak az ökológiában a legfontosabb. Sokaknak rögtön beugrik, hogy a közvéleménykutatásokat is 1000 fős mintákon végzik (általában).
Az alacsony mintavételi szám ezer és egy okból torzíthatja a valóságot. Maradjunk a cinegés példánál. Ha mondjuk annyira trehány ornitológus vagyok, hogy csupán egy gyors, kora reggeli mintavételezésből vonok le következtetést, és azt találom 21 cinege ivarhatározása után, hogy a tojók aránya 72%, nemcsak azt a hibát követem el, hogy kicsi mintán dolgoztam, hanem azt is, hogy a felvételezés módját, idejét, intervallumát is önkényesen jelöltem ki, és ez is torzulásokhoz vezethet. Például azért, mert a hímek a nap elején még inkább el vannak foglalva egymással, a területféltésükből eredő csatározásokkal, ezért reggel kisebb számban jelennek meg az etetőn. Amikor azonban már éhesebbek, megérkeznek ők is, és ugyanott az ivararány délre szinte kiegyenlítődik.
Nem véletlenül igyekeznek a közvéleménykutató cégek is, a nagy minta mellett kidolgozni módszereket, amelyek a felvételezés módját is kiegyensúlyozottá – ahogy mondani szokták – reprezentatívvá teszik.
Mindezt azért írom meg külön, mert úgy látom:
újabban egyre több diskurzusból hiányzik az „n”. Pontosabban nem tudjuk, mennyi az. Nem mondják meg, sőt, újabban már rá se kérdez senki. Teljesen mindegy, hogy ökológiáról vagy közéletről van szó, semmi sem lehet fontosabb annál, minthogy tudjuk, ez a szám mennyi. Máskülönben a levegőbe beszélünk. A tét jóval nagyobb, mint sokan hiszik. Ha nem érdekel az „n”, akkor voltaképp nem érdekel a megmondóember, az elemző, az influenszer hitelessége. Kézpénznek veszünk valamit, amit talán úgy mond valaki, hogy mögötte semmi sincs. Sokszor nemhogy alacsony a mintavétel, de voltaképp nincs is. Ha pedig nincs igényünk a hitelesség ellenőrzésére – úgy tűnik ezt már mindenki elengedte, s ennek már most is megvan a látszatja, és meglesznek a drámai következményei –, akkor tökéletes prédái leszünk a manipulációknak.
Figyeljük meg, hogy a közéleti gesztusok egyre nagyobb hányada csak blöff. Mantra és mondogalódás. Figyeljük meg, mennyire hozzászoktunk már ehhez. Vegyük észre, hogy mennyire elfogadók lettünk a semmitmondással, a hazugságokkal, az igazolhatatlan tézisekkel, mantrákkal és blöffökkel. Tegyük fel a kérdést, hogy ezzel nem azt tesszük lehetővé, hogy bárki belénk törölhesse a lábát? Hogy bárki eszközként tekintsen ránk? Olyan élő objektumra, akivel szemben nincs elszámolási kötelezettsége, ha úgy állít dolgokat, hogy az a bizonyos „n” konkrétan nulla. Nem épp az „n” nulla volta, a manipuláció totális szándéka alapozza meg azt is, hogy játszi könnyedséggel mondhat bárki bármit, és mire megfő egy lágy tojás, annak az ellenkezőjét is, és mindezt büntetlenül, egyre nagyobb tömegek asszisztálása mellett.
A psziché, a szellem igényessége és tisztasága nem olyan mint a cipő.
A cipő, amit – ha sikerült pocsolyába, vagy valami annál sokkal rosszabba belelépnünk – egyszerűen lecseréljük (ha gusztusunk sincs annak tisztítására). A psziché és a szellem efféle „megalkuvása” inkább hasonlatos az első csókhoz vagy a szüzesség odaadásához. Amikor rájövünk, hogy méltatatlan embernek adtuk oda, aki csak hitegetett azzal, hogy szeret minket, már nincs hová visszafordulni. Örökre ez az ember, ez a szélhámos lesz az első, aki ágyba vitt. A szüzességünkről pedig már sosem beszélhetünk, és soha többé nem tölthet el minket az az izgalom, ami az első csókot annak idején megelőzte.
Mielőtt az a gazember szájon csókolt volna. Mert hagytuk, mert tett nekünk egy ígéretet, állított dolgokat, ám mi ezekből az állításokból nem ellenőriztünk semmit. Oda a csók, oda egy létállapot – mondhatni egy kegyelmi állapot is, amikor még mi dönthettünk. Oda van valami, ami sosem térhet vissza. És minden, ami végérvényes veszteség, kicsit már olyan, mint meghalni.
A psziché beszennyezése
– sok-sok alku és igénytelenség – nem is annyira szennyezéshez hasonlít, amit aztán később kimoshatunk (mint Ágnes asszony a patakon?), sokkal inkább olyan, mint az amputáció. Ha egyszer oda adtuk valakinek vagy valaminek – mennyire árulkodó a nyelv! – „a fél karunkat”, soha többé nem vehetjük vissza. Lehet még művégtagunk, igen, és talán még azt is mondhatjuk, hogy félkarral is élhetünk majd teljes életet, de azt az állapotot, azt az egészséget és teljességet, ami a félkarunk odaadása, eladományozása, elvesztése előtt a miénk volt, sosem kapjuk vissza.
Ezért, bár fárasztó utánamenni a dolgoknak, gyakran kényelmetlen kérlelhetetlennek lenni (főként, ha jó ügyek nevében kérnek tőlünk hiteleket, pszichéket, lelkeket, félkarokat és első csókokat), de muszáj volna bevállalni az utánajárás és egyfajta kérlelhetetlenség ódiumát, mielőtt bárkinek elhiszünk bármit. És a közéletben is egy ökológus – egy jó ökológus, egy jó tudós! – precizitásával, következetességével kell eljárnunk. Máskülönben fausti alkut kötünk, és menthetetlenül elveszünk; az első eltékozolt csók után könnyű szerrel köthetünk ki a súlyos, ám csak átmeneti csalódás állapotánál jóval rosszabb helyen: a bordélyházban.
Nem mintha ma a közélet nem volna eleve kupleráj.
És még egy kedves vicc, ami a mintavétel fontosságáról szól.
És arról is, hogy alkati különbségeink miatt mennyire másként láthatjuk a világot. Ám a feladatunk épp az, hogy az alkati különbségek fölé emelkedjünk, olyan módszereknek, olyan forrásoknak, és olyan hiteles embereknek higgyünk csak, akik az alkati különbségekből fakadó torzulások és bizonytalanságok fölé kerekednek; de legalábbis látjuk rajtuk, hogy ez a szándékuk, és ezt a szándékot minden nap új reggelén egyre makacsabbul újítják meg. Akik nem kötnek fausti alkukat.
A matematikus, a fizikus és a filozófus vonaton szeli át Skóciát.
Szélsebesen robog a vonat a szélfútta, esőáztatta, harsányzöld, ám kopár felföldi tájon, amikor a sínek mellett váratlanul felbukkan egy fekete bárány.
– Nahát! – rikkant a fizikus. – Nem is tudtam, hogy Skóciában feketék a juhok.
Erre a matematikus összevonja szemöldökét, és kiigazítja a fizikust.
– Pontosabban láttunk Skóciában egy, az egyetlen egy fekete bárányt.
A filozófus azonban hozzáteszi még:
– Ez nem egészen helytálló. Helyesbítenék: Láttunk Skóciában egy bárányt, aminek az egyik oldala fekete volt.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Illusztrációk: Pixabay
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több kisfontos
Honnan a fenéből, de már az elején éreztem., hogy a közélet kapja a fricskát. 🙂
Tényleg nem mindegy, hogy mekkora az az „n”!
Talán megbocsátja mindenki, ha erről az „n”-ről így 50 év után – éppen csak túl az aranydiploma átvételén – nekem most a Valószínűségszámítás és matematikai statisztika című egykori tantárgyunk jut eszembe.
(A vicc aranyos! 🙂)
Annyira nem meglepő, és természetesen megbocsátjuk! 🙂 🙂 🙂 még ha nehezen is 🙂 🙂 🙂
🙂🙂
A valószínűsègszàmítàst szerettem, bár a n- nel màshol is talàlkoztunk.
Nagyon èdes a vicc 😊
„minél magasabb érték az „n”, annál megbízhatóbb az összegzés és a következtetés”- egyetértek- az összes olyan cikknél amit hoztatok és valamiféle statisztikára alapozott, mindig szóba került(legalábbis részemről) a mintavétel típusa is, nem csupán a száma. Első éven az egyetemen biometria tantárgy során tanultunk statisztikát. Később laboros koromban egy régióban valamilyen normál megállapításához az első volt mindig az un. kevert szérumból megállapított átlag, minimum több száz mintában. Szóval igen- az „n” az objektív. Nem igazán hiszek azokban a tudományos cikkekben, ahol mondjuk 100 ember valamilyen paraméterének a vizsgálatából vonnak le következtetést. Legfeljebb egy Phd dolgozathoz elmegy, de túlságosan nagy jelentősége amúgy nincs. Vannak olyan vizsgáló helyek a világban , ahol. pl. több ezer ember , férfi, nő és életkor szerint készítenek mondjuk az agyi MR vizsgálatokhoz egy normál adatbázist- még az is számít melyik ország milyen embertípus stb, majd a képkiértékelő programok ehhez normál adatbázishoz relatálnak. Megjegyzem igen drága programok és halkan mondom az új eszközökhöz nem mindig veszik meg….Nem szeretem én sem a manipulatív butító és áltudományos statisztikákat. No de ki hiteles ma? A papír is sok mindent elbír.