Miért kellett menekülni a városból?
legszebb emlékeim
Pár évig számomra kedvezőtlen élőhelyen, városban éltem egy kilencedik emeleti lakásban. Tudtam, hogy nem maradhatok ott sokáig, de az elköltözésem egyre csak váratott magára. Minden évben felmérettem a lakás értékét, de egyik évben sem sikerült lelécelnem. Végül a szerencse és a kényszer együttállásának eredményeként hagytam el a várost, reményeim szerint örökre.
Nem először említem, hogy panelházi létem előtt kertes házban éltem, ahol számos sérült állatot gyógyítottam, s ennek híre is ment.
Sorra érkeztek hozzám gólyák, ölyvek, vércsék, rigók, ami kertes házban nem jelentett gondot. Annál neccesebb volt, hogy akkor is küldték az állatokat, amikor már a kilencediken éltem.
Akit lehetett befogadtam így is,
ráadásul épp abban az időben keltette fel a figyelmemet a díszmadár-tenyésztés. Szépen gyűltek az állataim, végül a tágas erkélyt is be kellett vetnem. Hamar elérkezett az idő, amikor az 54 négyzetméteres lakás ajtajára kifüggeszthettem volna a „telt ház” táblát.
Néhány emlékezetes esetet megírtam már korábban, például azt, amikor északi búvár úszkált a kádban, vagy legutóbb azt, amikor homoki vipera mart meg valakit a fürdőszobámban.
Akkor épp egyáltalán nem agyaltam az elköltözés lehetőségein, más egyéb kötött le, többek között a kecskepapagájaim, akik már hét tojáson kotlottak az erkélyen.
Rendkívül izgatott voltam, mivel sosem szaporítottam papagájokat, főként nem egy ilyen pompás, középtermetű, „komoly” papagájfajt. Persze voltak még lakótársaim bőven. Szóval, aznap nem tépelődtem azon, mikor és hová költözöm majd, mégis úgy alakult, hogy 24 órával később költözésre kényszerültem, s így kerültem ide, ahol ma is élek.
Akkori lakótársaim
a következők voltak. Két, garázsbontásban elárvult nyestkölyök, Huba és Tas együtt éltek velem a dolgozószobában. Akkoriban ágy helyett raklapon aludtam (nagyon szerettem!), ők meg a raklap alatt. A kicsi konyhában, általában a konyhaasztal alatt, egy törött szárnyú szarka, meg egy sánta fekete rigó dekkolt. A konyhánál is kisebb, tök sötét „spájzban” négy erdei fülesbagoly fiókát neveltem, akik egy vihar alkalmával potyogtak ki a fészekből.
A hosszú és tágas erkélyen lakott – akkor már hónapok óta – Rook, a szárnyaszegett vetési varjú, aki átbújva az egymás mellett sorjázó erkélyek résein, időnként végiglátogatta az egész sort, és néha bizony csent is ezt-azt a kipakolt holmikból, úgymint almát, szalonnát, volt, hogy jól lakott az egyik lakó karácsonyi kocsonyájából. Mivel nyár volt épp, az erkélyen lakott a kecskepapagáj pár, egy nimfa, néhány hullámospapagáj, és pár rózsás illetve Fischer törpepapagáj is. Utóbbiak kétségkívül felettébb hangosak voltak néha.
Az ominózus napon kopogtattak az ajtón. Kinéztem a kémlelőn és három hölgyet láttam várakozni az ajtó előtt.
Miután ajtót nyitottam, igen szigorú tekintettel a középső hölgy szólalt meg:
– Mi a tizedik, és kilencedik, és a nyolcadik emelet képviseletében jöttünk – mondta.
Pontosan így. Pontosan emlékszem. Aztán így folytatta:
– Azt még elnéztük magának, hogy a varjúja össze-vissza mászkál az erkélyeken. Azt is elviseltük, hogy magától éjjel huhogást hallani, de az a rikácsolás, ami mostanában a maga erkélyéről jön, az már nem tolerálható.
A huhogáshoz annyit kell hozzátenni, hogy mivel a panelben a kamrák és fürdők egyetlen szellőzőcsatornára voltak kötve, a hangok viszonylag szabadon terjedhettek a szintek között, és amikor éjjelente aktívak voltak a fülesbaglyok, valóban hallhatták őket szintekkel lejjebb, illetve feljebb is.
Pénteki nap volt, így a hölgy így folytatta:
– Két napot kap arra, hogy eltűntesse ezt az állatkertet. Hétfőig van ideje.
Nem estem kétségbe.
Ma már nem is értem, mit gondoltam, de szentül hittem, hogy amennyiben a hölgykoszorúnak megmutatom a kecskepapagájokat, rögtön megenyhülnek. Mondtam nekik, most nem lehet költöztetni, mert a kecskepapagájok épp kotlásba kezdtek, ha elmozdítom őket, akkor félbehagyják a kotlást, odalesz minden tojás, pedig ez egy olyan papagájfaj, ami kis híján kipusztult Új-Zélandról. Jöjjenek be, nézzék meg! – invitáltam nagy naivan a hölgyeket, de azok még ellenségesebben néztek rám. Utóbb úgy gondolom, talán azt hitték, hogy a bolondját járatom velük, ironizálok vagy gúnyolódom, holott a színtiszta igazat, csakis az igazat mondtam.
– Hétfő – mondta még a középső hölgy, a másik kettő szigorúan bólogatott, majd katonásan sarkon fordultak és eltűntek a lift irányába.
Gondoltam, eljött az ideje a költözésnek.
A hölgyek délelőtt érkeztek hozzám, délután már kocsiban ültem és kerestem a helyet, ahol nyugodtan élhetek. Ahol nagy terület van, nem falu, és nem város, patak van és erdő, és sok-sok lehetőség. Hihetetlen, de alig pár órával később már itt voltam, ennél a háznál, ezen az udvaron, ami akkortájt egy tökéletesen elhagyott, felgazosodott kis zugoly volt a tájban. Szombaton kijött a kilencedikre a becsüs, akitől megtudtam, hogy a panel ára nagyon felment, egy vidéki ház azonban a kutyának sem kellett, ergo: túl a városon olcsó volt akkor még minden.
Felhajtottam az elhagyott kis ház és hatalmas udvar tulajdonosát, megalkudtam vele, majd meghirdettem a lakást, a közös képviselőnek pedig jeleztem, hogy bár az „állatkertet” megszüntetni hétfőig nem tudom, de öröm hírem van: végleg elköltözöm! – és a hirdetést igazoló fecnit be is mutattam. Sosem láttam azt az embert annyira boldognak. Faarc volt alapból, fontoskodó házmestertípus, mindig gondterhelt, dünnyögő és sértett kisember, de akkor elmosolyodott. Nem mondom, kissé megalázó volt, hogy ennyi örömöt jelent mások számára a távozásom, de feldolgoztam valahogy.
Nagyjából egy hónappal később már itt vágtam utat bozótvágóval a teherautónak, mely a kevés bútort, a sok könyvet meg a madarakat hozta.
Másfél-két évvel később
egy bolt pénztáránál találkoztam közvetlen panel-szomszédommal, egy halkszavú, középkorú vénkisasszonnyal. Ő sosem akadt ki rám, bár Rook főként az ő erkélyét fosztogatta; ráadásul – mivel egyedül vele volt közös falam –, néha kénytelen volt Pink Floydot és Meolát meg AC/DC-t hallgatni. Szentül hittem azt is, hogy ha valaki boldog a távozásom miatt, leginkább ő az. Ehhez képest hozzám fordult a pénztárnál, és megkérdezte, hogy vagyok.
– Milyen az új hely?
– Rendben van minden – mondtam, – remek telket találtam.
– És hogy vannak a madaraim?
– Köszönöm, ők is jól vannak, és immár kiváló helyen.
Némi szünet után a hajdani szomszédasszony így szólt:
– Én nem haragudtam ám magára! Felőlem maradhatott volna. Jó szomszéd volt. Szerettem a varjúját is.
Ma is hálával gondolok rá. Nem ismertem meg belőle semmit. Ez volt az első és utolsó beszélgetésünk, ez is csak ennyi. De bármikor eszembe jutnak a kilencediken töltött évek, az ő mondatai jutnak eszembe elsőnek.
Forrás: MTI | Borítókép / illusztrációk: Pixabay
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több „Legszebb emlékeim”
Sejtettem, hogy valamiféle ultimátum miatt fordítottál végleg hátat az embereknek, ezen a most már fantasztikus birtokon is:-)))Azt nem gondoltam, hogy három nő az üdvhadseregből:-))))képes volt elűzni Téged, megértem, ha olykor haraggal írsz az asszonytársadalomról:-)))Pedig itt az oldaladon úgy látom a kommentekben csupa női hozzászólás van, az FB-n felbukkannak férfiak is. Úgy látszik mégis csak nekünk érdekesebb ez itt, még ha csak a hátad meg a kalapod mutatod az olvasóidnak, követőidnek. Van erre egy jó magyar mondás” hátat fordít ” mindennek és mindenkinek-biztos jele a kivonulásnak. Biztosan jó okod van a rejtőzködésre, amúgy egyáltalán nem vesz el az értékéből semminek ami itt megosztasz Te és Mara.
Szép napokat Nektek!!!
Köszönjük, neked is! Ami az olvasóközönséget illeti, jelentősen megváltozott amióta ezzel a korszerű, mobilkompatibilis weboldallal nyomulunk – előnyére. Írok majd róla. Sokkal több a férfi olvasó! Csak épp ez sem igen látszik. A férfiakra sajnos továbbra is jellemző, hogy vagy hallgatnak, vagy okoskodnak. Két férfitábor van: a csöndes, nem kommentelő olvasó. És van a folytonos péniszméregetésben élő, fontoskodva okoskodó, a középszerűség állandó fájdalmában és felháborodottságában, meg- és elítélési kényszerében élő kistérségi zseni. Még a madarászok között is vannak olyan arcok, akik úgy gondolnak a madártanra, mint a saját territóriumukra, revírként gondolnak területekre és témákra, és néhány hasonló, ugyanabba a szubkultúrába tartozó, zárt közösségből igyekeznek úgy mozogni a virtuális térben, mintha az ő szemszögük volna az egyedül érvényes, és saját kicsinyességüket és középszerűséget igyekeznek mindig „kiszervezni”, rátolni másokra. Uff. A nők ebből a szempontból sokkal jobbak. Toleránsabbak, nyitottabbak, elfogadóbbak, mident összevetve: intelligensebbek. Ez van.
Imádtam ezt a szép emléket is.
De jó, hogy előkerült ez az írás- voltak emlékképeim róla. Vajon vannak fotóid a kezdetekről? Mert ami most van az fantasztikusan gazdag. Hála a három asszonyságnak, hogy kipateroltak Téged, nem is tudják milyen jót tettek .-)
Sajnos a kezdetekről nemigen vannak fotók, de már mutattam egyet, viszont bennem is felmerült az összehasonlítás igénye. Épp ezért kerestem a birtoktól 600 méterre egy ugyanilyen adottságú területet, ahol viszont semmi sem változott, ma is kukoricát termelnek rajta. Azt a területet már fotózom körülbelül két hete, mert ha a birtokot nem vadítom vissza, akkor pontosan úgy nézne ki, mint az a terület. Mutatom majd! | Nemrég járt nálam valaki, aki itt nőtt fel, és ő is megerősítette, hogy annak idején még a nádasok helyén is kukorica volt, egészen a patakpartig!
” a nádasok helyén is kukorica volt, egészen a patakpartig”
emiatt is nagyon érdekes és edukatív lenne az „átváltoztattuk-ilyen volt-ilyen lett ” öh. képek. Hihetetlen az a rengeteg fa, bokor, meg nádas meg minden amit kihoztatok a területből. A „Föld gyermekei” – avagy hogyan töltsd meg a kietlen vidéket röpke 20-25 év alatt és varázsold paradicsommá. Ami Nálatok történik az már nem hobbi, hanem nagyon komoly ökológiai jelentőségű projekt. Remélem sok sok támogató csatlakozik , hogy soha abba ne maradjon a folyamatos élőhely alakítás, újítás, megújítás. Azt hiszem olyan szempontból jelentősek ezek az eredmények, hogy arra inspirálnak, nem a pillanatnyi elröppenő „élményhabszidőzsi” számít, hanem a hosszú távú tudatos de biztosan eredményes tervek, a hely ahol az életünk napjai telnek. Sajnos én is azok közé tartozom aki nem lépte meg azt, hogy valami nagyon természet közeli helyre költözzön- majd egyszer ,majd ha.. stb. sokan vannak így vsz. pedig milyen klassz lenne, ha sokan kiköltöznének a falanszter szerű beton rengetegből és nem arra vágynának, hogy jobb autó meg horvát tengerpart stb, hanem meglátnák a szépségét és az értékét egy elhagyott területen egy üresen álló házban ahonnan kihaltak az öregek. Szóval csak azt szerettem volna mondani, hogy nagyon jó, hogy ott vagytok a közösségi oldalakon is. Szemléletet formál, tanít, példa és útmutató. mennyi civil díjat kiosztanak ehhez képest semmiért…