Mi tesz tartóssá egy kapcsolatot? | Barátság és szerelem
Ezer dolgot hallottunk már, de erről még nem olvastam.
Ez az egyik legfontosabb kérdés mindannyiunk számára, legyen szó szerelemről, házasságról, barátságról vagy akár szülő-gyerek kapcsolatról. Irdatlan irodalma van a kérdéskörnek, ráadásul mivel mindenki érintett, így vagy úgy, de egy kicsit mindenki „szakértője” is a témának. Számos tényező tehet szilárddá egy kapcsolatot, sok esetben még egyfajta konszenzus is észlelhető, ugyanakkor a hangsúlyok igen változók.
Csak nemrégiben döbbentem rá arra, hogy több mint 30 éves barátságomat azzal az emberrel, akit néha K27 fedőnéven említettem az utóbbi 13 évben, mi tartja fenn ilyen sokáig, akkor is, ha viszonylag hamar elköltözött a közelemből.
Hogyan lehet ugyanolyan intenzív és termékeny most, mint 30 évvel ezelőtt, találkozásunk első pillanatában?
K27-el kötött barátságom tanulsága
elsősorban barátságokra nézvést lehet fontos, de talán épp az a gond, hogy a másik, a barátságnál is intenzívebb kapcsolattípus, a szerelem esetében ritkábban vagy gyengébben van jelen. Először azonban nézzük a barátság felől a dolgot. Látszólag messziről indulok, de ígérem, rövid leszek.
Pár napja igyekeztem számokkal is igazolni, mennyire fontos, hogy sok tényanyag álljon az elme rendelkezésére. A cikk summája röviden annyi:
A kreatív gondolkodás alapja is az úgynevezett asszociációs háló, amely nem tud másból felépülni, csak az elmében elraktározott-rögzített tudáselemekből, melyek lehetnek emlékek, álmok, de döntő hányadban konkrét információk, olyanok is, mint az, hogy a π = 3.14.
Kombinatorikai számításokkal
mutattam meg, hogy nagyszámú információ jelenléte mellett, voltaképp permanens forradalom zajlik az elmében, mivel minden új információ a lehetőségek számának robbanásszerű növekedését eredményezi. Természetesen a sok elem önmagában nem vezet el idáig, az oktatás egyik adóssága talán épp az, hogy az információk hálózatba rendezésére kevés energiát fordít, de ha megtörténik, onnantól kezdve az elme lehetőségei gyakorlatilag a végtelenhez közelítenek.
Egy barátság vagy egy szerelem kezdőpontját nyilván csak kivételes esetben találjuk efféle intellektuális térben, annál nagyobb a jelentősége a fennmaradásában.
Tegyük is most egy kicsit zárójelbe a kezdőpillanatot, amikor két ember között „működésbe kezd a kémia”, nézzük a kapcsolatot a „végéről”.
Miként lehetséges,
hogy barátságunk harmincadik évében még mindig ugyanazzal az intenzitással beszélgetünk „a világ dolgairól”? Az egyik válasz annyira evidens, hogy nem is értem, miért nem jutott ez eszünkbe korábban.
Talán mert elsősorban nem magunkkal foglalkoztunk sosem, hanem a világgal. Egyetlen kamasz és ifjú ember sem ússza meg azt a kínos feladatot, hogy valamiként képet alkosson az őt körülvevő világról, és arról a szerepről, amit ő személy szerint ebben a világban betölthet. Erősen változó, ki meddig jut el ebben a folyamatban, a legkevésbé sem minősítően mondom:
a populáció jelentős – talán nagyobbik – része viszonylag korán nyugvópontra jut, és egy kevésbé árnyalt, annál inkább megnyugtató világ- és önkép mellett vet horgonyt.
Mi viszont, ha tetszik megrekedtünk a „kezdőpontnál”, nálunk ugyanis még mindig tart
a „világ összerakása”,
a folytonos revízió, az adatgyűjtés, a kombinálás és pozicionálás. Egyikünk sem helyezkedett el kényelmesen egy-egy buborékban. Ennek köszönhetően asszociációs bázisunk is folytonos terjeszkedésben van, külön-külön is.
Zárójelben: mivel az elme belső hálózatának fejlődése során egyszercsak átlépi azt a határt, ahol minden újdonság robbanást jelent, ez egyfajta függőség is. Minden új konstelláció „aranylövés”, élmény és kaland. Nem véletlenül ismerik oly sokan az információéhséget. Erre az aranylövésre azok is vágynak, akik viszonylag kevés elemből építették fel a saját hálózatukat.
De egyáltalán nem mindegy,
hogy mekkora a merítés. Ez megér egy külön misét is, most csak annyit, hogy a többség hamar sok területet kizár a látómezőjéből. Egyfelől jogos ez, hisz a világ olyan gazdagsággal bombáz minket, ami sokszor inkább nyomasztó, semmint felszabadító. Másfelől a legnagyobb kapacitással rendelkező elme sem képes minden információ befogadására vagy tárolására.
A legzseniálisabb elme is törekszik arra, hogy megtalálja azokat a részterületeket, ahol még kézben tudja tartani a saját folyamatait.
A barátság
– amennyiben két, viszonylag fejlett hálózattal rendelkező ember között szövődik – egérút is. K27-el való barátságom ügyében, nemcsak az szorult magyarázatra, hogy mi okból tart ilyen hosszú ideig, hanem az is, miként kapcsolódhat össze két ennyire különböző ember? Minden ismerősömet és spanomat, haveromat és cimbimet összevetve, nincs senki, aki annyira különbözne tőlem, mint épp K27. Most már úgy látom, épp ez az egyik ragasztóanyag kettőnk között.
Közös nevező nélkül természetesen elszigetelődnénk egymástól. Első találkozásunk pár percig tartott volna, és ma már nem is emlékeznénk egymásra.
Közhellyel élve csak annyit mondanék:
kiegészítjük egymást.
Valójában ez jóval többet jelent, forradalmi változást minden esetben, amikor módunkban áll átbeszélgetni egy éjszakát. Kénytelen vagyok a szerénytelenség bűnébe esni akkor, amikor magamat abba a kategóriába sorolom, ahol az asszociációs bázis már robbanások sorozatát generálja. K27 is ilyen.
Ahogy korábban említettem: egy fejlett asszociációs bázis gyakorlatilag végtelen, az emberi élet viszont siralmasan rövid ahhoz, hogy minden lehetőségét kimerítse.
Mégiscsak végesek vagyunk valahol, az elme teljesítőképességét illetően is. Például azért, mert bár lehetőségeink száma végtelenhez közelít, a lehetőségek kiaknázása, rendszerekbe szervezése energia- és időigényes munka. Bár a lehetőségek számát képesek vagyunk exponenciálisan növelni, annak feldolgozása jobbára lineáris marad.
De mi történik, ha egy barátságban megvan az a „kémia”,
az a közös nevező – nevezzük ahogy tetszik –, mely lehetővé teszi, hogy két elme és két hálózat összekapcsolódjon?
Ebben az esetben a másik elméje kicsit a miénk is.
Amikor beszélgetünk, elemzünk, latolgatunk, szétszedünk és összerakunk, amikor együtt igyekszünk megérteni problémákat, két bázis dolgozik összehangoltan egyszerre! Ráadásul összekapcsolódnak a lehetőségeink is, melyek egyenként is felmérhetetlenek voltak már. Ez pokoli (vagy mennyei) szabadságot szül. Ketten együtt jóval szabadabbak vagyunk, mint egyenként.
Vérlázító leegyszerűsítéssel élve
így nézünk ki mi ketten. Ami ebben a legjobb, hogy amit például K27 az igen alapos történelmi ismeretei alapján összerakott, beszivárog hozzám, és használhatóvá lesz; fordítva pedig pl. amit én az ökológia területén összeraktam, nála történelmi kontextusba kerül. Így olyan kicsit, mintha a történelmi ismereteim épp oly alaposak volnának, mint az ökológiai-bázisom, és így tovább.
A világ tényleges birtoklása lehetetlen. A világ lehetőségeinek birtoklása már nem az. Hogy ne legyen nagyon lila, másként azt mondhatnám:
nem lehet enyém a Hold, de annak felismerése, hogy nem lehet az enyém, és annak felismerése, hogy miért nem, e két felismerés abszolút az enyém lehet. És ez többet ér, mintha a nevemre írathatnám a Holdat.
Két ember közös felismeréseit így aztán – még ha csak áttételesen is – nyugodtan tekinthetjük birtoknak. Elsöprő erejű felismerés meglátni egy beszélgetésben, hogy barátságunk akkora birtok tulajdonosává tesz, amit sosem járhatunk be egészen. Ha egyszer a Hold mégis a birtokomba jutna, igyekezném azt megőrizni; ugyanígy azt a birtokot is, amit ketten hoztunk létre. Miért mondana le az ember erről akár 30 év után is? Hisz három évtizednyi beszélgetés, nem egyszer vita után sem jártuk be a töredékét sem.
K27-el egy ilyen információs birtok, egy hálózat birtokosai vagyunk.
Ebből a szempontból kapcsolatunk – a megszokotthoz képest mindenképp – intellektuális.
De a mi barátságunkat sem lehet pusztán ezzel leírni, amint más barátságokat sem lehet egy-egy működési elv szerint magyarázni.
A bizalom, a szeretet, az empátia, lelkirokonság, támogatás, megértés, és megannyi tulajdonság övezi, keretezi, élteti a barátságokat. Azt viszont egyértelműen látni, hogy ahol kicsi az intellektuális közös metszet, vagy ahol nincsenek jelentős hálózatok és birtokok, ott hamarabb sérül a barátság. Megkockáztatom: a szerelem is.
Épp a szerelem az, ahol utoljára hivatkoznánk közös intellektusra, holott az is közhely, hogy egymástól távoli intellektus vagy ízlés, egy idő után szétrobbanthat egy kapcsolatot.
Amikor a szerelem kezdeti izzása alábbhagy,
megnövekszik minden egyéb fontossága. Ha addig nem számított a pénz, számítani fog. Ha addig nem számítottak rossz szokások, számítani fog. És ha addig nem számított, hogy nincs igazán közös érdeklődés, váratlanul zavaró lesz.
Ízlés, szokások, rögzülések, hibák, bűnök, mulasztások váratlanul mind szétfeszíteni igyekeznek a kapcsolatot.
Két dolog biztosan segíthet
ellenállni ennek a feszítésnek. Az egyik a szeretet. Ha az valódi volt, akkor inkább változtatni, csiszolni, dolgozni igyekszik, semmint felrúgni mindent. A másik – amiről viszont sosem esik szó – az intellektus. Nemcsak abban segít, hogy meghatározzuk, mit kell ténylegesen tenni egy kapcsolat felbomlása ellen, hanem önmagában is erős ragasztóanyag.
Amennyire az intellektus a hátsó szobába szorul a „lángoló szerelem” idején, épp annyira lesz előtérben, válik fontossá a „nagy lobogás” után. Az intellektus megbocsátó, kitartó, és nem veszi zokon, hogy míg a szerelem idején száműzöttnek bizonyult, addig épp őt veszik elő válság idején.
Az intellektus olyan belső barát, aki nem sértődik meg akkor sem, ha csak a bajban hívjuk fel.
A szeretetté nemesedő szerelem
is elég lehet ahhoz, hogy két radikálisan eltérő intellektusú ember fenntarthassa kapcsolatát, akár együttélését is. Én is ismerek ilyet. Az esetek jelentős részében azonban ez sem elég. A szeretet nem képes minden esetben kitölteni azt az űrt, amit a másik intellektusához való kapcsolat hiánya támaszt. Arról nem beszélve, hogy hányszor borít épp az, akinek ebből a szempontból kevesebbje van.
Nem az egyedüli út, de sok esetben az erős intellektuális kapcsolódás lehet záloga egy szerelmi kapcsolat tartósságának. Már csak azért is, mert egy jól működő kapcsolat kölcsönösségen, egyfajta adok-kapokon alapul, és ha nem kapcsolódás jön létre, hanem szellemi alá-fölérendeltség, az információcsere is egyirányú lesz, ami kétszeresen is rossz.
Aki ad, gyakran érzi kiszipolyozottnak magát, míg a másik fél gyakran kényelmetlennek érzi a másik intellektuális fölényét.
Hogy hová fut ki két ember története
intellektuális különbségek esetén, azt talán a szeretet minősége határozza meg. Ha az elég erős, ha az valódi és őszinte, akkor képes az intellektuális egyenlőtlenség csökkentésére is. Az erősebb fél – szeretettől vezérelve igyekszik finoman közölni önmagát, míg a gyengébb fél épp a szeretet elsőbbségére hivatkozva, akár könnyedén ismerheti el az intellektuális hátrányt, és igyekezhet (akár a másik segítségével) azt csökkenteni. Mindez azonban valószínűleg csak akkor működhet,
ha az előnyben lévő fél megértő, a hátrányban lévő fél pedig belátó.
Ha két ember intellektuálisan egyenrangú
vagy azzá lesz – amint barátságok esetén oly sokszor – létrejön a „nagy közös birtok”. Hamar belátják a felek, szeretők vagy szerelmesek is akár, hogy bár életüket leválaszthatják egymásról,
feloszthatják vagyonukat, eloszthatnak paplant, párnát, minden garnitúrát, de a belső hálózataik összekapcsolása révén létrejött birtokot nem oszthatják fel;
az abban a pillanatban, amikor szétköltöznek, egyszerűen megszűnik. Vigasztalhatják magukat azzal, hogy az étkészlet fele náluk maradt, vigasztalhatják magukat azzal, hogy maradtak közös képek a nyaralásokról, de amit elveszthetnek teljesen, és mindketten, az egy megismételhetetlen és oszthatatlan birodalom.
Kérlek, oszd meg másokkal is! Köszönöm.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több szerelem és publicisztika
Ez fantasztikus okfejtés lett.
“Az intellektuális összekapcsolódás megismételhetetlen és oszthatatlan birodalom”- így van.
Nekem is van olyan barátnőm aki ugyan távol él tőlem de kora ifjúságunktól van egy fajta összekapcsolódás, mindegy mennyi idő telik el két találkozás között.
Sosem tudtam kapcsolódni ott, ahol nem volt mihez:-)))
A “Sárgahaj” az haverod- vagy inkább Ő is a barátod, aki segített a honlap megújításban az is ilyen régi “örökbarát”?
Itt a hajnali böngészésben még az jutott eszembe erről a cikkről, hogy van patológiás “éndiffúzió” is- amikor az egyik működteti a másikat , vagy a ” folie à deux”- amikor az egyik totál átveszi a másik elmebaját. Ismerek egy ilyen párost mondhatni szimbiózisban élnek, külső szem számára olyan a kettejük kapcsolata mint az “örök szerelem”- több mint 40 éve tart. A te kör-diagramod természetesen nem ezt jelenti, hanem azt hol vannak közös pontok és hogyan lehet komplementer módon működni .