Hemingway utolsó napjai | 2.
Gyerünk Kelet-Afrikába! – miután az első részben kicsit bevilágítottam oda, ahol Hemingway, a „Papa” bonyolult, bizarr szerelmi viszonyoktól sem mentes élete zajlott, nézzük, milyen az, ha Ernest és Mary, a felesége, együtt vadul meg. Amikor mindkettőjükből felcsap az a láng, ami egyrészt összetarthatta őket, másrészt bizonyítéka annak is, hogy Hemingway nemcsak macsó volt, hanem valóban vagány pali,
Mary pedig egyáltalán nem az a nyámnyila, a férjura árnyékában tengődő középszerű nő volt, akinek gyakran mutatják.
A Hemingway-házaspár
1953 második felében érkezett Kelet-Afrikába szafarira. A vadászat és a horgászat a házaspár mindennapjainak részét képezte egyébként is, Hemingway Velencében is újra meg újra vadkacsavadászatokra ment (egy ilyen alkalommal ismerte meg Adrianát is), de ha Kubában pihentek vagy dolgoztak épp, akkor is sűrűn jártak a tengerre, a Golf-áramlatba a Pilar nevű hajóval horgászni; máskor csak beszélgetni, borozgatni, szórakoztatni a vendégeiket.
Nem sokkal a szafari előtt hazautazott Kubából Hemingway plátói szerelme, a fiatal velencei lány, Adriana (akiről az első részben részletesebben is írtam), akit Mary azért tűrt meg a házában, mert úgy látta, jót tesz a férjének Adriana közelsége, jobb a közérzete, a kedélye és dolgozni is jobban tud a közelében (Az öreg halász és a tengert is Adriana ott tartózkodásának idején írta).
Mary valószínűleg jól látta a dolgokat, mert Adriana elutazásával Hemingway kedélyállapota megint romlott, ráadásul csőstül jöttek a gondok,
hogy csak egyet emeljek ki: az egyik fia a szcientológia hálójába került. Az afrikai utazás talán menekülés is volt, talán mindkettőjük, Ernest és Mary részéről is; nyilván sokat vártak tőle, hisz horgászat és vadászat nem először állította volna vissza közöttük az egyensúlyt. Azt azonban nem remélhették, ami Kelet-Afrikában várt rájuk.
Nem részletezve a szafari minden mozzanatát, csak a legfontosabbakat emelném ki.
Először is itt van Mary!
Korábban hajlottam arra, hogy én is egy erőtlen, középszerű asszonyt lássak benne, de látva, hogyan viselkedett Afrikában, ez a kép aligha állja meg a helyét. Az út egyik célkitűzése az volt, hogy Mary elejtse élete első oroszlánját. Ismét tegyük zárójelbe, mit gondolunk e nagyvadak vadászatáról; képzeljük el inkább azt a nőt, amint oroszlánra vadászik. Gondolhatnánk, talán próbál valahogy „felnőni” a férjéhez, imponálni neki a bátorságával, a vagányságával, de nem! Jóval többről van szó.
Mary az egész csapatban a talán a leglelkesebb vadász. Heteken, hónapokon át tartó szafariról beszélünk, nem veszélytelen utakról, ahol sokszor Mary egyedül látja el az egész tábort vadhússal.
Ezen már az emberfia elgondolkodik. Hemingway gyakran a vadászathoz is kedvtelenül állt hozzá, Mary viszont elképesztő agilitást mutatott. A karácsonyt is a vadonban töltötték, Mary persze mindenről gondoskodott, nemcsak húsról, hanem karácsonyfáról és igazi ünnepről is. És ha már egyszer ki kellett mozdulni a vadonból, Nairobiban elment fodrászhoz is.
Így karácsony előtt rövid időre magára hagyta Hemingwayt
az akkorra már csaknem kiürült táborban – mire Papa megint „megőrült” kicsit. Vagy inkább nagyon. Pár napos mozzanat ez Hemingway életében, ám annál lényegibb. „Erdő-mezei emberként”, sőt férfiként is tudom, miféle késztetés az, aminek akkor Hemingway engedett.
Valamiként ott szunnyad némely emberben a vadember maradéka; ezt ismerte Jack London is, írt is róla; ismerem én is, írtam róla én is, például a Szakadárban. Talán a többségünkben megvan ez, férfiakban és nőkben is, valamiféle emlék az ősidőkről, valami régről maradt vasmag a lélekben, amit a vadon, ha elég közel kerülünk hozzá, és elég messze a többi embertől, mágnesként magához vonz.
Egy érzés, mely egy ponton azt súgja, kellünk a vadonnak. Jobban kellünk neki, mint a többi embernek. Otthon vagyunk odakint, jobban, mint „idebent”, a többiekkel. Csak épp a többség sosem kerül „veszélyes” közelségbe a vadonhoz, legfeljebb távolról csodálja, újabban védi is, de mindvégig a hatósugarán kívül marad, így aztán ősi késztetése sosem szabadul ki a tudatalattiból.
Mary távozása után Papa lőtt egy leopárdot.
Kikészített bundáját később Adrianának ajándékozta. Aztán tivornyázott, amint korábban oly sokszor Kubában, Párizsban a Ritzben, és Velencében, bárhol bármikor, bármerre járt. Ezúttal a szavannán. Bajos eldönteni, hogy Papa a nagyvárosi tivornyák során is a vadonbéli férfit engedte érvényre jutni, vagy erre igazán csak az afrikai mulatozás során került sor. Mindenesetre Papa a maradék csapattal és a környékbeli maszájokkal mulatozva
új egyéniséget vett magára.
Voltaképp maszájjá lett.
Még a fejét is leborotválta. Maszáj tunikát hordott, a maszájoktól kapott jogarral sétafikált, és mintha mindez nem lenne elég, kerített magának maszáj menyasszonyt is.
Kissé bizonytalanok a források – talán szeméremből –, de úgy fest, hogy
Papa sátrában jelentős orgiák folytak
a maszáj lányok aktív közreműködésével; hogy ez az időszak mennyire lehetett buja és intenzív, arról némi képet alkothatunk annak alapján, hogy Hemingway tágas ágya összetört a törzsi bujálkodások során, s kapkodva kellett helyrepofozni, mielőtt Mary Nairobiból visszaért volna.
Nem mintha Hemingway nagy titkot csinált volna a kilengéseiből. Mary korábban nem egyszer bukott ki azon, hogy újra meg újra felbukkant a közelükben Papa legkedveltebb kubai prostija. Amint a vadászat esetében, itt is tegyük félre egy pillanatra erkölcsi aggályainkat, főként ítéleteinket. Még ha nincs ínyünkre, fogadjuk el, hogy Papa ilyen volt, ráadásul 1953 karácsonyán valósággal magához vadította a szilaj szavanna. És persze a maszájok.
Ismerős ez máshonnan is. Hány férfi maradt fenn északon az indiánokkal, és hány filmet, sztorit írtak aztán ebből! Gauguin sem tudott ellenállni a bennszülött lányoknak (róla még ITT). A költő zseniről, az ifjú Rimbaudról nem is beszélve, aki miután 17 évesen felhagyott a költészettel örökre, és fegyverkereskedőnek állt Észak-Afrikában (megint csak Afrika!), mór nőkkel, kisebb háremmel vette magát körbe sivatagi sátrában.
Kevésbé ismert, hogy sok utazóra ellenállhatatlan hatást gyakorolnak az úgynevezett természeti népek.
Ebben az esetben nem is annyira esetlen kifejezés a „természeti nép”. Épp arról van szó, hogy mint jelen esetben a maszájok, ezek a törzsek a civilizált ember számára amolyan koridórt képeznek az ember civilizált léte és vadonbéli léte között. Gondolhatunk Hemingwayre, vagy akár Rimbaud-ra és Gauguinre is úgy, mint fallokratákra, de itt az esetek javában jóval többről van szó.
Volt szerencsém személyesen megismerni olyan skandináv családot, akik Botswanában éltek néhány évet, majd visszaköltözve Európába,
valóságos kultuszt
fejlesztettek az Afrikában, a busmanok között töltött évek köré. Állandóan arról áradoztak, még a karácsonyi vacsoránál is, hogy a busmanok mennyire gyönyörű emberek, és a nap minden órájában visszavágytak. Nem véletlenül rántom elő ezt az emléket. Hemingway sorsában, annak megpecsételődésében nem elhanyagolható szerep jut egy efféle kultusznak.
Egyelőre azonban induljunk ki abból, hogy sokakkal megesett hasonló, így ez önmagában még nem is érdekes, hisz Hemingway is csak egy a sok közül, aki két dolognak is enged: egyrészt a bennszülött nők érdek nélküli közeledésének, másrészt a vadon mindennél édesebb csábításának és vadságának. Hanem aztán megjött Mary. Papa lőtt egy zebrát pulyka helyett.
A szavanna, a sok vadhús, a levegő, az afrikai ég, a maszájok közelsége, Papa vadsága, kopasz feje, vörös palástja, szertelensége, zabolátlansága, mint egy örvény, magával ragadta Maryt is, aki – amint láttuk – már a vadászatok során is ráhangolódott a szavanna rezgésszámára.
Ilyet nem tesz egy erőtlen, gyámoltalan nő. Egy mosóporreklámból kilépő „teremtett feleség”.
Mary és Ernest
ezek után éjszakánként „szétszedték a sátrat”, s annyit szeretkeztek, hogy kis híján megint új ágyra volt szükség. Újra és újra – a kulturált feleségből oroszlánvadásszá avanzsáló Mary, meg az amerikai íróból maszáj törzsfőnökké, varázslóvá előlépő Ernest. Szerethet egy nő mindhalálig, akarhat megfelelni bármennyire, lehet ilyen meg olyan, de ilyesmi nem esik meg csak úgy. Oroszlánok, leopárdok, kígyók, pókok és skorpiók között, ha nem is állandó életveszélyben, mindenesetre nem is abban a komfortban, amit megszoktak, belebonyolódni, elsüllyedni ebben a páros őrjöngésben és szexmániában, az már mágia.
Meglehet, hogy soha sehol nem voltak annyira otthon, mint akkor ott, abban a sátorban; és akkor ott, egymással és egymásban.
Fehér vagy fekete mágia ez?
Ha a folytatást nézzük, inkább fekete, vagy inkább fekete váltotta fel a fehéret? Mindenesetre 1954 január közepén tábort kellett bontaniuk, de mielőtt végleg otthagyták volna Afrikát, beterveztek még egy repülős szafarit, azután pedig egy óceáni horgászatot Mombasa partjainál.
A repülős szafari végállomása az Albert-tó volt. Mary ezeken a repüléseken végig fotografált, a kedvéért sokszor alacsonyra ereszkedett a gép, hogy jól lássák a csordákat, bivalyokat, zebrákat, vízilovakat. Az Albert-tó vízesésénél három kört is ment Marsh, a pilóta, csak hogy Mary újabb felvételeket készíthessen; s a gép egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, míg végül váratlanul lelassult, mint utóbb kiderült, elakadt egy távírókábelben.
Marsh annyit tudott korrigálni, hogy a gép ne álljon bele a földbe. „Csak” egy fa lombkoronájába csapódtak be, ám így is súlyos sérüléseket szenvedtek.
Mivel túlélték, tették a dolgukat. Mi mást tehettek volna? Ugyanakkor sok szempontból mégis valószínűtlen a reakciójuk, és ebben benne vannak a „mézes hetek” is; a „maszáj korszak”; nemcsak Hemingway, hanem Mary nekivadulása is; felfokozottsága; újszerű bennszülöttsége; benne van
közös akklimatizálódásuk a szavannához és egymáshoz.
Sosem tudjuk meg, mennyire voltak tisztában azzal, mit csinálnak, és talán joggal érhet a spekuláció vádja is, de hát mi nem az? Spekuláció minden gondolatom, hacsak a holnapra gondolok, akkor is. Mégis úgy érzem, ilyesmi akkor esik meg, ha két embert valóban egy falatként nyel le magába a vadon. Amikor elemészti őket. Amikor mindketten már csak részek.
Amikor attól egymáséi, hogy mindketten máséi. Amikor azért ölelik egymást úgy és annyiszor, mert őket is így és annyiszor öleli a vadon. Ha szétszedik a sátrat, már nem két ember, nem egy férfi meg egy nő, hanem két szavanna szeretkezik. Ha együtt „vadulnak”, az csupán annak öntudatlan belátása, hogy a szavanna vadságában ép elméjű ember maga sem maradhat szelíd.
Mindez együtt lehetett bennük, öntudatlanul is, amikor kikászálódtak a gépből, és „tették a dolgukat”. De milyen állapotban?
Íme a leltár: Marynek több bordája is elrepedt. Papa rosszabbul járt: két porckorongja megroppant, jobb vállízülete kificamodott, kirepedt a mája meg az egyik veséje.
De azért tábort vertek, fát gyűjtöttek, lesték az esetleg arra járó keresőgépet, és bár komoly fájdalmaik lehettek, alapvetően nem rendültek meg. A későbbiekből világosan látszik ez. A környéken nyüzsögtek a ragadozók, vizük se nagyon volt, de nem keseredtek el, sőt
Mary azzal viccelődött, hogy nincs nála arckrém.
Szorult helyzetükből végül nem repülő, hanem egy a közeli folyón érkező hajó mentette ki, mellyel eljutottak Butiabába, ahonnan már repülővel mehettek tovább, ugyanazzal a pilótával.
És most figyeljünk! Mary és Papa felkecmeregnek a második kis repülőre, felszállnak, de alig emelkednek a levegőbe, amikor – ahogy Mary írja később – a gép ugrálni kezd a levegőben, „mint a szöcske”, majd a földbe csapódik, és azzal a svunggal ki is gyullad!
A pilótának sikerül kitörnie az ablakot, így Maryvel együtt kimenekülnek, ám a hátuk mögött ülő Hemingway csak úgy jut ki, ha a fejével töri ki az ablakot. Az üveg azonban rendkívül kemény, így Papa – bár kimenekül a lángoló gépből – agyrázkódást szenved.
Nem apró mazsola ebben a kalácsban,
hogy az első gép eltűnésekor ráadásul bejárta a világsajtót, hogy Hemingway meghalt. Velencében Adriana is hallja a hírt, és hisztériában tör ki. Később annál nagyobb az öröme, amikor ugyanaz a világsajtó arról ír, hogy Ernest Hemingway mégis él.
Mielőtt elhagynák Afrikát harmadszor is repülnek, és bár Mary már nem ül be a korábbi pilóta mellé, a leginkább összetört Papa továbbra is Marsh-al utazik. Ráadásul fedezi is. Valószínűleg hazudik, amikor azzal magyarázza az első zuhanást, hogy belerepültek egy madárrajba.
Bárhogy is, akár a „vallomását” nézzük, akár azt, hogy nem pártol el a pilóta mellől, szolidáris. Alapvetően jó csóka, bajban legalábbis. Hemingway-jel nem a bajban voltak gondok, hanem a hétköznapokban.
Mindezek után normális ember nyugodt helyen lábadozik, aztán felkúszik az első hajóra, és hazamegy felépülni. De nem Hemingwayék. Mondják le a horgásztúrát? Mert ugye az is tervben volt. Dehogy. Gyerünk! Főként Mary jeleskedik, Papa jóval passzívabb, ami érthető is, hisz jóval több súlyos sérülése van.
Februárban Mary egyedül horgászott,
amikor a parton bozóttűz ütött ki. Hemingway továbbra is gyönge volt, mégis – talán mert macsó? – igyekezett segíteni a helybéli halászoknak,
egy bottal próbálta oltani a tüzet, de megbotlott, elesett, és összeégett a tűzben a hasa, mellkasa, a karja és kézfeje. Mire Mary rátalált, már karosszékben ült és próbálta ellátni saját maga a sebeit. Mary szerint olyan lett, mint a „hamburgerhús”.
Nem tudom, jutott-e ez a két ember annál magasabbra, mint amikor Kelet-Afrikában pár hétre vad „maszájok” lettek; s zuhantak-e akkorát, mint amikor aztán kétszer egymás után ténylegesen is lezuhantak repülővel, s végül Papa bónuszként összeégett.
Abban az évben megkapta Hemingway a Nobel-díjat,
de az állapotára hivatkozva nem ment el átvenni. Rossz bőrben volt (lásd videók). Sokak szerint sosem jött már rendbe igazán. Kubában is afrikai fantáziák tartották fogva. Szerette volna kilukasztani a fülét, szeretett volna egy maszáj fiú apja lenni, és így tovább. Mary azonban visszatérve Kubába visszatért a civilizációba is. Hemingway viszont ott rekedt. Számos más esettel összevetve, úgy látom, nem egyszerűen fizikailag tört össze, legalább ekkora gond volt, hogy belekóstolt a lehetetlenbe. Mert maszájnak maradni lehetetlennek bizonyult, és főként lehetetlennek bizonyult, hogy Maryvel együtt lehessen az.
Otthonra talált Kelet-Afrikában, amint Rimbaud a sivatagban, Gauguin Tahitin, de nem maradhatott ott, ráadásul a forradalom miatt Kubát is ott kellett hagynia. Távol Afrikától, távol az óceántól. Időnként egy kis lakásban New Yorkban.
Ezt nem viselhette, de korábban állta a sarat. Mindkét zuhanásnál. Védte a pilótát. Oltotta a tüzet. De aztán mindennek vége lett.
Hat évvel később végleg vége az egésznek.
Ha látni akarnék valamit, ami Hemingway után a regényein kívül maradt, nem Kubába mennék. Én azt a sátrat akarnám látni, ahol az a két ember, Mary és Ernest, pár nap erejéig, még utoljára, egymásba őrülő szavanna lett. Sátor nincs. Talán a pontos hely sincs meg. Kár. Kitűzhetnék egy zászlót. Mint Amundsen a Déli-sarkra. Itt járt két ember, aki élni akart. És itt sikerült nekik. Itt járt két ember, s itt mindkettő örök volt. És most mégis mindkettő halott. Bár mindkettő csak egyszer halt meg. Mert mint a görögök tartották: „Kétszer halsz meg. Egyszer, amikor eltemetnek. Másodszor, amikor utoljára mondják ki a neved.”
Annyit mondok csak tehát: Ernest és Mary.
És nem utoljára.
Folyt. köv.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több igaz történet és irodalom
Borderline személyiség zavar- ha nem tudnánk, hogy Hemingway , simán ráhúzná erre a típusra bárki. Mary pedig a folie a deux női része. A művészekkel a világ elnézőbb, néha szélsőséges élet és karakter kell úgy látszik remekművek születéséhez.