A világ legdrágább festménye | Paul Gauguin
TÖRTÉNT EGYSZER
Edvard Nordman, nyugalmazott svéd tengerész, miután bejárta a világot, egy trópusi sziget városkájában bolti eladó lett. Ed 55 évesen úgy gondolta: ideje odébbállni. Csöndre és magányra vágyott. Tágas, félreeső, olcsó házra. Szerencséjére élt arrafelé egy nyughatatlan festő, akivel nem feküdtek le már a helybéli lányok. A festő korábban együtt élt két 13 éves bennszülött lánnyal is, ahogy ott mondták: két vahinével. Ám a festő lábai úgy elgennyesedtek, hogy nem volt már oly szegény lány a közelben, aki az ágyába ment volna. Ezért egy érintetlenebb szigetre akart átjutni, mint mondta: azért, hogy
még romlatlanabb állapotában festhesse meg a szigetvilágot.
Valójában azt remélte, hogy egy elmaradottabb helyen talál még magának vahinét. S úgy döntött: eladja a házat. Sietségét jelzi, hogy Ed az alacsony, 5000 frankos árat is 4500-ra alkudhatta. A festő kifizette adósságait és felszállt az első hajóra.
Arra sem vette a fáradtságot, hogy kipucolja a házat.
Ed felháborodva állt a rumli közepén, de mit tehetett volna? A festő messze járt már. Mivel nem volt ínyére a lomtalanítás, a fiát, Oscart kérte meg: számolja fel a trágyadombot. Másnap Oscar kiporoszkált a házhoz, mely telis-tele volt vászontekercsekkel, félbehagyott-hátrahagyott festményekkel, faragványokkal. Amint a környékbeliek oly sokszor gondolták, Oscar is úgy találta: nem lehet valami jó festő, aki sárga eget fest. Csak pár faragvány tűnt hasznavehetőnek – minden mást kihordott, s a sok limlomot egy könnyed mozdulattal, s a megkönnyebbülés sóhajával felgyújtotta.
Egészen más sóhaj szakadt fel belőle évtizedekkel később, amikor azt olvasta, hogy a beteg festő képeit milliókért árulják Párizsban. Megkönnyebbült: „Milyen jó, hogy ezt apám nem érte meg!” Ám valahányszor eszébe jutott a festő, fanyar mosoly ült ki az arcára, mint aki maga sem hiszi, hogy 1901 augusztusában a melléig ért az a máglya, amit Gauguin hagyatékából, abból a trágyadombból rakott.
(Minden idők legdrágább festménye is Gauguin, ami nem kevesebb, mint 300 millió dollárért kelt el – megközelítően 75 milliárd forintért – 2015-ben.)
Borítókép: Wikipédia commons
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Patreon-tagok körébe ITT. Csupán havi két-három kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért cserébe elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség ITT. Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress meg mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, abban a reményben, hogy szövetségesek lehetünk. A legjobbakat, üdv, Cen’
még több “Történt egyszer”
még több művészet
Tiszta őrület- mennyire kell sznobnak lenni ahhoz, hogy valaki ennyi pénzt adjon egy ilyen festményért? Sosem értettem az efféle gyűjtő szenvedélyt- bár ha jól meggondolom, a könyvek gyűjtése is ilyen:-) akkor én sem vagyok teljesen százas:-))))
William Somerset Maugham “Az ördög sarkantyúja”- jó könyv volt Gaugain életéről.
Azért az brutális, hogy a fiatal kislányokat -vahinéket-kedvelő festő glóriát kapott postmortem…
Érdekesek a festményei- számomra olyanok mint egy jól sikerült rajzóra képei az általánosban. Most aztán a művészet történészek keresztre is feszíthetnek:-)))
Ugyan így vagyok a Rippl-Rónay kukoricás képeivel, sokszor megnéztem őket a kaposvári villájában, valahogy nem tudtam lelkesedni érte.
Az igazi impresszionistákat viszont szeretem nagyon. Volt egy szomszéd asszonyom aki pasztellben az összes menő Mone képet lekoppintotta, senki meg nem mondta, hogy hamisítvány, hobbiból csinálta, megvette az aukciós katalógusokat és a legdrágább képeket megcsinálta magának. Dugig volt a lakása jobbnál jobb képekkel, gyönyörűen bekeretezve.