Herman Ottó és Chernel István | Tűz és víz egy csónakban?

Herman Ottó és Chernel István | Tűz és víz egy csónakban?

történt egyszer

---

Nemcsak az ornitológia, hanem a magyar tudomány, sőt talán a világ tudományának egyik legkülönlegesebb párosa volt a mindenki által ismert és sokak által szeretett, sőt mindmáig rajongott Herman Ottó (1835-1914), és a jóval kevéssé ismert, bár tudósként nem kevésbé jelentős Chernel István (1865-1922).

Nehéz lenne még két ennyire különböző figurát találni,

mégis, a madarak és a tudományi iránti szenvedélyük és az ornitológia területén nyújtott teljesítményük is ezt a két embert egyrészt egymás mellé sorolta, ugyanakkor – bár ez kevésbé ismert – szembe is állította. Sajnos szembenállásukról nem találtam még írott forrást, de az utóbbi évtizedekben többekkel beszélve,

több forrásból is azt hallottam, hogy Magyarország egyik legismertebb és legnagyobb hatású madártani munkája, A madarak hasznáról és káráról (1901) egyfajta viszályból született, mondhatnánk azt is: dacból.

Chernel hatalmas,

a kor szellemének tökéletesen megfelelő, hihetetlenül átgondolt, alapos és enciklopédikus munkája, a Magyarország madarai (1898) úttörő munka volt, és minden szempontból a kor legmagasabb tudományos igényességét képviselte.

Ugyanakkor azt beszélik madarász körökben – legalábbis a nyolcvanas-kilencvenes években még ezt hallottam –, hogy Herman Ottó elégedetlen volt Chernel munkájával. Annak ellenére, hogy egyes források szerint ott bábáskodott Chernel könyvénél ő is, ha minden igaz, segített megszervezni a könyv illusztrálását a kor legjobb madárrajzolóival.

---

Nem igazán valószínű,

de azért azt sem zárnám ki, hogy a Herman Ottó és Chernel közötti viszályról szóló mendemondák fennmaradhattak szájhagyomány útján is. Durván száz évig simán életben maradhat egy „családi legenda” is, és minthogy a madarásztársadalom mindig is egy szűk, sokszor szubkulturális közeg volt (alapvetően ma is az), a maga belső hagyományaival és szóbeliségével, nagyon is könnyen élhetett tovább e viszály emlékezete elbeszélések útján.

Hasonló konfliktusok és mendemondák a legújabb idők madarász szubkultúrájában is tovább élnek, akár évtizedekig is, így például a kékcsőrű réce visszatelepítési programmal kapcsolatosan, de sokszor nevesebb, esetleg bizonyos szempontból megosztó személyekkel kapcsolatosan is.

---

Mi történt a kékcsőrű réce visszatelepítési programmal?

Én még emlékszem,

hogy például Schmidt Egon ismeretterjesztői munkáit sem mindenki fogadta kitörő örömmel. Szinte még gyerekfejjel jártam az első konferenciák egyikén Visegrádon, ahol a Dunakanyar nagy bukóin kívül arra is emlékszem, hogy hallottam Schmidt Egon szakmaiságát megkérdőjelező folyosói „pusmogásokat”, amiről már akkor is tudtam, hogy nevetségesek, és amit akkor sem tudtam megérteni.

Jóval később, évtizedek múlva maga Schmidt Egon beszélt nekem arról nem sokkal a halála előtt, hogyan próbálták megzabolázni őt a Madártani Intézetnél, hogy például ne válaszoljon minden csipcsup levélre, s főként ne tegye, ha a megkeresés személyes jellegű.

Tény, hogy Schmidt Egonnál lelkiismeretesebb levelezőt nem láttam még.

(Hasonló volt hozzá, bár egészen más területen Dr. Czeizel Endre is, akivel szintén volt szerencsém találkozni, sajnos vele is nem sokkal a halála előtt.)

Schmidt Egont nem ismertem korábban személyesen (bár leveleztem vele, és akkori madárvédelmi projektjeim közül egyet személyesen támogatott és védnökölt is a kilencvenes évek elején), mindössze egy készülő könyvem miatt szerettem volna beszélni vele 2022 tavaszán. Épp azért, mert voltak arról tapasztalataim, hogy mennyire segítőkész mindenkivel.

Főként ezt az elfogulatlan segítőkészséget és lelkiismeretességet, a nagyzolást és okoskodást mellőző, szinte már szeretetteljes odafordulást mindenkihez, ezt szerettem volna példaként állítani a jövő madarászai elé

(és szeretném még most is), mert ráférne a madarász szubkultúrára egy efféle ráncfelvarrás. Kevés olyan madarászt találunk, akinek a madártan népszerűsége vagy konkrétan az MME annyit köszönhet, mint Schmidt Egonnak.

---

Neki köszönhetően léptem be az MME-be,

aminek taglétszáma akkortájt – jelentős mértékben Schmidt Egon népszerű munkáinak és működésének köszönhetően – már közel 10.000 volt. És ha az ő szemlélete vált volna uralkodóvá, és ugyanaz az szolid, elegáns humánum itatta volna át a kommunikációt és a teljes madarásztársadalmat, amit Schmidt Egon képviselt, akkor talán nem lenne az a helyzet, hogy ma, 2024-ben, negyven évvel később is körülbelül 10.000 tagja van az egyesületnek.

Nyilván nem kell magyarázni, hogy amikor egy formáció 40 év alatt gyakorlatilag nem produkál érdemleges növekedést, ott nem minden klappol a legjobban.

Szerintem pedig az a szellem hiányzik leginkább, amit Schmidt Egon képviselt. Schmidt Egon egész biztosan nem szegte kedvét senkinek, és egész biztos lehet benne mindenki, hogy akárhány ifjú madarász kereste meg, mindegyik kivétel nélkül korrekt tájékoztatást és ami még fontosabb: őszinte biztatást kapott.

Ez a segítőkészség és nyitottság nem mellesleg a nagy elődöket, épp Herman Ottóék korszakát idézi. Herman Ottó sem lombozta le Schenk Jakabot, amikor az megkereste azzal, hogy Európa nyugati felén a madarak jelölésével kísérleteznek már. Nem mondta neki: „Jakab, fiam, érdekesnek érdekes ez, de várjunk még, kisül-e valami érdemleges ebből. Amúgy is van itt dolog épp elég, és egyébként is, nézd, amit mi itt csinálunk, máris mennyire fontos.”

Ellenkezőleg.

Azonnal, gyorsan reagált, és megbízta Schenk Jakabot, hogy szervezze meg a magyarországi madárjelöléseket – a világon harmadikként!      

Másfelől azért kerestem meg Schmidt Egont, mert tőle szerettem volna egy másik, mára szinte elfeledett kutatóról megtudni, hová lett az a hagyaték, ami minden bizonnyal páratlanul ritka és felfoghatatlanul gazdag lehet.

Sajnos nem adhatom tovább, amit akkor megtudtam, mert Schmidt Egon hangsúlyozta, hogy a hagyatékkal kapcsolatos információi bizalmasak (gondolom, az örökösök is élnek még), de ebben az esetben is azt láttam: bizonyos szakmai kérdések és esetek ma sem kapnak nyilvánosságot, és bár írott sort egyet sem találni róluk, mégis szakmai berkekben, szubkultúrákban tudott és újra meg újra kibeszélt, esetleg felhánytorgatott dolgok. Amint a szóban forgó hagyaték eltüntetése is tudott probléma volt, mégsem kapott nyilvánosságot.

Történelmi vagy személyes ügy?

Időnként olyanokkal is „egyenesági” kapcsolatot érez az ember, akivel soha nem is találkozhatott. Erre is van személyes példám. Egykori tanárom, akivel először kezdtem madarakat gyűrűzni, és akivel az emlékezetes hattyús balesetem is történt (ezt megírtam ITT), az egyik legjelentősebb, de laikus berkekben aztán tényleg ismeretlen Keve András tanítványa (1909-1984) volt.

Tanárom és patronálóm mindig büszkén említette, hogy ő is Keve tanítványa, és ahogyan én emlékszem most egykori tanáraimra, úgy emlékezett ő is Kevére – minek következtében egy idő után már úgy éreztem, hogy én is Keve tanítványa vagyok. Holott, amikor először találkoztam a nevével, ő már halott volt.

---

Hattyúgyűrűzés is lehet beutaló a kórházba

A Keve-sztori

Mégis olyan személyes, közeli rágondolások alakultak ki bennem, melyek elvileg nem lehetségesek rég halott személyek esetén; és amit róla egykori tanítványától hallottam, hamar vált annyira eleven tudássá, mintha csak személyesen tapasztaltam volna én magam, mintha én is beszélhettem volna Keve Andrással, én is vele járhattam volna Ürbő pusztáit.

És a róla szóló emlékeket is olyan elevenséggel vittem tovább, mintha ott lettem volna Keve András óráin. Ez csak tovább erősödött, amikor pár évvel később, a kilencvenes évek elején hozzáláttam a Balatonnal kapcsolatos madártani irodalom összegereblyézésének, és folyton folyvást remek Keve-publikációkba akadtam.

Hamar azon kaptam magam, hogy olyan közvetlenséggel mesélek arról, hogy Keve akkor is noteszt vitt magával, ha csak tejért küldte le a felesége, mintha én is ott lettem volna! Ezt a tanítványaimnak is elmeséltem, biztatva őket arra, hogy Keve mintájára ők is jegyezzenek fel mindent, ne csak a ritkaságokat, hanem az utolsó házi verebet is.

Tettem mindezt abban a tónusban, mintha szemtanúja lettem volna Keve munkájának és életének.

Efféleképp eshetett meg az is, hogy olyan emberekkel találkoztam és beszéltem, akik ugyanezzel a személyességgel, frissességgel és magabiztossággal számoltak be Herman Ottó és Chernel István közötti, nem publikus, de tudott ellentétéről. Mindebből gondolom, hogy az ellentét nagy valószínűséggel fennállt valóban, de ha csak az érveléseket tartjuk szem előtt, azok is rendkívül realisztikusnak tűnnek.    

Vissza Chernel és Herman Ottó esetéhez!

Könnyen elképzelhető, hogy egymásnak feszülésük emléke szóhagyomány útján maradt életben a nyolcvanas évekig, amikor először találkoztam ezzel a mendemondával. Az efféle hagyományok rendkívül elevenek lehetnek, sokan úgy kezelik az ilyesmit, mint személyes ügyeket, akkor is, ha a szóbeszéd főszereplői rég halottak.

Emlékeim szerint főként a Sopron környéki madarászok voltak „ráfüggve” Chernel Istvánra, és mindent, ami vele kapcsolatos volt, egyfajta személyes ügyként kezeltek. Sok soproni madarász számára – akikkel nyolcvanas-kilencvenes években találkoztam – Chernel volt az első számú ornitológus, nem pedig Herman Ottó.

Ennek nyilván az lehetett az elsődleges oka, hogy Chernel soproni-kőszegi kötődése miatt a fő műben is rengeteg soproni és Fertő-tavi madártani adatot közöl. Így régi irodalmi adatok terén talán épp a soproniak bővelkedtek (és bővelkednek mindmáig) a leginkább.

Ha szigorúan szakmai szempontok szerint vizsgáljuk a két ember munkásságát és a két művet, mint forrás valóban Chernel bombasztikus, négykötetes műve ad a legtöbbet, míg Herman Ottó munkája inkább ismeretterjesztő jellegű. Olcsó megoldással mondhatnánk azt is, hogy Herman Ottó volt a századforduló madártanának Schmidt Egonja.

De mi volt a konfliktus?

Állítólag Herman Ottó (és Chernel megbízói?) egy olyan művet vártak, ami a köznép ezirányú tájékozottságát emeli magasabb szintre, ehhez mérten Chernel munkája egy enciklopédia lett, ami felfoghatatlanul fontos a szakma, a tudósok számára, de egyrészt értelmezhetetlen, és ami legalább ennyire fontos, elérhetetlen a köznép számára. Ugyan, melyik egyszerű földműves vagy jobbágyi család fog beruházni egy háromkötetes tudományos munkára? S főként ki fogja azt elolvasni? Olyan szócikkeket, melyek latin nevek hosszadalmas felsorolásával kezdődik, és ami bekezdéseken át centiméterre pontos biometriai adatokat sorol?

Herman Ottó állítólag kimondottan dühös volt amiatt, hogy bár kijött végre egy nagy összefoglaló mű, az első hazai szakmunka, az mégis tökéletesen alkalmatlan arra, hogy a szélesebb közönséget elérje, és azt tájékoztassa, művelje, alakítsa.

Annyira megdühödött,

hogy írt egy „ellenkönyvet”, egy másik, az eredeti célokat valóban szem előtt tartó művet – szól a fáma. Ez lett A madarak hasznáról és káráról (1901), ami annyira jól sikerült, hogy nemcsak a maga korában lett a legnépszerűbb alapmű, hanem bő száz évvel később is sokak nagy kedvence.

Míg Chernelt a nagyközönség meg sem ismerte, sőt, bár a szakma sokat idézte és nagyra tartotta még a nyolcvanas-kilencvenes években is, mára talán már az sem túlzás, ha azt állítjuk: a kétezres évekre Chernelt a szakma is „elfelejtette”. Legalábbis mintha egyre ritkábban idéznék, holott ő állította össze az első magyarországi fajlistát is, és övé az első nagyszabású Magyarország madárvilágát összefoglaló monográfia.

Herman Ottóra sem hivatkoznak sűrűbben – talán –, de emlékezete jóval élénkebb.

Chernel az arisztokrata, Herman a “szocialista”?

Felmerül bennem a gyanú, hogy ebben a politikának is lehetett némi szerepe, hisz Chernel István gróf volt, nemes, aki bérbe adott birtokainak jövedelméből utazgatott és kutatta az ország madárvilágát (becsületére legyen mondva, nem afrikai vadászatokra költötte a pénzét).

Nem mellesleg az utazások és madarászások során összeszedett betegségek gyengítették le annyira, hogy viszonylag korán 57 évesen meghaljon spanyolnáthában.

Több helyen is azt olvassuk, hogy mindenütt megtalálta a hangot a köznéppel, az emberekkel, sőt (ezt nem is igazán értem) a Tanácsköztársaság idején kitüntették.

Mégis felvetődik a gyanú, hogy később, a szocializmus évtizedeiben talán kevéssé kedvelte a kultúrpolitika, minthogy a nemesi származás nem volt előny. Márpedig Chernel István mindkét ágon jó pár felmenőig színtisztán nemesi származású személy volt, egyfelől a Chernelek, másfelől a Festeticsek leszármazottja.

Festeticsek a tudománytörténetben és Herman Ottó életében

Külön fejezetet (vagy egy regényt) érdemelne, hogy a Festeticsek milyen kiugró szerepet játszottak a tudományos életben, onnantól kezdve, hogy például Chernel anyai nagyapja, gróf Festetics Imre, 46 évvel George Mendel előtt világelsőként tette közzé a genetika törvényszerűségeiről szóló munkáját (!), egészen addig, hogy Festetics Antal ( a Nobel-díjas Konrad Lorenz tanítványa) például ott bábáskodott a Hortobágyi Nemzeti Park megalakulásánál vagy a Magyar Madártani egyesület megalakításánál is.

---

Ellenben Herman Ottó

egyszerű, sokgyermekes család sarja volt, aki volt munkás is, és akit „vad és zabolátlan” természete nem egyszer majdnem forradalmárrá tett. Tanulatlan ember abból a szempontból, hogy még diplomája sem volt, autodidakta módon vált „polihisztorrá” és tudóssá.

Arról nem szólva, hogy kutatásai is kiterjedtebbek voltak, és több kapcsolatot mutattak a „néppel”, mint Chernel kutatásai. Foglalkozott a halászattal, a népi szokásokkal, és „madaras könyvével” is közvetlenebb módon szólt a „kedves magyar néphez”, mint az arisztokrata Chernel.

Talán csak a szocialista kultúrpolitika alakította úgy, hogy a jelentőségében Herman Ottóhoz felérő, de legalábbis annak közelében álló Chernelt aránytalanul kevéssé ismerjük. Herman Ottó a tananyag része volt, versenyeket neveztek el róla, sokat idézték, míg Chernel István az én gyermekkoromban a tankönyvekben egy sort sem kapott. Mintha nem is létezett volna.

(Ahhoz hasonlóan, amint Edisonról úton útfélen hallottunk, de Tesla mellőzött figura volt a tudománytörténetben egészen az utóbbi 10-15 évig.)

Madarász körökben hallottam Chernel Istvánról először,

főként soproniaktól, és mert a Velencei-tónál álló, akkor még üzemelő régi madárvártát, a Chernel István Madárvártát róla nevezték el, a vártának pedig nagy híre volt a hetvenes-nyolcvanas években. Annyira, hogy – erre tisztán emlékszem – a Chernel István Madárvárta volt az első „madaras hely”, ahová gyerekfejjel erősen vágytam (de csak 2023-ban jutottam be az új épületbe). A másik ilyen hely pedig a lillafüredi Herman Ottó Múzeum volt később (ahová el is jutottam viszonylag korán, s az a nap a legszebb emlékeim között van ma is ITT).

---

Az első példakép és az utolsó polihisztor: Herman Ottó

Ha egészen őszinte akarok lenni,

ezt a „neveltetést” ma sem tudom levetkőzni.

És Chernelre nem tudok olyan lelkesedéssel gondolni, mint Herman Ottóra. Ennek részint oka az is, hogy Herman Ottó nyelvileg is elragadóbb – ezt íróként írom –, bár sokan Chernelt legalább olyan érdekesnek tartják nyelvileg is, mint Herman Ottót. Herman izgalmasabbnak tűnik, sokoldalúbbnak, s valóban az is volt, de azért kissé méltatlan, hogy még a Madarak és fák napját is sokszor Herman Ottónak tulajdonítják, ráadásul magyar találmánynak, mikor azt valójában Chernel vezette be, és külhoni példát követve.

És amint a nagyvilágban Jack London tette népszerűvé a szörfölést, úgy Magyarországra Chernel hozta be Norvégiai kutatásai után a sielés szokását, és még könyvet is írt róla A lábszánkózás könyve (1896) címmel.

Bárhogy is derülnek ki újabb és újabb érdekességek, melyek Chernelt jóval érdekesebb és színesebb egyéniségnek mutatják, mint amilyennek a fő mű, a nagy madaras monográfia mutatja, Herman Ottó mellé már nem tud felzárkózni a lelkemben.

Kicsi túlzással olyan kutatóról beszélünk, aki belehalt a madártani kutatásokba, hisz Chernel annyit ázott-fázott terepen és lápokon és mocsarakban, hogy végül teljesen legyengült, egy fűtetlen vagonban megfázott, s végül lecsapott rá a spanyolnátha. Ez az odaadás, ez a fanatizmus rendkívül imponáló és persze tragikus, és még ez sem elég, hogy Herman Ottóhoz mérhető mértékben izzon fel bennem a rokonszenv és kíváncsiság, és mindez vélhetően egy egész gyermekkor el nem múló, nehezen korrigálható neveltetésének köszönhető.  

Herman kontra Chernel?

Chernel és Herman Otto állítólag Erdélyben találkoztak és attól fogva barátok voltak. Erre utal az is, hogy Herman Ottó segítette Chernel könyvét és munkáját is. A Madártani Intézet igazgatói székében Herman Ottót a halála után Chernel váltotta.

2014-ben Herman Ottó emlékszobrot állítottak Kőszegen, és bár szoboravatások ritkán izgalmasak, de az akkori beszédből (Keszei Balázs-Révész József, 2014) érdekes részletek bontakoznak ki Herman Ottó és Chernel, még pontosabban Herman Ottó és a Chernel család kapcsolataira nézvést.

Kiderül, hogy az ismertség valójában Chernel apjának köszönhető, aki szintén tudós fő volt (amint Herman Ottó apja elismert ornitológus, vagyis egyik fiú sem esett messze a fájától).

---

„Kőszegi tartózkodása alatt ismerte meg Hermant chernelházi Chernel Kálmán kőszegi földbirtokos, az ornitológus Chernel István édesapja; ez az ismeretség volt Herman Ottó életének sorsdöntő eseménye. Chernel Kálmán rajongó természetbarát, elkötelezett magyar és a függetlenség harcosa volt, s így lelkük csakhamar találkozott.

Chernel Kálmán naplójában olvasható, hogy Herman “nyomasztó anyagi körülmények között” fényképészként próbálta előteremteni a megélhetéshez szükséges anyagiakat, a piactéren felállított bódéjukban fényképeztek (Csaba, 1958). A vállalkozás nem jövedelmezett jól, a megszűnését követő per jegyzőkönyvében is olvasható, hogy “ez időben Herman Ottó teljesen pénztelen szegény volt”, ami egyre inkább a váltásra, továbblépésre ösztönözte (MNL VaML KFL 1864–1865).

Herman, aki a madártömést még atyjától tanulta meg, Kőszegen is vadászgatott. Apja, Herman Károly, kamarai orvos (kirurgus) volt, aki maga korában jelentős ornitológusnak számított. Megfigyeléseket végzett, madárpreparátumokat készített, és a korszak vezető tudósaival (pl. Christian Ludwig Brehm, Petényi Salamon János) tartott fenn levelező kapcsolatot (Lambrecht, 1920). Egy alkalommal Herman Ottó egy Kőszeg környékén ritkaságszámba menő ugartyúkot ejtve el, kitömte, és Chernelnek ajándékozta.

Chernel fölismerve a Hermanban rejlő tehetséget, sokban támogatta; vendégül látta, és azon volt, hogy sorsán könnyítsen. Ekkor történt, hogy Brassai Sámuel, a Kolozsvárott székelő Erdélyi Múzeum Egylet igazgatója pályázatot hirdetett konzervátori állásra. Herman Ottó Chernel Kálmán kísérő levelével együtt elküldte jelentkezését Brassainak. Brassai pedig az Erdélyi Múzeum Egylet ülésén bejelentette Herman Ottóra vonatkoztatva, hogy “egy kőszegi egyént fogadott” konzervátorul (Lambrecht, 1920). Chernel Kálmán ajánlása indította tehát Kőszegről – 2014-től visszafele számolva éppen 150 éve – a tudomány útján Hermán Ottót!”

---

Pusztán írásos források alapján aligha lehet biztosan megítélni,

hogy a Herman és Chernel (későbbi?) ellentétéről szóló mendemonda igaz-e. Mindenesetre a két könyv „fizimiskája” alapján sem tartom lehetetlennek. Feltűnő, hogy míg Chernel műve az első Magyarország madarairól magyar szerzőtől származó összefoglaló munka volt, alig három évvel később máris jött a következő.

Ez is azt sugallja, hogy valami okból Herman Ottó valóban szükségét érezte egy másik könyvnek. Mi más okot találhatott a maga kötetére, ha nem azt, hogy Chernel könyve nem teljesítette egészében azt a küldetést, amit Herman Ottó szerint teljesítenie kellett volna.

Bárhogy volt is, mindkét munka érdemes arra, hogy elérhetővé, idézhetővé tegyük a Cenweben is, és a lehető legtöbb olvasónkkal ismertessük meg mindkét munka részleteit. Ez igaz egy külhoni szerző korszakos munkájára, Alfred Brehm művére is, főként mert annak magyarításában olyan jelentős hazai kutatók is részt vállaltak, mint amilyen épp Chernel maga.

---

Néha talán az a benyomásunk támadhat, hogy ezek a források már oly távoliak, és annyit változott köröttünk a világ és az élővilág, hogy alig találni bennük aktualitást, de ha csak egy kicsit is nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékelni fogjuk, hogy ezek a munkák ma is ontják magukból az érdekes megfigyeléseket és adatokat, és minden nappal egyre tanulságosabbak számunkra azok a kontrasztok is, melyek a hajdani állapotok és szemléletek és a mai aktualitások között feszülnek.

---

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több cenweb