A kékcsőrű réce visszatelepítési program kudarca és története
Számos okból szorulnak a madarak védelemre, de kezdjük ott, hogy az aktív madárvédelemnek valóban van szemléletformáló hatása is, és ha jól csinálják, nemcsak a madarak védelmét szolgálja, hanem újabb és újabb embereket nyer meg az aktív madárvédelem ügyének.
Pontosan ez történt velem is gyerekfejjel.
Igaz, amikor először találkoztam madárvédelmi programokkal, már madarásztam, de az, hogy a madárvédelemben is aktív szerepet vállalok majd évtizedeken át – gyakorlatilag most is egy rezervátumon dolgozom, csak épp már a saját területemet igyekszem madárparadicsommá tenni –, mindez voltaképp a kékcsőrű réce (Oxyura leucocephala) kapcsán dőlt el.
„Mi értelme volt lelőni az utolsókat is?”
Dühös és sértett voltam
gyermekkoromban, amikor azt olvastam, hogy a hatvanas években lepuffantották az utolsó kékcsőrű récét is. Az utolsókat. Egyáltalán hogyan lehet eljutni odáig, hogy egy faj egyedei az utolsók legyenek? Persze itt csak magyarországi kipusztulásról van szó, de akkor is! Ma is úgy gondolom: alapvető jogomban sért az a közösség, amelyhez elvileg tartozom, és amely megtagadja tőlem, hogy kékcsőrűt vagy vándorgalambot (Ectopistes migratorius) lássak (utóbbit totálisan kiirtották).
Sértő és fájdalmas,
hogy az állatvilág ismerete koránt sem része úgy a műveltségnek, mint teszem azt az irodalom, a filozófia, a történelem ismerete. Az állatvilág működését figyelve olyan konklúziókhoz juthatnánk, amely rendet vághatna sok kérdésben, s ez legalább annyit adna hozzánk, mint Dosztojevszkij, Shakespeare vagy Bulgakov (erről beszéltem ebben a videóban is Karikó Katalin Nobel-díja kapcsán). Még egy olyan faj is, amit kiirtottak.
1982-ben a Magyar Madártani Egyesület visszatelepítési programot indított (abban az évben vitt apám először terepre, akkor láttunk együtt először nagy kócsagot). 1983-tól naplót vezettem, de még nem tudtam a programról. A következő évben viszont, amikor már a madártani egyesület tagja is voltam, és eljutott hozzám az MME kékcsőrűs matricája, kisdiák létemre is úgy éreztem:
itt az idő,
hogy visszavegyem kékcsőrű récével kapcsolatos jogaimat, és amikor a csodaszép matricák árusításával gyűjtés indult a program támogatására, rögtön beszálltam. Itt köszönet illeti meg anyámat is.
1984 (orwelli év) még szürke, prűd, nyomott időszak volt. Civil kezdeményezésekkel zaklatni a polgárokat nem volt szokás. Mondhatta volna anyám: „Eszedbe ne jusson becsöngetni házakba! Mit képzelsz, mit szólnak majd, ha egy kacsa miatt koldulsz?” Nem állt tőle, hogy efféleképp egzecírozzon, mégsem szólt egy szót sem. …És én minden szabadidőmben a házakat jártam.
Eleinte féltem.
Vadidegenekhez fordulni segítségért alapesetben is feszélyező, főként, ha egy „kacsának” gyűjtesz, még inkább, ha gyerek vagy még. Ám a matrica csodaszép volt, és ahogy a honlapomon és a közösségi platformjaimon ma is naponta látom: vannak nyitott, segítőkész emberek. Ezt 1984-ben is érzékeltem. Irdatlan mennyiséget passzoltam el a matricákból, és bár a visszatelepítési program végül csődöt mondott, engem végleg elkötelezetté tett.
Legszebb emlékeim
közé vonult be az az időszak. Emlékszem a hétvégékre, amikor gondosabban kellett beosztanom az időmet, mivel bele kellett férjen a matricákkal való „házalás” is, s akkor még csak a vasárnapunk volt szabad.
Délelőtt terepre mentem, aztán ebéd, megcsap ma is a rántott hús illata, és az izgalom, amivel ebéd után nyakamba vettem a kisvárost, hogy újabb utcákat járjak végig, akár sötétedés után is, téli estéken, amikor már mindenkit otthon találok. Meg a büszkeségre, amikor megint írhatok a helyi csoport titkárának: elfogyott minden matrica, jöhet a következő adag!
Hosszú évekig
minden naplómra ezt a matricát ragasztottam, s valamivel később felkészültem arra is, hogy képes legyek segíteni sérült madarakon. 18 évesen rajzoltam bele a naplómba a szirti sas (Aquila chrysaetos) csontvázát, hogy amikor szükség lesz rá, tisztában legyek a madarak anatómiájával. Egy másik oldalon – szintén 18 évesen – egy svédországi hattyú megmentéséről írok.
Kékcsőrű récét (Oxyura leucocephala) azóta is csak egyszer láttam vadon (hivatalosan egyszer sem, mert nem sikerült hitelesíteni* az adatot). Ám a kipusztulásával létre hívott egy kölyköt, aki a továbbiakban minden sérült madarat összeszedett. És aki ma is sokszor neheztel a Homo sapiensre. Az emberre, aki gyakran pont úgy bánik a sajátjaival, ahogy elbánt a kékcsőrű récével (Oxyura leucocephala) vagy a vándorgalambbal (Ectopistes migratorius).
Mi lett végül a kékcsőrű récével?
Mendemondák terjednek róla még mindig. Talán kimondható, hogy nem egészen tisztázott; néhány tanulmány több esetben is rossz dokumentációról számol be, illetve „elveszett” dokumentumokról. És igen, ott motoz bennem a kisördög: hogyan veszhetett el bármi, amikor az egész program olyan nagy dérrel-dúrral indult, hogy még az első récetojásokat Magyarországra szállító, Ferihegyen leszálló repülőgépre is ráfestettek egy kékcsőrű récét.
Sőt, ha jól emlékszem, ideiglenesen átnevezték a gépet (talán egy Boeing 747-es volt) With-headed duck-ra (a kékcsőrű réce angolul). Belém égett az a kép is, marketing szempontból – és szemléletváltás szempontjából is – profi húzás volt, de ma már sehol sem találok erről a gépről képet.
| Végül is egy szakdolgozatban megtaláltam, „mennyi volt az annyi”, vagyis mennyi kékcsőrű réce szabadon bocsátása után ért véget a magyarországi kékcsőrű réce (Oxyura leucocephala) visszatelepítési-program (voltak, vannak ugyanis más országokban is visszatelepítési kísérletek, hozzánk legközelebb Olaszországban, ami – amennyire tudható – szintén kudarcos). Magyarországon kibocsátott kékcsőrűek száma: 1986.06.07. 10 példány 1987.05.22. 13 példány 1988.04.16. 29 példány Illetve 1991-ben volt még egy utolsó kiengedés, de „erről nem állnak rendelkezésre információk”. Tehát 52 példányról tudunk biztosan – ez igen kevésnek tűnik. Ennyi madártól még kedvező körülmények között sem várható látványos eredmény. |
Pár éve
– vagyis évtizedekkel azután, hogy a visszatelepítési program leállt –, amikor írtam erről a weboldalamon, megtalált valaki, aki részt vett a programban. Hozzászólt a bloghoz, és mailt is váltottunk, abból pedig az derült ki, amit amúgy is hallottam már.
Hivatalosan eleinte az a verzió terjedt, hogy az Angliából, a Wildfowl & Wetlands Trust (WWT) Slimbridge-i telepéről Magyarországra szállított tojások Pakisztánból származtak. A pakisztáni kékcsőrűek azonban állandók, míg a Kárpát-medenceiek vonulók voltak. Mint kiderült, genetikailag öröklődött a vonulás „képessége”, így a szikes tavainkra kiengedett kékcsőrűek nem vonultak el, a kemény telek pedig végeztek velük.
Ha viszont a jelenleg rendelkezésre álló forrásokat nézem, erről szó sincs; sokkal inkább arról, hogy
Számos probléma vezetett kudarchoz
Többek között nem kaptak a récék elegendő állati táplálékot, sok volt a terméketlen tojás, nem is sorolom, végül pedig a szabadon engedett madarak alól kiszáradt a tó (szikes tavaknál egyébként ez várható volt).
A program végéről, a hivatalos indokláson kívül, és homályos szóbeszédeken túl nemigen tudni semmit. Állítólag egy idő után „nem állt már érdekében páraknak”, hogy a program tovább éljen, de én el sem képzelhetem, mit kell ez alatt érteni, és hogyan fordulhat ez elő. A megmaradt madarakat a Fővárosi Állatkertbe vitték.
Én is láttam őket annak idején,
de nem tudtam, hogy a felszámolt program récéit látom. Ott tartották őket – legalábbis az ottjártamkor –, ahol ma is tartanak récéket, egy viszonylag kicsi helyen, a nagy tó partján elkerítve; ahol szaporodásra nemigen számíthattak; nem tudom, ott próbálkoztak-e még a szaporítással, legalább azért, hogy más programokat segítsenek vele.
Én biztos nem hagytam volna annyiban a dolgot, és nem tettem volna a megmaradt kécsőrűeket „díszrécévé”.
A legújabb irodalom (Magyarország madáratlasza, 2021) is szűkszavú ezügyben, csak annyit ír, hogy „az 1982-ben induló program sikertelenül zárult”, de fél mondat sincs arról – még a hivatalos verzióról se! –, hogy mégis miért?
Azt sem tudjuk meg, mikor zárult pontosan, bár némi nyomozás után rájöhetünk, hogy az a mondat miszerint „1986 és 1991 között négy esetben is engedtek ki példányokat”, a program időszakára vonatkozik. Nem tudjuk meg, mennyit, pedig nyilván a létszám fontosabb, mint az alkalmak száma, mert ha négyszer engednek el egy-egy madarat, annak sok hatása nem lehet, de ha csak egyszer is kibocsátanak mondjuk 150-200 egyedet, attól már van mit remélni).
Összefoglalva:
a program 1982-ben indult (gyűjtéssel és építkezéssel), én 1984-ben találkoztam a matricával és a gyűjtési akcióval. 1991-ben történt az utolsó kibocsátás, aztán a megmaradt tenyészmadarak a Fővárosi Állatkertbe kerültek, de azt már nem sikerült kinyomozni, hogy azokkal a madarakkal mi lett. A program mentségére legyen mondva, hogy a világon elsőként próbálkoztak a kékcsőrű visszatelepítésével.
Van, ahol megemlítik:
hajdani vagy potenciális élőhelyeit érdemes megtartani
egy esetleges, újabb visszatelepítési kísérlet, és a még esetlegesebb természetes visszatelepedés reményében. Mivel állománya az egész világon továbbra is csökken (bár a spanyolok eredményesen védték meg, és szaporították fel), természetes visszatelepedésében nem bíznék (1991 és 2019 között mindössze 15 alkalommal fordult elő Magyarországon), de egy újabb kísérletet, a tanulságok levonása, az újabb kutatási eredmények figyelembevételével, pártolnék, és ha kell, megint mennék, és gyűjtenék a kékcsőrű réce javára.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Patreon-tagok körébe ITT. Csupán havi két-három kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért cserébe elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség ITT. Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress meg mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, abban a reményben, hogy szövetségesek lehetünk. A legjobbakat, üdv, Cen’
még több madár
még több publicisztika
