Ezért (is) hiányzik nekünk Schmidt Egon

Ezért (is) hiányzik nekünk Schmidt Egon

---

---

Aznap, amikor Schmidt Egon (1931-2023) nyakába akasztották az utolsó távcsövet, aznap, amikor Schmidt Egon átsétált az örök madarász mezőkre, nem voltam képes többre, minthogy egy készülő könyvemből idézzem a róla szóló részt. Azért is sokkolt a halála, mert bár irígylésreméltó kort élt meg (és rendkívül szép és termékeny életet), azt reméltem, hogy a könyvem kapcsán beszélhetünk még (így csak egyszer váltottam vele szót).

---

Meghalt Schmidt Egon

Hogy az ő ereje és jelentősége mekkora,

meggyőződésem szerint – minden látszat ellenére sem – fogják fel ma még egészen. És jól jellemzi, hogy a minap, amikor valójában Chernel István és Herman Ottó viszonyáról írtam,

nem tudtam megkerülni, hogy Schmidt Egonról szinte külön fejezetet ne ékeljek abba az írásba.

Egyrészt ez jól mutatja – mert organikusan esett így, mint amikor egy regény önműködő, és nem lehet megkerülni fejezeteket, de nem is kreáljuk, mint inkább kapjuk őket -, hogy Schmidt Egon a legnagyobbak, legmeghatározóbbak között van, ott lesz, és ahogy halad az idő, az ő csillaga egyre magasabbra emelkedik szakadatlan.

Épp ezért

a róla szóló szakaszt kiemelem a Chernelről és Herman Ottóról szóló cikkből, és külön, önállóan is elérhetővé, olvashatóvá, és átgondolhatóvá teszem. Azért is, mert amikor Schmidt Egonnal beszéltem (akivel nem kevésbé segítőkész és korrekt András fia kötött össze), úgy éreztem, hogy bár békés, és végtelenül önazonos emberrel beszélek, akit önazonosságában, indentitásában aligha lehetett megingatni, de azért élénken megmaradt benne is a pályáját időnként nehezítő kicsinyesség, okoskodás, és fontoskodás.

Minden afféle gyarlóság emléke, ami általánosan elterjed bármely emberi közösségben – és ne legyünk képmutatók! -, ami a madarászok között is jelen van. Ami időnként igyekszik mások munkáját negligálni, megnehezíteni. Hol butaságból, hol irigységből, és ne zárjuk ki ezt sem: sunyiságából és rosszindulatból is.

Ugyanakkor csodálatos volt hallani azt a humanista tónust, ami sértettség, düh, indulat nélkül, a Schmidt Egontól megszokott

lelkes tárgyilagosság hangján

beszélt az életútját kísérő szűkkeblűségekről is. Ebben is példakép lehetne, konkrétan nekem is. Attól tartok, én sosem leszek képes megütni ezt a hangnemet, bennem mindig túlontúl sok lesz az indulat. Schmidt Egonhoz képest biztosan.

---

Én még emlékszem,

hogy “szakmai berkekben” Schmidt Egon ismeretterjesztői munkáit sem mindenki fogadta kitörő örömmel. Szinte még gyerekfejjel jártam az első konferenciák egyikén Visegrádon, ahol a Dunakanyar téli récéin és nagy bukóin kívül arra is emlékszem, hogy hallottam Schmidt Egon szakmaiságát megkérdőjelező folyosói „pusmogásokat”, amiről már akkor is tudtam, hogy nevetségesek, és amit akkor sem tudtam megérteni.

Jóval később, évtizedek múlva maga Schmidt Egon beszélt nekem arról nem sokkal a halála előtt, hogyan próbálták megzabolázni őt a Madártani Intézetnél, hogy például ne válaszoljon minden “csipcsup” levélre, s főként ne tegye, ha a megkeresés személyes jellegű.

Tény, hogy Schmidt Egonnál lelkiismeretesebb levelezőt nem láttam még.

(Hasonló volt hozzá, bár egészen más területen Dr. Czeizel Endre is, akivel szintén volt szerencsém találkozni, sajnos vele is nem sokkal a halála előtt.)

Schmidt Egont nem ismertem korábban személyesen (bár leveleztem vele, és akkori madárvédelmi projektjeim közül egyet személyesen támogatott és védnökölt is a kilencvenes évek elején), mindössze egy készülő könyvem miatt szerettem volna beszélni vele 2022 tavaszán. Épp azért, mert voltak arról tapasztalataim, hogy mennyire segítőkész mindenkivel.

Főként ezt az elfogulatlan segítőkészséget és lelkiismeretességet, a nagyzolást és okoskodást mellőző, szinte már szeretetteljes odafordulást mindenkihez, ezt szerettem volna példaként állítani a jövő madarászai elé

(és szeretném még most is), mert ráférne a madarász szubkultúrára egy efféle ráncfelvarrás. Kevés olyan madarászt találunk, akinek a madártan népszerűsége vagy konkrétan az MME annyit köszönhet, mint Schmidt Egonnak.

---

Neki köszönhetően léptem be az MME-be,

aminek taglétszáma akkortájt – jelentős mértékben Schmidt Egon népszerű munkáinak és működésének köszönhetően – már közel 10.000 volt. És ha az ő szemlélete vált volna uralkodóvá, és ugyanaz az szolid, elegáns humánum itatta volna át a kommunikációt és a teljes madarásztársadalmat, amit Schmidt Egon képviselt, akkor talán nem lenne az a helyzet, hogy ma, 2024-ben, negyven évvel később is körülbelül 10.000 tagja van az egyesületnek.

Amikor egy formáció 40 év alatt gyakorlatilag nem produkál érdemleges növekedést, ott talán akad még javítani való.

Szerintem pedig

az a szellemiség hiányzik leginkább,

amit Schmidt Egon képviselt. Schmidt Egon egész biztosan nem szegte kedvét senkinek, és egész biztos lehet benne mindenki, hogy akárhány ifjú madarász kereste meg, mindegyik kivétel nélkül korrekt tájékoztatást és ami még fontosabb: őszinte biztatást kapott.

Ez a segítőkészség és nyitottság nem mellesleg a nagy elődöket, épp Herman Ottóék korszakát idézi. Herman Ottó sem lombozta le Schenk Jakabot, amikor az megkereste azzal, hogy Európa nyugati felén a madarak jelölésével kísérleteznek már. Nem mondta neki: „Jakab, fiam, érdekesnek érdekes ez, de várjunk még, kisül-e valami érdemleges ebből. Amúgy is van itt dolog épp elég, és egyébként is, nézd, amit mi itt csinálunk, máris mennyire fontos.”

Ellenkezőleg.

Azonnal, gyorsan reagált, és megbízta Schenk Jakabot, hogy szervezze meg a magyarországi madárjelöléseket – a világon harmadikként!      

---

Másfelől azért kerestem meg Schmidt Egont, mert tőle szerettem volna egy másik, mára szinte elfeledett kutatóról megtudni, hová lett az a hagyaték, ami minden bizonnyal páratlanul ritka és felfoghatatlanul gazdag lehetett.

Sajnos nem adhatom tovább,

amit akkor megtudtam, mert Schmidt Egon hangsúlyozta, hogy a hagyatékkal kapcsolatos információi bizalmasak (gondolom, az örökösök is élnek még), de ebben az esetben is azt láttam: bizonyos szakmai kérdésekről és esetekről nem esik szó. Arról sem, hogy az a hagyaték, amit akkor kerestem, nyomtalanul eltűnt, megsemmisült, és hihetetlen, de személyes okok, viszonyok álltak a háttérben.

Ezek felfoghatatlan, pótolhatatlan veszteségek.

Schmidt Egon hangjából is kiérződött a fájdalom.

Az ő hagyatéka azonban szerencsére jó kezekben van. A tágabb értelemben vett öröksége pedig akkor lesz jó kezekben, ha egyre pontosabban látjuk Schmidt Egon szellemiségét és erejét, és amint múlik az idő, egyre többször helyezzük őt oda, ahol méltán foglal helyet: Chernel és Herman Ottó, és általában a legnagyobbak közé.

Azok társaságába, akik nemcsak egy szakmát, egy tudományterületet képviseltek magas színvonalon, hanem akik ugyanakkor emberként is megállták a helyüket.

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több “Történt egyszer”