Felfoghatatlan, tavasszal még beszéltem vele a madaras könyv kapcsán. Most csak annyira vagyok képes, hogy idemásoljam a könyvből azt a fejezetet és szövegdobozt, ami róla szól:
“Amikor ez a könyv megjelenik, kereken 40 éve leszek terepen a madarak nyomában és a madarak között. Szép évfordulós ajándék ez, de helyesebb volna úgy fogalmazni: születésnapi ajándék. Arról a születésnapról, amit mindenki más számon tart, vagyis a polgári születésnapomról – bár talán hihetetlen – rendszeresen megfeledkezem. Arra is akadt példa, hogy csak hónapokkal később jutott eszembe: már rég elmúlt – de a madarász születésnapomról sosem feledkezem meg, és rendszeresen megünneplem, többnyire egy kiadós terepi madarászással. Elmegyek a Balatonra, meglátogatok egy lecsapolt halastavat, ha időm engedi, teszek egy nagy kört és több helyszínen is madarászok.
Nálam is könyvekkel kezdődött minden, konkrétan Schmidt Egon* könyveivel.
Negyven éve, egy november 7-én, életemben először úgy mentem ki terepre gyerekfejjel, hogy én is úgy csinálom, mint a „nagyok”: távcső a nyakamban, határozó a hátizsákomban, notesz és ceruza a zsebemben. Akkortájt november 7. munkaszüneti nap volt még. Ennél kiválóbb napot nem is találhattam. „Ma is emlékszem arra a napra” – ahogy memoárírók szokták mondani. De tényleg emlékszem, és bár a jégmadarat (Alcedo atthis) húztam alá pirossal, a süvöltőknek (Pyrrhula pyrrhula) méginkább örültem. Akkor láttam süvöltőt életemben először. Este pedig nyitottam egy nagy füzetet, hogy összesítsem a látott madárfajokat. Nem hittem akkor, hogy ez évtizedekig tart majd; nem hittem volna, hogy több ezer oldalas napló első oldala lesz az.
Szerettem kézzel írni. Szerettem mindent rögzíteni. Szerettem haladni egy folyamatban: a megértés folyamatában. Életem egyik legfontosabb és leghasznosabb döntése volt 1983-ban, hogy naplót vezessek. Hogy legyen nálam mindig notesz és ceruza. Később tanítottam is, tanítványaim egy része évtizedek múlva is terepen van, most pedig azt remélem, hogy páran talán e könyv elolvasása után szintén távcsövet akasztanak a nyakukba, fényképezőgépet állítanak az ablakba, és ha nem is mindig, de rendszeresen lesz náluk egy notesz és ceruza.”
“Schmidt Egon
(1931- ), Kossuth-díjas író, ornitológus a hazai madártan „Petersonja”. Nem azért, mert határozókönyvet írt volna, hanem mert madaras könyvei nemzedékeket vittek terepre, és ezzel ő tette a legtöbbet a magyar madártanért Herman Ottó* (1835-1914) óta. Rendíthetetlen munkabírással válaszolt minden levélre, és hiányzott belőle mindenféle szakmai gőg. Egyik tanítványom gyerekkorában levelet írt neki, csak hogy elújságolja: kék cinegét (Cyanistes caeruleus) látott az etetőn. Schmidt Egon erre is válaszolt, méghozzá anélkül, hogy a gyerek lelkesedését letörte volna; nem fejtette ki, hogy amúgy kék cinege minden etetőn előfordul. Ezt a szakmai alázattal átszőtt segítőkészséget később én is megtapasztaltam. Amikor tanítani kezdtem, és belefolytam az aktív madárvédelembe, levelet írtam neki én is a kilencvenes évek elején. Konferenciákon láttam már, de személyesen nem ismertem. Ő azonnal a támogatásáról biztosított, és mivel rendszeresen írt lapokba is (a Nimródtól az Állatvilág magazinig), hírt adott a madarász klubunkról. Ennek többek között – nem mellesleg – az lett a következménye, hogy sokan csatlakoztak hozzánk, mi több, még az első tartós szerelmi kapcsolatomat is ennek a cikknek köszönhetem. Schmidt Egon ma is friss, eleven szellem. Érdemes meghallgatni az újabb interjúit is; ma is ott csillog benne a madarak őszinte szeretete és ismerete, és továbbra is mentes az időnként a madarásztársadalmat is megfertőző elitizmustól és gőgtől. Innen is hálával gondolok rá!”
Oxigén 🙁 🙁
Igen, az Oxigén….