Híres barátságok | Nils Bohr és Heisenberg tragédiája

Híres barátságok | Nils Bohr és Heisenberg tragédiája

TÖRTÉNT EGYSZER


1922-ben egy németországi egyetemen egybegyűltek a világ legjobb tudósai, hogy meghallgassanak egy 36 éves zsenit, aki nem sokkal a találkozó előtt kapott Nobel-díjat. A fiatalember – 36 évesen a tudomány berkeiben mindenképp annak számított – rettenetesen izgult az előadás előtt, hisz többek között matematikusok is helyet foglaltak a padsorokban, méghozzá a világ legjobbjai, ráadásul a matematikusokról köztudott volt, hogy minden újszerű elméletet kíméletlen alapossággal cincálnak szét. Nobel-díj ide vagy oda, csak akkor fogadják majd el, ha a legkisebb részlet is bizonyításra kerül, a legutolsó számítás is stimmel. Talán az izgalom miatt, talán mert feszélyezte az a kíméletlen figyelem, amivel matematikusok és fizikusok éber tekintete szegeződött rá, az ifjú zseni halkan beszélt, sőt néha csak motyogott, nemegyszer még a száját is takarta, ráadásul, ha németül adott elő, akkor erős dán akcentussal. Ahogy keresgélte a legmegfelelőbb mondatokat, nyelvet is váltott gyakran, a németről váratlanul átnyergelt a dánra, dánról meg angolra, angolról vissza németre, akcentussal, halkan, motyogva. A hátsó sorokban szinte megnyúltak a fülek, hogy kivehessék az előadás mondanivalóját.

Az ifjú zseni tudat alatt talán törekedett is arra, hogy a hallgatóság köreiben hiátusok támadjanak az előadás tartalmát illetően, így elkerülve, hogy egynémely összefüggést esetleg kritizáljanak.

Így haladt lassan, akadozva az évszázad előadása, amely akkor, abban a szent pillanatban csak egy rendkívül kényelmetlen órának tűnt. De még milyen kényelmetlennek! Mert aztán eljött az a pillanat mégis, amitől az ifjú zseni a leginkább tartott. A hátsó sorból, ahol már szinte semmit sem lehetett érteni a háromnyelvű motyogásból, felállt egy német fiatalember – az ifjú zseninél is fiatalabb – és kifogásolta az egyik számítást. S hogy a helyzet a lehető legmegalázóbb legyen a friss Nobel-díjas számára, a kifogás tökéletesen helytálló volt.


Ez a felszólalás a tudománytörténet, de talán az emberiség egész történetének egyik legjelentősebb felszólalása volt.

Zentralbild Prof. Dr. phil Werner Kar. Heisenberg, Physiker, geboren 5.12.1901 in Würzburg, Professor für theoretische Physik, Direktor des Max-Planck-Instituts für Physik in Göttingen, Nobelpreis für Physik 1932 (Aufnahme 1933) 39049-33
Forrás: Wikipédia

Akkor azonban csak egy feszélyező pillanatnak tűnt, amit hamar el kell hárítani. Az ifjú zseni tehát, összekaparva maradék önbizalmát, magabiztosságot erőltetetett magára, s megtartva a beszéd zavarosságát és homályát, magabiztosan cáfolta a kifogást, míg a közönségen jól látszott, hogy nem hülyék, tudják, hogy az ifjú Nobel-díjas ködösít és tudóshoz méltatlan módon menekül a helyzetből, s már csak azt kívánja, érjen véget ez a megalázó intermezzo. A padsorok között a méltatlankodás sustorgása futott végig, némely tudós nem átallotta csóválni a fejét, ám ebből az ifjú zseni már szinte semmit sem észlelt. Belezsibbadt a szégyenbe, kiverte a víz, a keze reszketett, enyhén szédült, végül már elfogta a hányinger is, s csak arra tudott gondolni: „Csak el innen, legyen már vége!” – S lőn. Amint az előadás úgy-ahogy véget ért, meg sem várva a reakciókat, lelépett a pulpitusról, s gyalázatos sietséggel elhagyta a termet, alig pár perccel később pedig az épületet is.


Odakint már azzal vigasztalta magát, hogy voltak már az életben kellemetlen percei, s azok is elenyésztek idővel, ez is múlik majd, ha nem is gyorsan, de előbb-utóbb,

és egyébként is: ki a fene ez a kis nyikhaj német, hogy megszakítja, és beledumál egy Nobel-díjas előadásába? Persze, azt tudta, hogy a felvetés jogos, és ez nem maradhat a levegőben. Sebaj, gondolta a mi zsenink, s azzal vigasztalta magát, hogy majd később frappáns megoldást ad rá – bár, gondolta aztán, talán jobb volna az egészet elfelejteni, nem kell ebből ekkora traumát kreálni, hisz végtére az elmélet egésze megállja a helyét akkor is, ha akad benne hiba. Ez volt az a pont, ahol a tudománytörténet legtragikusabb süllyedése vette kezdetét, amikor a tudomány egyik legnagyobb reménysége – aki egyébként méltán kapott Nobel-díjat – a megalkuvás, az opportunizmus útjára lépett, amikor pszichéje a nehéz és izgalmas feladatok megoldása helyett, a folytonos önigazolás és bukdácsolás önsorsrontó útjára lépett.

Ez volt az a pont, amikor egy egykor tündöklő elme akaratlanul is úgy döntött, hogy gyávaságának és önérzetének enged, a mindent elsöprő hiúságnak, s a helyes megoldások, a tudományos korrektség elé önmagát, saját egóját, önzését és hiúságát helyezi.

Így vette kezdetét a tudománytörténet egyik legbrutálisabb sztorija, melyben minden idők legnagyobb zsenije először csak egy megbízhatatlan tudóssá, később elviselhetetlen ripőkké és szélhámossá vált.

De lapozzunk vissza egy kicsit ahhoz a ponthoz, amikor a hátsó sorból szólásra emelkedett az a német fiatalember. Igen, ilyen esetekben gyakran történik meg az, amit fent olvashattunk. Sokak számára bármiféle kritika, még ha oly jogos is, mint ez esetben volt, személyes sértés, s nemcsak totális szellemi süllyedéshez vezethet, hanem akár ennél rosszabbhoz is. Megszokott forgatókönyv lenne az is, ha a Nobel-díjas zseni az ominózus előadás után, hosszú évtizedek keresztül mindent elkövet azért, hogy azt a kis német nyikhajt megleckéztesse vagy ellehetetlenítse.

Kifúrja állásából, megakadályozza díjazását, ha annyira erős a tudományban, akkor esetleg még a Nobel-díját is. A háta mögött pletykákat terjeszthet, ahogy ma mondanák, megpróbálná legyilkolni karakterét, rossz hírét kelteni, jelentőségét bagatellizálni, és így tovább. Nem hozok erre példákat, mert itt ülhetnénk holnap estig.

Lapozzunk tehát vissza arra a pontra. A német nyikhaj tehát felállt, és röviden, szabatosan előadta, hogy miért nem stimmel az egyik számítás. Ám itt a Nobel-díjas ifjú zseni először is nem gondolta ezt a németet nyikhajnak. Sőt németnek sem. Valójában – és ebben az esetben ez a teljes igazság! – megdöbbentette a német éleslátása, s az a mód, ahogy egészen röviden, könyörtelenül világít rá egy olyan problémára, ami benne fel sem ötlött, holott a némettel szemben ő éveket töltött az elmélet tökéletesítésével. Igen, azt gondolta: „könyörtelen” – ám ebben az esetben ennél pozitívabb szó aligha található,

mert itt a könyörtelenség nem a másikra vonatkozik, hanem arra, hogy az igazság keresése, a tudomány tisztasága megköveteli, hogy se a saját önérzetünkről, se másik érzékenységéről ne vegyünk tudomást,

amikor egy tételről, amikor egy számítás helyességéről van szó, hisz ott ennek helye nincs. Csak a helyes számít, csak az igaz számít, csak az a szándék, amely a helyeset és igazat keresi – minden más, legyen az mégoly kényelmetlen is, zárójelben kell legyen. Ez sütött a németből is. Könyörtelenség, mely a másik tudóst inspirálja.

Amely magában hordoz egyfajta harcikedvet is: mert háború a tudomány, háború a tisztánlátásért, a tényszerűségért, a világ megismeréséért. Ennek következtében Nobel-díjas zsenink nem lelombozódott, épp ellenkezőleg. Váratlanul megélénkült, beszéde érthetőbbé és hangosabbá vált, tisztán és összeszedetten felelt meg a felvetésre németül, azonnal elismerte a jogosságát és máris hozzálátott a megoldáshoz, ugyanakkor rávilágítva arra is, hogy ez nem érinti elméletének lényegét.

A német felszólalása úgy hatott, mintha váratlanul betörne egy napsugár a terem félhomályába, és mint egy bibliai ábrázoláson, egy fénypászma egyenesen az előadóra vetülne, aki akkor felragyog, míg élete legjobb formáját hozva felveszi a kesztyűt.

Izgalom lesz úrrá a termen, s a többi tudós is e két ember párbajához emelkedik fel, tudják, itt valami nagyszerűt látnak most, olyasmit, amit érdemes bevésni egy életre az emlékezetbe. Itt már nem egy új elméletről van szó, nem arról, hogy ez az ifjú dán méltó-e a Nobel-díjra, itt az emberi elme működéséről van szó, arról, hogy képességeink meddig érnek el, hol van a határ – a csillagos ég határ-e még? Ebben az izgalomban járt le az idő és ért véget az előadás. A Nobel-díjas zseni akkor esett kétségbe először igazán – hogy ez a diskurzus, ez a kegyelmi állapot, amiben eddig voltak, a német és ő, ketten, egy probléma körbejárása közben, ez most megszűnik és nem tér vissza többé.

Ez volt akkor az igazi tragédia, ez volt akkor a valódi tét.

Nils Bohr és Einstein beszélget | Forrás: Wikipédia

Ezért a Nobel-díjas zseni első dolga az előadás után az volt, hogy az őt kritizáló németet egy hosszú sétára hívta. Bár – milyen gyarló a nyelv és az ember – épp az a lényeg, hogy nem fogalmazhatunk így, nem mondhatjuk: „az őt kritizáló” német. A Nobel-díjas zseni nem kritikaként észlelte mindezt, a németben „csak” egy olyan embert látott, aki újabb ajtót nyit a tudás számára. Még pontosabban: arra sem gondolt, hogy itt egy németről van szó. Nem, egy emberről. Sőt, talán nem is emberről, hanem amint képletekben látta a világot, azt az embert is tisztán szellemi lénynek látta, s ha mondott volna erről valamit, akkor talán azt mondja:

íme, egy psziché, amely oda is bejut, ahová én nem.

Szemben azzal, hogy számos hasonló eset egy-egy ember végzetes süllyedésének kezdőpontja lett volna, ezúttal a tudománytörténet, de talán az emberi történelem egyik legszebb és legtragikusabb barátsága kezdődött abban az előadóteremben: Nils Bohr és Heisenberg barátsága. Nils Bohr volt az előadó, és Heisenberg a merész felszólaló. Bohr a tanítványává, később a munkatársává és barátjává fogadta Heisenberget, aki nem sokkal később – Bohr legnagyobb örömére és büszkeségére – szintén Nobel-díjat kapott.

Ez a történet első fele. Aztán jött, aminek jönni kellett

– de jönni kellet-e ennek igazán?

Hogy ezt a barátságot a politika, egy felfoghatatlanul véres háború a tudománytörténet legtragikusabb és legvitatottabb barátságává tegyen 

Ha a folytatás is érdekel, nézd meg ezt a videót az elhíresült „koppenhágai találkozóról”.


 

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!


Kérj tőlünk hírlevelet!

    Név*

    Email cím*


    Támogasd a Cenwebet extrákért, és hogy sokáig tartson ez a közös kaland!

    Támogass egy 15 éve ingyenes nonprofit portált és egy természetvédelmi rezervátumot!

    még több “Történt egyszer”

    Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

    még több tudomány

    Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

    Mi történik, ha villám csap belénk?

    A villámcsapások szerencsére nem túl gyakoriak és nem is nagyon halálosak: az áldozatok kilencven százaléka túléli az esetet, igaz, többségüknél nem múlik el…Tovább

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük