Ernest Hemingway legrosszabb napjai | 1.
Volt pár egészen elképesztő napja, el se hinném, ha igaz nem volna. A legpocsékabb filmekben sem látni ilyet, de még mielőtt elővenném azokat a napokat, muszáj pár szót ejteni a későbbi öngyilkosságról.
Akár kérdésként is megfogalmazhatnánk: vajon melyik volt „Papa” legrosszabb napja? Többségünk azonnal rávágná, hogy az a nap, amikor 61 évesen golyót küldött a fejébe. Én viszont nem vagyok ebben biztos.
- Nemcsak düh és kétségbeesés vezethet öngyilkosságig, hanem megadás, beletörődés, belátás és lemondás is.
Sosem tudjuk meg, mi volt Hemingway utolsó gondolata vagy érzése, de nem zárnám ki teljesen, hogy a lemondás volt az. Öngyilkosnak lenni nem könnyű. Nincs ösztön, mely erősebb volna az életösztönnél. S még ha az ember lelke oly távol jár is, hogy gyakorlatilag mindegy, jelen van-e itt vagy mások számára, a test akkor is a végsőkig ellenkezik. Ezen az ellenkezésen átlendíthet a düh, egy őrült roham, de még inkább átlendíthet, sőt akár szelíden átvihet a lemondás is.
Hemingwaynek pedig volt miről lemondania.
Elvileg ez megnehezítheti az öngyilkosságot,
ugyanakkor indokoltabbá is teheti. Hisz a semmiből kilépni a semmibe nincs értelme. De valamit otthagyni, megszűntetni, az már „valami”. Mondhatnánk, Papa gondja épp az volt, hogy szétestek az emlékei, elveszett egykori ereje, fénye, tehetsége, így korábbi énjéhez képest a semmiben találta magát. De épp ez a lényeg! Azt a semmit a korábbi Hemingway szülte. Nem merő és eredendő űr volt az, hanem valaminek a hiánya. A hiány pedig pontosan annyira konkrét, mint bármi más; a hiány is létező. Ebből a létezőből akart kilépni, hátrahagyva a hiányt, és a hiányt megelőző bőséget is.
Nem tudhatjuk, de ha belátás és lemondás vezette Hemingwayt, akkor talán nem az öngyilkosság napja volt a legrosszabb napja. Kiszállt valamiből, ami már jóval korábban megszűnt. Ha nekem is szétesne egyszer az emlékezetem, ha belőlem is eltűnne minden hit és alternatíva, én sem húznám soká.
Más olvasatban a macsó nem tudta feldolgozni fénykorának végét. Van, aki egyenesen azt írja valahol, hogy Hemingway legjobb döntése volt.
Papa valóban nehéz figurának számított,
de azzal vigyáznék, hogy lemacsózzuk. Ez ma divat. Rossz divat. Hamis, ideologikus hozzáállás. Már azt sem tudjuk, mi a szart értünk macsó alatt. Valami hímsoviniszta bikaállatot, és ezt ráhúzzuk minden szerencsétlen szembejövőre, aki már távolról is férfinak látszik.
Hozzá kell tennem, hogy Hemingwayt kamaszkoromtól kezdve ellenszenvesnek tartottam, többek között épp a macsósága miatt. De nem azért, mert taszított, ha valaki első ránézésre is férfinak hat, hanem mert szerepjátékosnak gondoltam. Kisebb konfliktusba is belekeveredtem középiskolai irodalomtanárommal, miután elolvastam Az öreg halász és tengert. Állati gyengének, didaktikusnak érzékeltem, és hangot adtam annak a véleményemnek, hogy botrány ezért a könyvért Nobel-díjat adni.
Jack London
Jack Londont hoztam fel ellenpéldaként, mint olyan palit, aki önazonos volt, és nem rendezte be az életét úgy, mint egy színházat, ahol ő játszhatja minden este az alfa hímet. Jack Londont valódinak, őszintének gondoltam, Hemingwayt meg műmájernek.
Évtizedekkel később megint elolvastam a könyvet, és megnéztem a filmet is, és revidiáltam. Másként látom már. Ez van. Előfordul, és ezen az sem változtat, hogy tudjuk: Hemingway lobbizott a díj érdekében, és a bizottság egyik tagját az óceánon hajókáztatta és szórakoztatta, s mit ad isten, a következő évben ő kapta a Nobel-díjat. Ez sokat mond Papáról és a Nobel-Bizottságról is, utóbbiról épp az utóbbi évek botrányai kapcsán alkothatunk kissé árnyaltabb képet. Mindez nem vesz el és nem ad hozzá semmit az életműhöz.
De ott van még az a kérdés,
hogy Hemingway mennyire volt önazonos. Mennyire volt műmájer?
Az a portfólió, amit maga köré épített, a háborúkkal, afrikai szafarikkal, kardhalhorgászattal, boksszal, tivornyákkal, bikaviadalokkal és persze nőkkel, mindez mennyire volt színház?
Mindebből alig van valami, ami engem személy szerint érdekelne. Bikaviadal? Szafari? Borzalom. Hemingway nimbuszát hamar kikezdte mindez, főként a halála után. Joggal. Másfelől jogtalanul. Nem kell bizonygatnom, hogy engem koránt sem tölt el csodálattal egy oroszlán lepuffantása, de tegyük mindezt most zárójelbe. Jegyezzük fel: soha nem volt olyan kor, mely utóbb ne adott volna okot kritikára.
Van itt valaki, aki komolyan gondolja, hogy a mi korunk az első, mely nem hagy maga mögött szennyest?
Minden kor legkiválóbbjai után is bőven találni mosnivalót. Komolyan azt hiszi most, 2020-ban bárki, hogy ő nem eshet egészen más, újszerű megítélés alá 50 vagy 100 évvel később? Igen, mindig voltak, akik elhitték ezt magukról, s rendszerint épp ők hagyták aztán maguk mögött a legtöbb büdös zoknit.
Hagyjuk már azt, hogy régen élt embereket a mába ágyazva igyekszünk értelmezni, meg- és elítélni.
Newton olyan sötét hókuszpókuszoknak szentelte élete javát, mint az alkímia. És akkor mi van?
Az ő fizikája határozza meg mindmáig az életünket (és nem Einsteiné), emberi hibáiról beszélhetünk, tévedéseiről is, de azért maradjunk józanok.
Hemingway esetében is így kell eljárni.
Mert egyedül ez a helyes. Valóban felvilágosult, valóban modern szemlélet akkor sem zárja le senki aktáját, ha egyfajta ítéletet meghozott már; mely épp ezért nem is ítélet, mint inkább KÉP, melyet árnyalhat még.
Állítom, hogy azok, akik a régmúlt szereplőiről ex catedra tesznek kijelentéseket, s nem „csak” képet alkotnak, hanem ítéletet is, azok nem felvilágosultak, nem modernek; azok a megmondófejek valójában újbarbárok, ideologikus önigazolók, manipulátorok, és megint annyi szaros gatyát hagynak maguk után, hogy újabb száz év kell egy nagymosáshoz.
Szóval.
Hemingway nem volt macsó.
Igen, talán kérkedett, talán túl gyakran mutogatta hőstetteit, de ne ragadjunk le ennél. Nézzük: volt-e valamije egyáltalán, amivel akár kérkedhetett is. Mert büszkélkedjen, hőzöngjön valaki azzal, hogy ő bizony nem fél a puskagolyótól és az ágyúszótól, mikor sosem járt háborúban!
Papa viszont egész életében repeszekkel a lábában élt. Veressen valaki azzal, hogy ő bizony meghódítana bármely nőt, s csak azért nem teszi, mert akkora nagy erkölcscsősz, próbálja meg, ha egyszer soha egyetlen nőt meg nem hódított.
Fennhéjázzon csak valaki a matadorokat látva, mondja akár egyenesen azt, hogy gyáva szarok, amikor szerencsétlen bikát összedöfködik banderával, de azért megnézném, mi történne, ha ezt a fennhéjázót kilökném az utcára Pampalónában.
Számos esetet hozhatnék – kicsit jobban ismerve már Papát –, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy bátorsága, vagánysága és vadsága nem szerep.
Továbbra sem lett a szívem csücske.
Nem szeretem, ahogy a nőkkel bánik, nem „nézem” szívesen, amint Afrikában öldököl, de nincs mese, el kell ismernem: volt benne valami valódi tűz. És ez épp azokban a Kelet-Afrikában töltött napokban mutatkozott meg a leginkább, amely (leszámítva az öngyilkosság napját) a legszerencsétlenebbek között volt mindenképpen.
Ugyanígy Hemingway utolsó feleségéről, Maryről alkotott képemet is ezek a kelet-afrikai napok változtatták meg.
Muszáj itt ismét egy nyúlfarknyi kitérőt tenni, hogy jobban – szebben! – lássuk azokat a napokat. Papa ekkor már évek óta plátói szerelmet táplált egy huszonéves velencei lány, Adriana iránt, és ezt rosszallással persze, de Mary tűrte. Olyannyira, hogy Adriana (és anyja meg a bátyja) hónapokig éltek velük a kubai birtokon. Mary úgy gondolta, ezt számos forrásból megbízhatóan tudjuk, hogy mindez megéri, ha egyszer Adriana közelében Hemingway kivirul, kiegyensúlyozott és egészségesebb lesz, sőt, ír mint a motolla, például ebben az időszakban Az öreg halász és a tengert is.
Mindebből összességében egy olyan feleség képe rajzolódik ki, amilyennek néha Maryt ábrázolják is; valami buta, megalázkodó, középszerű feleségtípusnak, valami bántóan kispolgári képződménynek; ilyennek tüntetik fel többek között a Hemingway és Martha Gellhorn kapcsolatáról készült film végén; olyannak, mint aki egy mosóporreklámból lépett elő, és bután, fel sem fogva a dolgokat szolgálja a nagy és önkényes, kiszámíthatatlan íróóriást.
Jellemzően dicsfényben mutatják Martha Gellhorn figuráját,
a haditudósítót, a spanyol polgárháború hősét, nem kis ideológiai elfogultsággal a háttérben, Maryt meg egyszerűen belökik Martha Gellhorn árnyékába. Épp az a szemlélet tesz így, amely egyébként rendkívül érzékeny minden igazságtalanságra, de muszáj felállítani a forradalmi és felvilágosult nőtípussal szemben egy tunya, buta, megalkuvó nőt. Ez lenne Mary.
Míg persze Hemingway szemére joggal vetik, hogy erőszakos volt, Martha Gellhorn például verést is kapott. Ha e két dolgot összerakjuk, akkor a Maryről alkotott kép olykor elmegy az áldozathibáztatásig. Hisz Hemingway aligha változott sokat. Illetve tudjuk, hogy nem. Nehéz ember maradt. Az olyan „fasza csajt”, mint amilyen Martha Gellhorn volt, abszolút megértjük, ellenben Maryt egy senkinek mutatjuk. Butábbnak, és szürkébbnek annál, mint amilyen volt. Miért?
Mert egy buta és szürke, középszerű nő megérdemli a sorsát?
Persze, könnyű Maryt efféleképp látni. Igaz, az említett filmben mutatott Mary-kép annyira szájbarágós volt, annyira elfogult, annyira ideologikus, hogy éreztem: itt nem stimmel valami. Mégis, közelebbről is megismerve Maryt, látva, mennyi mindent tűrt el, számomra is kezdett egy valódi kontúrok nélkül való nőnek tűnni.
Kelet-Afrikából nézve
őt azonban úgy tűnik, hogy a velencei lánnyal kapcsolatos tűrése sem amolyan langyos megadás. Döntés, tudatosság, kivételes fegyelem, sőt eszement erő nyilvánul meg benne. Minderre nemcsak azért volt szüksége, mert Hemingway nehéz ember volt, hanem mert mindez, összességében valamiféle elemésztő tűz és vadság valóban ott volt a Papában.
Ha Maryben nem lett volna ott szintén tűz – megkockáztatom, több és lobogóbb, mint Hemingway többi „nőjében” –, Papa keresztben nyeli le. Tűz volt ez és egyben ellentűz is.
Kelet-Afrika volt az a hely, ahol ez a lángolás mindkettőjükből egyszerre csapott a magasba, és átvitte őket a legszerencsétlenebb napokon is.
Folyt. köv.
Kérlek, oszd meg ezt a cikket másokkal is! Köszönöm.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több történet
Milyen érdekes, hogy most elővetted ezt a régi oldalon is olvasható írásod. Nem tudom akkor hogyan hatott rám. “Papa” életéről láttam a filmet. Itt ezek a képek nem egy 60, hanem egy 80 éves férfit mutatnak, egy kiégett alkoholistát, aki eszelősen hajszolta az élményeket és sosem érezte azt, hogy elég – az a nagy hiány amit említettél. A mámort követi a depreszió, az önvád, a bűntudat ami újra és újra belehajszolja a függőt a bódulatba, ahol nem kell érezni stb.- vajon azok az asszonyok akik elviselték őt látták a jeleket? Vannak írások tőlük a hétköznapokról? Várom a folytatást- nem emlékszem már a tartalmi részére. No meg régen olvastam Hemingwayt.