Bölények (Bison H. Sm.) | Alfred Brehm

Bölények (Bison H. Sm.) | Alfred Brehm

köszönet az elődöknek

Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.

Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.

Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást, de ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.

---

A bölények alnemének

a tulok formák általános jellemzésében (Bison H. Sm.) leírt koponya jellegzetességén kívül, ismertetőjelei: a rövid, széles alakú fej elődomborodó homlokkal és a test elülső felületén levő hosszú és gyapjúszerű szőrzet. A föld északi részein a Diluvium idejében a bölény ugyanazt a szerepet töltötte be, mint manapság a bivaly Afrikában. Az ó-világban az egész északi földgömbön, északra oly messze, ameddig csak a szárazföld elér, délre pedig a Földközi-tenger északi partjáig, és a Libanonig, továbbá Indiában, az új-világban pedig Texas és Georgia területén terjedt el. A bölények szarvalakulásuk és testnagyságuk szerint számos helyi alakra váltak szét, amelyek azonban – hasonlóan az afrikai bivalyhoz – valószínűen csak egy fajt (Bos priscus Bojan.) alkottak. Európában a Régi-Kőkorszak embere a bölénnyel együttélt, amelyet számtalanszor élethűen ábrázolt.

Az ábrázolások és csontleletek szerint

a Bos priscus közelebb állt a mai amerikai, mint az európai bölényhez. Hilzheimer mind a kettőt ugyanegy fajhoz tartozónak minősíti és csak alfajoknak ismeri el azokat. Mindkettőnek közeli rokonsága nem csodálatos, mert mindkettő pusztasági alak. Az európai bölény rövid szarvai, alacsonyabb állkapcstestük és alacsonyabb fogaik révén, mint erdei állat határozottan primitívebb. Így lehetetlen, hogy a Bos priscusból származott volna. Ellenkezőleg az alnemnek legrégebben ismert fajához, a Bos (Bison) sivalensis Falc.-hoz hasonló, mely Észak-Indiát és Jávát a Pleisztocen korszakban lakta.

Az időtájt, amidőn a Himalája hegylánc még alacsonyabb volt,

a bölény könnyen északra vándorolhatott. Euráziának Diluvium korszakában a nagykiterjedésű pusztasági alakká és kisebb számú nagyobb erdőségekben erdei alakká fejlődött. Európa diluviális rétegeiben nevezetesen a mai élő európai bölényhez hasonló alak található. A pusztaságok csökkenésével és az erdőségek fejlődésével a pusztasági alak Európából és Dél-Szibériából eltűnt. Ezalatt Közép-Ázsiában az emelkedések révén ez a földterület részére lakhatatlanná vált, erre szétszéledt. Csak az északamerikai prairieken tarthatta fenn magát.

Ezzel szemben Európában a diluviális korszak végén keletkezett erdőségek az erdei alaknak, az európai bölénynek egész Európa területén való kifejlődésére az alkalmat megadták. Végül az európai bölény is most már valóságban az ember révén kevés maradék példányra csökkentve kipusztult. Történelmi kútforrásokból előbb szélesebb körű elterjedtségére lehet következtetni. Görögországnak felvirágzási korában, a mai Bulgáriában, gyakori volt és Közép-Európában majdnem mindenütt előfordult.

Aristoteles „Bonasos” néven jellemzően írta le. 

Plinius a bölény hazájának Németországot jelöli. Calpurnius K. u. 282. évben írja le. A „Legas Alamannorum” 600. év körül emlegeti. A nibelungének Wasgauban élő vadnak mondja. 1000. év körül Ekkehardt, mint St.-Gallen mellett előforduló vadról emlékszik meg. Az 1373. év körüli időben Pomerániában, Poroszországban a XV., Litvániában a XVI., Kelet-Oroszországban Tilsit és Labian között a XVIII. században élt és fajának legutolsóját 1755. évben vadorzó ölte meg.

---

Lengyelország és Litvánország királyai

és főurai az európai bölény fenntartását nagy buzgalommal pártfogolták. Különleges vadaskertekben és parkokban és pedig Osztrolenka, Varsó, Zamoszk, stb. mellett tartották. A mindinkább kiterjedő népesedés és a vidékek úrbéri beosztása idővel a bölény védelmét lehetetlenné tették. Egy ideig Porosz-Litvániában, nevezetesen Labian és Tilsit környéke között vadon élt, hol erdészek védték és a téli időben nyitott takarmánycsűrben etették. Csak felette ritka esetben fogtak be néhány példányt, amelyeket rendszerint külföldi udvartartásoknak ajándékoztak. Az 1717. évben két példány Hessen-Kassel gróf udvarába került. Hasonló számban Angliába, György király vadaskertjébe, és 1738. évben Anna cárnőnek oroszországi uradalmába jutott. A nevezett csordának nagyrészét a XVIII. század kezdetén általános járvány pusztította el. Míg végül a már említett vadorzó az utolsónak is életét megsemmisítette.

A Bialovies (bialowiés = fehér torony) erdőségben volt európai bölények semmiesetre sem kerülték volna el sorsukat, ha a lengyel királyok és később Oroszország cárjai a ritka állatot a jelenkor részére fenn nem tartották volna.

A bölény mellett Európában a már ismertetett urus élt.

A két fajta vad tulkot, amidőn az utóbbi mindinkább kipusztult, nem igen különböztették meg egymástól. Az összes régebbi írók a két állatot határozottan megkülönböztetik. Az „aleman törvények” mindkettőt elegendő pontossággal írják le. Plinius élesen megkülönbözteti a sörényes bonassust vagy bölényt, amelyet saját tapasztalatai szerint a római cirkuszjátékokon ismert meg az urustól, Auertől, amelyre a nagy szarv jellemző. 

Julius Caesar Németországban előforduló vadtulkot említ, mely a szelidítetthez hasonló, de az utóbbiénál jóval hosszabb szarvú és testnagyságban kevéssel az elefánt mögött áll. Ő az urust és nem a bölényt ismertette. A későbbi írók nagyobb határozottsággal nyilatkoznak. David Lukács Ottó braunschweigi hercegnek az 1240. évben Poroszországból való elutazása alkalmával más vadállatok mellett urusokat („Aueroxen”) és bölényeket („Visonten”) említ. 

Cramer írja,

hogy Wratislaw fejedelem az 1364. évben Hátsó-Pomerániában egy bölényt (Wysant) ejtett el, „melyet nagyobbra becsültek, mint egy urust” (Urochs.). Miechow Mátyás említi, hogy Litvánia erdeiben urustulkok és vadtulkok vannak, melyeket a bennlakók „thuri” és „jumbrones” névvel jelöltek. Stella Erasmus szerint a XV. század elején a bölény ritkább, mint az urus. Herberstein báró osztrák követ művében Oroszországról és Lengyelországról ír és mindkét vadtulokról megemlékezik.

A későbbi kiadásban két képet mellékel, melyek alatt magyarázatul az állatok neve áll. A mi házi szarvasmarhánkhoz hasonló állatot ábrázoló kép alatt német nyelven a következő szöveg olvasható: „Én vagyok az urus, melyet a lengyelek thur néven jelölnek, a németek Auerox-nak és a nemismerők bizon-nak neveznek.” A második képen az európai bölény alakját ismerhetjük fel, és az előbbivel szemben a következő magyarázatot mellékli: „Én a bizon vagyok, melyet a lengyelek subr néven ismernek, a németek Wysent-nek, a nemismerők Urochs-nak neveznek.” – „Litvániában – írja Herberstein – Németországon élő állatokon kívül bölények (Bisonten), urusok (Urochsen), jávorszarvasok és vadlovak élnek.

Litvániában

a bölényeket subr-nak, németül helytelenül Aurox vagy Urox névvel illetik, bár ez a név csak az urus-ra vonatkozik, mely valóságban a tulok alakját hordja magán, ezzel szemben a bölények ettől eltérőek. Ezeknek sörényük van, a nyak körül és a lapockatájékon hosszú szőrzetűek, szakállszerű szőrzet lóg le az állukról, a szőrzetük a pézsmára emlékeztető szagú, szemük nagy, dacos és tüzes, homlokuk széles, mely egymástól ellenirányban haladó szarvat hord, melyek között eléggé testes három ember helyet foglalhat, melyet Zsigmond lengyel király meg is tett. A hát púpszerűen emelkedett, ezzel szemben a törzs hátul és elől alacsonyabb.

---

Vadászatuk

nagy erőt és gyorsaságot igényel. A kutyákkal hajtott vad elől a vadász fa mögött fedezéket keres és lándzsával döfi. Urus csak Masoviában fordul elő, ahol thur-nak nevezik és a németek Urox néven ismerik. Ezek vadtulkok és a szelidítettől nem különböznek, csupán hogy mindannyi fekete és a gerincvonaluk mentén fehér sáv vonul végig. Ezekből nem igen sok él, bizonyos vidékeken valóságosan úgy tartják és ápolják, mint az állatkertekben. Szelíd tehenekkel párosítják, de az ezektől származó borjakat az urusok a csordában nem tűrik. Az ilyen korcs borjak holtan jönnek a világra. Az urus bőréből készült és asszonyoktól hordott öveket nagyrabecsülik. Lengyelország királynője két hasonlót nekem ajándékozott és ezekből a római királynő egyet tőlem kegyesen elfogadott.”

Az előbbi szerzőre és Schneebergre hivatkozva a nevezett állat ábrázolását és leírását Gesner közli. Az egyik kép kétségtelenül a bölényt, a másik az urust ábrázolja. A XVI. század többi írói az ismert különbségeket megerősítik. Mucante, aki a lengyel udvarnál a két állatot élő állapotban látta, határozottan kijelenti, hogy egyik királyi parkban bizonok és thurok voltak. Ostorog azoknak, kik vadaskerteket terveznek, azt a tanácsot javasolja. hogy a bölényeket az urussal egy helyen ne tartsák, mert ezek bősz harcban küzdenek egymással. Gratiani (1563) a königsbergi állatkert látogatása alkalmával azt bizonygatja, hogy bölények és urusok különböző ivarú egyedeit látta, továbbá Poroszországban urusborjúhúst evett és úgy találta, hogy az a szelíd marháétól nem különbözik. Az urus és a házi szarvasmarha egymással kereszteződik, de borjaik nem életképesek.

Az európai bölény (Bos bonasus L.)

[Más neve: Bison europaeus.]

Az európai bölény (Bos [Bison] bonasus L.) marmagasságban az 1.8 m, a kereszttájékon az 1.5 m és a hosszúságban 3.5 m eléri, testsúlya 500–700 kg. Megjelenésével az ősi hatalmas erő képét eleveníti fel. Feje mérsékelten nagy és egyáltalában nem esetlennek alkotott, inkább tetszetős. Homloka magas és igen széles. Az orrhát mérsékelten ívelt, az arcorrirész egyenletesen elhegyesedő, a széles fényszája a kerekded és oldalt helyezett orrnyílások közötti nagy területet kitölti. A fülek kicsinyek és lekerekítettek. Szemei inkább kicsinyek mint nagyok, a szemkörnyéke az orca fölé emelkedett. Nyaka igen erőteljes, rövid és magas, alul a mellkasig lebernyeges, a nyaktól a hát közepéig erősen felpúposodó és ettől a kereszttájékig mérsékelten lejtő törzse erőteljes és a nem alacsony végtagokon alátámasztott, melynek páros szarutokjai hosszúkásan kerekdedek, a lábvég mindkét oldalán fűkörmökkel ellátott.

Farka rövid és vaskos. Az egymástól távol, oldalt helyeződő, a viszonyokhoz mérten díszt kölcsönző, kerekded és hegyben végződő szarvai előbb kifelé, majd felfelé és egyszersmind valamivel előre, majd befelé és hátrafelé irányulnak, úgyhogy a hegyei majdnem a szarvcsapra függélyesen helyeződnek. A törzset mindenütt sűrű, bőséges, hosszú, többnyire göndörödő fürtökből és nemezszerű gyapjas szőrzetből álló bunda fedi. A koponyán a szőrzet hosszú és elsímuló, széles, elől a homlok fölé terjedő és a halántékon lelógó üstököt, a háton végig mérsékelten magas tarajt és az állon fürtszerűen lelógó szakállt alkot, mely a nyak alján az egész tokát körülvevő lelógó sörényben folytatódik.

A szőrzet

az orcát is bőségesen fedi, a fülek szélén majdnem lompos és a farok végén vaskos, hosszú a csánkízület alá lelógó bojtot alkot. Tavasszal a téliszőrzet nagy nemezszerű rétegben leválik. Bundájának színe többé-kevésbbé a fakó színbe játszó gesztenyebarna, a végtagok szőre sötétbarna, mely szín a farokbojtban fekete színbe és a fejtetőn leomló szőrfürtök világos fakóbarna színbe mennek át. A bölény tehén szembetűnően kisebb és kecsesebben alkotott, mint a bika, szarvai gyengébbek és sörénye sokkal kevésbbé kifejlődött. Az újszülött borjú sokkal világosabb színű.

Bialovies erdőségein kívül

Európában a Kaukázus is menedékhelye volt a bölénynek. A „kaukázusi bölény” az előbb leírt európai bölénytől a koponya és szarvalakulásának az amerikai bölényéhez közeledő csekély eltérései alapján különbözik. Ez okból mint különleges alfajt Bos bonasus caucasius Grevé néven írták le. Pontosabban csak Güldenstädt óta ismerjük. Ismereteink Eichwald, Baer E. K., Nordmann, Radde és újabb időben Dinnik közlései óta bővültek. Ezen a téren különösen Filatov kutatásainak köszönhetünk sokat, ki 1909–1911. tartó kutató utazásaiban a kaukázusi bölényt tanulmányozta. (Zool. Beob. 1914.)

A kaukázusi bölény

otthonának területe is igen szükült. Így egy időben az Elbrus közelében és ettől kelet felé nagyobb területen fordult elő. Az 1860. és 70-es években a Selentsuk és a Nagy Laba folyók völgyeiből kipusztulásuk kezdetét vette, ahonnan az 1900-as évben teljesen eltűnt. A fakitermelés, melyet Filatov a kaukázusi bölény kipusztulásának okául tart, Laba keleti részén fekvő vidékeken és pedig a völgyekből kiindulólag vette kezdetét, úgyhogy a bölényt itt is mindinkább a nagy hegységekbe zavarták. A fakitermelés főleg azért káros a bölényekre, mert azt a mélyebb fekvésű völgyekbe kezdik meg és így az őserdők lakóját téli tanyahelyeitől megfosztják. A nyugati részeken hasonlóan nagymértékben kipusztult.

Bjelaja nyugati részén alig fordulhat elő. Az északi határ Atscha és Atsesbock városoktól délre Urusten folyó könyökének Sisa folyó, Besymjanka folyó torkolatának hosszában és egy kissé délfelé tér a Maltsepa torkolatáig. Bölények a Kaukázus déli lejtőin is előfordulnak a nélkül, hogy erről valami különöset lehetne említeni. A Kaukázus bölényektől lakott területének nagysága nyugat-keleti irányban 50 versztet és északkeleti irányban 20 versztet tesz ki. A kaukázusi bölények létszámát Filatov nem tudja megbecsülni: „Számuk 100 egyednél aligha kevesebb, másrészt az 1000-et valóban alig érheti el.”

---

A kaukázusi bölénynek

tartózkodási helye jelenleg a fenyveserdők zónája, úgy látszik azelőtt a lombos erdőket is felkereste. Tartózkodási helyének középmagassága a tenger színe felett 5000 lábnyira terjed. Télen a mélyebb fekvésű helyekre vonul. Régebben az előhegyeknek legelőterületeit is felkereste. Jelenleg ezt már nem teszi, úgy látszik ettől azért ment el a kedve, mert ezeken a legelőkön a házi szarvasmarhákkal találkozik.

A Bialovies erdőben élt európai bölények állományát az 1829. évben hozzávetőleg 711 példányra becsülték, melyek közül 633 idősebb egyed volt és a következő évben számuk már 772 darabra emelkedett, az időközben lefolyó forradalmak folytán újból 657 darabra csökkent.

Az állománya fokozottabban védelem alatt sem gyarapodott. 1884–85. évben legfeljebb 500, 1891. évben 479 példány élt. Escherlich erdőtanácsosnak 1916 január hó 12-én írt levélbeli közlése szerint: hivatalosan 727 darabot (köztük 231 bika, 347 tehén, 149 borjú) számláltak össze. A háború számukat, sajnos, még inkább csökkentette. A mostani számukat körülbelül 200 egyedre becsülik, melyek közül legfeljebb 40 bika. Még ezután a téli megszokott etetés hiányában több el fog pusztulni. Escherlich szerint bár a bölények a meg nem felelő takarmányozás folytán nagyon elfajultak, Conwentz reméli, hogy megfelelő óvrendszabályok, védelem és takarmányozás folytán az állomány fenntartható lesz.

Pless hercege

az 1865. évben a plessi uradalomban Sziléziában 600 hektár területen berendezett vadaskertben a bölények kitelepítését megkísérelte. Bialoviesből vasúton egy bikát és 3 tehenet szállítottak. Ezek új otthonukban meghonosodtak és szaporodtak. Később az 1871. évben az állatokat Mezerzitz erdőségbe telepítették. Az európai állatkertekben tartott bölények ebből a 15–30 darabot számláló csordából származnak.

A visegrádi királyi bölényparkba kitelepített bölényeink törzsapja, Matyi is ebből a tenyésztésből származik.

A bölény nyáron és ősszel az erdőségek nedves helyein, rendszerint a sűrűségekben elrejtőzve él. Télen a magasabb fekvésű száraz talajú fás területeket keresi fel. Nagyon vén bikák egyedül bolyonganak, a fiatalabbak nyáron 15–20, Kaukázusban 4–7 darabot számláló csoportokban élnek és a téli időszak alatt 30–50 egyedből álló csordába állanak össze. Filatov megfigyelései szerint a csorda vezére mindig egy öregebb tehén. A bikák a Kaukázusban négyéves korukban a csordától különválnak. Az öreg bikák legtöbbnyire, az öreg tehenek ritkábban „remete” életet élnek. A bölénycsorda a párosodás idejéig az egyetértést uralja. Két különböző csorda eleinte egymás mellett nem fér meg, a kisebb, ahogyan csak lehetséges, a nagyobb csorda elől kitér.

A bölény úgy nappal, mint éjjel tevékeny.

Legszívesebben az esti és reggeli órákban és időközönként még éjjel is legelnek. Táplálékuk különböző füvekből, levelekből és fakéregből áll. A fákat lehántolják oly magasságig, amennyire csak felérnek. A fiatalabb és hajlékonyabb gallyakat lerántják, hogy annak levélkoronáját elérjék, amelyet azután legtöbbször teljesen elfogyasztanak. Kedvenc fája, úgy látszik, a kőrisfa, melynek nedvdús kérgét minden felett előszeretettel fogyasztja el. A tűlevelű fákat érintetlenül hagyja. Télen kizárólag a rendelkezésükre álló lombosfák kérgéből, ágaiból, rügyeiből táplálkozik. Az említetteken kívül zuzmókat és száraz füveket fogyasztanak el.

A bialoviesi erdőben kaszált szénát részükre kazalba rakták és amikor a kazal köré rakott sövényt áttörték, a szénából lakmároztak. A tiszta friss ivóvíz életszükségletük. Filatov leírása szerint a fa alsó részén lévő kérget fejüket hátraszegve, fogaikkal nagyobb rétegekben leszaggatják. Kaukázusban nyáron különböző erdei bozótokból, málna- és szederbokorból élnek, sőt a szúrós Ilexet sem vetik meg. Legszívesebben az acsalapu (Petasites) nevű növény szárait eszik.

Bár a bölények mozgása nehézkesnek és lomhának mondható, mégis ha közelebbről megfigyeljük, az eléggé élénk. A lápos területeket és a vizeket gázolják és könnyűszerrel úsznak. Filatov megfigyelte, hogy a bölény kimondottan szimatoló állat, és így veszély esetében jó szaglóképességére bízza magát. Megugrasztott borjak mélyen a talajhoz süllyesztett orral a csapat nyomát követik és ily módon a csordát megtalálják. A látó- és hallóérzék a bölényben kevésbbé fejlett.

---

Az állat tulajdonságai életkor szerint változnak.

A fiatalabb bölények éber, élénk és játszókedvűek és a viszonyokhoz mérten jóindulatú állatoknak bizonyulnak, bár egyúttal szelídeknek és igen béketűrőknek nem jellemezhetők, de kimondottan rosszindulatúaknak mégsem mondhatók. Az előbbiekkel szemben az idősebb, nevezetesen az öreg bölény, komoly, sőt mogorva, könnyen ingerelhető és hirtelen haragos, minden kedveskedéstől idegenkedő lény. Általánosságban a velök szemben nem akadékoskodó ember az európai bölénycsorda mellett elhaladhat, de ha az illető a legcsekélyebb okot is szolgáltatja, hogy dühük felgerjedjen, igen veszedelmesekké válnak.

Nyáron az embert rendszerint elkerülik, télen azonban senkinek sem térnek ki. Előfordult már az, hogy soká kellett az egyúton haladó embernek várakoznia, míg a bölénynek az általa elzárt és kitérésre alkalmatlan ösvényről odább állani nem tetszett. A bialoviesi erdő egyik idősebb törzsbikája egy ideig az erdei utat veszélyeztette, még a kocsiknak sem tért ki és sok szerencsétlenségnek volt okozója.

Raitsits szerint a vadaskertekben,

bölényparkokban és állatkertekben tartott bölények megszokott állandó gondozói is csak kellő óvatossággal és erős ostor védelme alatt közelíthetik meg a sokszor hamisnak bizonyuló állatokat. Állatkertünkben az egyik bölénybika ápolójának hozzátartozóját meg is öklelte. Az ápoló felesége a budapesti állatkertből a visegrádi bölényparkba kitelepítésre szánt európai bölényeink befogadásakor csak azon sopánkodott, hogy a veszedelmes állatok befogása emberáldozatba ne kerüljön. Az asszony aggodalma megokolt volt, mert aki jobban ismeri ezt a kiszámíthatatlan természetű állatot, az tisztában van azzal, hogy a legnagyobb elővigyázatosság mellett is a hatalmas erejű állat előre nem látható szerencsétlenséget okozhat.

Állatkertünkben s a visegrádi bölényparkban tartott bölényeink mindegyike kedvenc falatokkal a kerítéshez csalogatható, amelyen kidugják hatalmas fejüket és a falatot elfogadják. Közülük a hamisabb természetűek azonban szarvukkal nagyot csapnak a falatot nyujtó vagy a fejüket simogató kéz felé. Aki ezt nem tudja és a barátságos közeledésüket készpénznek veszi, igen könnyen póruljárhat súlyosabb sérülések révén.

A lovak a bölénytől félnek

és amint közeledését megérzik, irtózattal eliramodnak. A kaukázusi bölény az embertől elmenekül. Természetesen ha megsebesül, vagy szemtől szembe áll, akkor támadólag lép fel. A kaukázusi bölénytehén az emberrel szemben még a borját sem védi meg, hanem inkább csemetéjét elhagyva, elmenekül.

A két vagy három hétig tartó űzekedés augusztus és némelykor szeptember hónapra esik, amikor ugyanis a bölények a legkitünőbb állapotban és erőben vannak. A násznapokat a bikák különleges játéka és komoly küzdelme előzi meg. A fajfenntartástól megvadult állatok szarvaikkal fákat ásnak ki és azokat kidöntik. A szembekerülő bikák egymást öklelik, kezdetben talán ez a küzdelem pajzánkodásnak látszik, de később komollyá válik. Szarvaikkal oly nagy erővel csapnak össze, hogy első pillanatban az írtózatos összecsapást rögtöni haláltokozónak gondolhatnók. Az öreg, remetebikák mindinkább a csordához szegődnek, mely idő alatt a párosviadalok még veszedelmesebbekké lesznek. Ha a fiatalabb bika nem áll félre, úgy szenvedélye áldozataként elpusztul. Az űzekedés idejében nemcsak a párviadal bikaáldozatainak hulláit, de erőszakos haláltól elpusztított teheneket is találhatunk.

Az űzekedési időszak befejezése után

az öreg bikák újból a csendes remeteéletükhöz visszatérnek. A párosodás után 9 hónap mulva a tehenek, rendszerint május havában vagy június elején borjadzanak. Ezt megelőzően a tehenek a csordától elválnak és az erdő csendes, zavartalan sűrűségét keresik fel. A rejtek helyen borját különleges bátorsággal védi.

Raitsits megfigyelése szerint a bölénytehén már távolról közeledő ember elül borját érdekesen fedezi. Amint a féltékeny anyatehén a közeledőt észreveszi, helyét úgy változtatja, hogy hatalmas termete borjacskáját teljesen fedje. Ez az oka annak, hogy idegen személynek csak ritkán sikerült a bölénytehenet borjacskájával együtt úgy lefényképezni, hogy a borjú a tehén előtt álljon.

A fiatal borjacska

veszély esetén a földre veti magát és a talajon elterül, füleit hegyezve mozgatja, orrnyílásai kitágulnak, szemeit kimereszti és az ellenség felé ijedten tekint, ezalatt az anyabölény védelemre készülődik. Embernek vagy állatnak veszedelmes ily alkalommal a bölénytehenet megközelítenie, mert ez minden további nélkül támad. A borjacska néhány napos korában anyját követi. A bölényanya borjacskáját különleges gyöngédséggel becézi.

Addig, míg rendesen járni nem tud, fejével gyengéden előre tologatja. A hideg és veszedelem ellen úgy védi meg, hogy az elülső két végtagja közé állítja. Ha a borjacska teste beszennyeződik, úgy símára nyaldossa. Szoptatáskor, hogy a borjacska a csecsbimbókhoz jobban hozzáférhessen, három lábra áll és végül, ha borja alszik, akkor kicsinye biztonsága felett őrködik. A borjak csinos, kecses állatok, bár már fiatal korukban jelzik, hogy milyenek lesznek fejlett korukban. Növekedésük nagyon lassú, valószerűleg a nyolcadik vagy a kilencedik évükben érik el csak tökéletes nagyságukat. A bölények általánosságban körülbelül 30–50 éves kort érhetik el. A tehenek rendszerint 10 évvel előbb múlnak ki, mint a bikák, de ezek is öreg korukban rendszerint megvakulnak vagy fogaikat elvesztik. Így nem táplálkozhatnak kielégítően, nevezetesen a fiatal ágakat nem tudják leharapni, végül elsenyvednek.

---

Más állatokhoz viszonyítva a bölények nem szaporák.

A bialoviesi erdő bölényállományánál megfigyelték, hogy a tehenek borjacskát világra alig minden harmadik évben hoztak és hogy bizonyos mértékben az érettebb korukban több egymásután következő éven keresztül terméketlenek maradtak. Az 1829. évben 258 tehén közül csak 93 volt borjas, a hátralevő 165 nagyobb része terméketlen és a kisebb része pedig túl fiatal volt. Filatov a kaukázusi bölényre vonatkozólag is azt gondolja, hogy ezek a tehenek sem minden évben vemhesek.

A hatalmas állatok ellenségeikkel szemben kitünően védekeznek. Medvék és farkasok a borjakra veszedelmesek lehetnek, de csak akkor, ha az anyabölény valamely körülmény következtében életét vesztette és a fiatal védtelenül marad. Nagyon magas hóban az éhes farkasok a felnőtt bölényt is az agyonhajszolás folytán annyira kifáraszthatják, hogy végül martalékukká lesz.

Julius Caesar szerint az,

aki urust vagy bölényt ejtett el, nagy dicsőségre tett szert. Teljes joggal ily hősöket az összes régi költemények dicsőítik. A középkorban is lovagok és főurak az urus-szal és bölénnyel, férfierejükkel küzdöttek. Azok rendszerint lóháton, emezek gyalogosan vadászták, mindkettőnek fegyvere a lándzsa volt. A vadász rendszerint másodmagával indúlt bölényvadászatra. Az egyik a dühöngő állathoz közeledett, hogy halálosan megsebesíthesse, a másik kiáltásokkal és vöröskendő lobogtatásával arra törekedett, hogy támadó társától a bölény figyelmét elterelje, mialatt az utóbbi, talán még kutyák segítsége mellett, a lándzsát a bölénybe döfhesse.

A hagyományok szerint, amelyekben különösképpen Magyarország és Erdély vadásztörténete gazdag, magyar lovagoknak és a szomszédos országok nemeseinek a bölényvadászat a legférfiasabb és legizgatóbb élvezetül szolgált. Ezekkel szemben az egyszerű nép, hogy a hatalmas állatot hatalmukba ejtse, a bölényváltókon vermeket ásott és a csalárd módon elrejtett mélységbe zuhant bölényt egyszerűen agyonütötte. A régebbi magyar királyok idejében a bölényvadászat minden vadászatok között a legelőkelőbb volt és bizonyos területeken csakis a király előjogát alkotta.

„Ugyanabban az évben (1534), olvasható egy német kéziratban, a vadbikák a székelyföldi Gyergyói havasokban csordaszámra otthonosak voltak, ezeket a székelyek „begyin”, „beögin” néven nevezték. Ezek sok kárt okoztak, erdőtjáró embereket és asszonyokat lábaikkal agyontapostak. Ezért Majláth István az ősi vajdák régi hagyománya és szokása szerint Fábián-napon nagy vadászatot rendezett, ahova sok úr és nemes összegyűlt és férfierejüknek tanujelét adták.” Száz évvel később I. Rákóczi György fejedelemnek Bornemissza Pálhoz az 1643. évben írt leveléből kitűnik, hogy éppen oly nagy pompával és fénnyel vadásztak a bölényekre, mint ezt megelőzően.

Bialovies erdejében

az előző évszázadokban az uralkodók nagy kísérettel jelentek meg és az erdőség összes tisztviselőit fegyverbe szólították. A lakosságot pedig hajtószolgálatra kényszerítették. Ily módon 2000–3000 fejet számláló legénység a bölényeket arra a helyre hajtotta, ahol a vadászok megfelelő biztos magas leshelyen tartózkodtak. III. Ágost király az 1752. évben rendezte a legnevezetesebb vadászatokat, melynek emlékét 6 méter magas, fehér homokkőből készült piramis oszlop és az ezen levő német és lengyel nyelvű felírás őrzi. Egy nap alatt 42 bölény, 13 jávorszarvas és 2 őz került zsákmányra. A királyné egymaga 20 bölényt terített le, a nélkül, hogy egyszer is hibázott volna. Az 1860. év október 18. és 19-én az orosz cári vadászaton az uralkodó maga 6 bölénybikát és egy borjút, 2 jávorszarvast, 6 dámvadat, 3 őzet, 4 farkast, 1 borzot, 1 rókát és 1 nyulat lőtt. Károly, Weimar nagyhercege és Albrecht porosz hercegek a többi 8 bölényt ejtették el.

Erdélyben nagy bölénycsordák élhettek. 

Jickeli Károly írja (Die prähistorischen und historischen Wisentvorkommen in Siebenbürgen. Bericht d. Internat. Ges. z. Erhaltung des Wisent 1927. B. 2. H. 2. S. 163.), hogy Erdély talaja a fossilis bölény-maradványokban viszonylagosan gazdag. Szerinte: „sokkal több lelet lenne, ha a feltaláló tájékozatlansága folytán sok nem semmisült volna meg, vagy figyelmen kívül nem maradt volna. Ezzel szemben a történelem-előtti és történelem-korabeli leletek oly gyérek, hogy az erdélyi recens bölényben kételkedni lehetne, ha azt oly sok helyről és kétségtelenül nem bizonyítanák”.

A továbbiakban Jickeli utal arra, hogy az 1772–77. évben a Kelemen havasokon talált bölénykoponyát Fichter írta le. Arról, hogy ezzel a koponyával később mi lett, mit sem tudunk. Jickeli szerint az erdélyi bölény-maradványokról szóló adatok nagy része nem felel meg a valóságnak. Így például az a bölénybőr és koponya, amelyet az 1896. évben, mint a Teleki-család vadászzsákmányát, a millenniumi kiállításon bemutattak, Dombrowszky szerint, valóságban a cár ajándéka volt.

---

Az 1912. évi erdélyi leletet Kormos írta le

(Természettudományi Közlöny, 1918.) Pauleaska erdőben levő barlangban talált bölénycsontvázat, melyről megállapította, hogy az K. u. 700. évben élhetett. „Ezzel az erdélyi recens bölénynek kézzel fogható maradványai kimerültek. Ahol a kövek hallgatnak, ott az emberi beszédnek van helye – írja Jickeli – mi csak a kortársak tanubizonyságára és a hagyatékra támaszkodhatunk.”

Arra a kérdésre, hogy Erdély szabadon élt európai bölényei után miért nem maradtak vissza hagyatékok az utókorra, Jickeli a következőkben adja meg a feleletet: „A felelet egyrészt a nagyobbtestű vadnak a szabad természetben való megsemmisülésének módjára és a mi országunk, Erdély történelmi viszonyaira utal. A mi hegyes erdő-országunkban a szabad természetben elpusztult vad rövid időn belül a dögevő állatok (medve, farkas, róka stb.) zsákmánya volt a multban és a mai napon is az.

A csontosváz részei

a széthurcolás folytán szerte-szét kerülnek és az időjárás áldozatává lesznek. Innen származik az is, hogy a mai napon szintén nagy mennyiségben szabadon élő állat után csak felette ritka esetben találhatók csont-maradványok és ezek is csak teljesen elenyészett állapotban találhatók. A bölénynél hasonló lehetett az eset, melyet a történelem-előtti és történelem-korabeli időben a lapályon élő ember a kiadós húszsákmányolás miatt biztosan felette üldözött, erre a bölény jó korán a hegyes erdőségekbe vonult vissza.

Itt a csontosváznak épségben maradását feltételező körülmények hiányoztak. A maradványok szűkössége a mi országunk történelméből is magyarázható. A folytonos háborúság közepette a lakosságnak más gondja volt, minthogy a falon függő bölényszarvat vagy bölénybőrt mentse meg, vagy azokat a felcsapodó lángok elől megóvja. Az erdélyi bölényről csak egy ábrázolásunk van, mely Bécsben készült, a hová kimutathatóan a bölények kipusztulásáig évszázadokon keresztül a bölényexport dívott. Ezt a képet természet után a bécsi Belvedereben Savoyai Jenő főherceg állatseregletében Kleiner Salamon az 1732. évben készítette”

Ezeknek a történelmi időknek hagyatékát 

Szalay Béla gyüjtötte össze. Szalaynak fél emberélet munkáját igénybevevő alapos tudományos kutatások nyomán összegyüjtött bölénytörténeti munkája sajnos, megcsonkított hazánk mostoha viszonyai miatt magyar nyelven nem jelenhetett meg. Művének kiadását az Internationale Gesselschaft zur Erhaltung des Wisents név alatt működő európai bölényvédelmi társaságra bízta. (Nagy adathalmazt tartalmazó kézírásos művének egyes részletei a következő címekkel jelentek meg: Der letzte Wisent in Siebenbürgen, Verhandlungen und Mitteilungen d. sibenb. Ver. f. Naturwissenschaft. 1916. Der Wisent im Brehm. Zoologische Annalen. 1918. Wisente im Zwinger. Zoologischer Beobacht. 1916/17. Wisente in Asien. Pallasia. Zeitschrift für Wirbeltierkunde. 1924.).

A magyarhoni bölényekre vonatkozólag

az Orsz. Term. Tud. Értesítőben (IV. 1879.) ezeket írja Entz Géza: „Közvetlen a honalapítás után következő időkben, a bölények bizonyára szélesen el voltak terjedve hazánkban s őseink vadászatainál a legnemesebb vadak voltak. Hogy pedig szélesen el voltak terjedve a rengeteg erdőkben, azt bizonyítják hazánk igen különböző részeiben a bölény nevét viselő helynevek, mint Belényes mezőváros s a Belényesi hegység Bihar megyében, Belány Gömörben, Bölön Háromszékben, Zubrohlawa Árvában, Zubrating Zólyomban stb.

Ezt a régi családok címereiben gyakran előforduló tulokfej, ezt a különböző táji szójárások szerint módosuló elnevezés: bölény, belánd, begyény, begye. Hajdanában itt-ott nagyobb csordákban is élhetett, mint, mikép alább még felemlítendem. Gyergyó hegyeiben még a XVI. évszázadban is, Szent László királyról a monda azt beszéli, hogy egykor hadserege éhséget szenvedvén, imájára nagyszámú vadtulkok s bivalyok, azaz nyilván bölények jelentek meg.

– Könnyen belátható, hogy a sűrűbb népességű helyeken nem fordultak elő bölények s Mátyás korában a Bakony erdőségen s talán Szlavónián kívül csak a Kárpátok rengetegeiben, a Bihar-hegységben, a felső-magyarországi s különösen az erdélyi hegyekben éltek. Zólyom megyében a bölény nevet viselő Zubrating táján még most is él azon hagyomány, hogy a nagy király is szokott bölényre vadászni. Hogy azonban az anyaországban ez idő tájt már ritkán lehetett, míg Erdélyben még gyakori volt, ez kitűnik abból, hogy Bonfinius, mint Erdély speciális vadát, különösen kiemeli a „sörényes” vadtulkot.

---

„Míg Erdélyben

a régi vajdák idejében nagy bölényvadászatokat szoktak rendezni, ezen vadászatok a XVI. századtól kezdve a ritka események közé tartozhattak, mi egy szász krónikás következő feljegyzéseiből világosan kitűnik:” Ugyanazon évben (azaz 1534-ben) a vadtulkok (Ochsen), melyek a gyergyói hegységben csoportosan tanyáznak és székelyek begyén-nek, bögyin-nek nevezik, sok kárt tettek emberekben és asszonyokban, kiket az erdőben lábaikkal megöltek, azért Maylát István ősi szokás szerint s a régi vajdák módja szerint Fábián napra nagy vadászatot rendezett, melyre sok nemes ember gyült össze és amelyen sokat és derekasan mulattak.”

Az európai bölény néhai Lázár gróf közlései szerint Magyarországon nevezetesen Erdély erdőségeiben hosszabb ideig élt, mint Poroszországban. Erre vonatkozólag az a körülmény is utal, hogy az erdélyi nép talán szerencsés vadászatok emlékére némelyik hegyet, forrást és helységet a bölény nevével jelölte meg. A Thuróci-krónikában, melyet Corvin Mátyás király idejében nyomtak, igen díszes iniciálék vannak, amelyek az egykori magyar szokásokat örökítették meg. Ezek egyikén a magyar király koronás fővel lovon ül és magasra emelt lándzsáját a tovatörtető bölény felé irányítja.

A bölénynek hazánkban

való előfordulásáról újabban Hönig István közölt érdekes adatokat. Egy 1534-ből származó német kézirat azt mondja, hogy 1534-ben Gyergyó hegységeiben sok volt a vadökör, melyet a székelyek begyénnek, begyinnek neveztek (bölény, böliny, belénd, bilind, a székely szerint begyen). „1643-ban szeptemberben I. Rákóczi György begyinvadászatra hívja meg Bornemissza Pált.”

„Georgius Rákóczi Dei Gratia Princeps Transsylvaniae, Portium Regii stb. Istennek különös kegyelméből és jóvoltából megesvén köztünk és az Svéd- és Francia királyok keőzeőtt magyar édes hazánknak igenis nagy hasznára az frigykeőtés, mivel követ Uraiméknak ma is hozzánk való és megmutatott hajlandóságaikat és emberségeiket viszonlagolni kívánjuk, annak okáért rendeltünk ez hónak 27-ére a Csiki és Gyergyói havasainkban régi szokás szerint egy Begyénes-vadászatot, melyre, hogy Kglmed is pecéreivel megjelenjék, kegyelmesen óhajtjuk. Hadgyuk azért kegyelmesen Kglmednek, hogy ezen hónak 23-án Görgény várunkban, a hóva összvegyülésünk helyét rendeltük és magunk is követ Uraimékkal és szép számos úri rendekkel meg akarunk jelenni, okvetlenül fegyvereivel, ebeivel és Begyinvadászathoz értő pecéreivel és veremásóival megjelenni el ne mulassza. Secus non facturus. Datum Albć Julić, die 18 Septembris A. D. 1643 Rákóczi m. p.”

Turóczy László 1735-ben kelt munkájában

a Bakonyerdőség vadai között még felemlíti a bölényt. Frivaldszky János jezsuita 1767-ben Kolozsvárt megjelent munkájában ezeket mondja: (Élnek Erdélyben) „Borzasztó sörényű bölények (egy neme az erdélyi tulkoknak), melyeket évszázunk negyvenedik éve előtt a gyergyói savanyúvízforrások mellett fekvő tó körül, hova a nyár heve elől húzódtak, vadászni szoktak s vadászatban el is ejtették, de ezen vadászzsákmányt elragadták a dühöngő szelek, melyek a gyergyói erdőket nagyon elpusztították s a bölényeket biztosabb helyre kényszerítették menekülni.”

Erdélyből származó bölényeink nagyrésze a császárvárosba került, melyre vonatkozólag a következők érdekelhetnek: „A mai napon már teljesen kipusztult erdélyi európai bölények közül, – írja Antonius – több példány ismert, amelyeket Bécsben tartottak: így egy bika, melyet Erdély akkori parancsnoka Königsegg az 1729. évben küldött.

Ezt a Neugebäude melletti udvari állatseregletben tartották. Ugyancsak Erdélyből származott, ugyanebben az időtájban, Eugen herceg Belvedere melletti állatseregletének díszéül szolgáló európai bölénypár. Az utóbbiakból több bölényborjú származott, végül Bécsben élt a nevezetes „Miska” (Mischko), mely az 1788. évben Erdélyből a bécsi „Hetztheater”-be került, hol 8 éven keresztül kutyákkal, medvékkel és más állatokkal a porondon kötelességét teljesítette.”

Az előbbi szerzővel megegyezően 

Szalay kutatásai szerint az 1790. év körül Erdélyben a Kelemen-havasok alján a legutolsó bölény életét vadorzó oltotta ki. Az utóbbi leölt utolsó erdélyi bölényt az előbb említett Miska nevű bölénybika, mely szintén Erdélyből származott túlélte. Ezt az utolsó erdélyi európai bölénybikát fiatal korában fogták be és valószínűleg Teleki grófnak bölény-szállítmányával Bécsbe került.

1785–1796 évig a bécsi állatmutatványos cirkuszban működött, majd 1796. évben, amikor ugyanis a Hetztheater leégett Miska a tűzvészből egyesegyedül menekült meg. A kiszabadult bölénybikát minden ellentállás nélkül újból befogták és a schönbrunni állatseregletben helyezték el, hol 1809. évben elhullott. Ez idő tájt Bécs és Schönbrunn Napoleon hódítása révén francia megszállás alatt állott. Marcell de Serres, a francia megszálló bizottság vezetője az utolsó erdélyi bölénybika hulláját kiásatta és Párizsba küldette. A párizsi múzeumban elhelyezett erdélyi bölénymaradvány további sorsáról semmit sem tudunk. Azt emlegetik, hogy a múzeum pincéjében sok lim-lom közé került és ott már nyomára sem lehet akadni.

Az utolsó erdélyi bölény

kipusztulása után a bölények újra való meghonosítását hazánkban a szepesmegyei Javorinán Hohenlohe-Oehringen herceg próbálta meg. 1888-ban vett két idős tehenet és egy fiatal üszőt. 1889-ben egy elhullott; 1889-ben vettek egy bikát is. 1891-ig nem volt szaporulat. 1891-ben az állomány tehát egy bika és két tehén, melyek 1895-ben még életben voltak. 1899-ben új telepítést próbáltak egy bika s két fiatal üszővel. (Hönig István közlése.)

Raitsits a világháború előtt Hohenlohe-Oehringen Cristian Kraft herceg meghívására a javorinai vadaskert állományának vizsgálata végett a helyszínen megjelent és ekkor bölénytenyésztés is szóba került. Annak idején a nagyműveltségű és felette természetbarát herceg ígérte, hogy a budapesti állatkert európai bölénytenyészetét szorosabb vonatkozásba hozza javorinai tenyészetével tenyészállat csere útján. Az átkos háború azonban minden tervet dugába döntött. A javorinai bölénytenyésztés további történetéről keveset tudunk.

Újabban a javorinai bölénytenyésztésről Kégel Ede (1927. X. 3.) ezt írja: „Jelenleg a bölényállomány Javorinán egy darab, melyről e napokban készül felvétel s azt majd adott címre elküldjük. Legnagyobb volt az állomány háború előtt, mégpedig 48 darab. Ezek azután részben el lettek adva, részben a háború alatt kipusztultak kellő táplálkozás hiánya folytán. Vadászatok alkalmával 7 darab került terítékre.” Javorina havas területén készült felvétel alapján megállapítható, hogy az utosó kitelepített javorinai bölénybika inkább a bizsu jelleget mutatja.

---

Az európai bölények megmentése érdekében 

Raitsits „A Természet” 1923. évfolyamában írja: „1922. év március havában az európai bölények megmentése érdekében felhívtam a leghivatottabb körök figyelmét az állatkerti európai bölényeink kitelepítésének szükséges voltára. Hála vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr őfőméltósága hathatós támogatásának, európai bölényeink a főváros tanácsának megértő határozata értelmében nemsokára a visegrádi királyi vadaskertben természetes környezetbe kerültek.

Az európai bölények kipusztulásának kérdésével a német nemzet szakértői nap-nap után foglalkoznak. Priemel Kurt, a „Zoologica palaearcica” első számában az európai bölények megmentésének tervével foglalkozik. „Az európai bölény veszedelemben!” – kezdi Priemel érdekes cikkét. – Már a nagy világháború kezdetén, amidőn csapataink Oroszországban győzelmesen előrehaladtak és a bialoviesai erdőség felé közeledtek, az igazi természetbarát szíve összeszorult arra a gondolatra, hogy mi sors vár a hadszíntérre került 700 darabot számláló európai bölény csordára.

Sajnos, de érthető okokból

a hadvezetőség figyelme ki nem terjedhetett a vadvédelemre. A hús- és trofeavadászok úgy kipusztították a bölényállományt, hogy a tekintélyes számból csupán 150 darab maradt meg. Megfelelő vadvédelmi intézkedések folytán a német megszállás ideje alatt az európai bölények száma 150 darabról 200-ra emelkedett. Az 1918. év novemberében bekövetkezett visszavonulás után az orosz előrenyomulás a bölényeket teljesen kipusztította!

Helyesen jegyzi meg Priemel, hogy az oroszországi, esetleg életben levő, bölények az európai bölények továbbtenyésztése nézőpontjából egyáltalában nem jöhetnek számításba. A német állatkertek vezetősége annak idejében kérte ugyan a katonai parancsnokságot, hogy a németországi bölényállomány felfrissítése céljára a hadizsákmányt képző cári bölényállományból megfelelő számú bölényborjút adjanak át. Bárcsak meghallgatásra talált volna a kérés. 

Priemel 

már az 1916. és ezt követő évben a német állatkertek igazgatóinak közös tanácskozásán az európai bölények megmentése érdekében javaslatot terjesztett elő. Ha az újvilágban az „American Bison Society” megtudta menteni az európai bölény rokonát, a bizont, miért ne lehetne hasonlóképpen cselekedni az óvilágban? Az 1922. évi október 15-ig összegyüjtött adatok szerint Európa hozzáférhető helyein 56 bölény élt, melyek közül 27 darab bika, 29 darab tehén, mely utóbbiak közül 2 meddő, illetőleg elöregedett. Így az európai bölények megmentésének kezdetén 54 tenyészbölényből indult meg az európai bölények továbbtenyésztése. Megfelelő tenyészkiválasztás törzskönyvezés, kitelepítés képezné a bölénytenyésztés alapját. 

Priemel helyesen a bölények továbbtenyésztését megfelelően berendezett vadaskertekben tartja a legjobbnak, mint amilyen Arnim gróf boitzenburgi vadaskertje. Az ide nem régen kitelepített két európai bölénybika (az egyik Kaukazusból származik) és négy bölénytehén él. Ezek a bölények, írja Priemel, amióta kitelepítették, erőben és egészségben szembetűnően gyarapodtak.

Németországban

az említetteken kívül Beyme scharbow-i (Hagenow, Mecklenburg) vadászkertjében 3 bölénypárt tartott. Pless herceg sokat emlegetett felsősziléziai bölényállományából a forradalmak alatt a vadorzók golyója csupán két bikát és egy elvénhedt tehenet hagyott az utókorra. A német vadaskerteken kívül a bölények szabadon élnek Bedford herceg woburni vadaskertjében, hol négy bölénybika és tehén él a továbbtenyésztés céljainak, melyek száma 1927. évben 16 egyedre emelkedett: Priemel összeírása szerint a berlini, a frankfurti (a/M.) hamburgi, nürnbergi, schönbrunni, amsterdami, budapesti, kopenhágai, londoni és stockholmi állatkertekben továbbtenyésztésre alkalmas európai bölényállomány van.

„Mindnyájan azon dolgozunk, írja Priemel, hogy bölényeinket megtartsuk és elszaporítsuk s így méltóak legyünk arra a tiszteletteljes címre, melyet a természetvédő cím jelez. Az utókor ezért hálás lesz”.

Az európai bölény megmentése érdekében

alakult az „Internationale Gesellschaft zur Erhaltung des Wisents” nevű társaság, melynek taglétszáma 1929. évben 408. A nemzetközi európai bölényvédelmi társaságban Anglia, Ausztria, Bulgária, Csehszlovákia, Dánia, Danzig, Egyesült-Államok, Finnország, Hollandia, Itália, Lengyelország, Lettország, Magyarország, Oroszország, Románia, Svédország és Svájc országos képviselőiket küldötték ki. Hazánkat nemeskéri Kiss Géza fővadászmester képviseli. A társaság az európai bölényekről törzskönyvet vezet, melynek adatai szerint az 1924. évben 33 bika és 33 tehén, az 1925. évben 36 bika és 33 tehén Európa 10 különböző helyén élt.

Groeben az európai bölények törzskönyvének vezetője Európában még élő európai bölényeknek számbavevése után, ezeknek származási adatait kikutatta és a bölényvédelmi társaságnak „a tervszerű bölénytenyésztés szabályai”-t két részre osztva előterjesztette. A telivér európai bölénytenyésztés tárgyalásánál utal arra, hogy sajnos a bikák feles számban vannak. A származási adatai szerint előbb tisztavérűeknek tartott, oly bölények is élnek, amely keresztezésekben 50% vagy ennél több európai bölényvér csergedez.

A szerint, hogy az európai bölény

a régebben 700 egyedet számláló orosz bieloviesi, vagy a háború előtt szintén még 70 egyedet számláló felsősziléziai plessi, illetőleg az utóbbiakból az állatkertekbe származott és ott továbbtenyésztett állatkerti, vagy a kaukázusi bölényvér hozzákeverődése folytán keletkezett állományból származik: Groeben 1926. január 1. adatai alapján a telivér európai bölényeket a következő módon csoportosítja:

• Bieloviesi vérvonal: 4 bika, 4 tehén
• Plessi vérvonal: 3 bika, 6 tehén
• Kaukázusi vérvonal: 9 bika, 6 tehén és?
• Állatkerti vérvonal: 10 bika, 7 tehén
• Összesen: 26 bika, 23 tehén = 49

1927. évi számlálás szerint, összesen: 27 bika, 29 tehén = 56.

Hazai európai bölénytenyészetünket

közelebbről érdeklődő kaukázusi vérvonal egyetlen egy bölénybika után származott, mely valaha Oroszország határát átlépte! A bölényvédelmi társaság a különböző vérvonalú bölényeket külön-külön tervezi továbbtenyészteni és az egyes vérvonalak keveredését tervellenesnek tartja. – Különösen főleg porosz kézben levő bieloviesai, plessi vérvonalú tulajdonképpeni európai bölényeket egymástól különálló tenyészetben óhajtja az utókor részére fentartani. Hogy ez ily tenyészirányzat mellett ily kevés számban levő (9 bieloviesi és 8 plessi) célirányos-e az szerintem más kérdés! – de semmiesetre sem nemzetközien általános érdekű!

Az európai bölényvédelmi nemzetközi társaság megalakulásával egyidejüleg a Budapest Székesfővárosi Állat- és Növénykertben levő európai bölények kitelepítése is, mint az alábbiakban olvasható, megtörtént. Történelmi hűség kedvéért állatkertünkben élt európai bölényekről a következőket állapíthatom meg. Antonius megemlíti, hogy a schönbrunni állatkert leltári adatai között szerepel, a többek között, onnan a budapesti állatkertbe került litván európai bölény. Erre vonatkozólag azonban a régi Állat- és Növényhonosító Részvénytársaság hagyatékában megfelelő megerősítő feljegyzést nem tatáltam.

A székesfővárosi állat- és növénykert

megnyitása előtt Lendl igazgató Hagenbecktől 1912. január havában egy tisztavérű litván európai bölénybikát vásárolt „Gábor” bölénytörzskönyv szerint: (Bismarck) néven, amely ugyancsak 1912. október havában gümőkór következtében elhullott. Bőre kitömve a Nemzeti Múzeum állattárában látható. Gábor bikával együtt „Pana” (Bildung) litván bölénytehén is érkezett állatkertünkbe, mely után származó „Névtelen I.” bikaborjút (szül. 1913. VI.) „Bill” néven 1915. október havában Hagenbeck megvette és Stockholmba adta el.

„Panna” mellé az állatkert igazgatósága 1913. április havában a teljesen kifejlődött plessi vérvonalú európai bölénybikát Ruhe állatkereskedő útján vásárolta, mely „Matyi” néven a nemzetközi európai bölénytörzskönyv elnevezése szerint (Plinius) törzsbikája lett a hazai európai bölénytenyészetünknek. Matyi és Panni után 1914. július havában „Boci” (Bucephala) jött a világra, mely 1922. évi december 25-ig meddő volt, mikor „Matyi” után holt magzatot hozott a világra. „Boci”, mint azt az alábbiakban olvashatjuk a Visegrádra való kitelepítés reggelén a befogáskor szívbénulás következtében elhullott. 1916. január havában elhullott „Panna” után csak az előbb említett két bölény származott s így a mostani bölénytenyészetünkben utódjai egyáltalában nem szerepelnek.

Állatkertünk 

Lendl igazgatása idejében 1912. augusztus havában Ruhe alfeldi állatkereskedő útján mint tisztavérű európai bölényt az Ascania Novaból származó „Manci” (Astarte) bölénytehenet beszerezte, mely tulajdonképen törzsanyja a visegrádi bölényállományunk legnagyobb részének. „Manci” és „Matyi” után 1914. július 25-én származott „Névtelen II.” (Burma) bölényüszőt Hagenbeck 1915. október havában megvette és stockholmi állatkertbe szállította, ahol az előzetesen elszállított Bill után a svéd bölénytenyésztés alapját megvetette.

Ezek után „Matyi” és „Manci” a következő sorrendben szaporodtak: Névtelen III. (Burian) született 1916. VII., elhullott gümőkór folytán az állatkerben 1922. május 15-én. „Vilma” (Bukovina) üsző született 1920. VI., „Szegfű” (Bundestreu) üsző született 1922. május havában. Ezek szerint a visegrádi m. kir. bölényparkba való kitelepítés előtt közvetlenül állatkertünkben a következő európai bölényeink éltek. „Matyi” plessi származású bölénytörzsbika, „Manci” Ascania Novaból származó tehén, „Boci” európai bölénytehén, „Vilma” és „Szegfű” bölényüszők.

Két tehénből, két üszőből és egy bikából álló igen értékes európai bölényállománynak a gümőkór ellenes védelme és fentartásuknak biztosítása nemzeti érdekünk volt!

---

Az 1922. március havában

az európai bölények megmentése érdekében megindított akcióm, a fővárosi tanács hozzájárulásával 1923. július 11-én befejeződött. A magyar nemzet meghozta az áldozatot európai bölényállományunk megmentése érdekében. A természetvédők külföldi gárdája ezt a tényt a legnagyobb elismeréssel üdvözölték. A bölényeink kitelepítését elsősorban nagybányai vitéz Horthy Miklós kormányzó úr Őfőméltósága a legnagyobb lelkesedéssel és szeretettel karolta fel és nemeskéri Kiss Géza kir. fővadászmester a leghathatósabban megalapozta a bölények kitelepítésének eredményes végrehajtását.

Az előkészítő munkálatokat még néhai Bánó Dezső állatkerti felügyelő hajtotta végre és a legnagyobb szakavatottsággal utódja, Cerva Károly állatkerti felügyelő fejezte be. A bölények kitelepítésére szolgáló hatalmas szállítóládákat már jó eleve elhelyeztük az állatkerti bölénykifutóba, hogy terveink szerint a bölények a szállítóládákhoz szokjanak. Közel egy hónapig tartott a szoktatás. A bölények takarmányukat csakis a ládákban készült etetővályukból fogyaszthatták el.

A bizalmatlan vad eleinte nem szívesen kereste fel az új etetőhelyet. Ha bele is bujt, a bölényeink vadabbja annak oldalait szarvával kíméletlenül döngette. A vadállatok befogása kétszeres veszedelemmel jár. Egyrész minden befogás alkalmával a legnagyobb elővigyázatosság mellett a befogást végző személyzet sérülhet, másrészt a befogott állat magában vad természeténél fogva lényeges kárt okozhat.

Sőt egyedül a befogás ténye a vadállat gutaütésszerű halálát okozhatja.

Az állatbefogással járó kettős veszedelem

ezek szerint kettőzött elővigyázatosságra sarkalta az állatkert vezetőségét. Nemcsak a befogás veszélye okozott gondot a kitelepítési akció vezetőinek, hanem a szállítás is elég gondot és felelősséget rótt az állatkert igazgatóságára. A szállítás módozatának megállapítása és a visegrádi bölénypark helyszíni bejárása végett az előrelátó tanács bizottságot küldött ki. A visegrádi vadaskert vadregényes völgyéből kiindulóan a nagy szakértelemre vallóan új, autójárásra is alkalmas utat építettek. A visegrádi királyi vadaskertnek a természet szépségétől díszes tájain halad az úttest a bölény-parkig.

A bölény-park körülbelül 10 holdas területét vastag fakerítéssel kerítették be, melynek alján a bölények istállója és az ápoló lakását szolgáló épület készült. A nagy előkészítő munkálatok befejeztével a legnagyobb izgalommal várta az állatkert vezetősége azt a napot, amelyen a bölények kitelepítése sorra került. A száraz időjárás kedvezett. 1923. július 11-én reggeli 4 órakor kezdődött a bölények befogása. A kikoplaltatott európai bölényeink közül „Manci”-tehén és „Vilma”-üsző rövidesen az éhségtől sarkalva a szállítóládába bujt s foglyul esett. Míg ezek megadással tűrték a befogadást, addig a csonkaszarvú „Boci”-tehén semmiféle csalogatásra sem volt hajlandó a szállítóládába menni.

Az állatkert személyzete minden módot és alkalmat megragadott, hogy „Bocit” a ládába csalja. Végre a kifutóban szerteszét futkosó Boci-bölény szarvára az állatkert területén mutatványok miatt szerződtetettt cowboy-csoport legügyesebb lasszódobója hurkot dobott, amelynek segítségével a befogással szemben ellenszegülő meddő tehenet a szállítóládába húzták. A befogás izgalmaitól remegő állat alighogy lecsukódott a láda csapajtója, hirtelen összeesett s rövidesen kimúlott. Elképzelhetetlen hatással volt az állatkert személyzetére féltett bölényeink egyikének kimulása.

Az állatkert gazdasági udvarán végrehajtott boncolás

rövidesen megállapította a szerencsétlenül járt bölényünk halálokát. A halál oka a szívizomzatának elfajulása volt, amelyet az állatorvosi főiskola kórbonctani intézetében végrehajtott mikroszkopós vizsgálat megerősített. Az éveken keresztül betegeskedő Boci-bölényünk kimulása lidércnyomásként nehezedett az állatkert minden alkalmazottjára. Nehéz pillanatokat éltünk át a felelősség, a rosszindulatú és hozzá nem értő utólagos kritika tudatában.

„Matyi”, a hatalmas termetű bika még mindig istállójában időzött és az istálló ajtaja elé helyezett szállítóláda hosszabb ideig bele se szagolt, hiába volt a friss lóhere az etetővályúban. Az éhség hatalma mégis győzött. Matyink megadta magát és dübörgő lépésekkel a láda belsejébe vonult. A figyelmes ápoló kellő pillanatban leeresztette a csapóajtót, Matyink a zajra rugaszkodott, a láda recsegett, az erős vasalás egy helyen megnyilt, az állatkert személyzete a lélekjelenlétét nem vesztette el és a rést még erősebb pántokkal látta el.

Matyi bikánk megadta magát s többé nem törődött kényszerhelyzetével s inkább az eléje helyezett takarmányt ropogtatta. A júliusi nap erősen tűzött és „Szegfű” üszőborjú még mindig szabadon volt. Míg a drága terhükkel a három szállítóládát az állatkerti ápolószemélyzet a teherautóra s annak pótkocsijára helyezte, összeült a haditanács, miként lehetne Szegfűt a ládájába csalni.

---

Utasításom szerint

Szegfűt a bölényház istállójába terelték s annak ajtaja elé helyezték a szállítóládát. Szegfű azonban fiatalos életkedvvel és kevésbbé éhes gyomorral nem állt kötélnek, hiszen eleget majszolt a hajnali órákban elszórt takarmányból a nélkül, hogy valamelyik láda belsejébe ment volna. Ez alatt a bölénybika hatalmas ládáját a teherautón és a két másik láda a pótkocsin útrakészen állott. Szegfű továbbra is okvetetlenkedett. Erre megadtuk a jelt az indulásra.

Szegfűt visszahagytuk az elárvult bölényházban. Majd csak megadja magát, amint egyedül lesz s akkor a kocsin utánnunk hozhatják a makrancos bölényüszőcskét. A szállítást siettetni kellett nehogy az erősen tűző nap melege kárt tegyen a már befogott bölényeinken. Hamar dús árnyékot adó lombozattal vétettük körül a szállítóládákat. Az expedició megindult, elől a személyszállítóautó a kitelepítőbizottsággal, laptudósítókkal és filmriporterekkel s utána a pótkocsis teherautó a bölények ládájától és az ápolószemélyzettől terhelten.

Utunk sietős volt,

bölényeinket mielőbb a szabadban szerettük volna látni. Visegrád régi templomától kedve az út nagy elővigyázatosságot igényelt. Az első rögtönzött fahídon keresztül robogott a súlyos teherautó, a kir. vadaskert iparvasútjának első állomását, Kincses Kolozsvárt szerencsésen elhagytuk. Majd a veszedelmes kapaszkodón estünk túl, míg végül az új szerpentin útra fordult a pótkocsival együtt a hatalmas teherautó. Az expedíciót nemeskéri Kiss Géza fővadászmester fogadta és a kir. bölénypark előtt igen díszes társaság várta a bölények megérkeztét. A napestig étlen-szomjan dolgozó állatkerti személyzet rövidesen az új istállóba eresztette az állatokat. Mindenki fellélegzett e magasztos jelenetnél, amidőn európai bölényeink a m. kir. fővadászmesteri hivatal védelme alá kerültek.

A bölényeink új istállójukban minden zúggal megismerkedtek és már nyugodtan ropogtatták a kellemes illatú hegyi szénát. Most jött a leglélekemelőbb pillanat. Mindenki feszült figyelemmel leste a bölényistálló csapóajtóját és alig, hogy felnyilt az istálló ajtaja: méltóságteljes léptekkel először Manci, majd Vilma lépett a hosszú rabság után a szabadba. Óvatos léptekkel mindent körülszaglászva haladtak előre s hasonlóan viselkedett Matyi bikánk is. Bölényeink végre a szabad természetbe jutottak. A szabadság öröme nem vakította el őket, hanem méltóságteljes komolysággal haladtak lépésről-lépésre tovább, minden sziklát, fát, bokrot megnéztek, megszaglásztak. Majd az erdei növényzetből, majd a bokrok lombozatából tépdestek le néháy szálat vagy levelet s így kóstolgatták végig a magasztos természetalkotta éléskamrájukat. „Szegfű” a legfiatalabb bölényüsző csak ezt követő napon látta viszont szülőit.

---

A visegrádi bölényparkban

európai bölényeink erőben gyarapodtak, sajnos 1924. tavaszán „Manci” tehén „Matyi” után holt magzatot hozott a világra. A lesújtó eredménytelenség után 1925. május 14-én „Vilma” tehén és 1925. május hó 29-én „Manci” tehén egy-egy bikaborjúnak adott életet. Vilma „Heró” nevű bikaborja közeli rokontenyésztés folytán fejlődésben visszamaradt és a budapesti állatkertbe való visszatelepítése után 1928. január havában oltógyomor gyulladás következtében elhullott.

A plessi származású „Matyi” európai törzsbikánk erejét az állatkerti rabságban szerzett gümőkór mindinkább aláásta úgy, hogy csont és bőrré soványodva 1926. május 25-én kimúlt. Az árván maradt bölénycsaládban 1925. május 29-én született „Miska” bikánk rohamosan fejlődött, hogy már két és fél éves korában érett lett. „Miska” és „Vilma” után a közeli rokontenyésztés eredménye 1928. május havában világra jött holt magzat. Az európai bölények mérsékelt szaporasága miatt, mert a tehenek rendszerint és a legkedvezőbb esetben borjukat minden második évben hozzák világra, a számszerűleg már kimutatott bölényállomány a fokozottabb védelem és tartásmód ellenére lényegesen nem gyarapodott.

Az európai bölénytenyésztést

1926. évben Beyme scharbowi európai bölényállományának száj- és körömfájás következtében való kipusztulása súlyosan sujtotta. Ez volt a helyzet, amikor az Internationale Gesellschaft zur Erhaltung des Wisents 1926. évi bécsben tartott kongresszusa után 1927. augusztus 31-én a Budapesten állatkertünben tartotta meg kongresszusát. A kongresszus eredményének tudható be, hogy a magyar részről kívánt bölénytörzskönyv nyilvánosságra hozását a kongresszus nagy vita után elfogadta. Egyben magyar részről az a beállítás, minta „Manci” európai bölénytehén Groeben törzskönyvvezető szerint tisztavérű nem volna, határozott visszautasításban részesült.

Igazunkat megerősíti Groeben saját írása, mely szerint: „…az 1902. és 1910. évben előbb egy európaibölénypár és később még két európai bölénytehén került Ascania Novaba, melyekből bár 10 fajtiszta állatot tenyésztettek, de ezek közül 5 már életük első évében elpusztult.” A visegrádi bölényparkba helyezett bölényeink törzstehene Manci, Ascania Novából fejlett korában érkezett 1912. augusztus havában, így a mi európai-bölényünk csakis az Ascania Novaba 1902. évben importált és Groeben által is fajtiszta bölényeknek minősített európai-bölénypárból származhatott!” 

Falz-Fein az ascain-novai bölénypark tuladonosa meghalt, a bölénytörzskönyvek elégtek és mindmai napig az érdekelt európai-bölénytenyésztő a nemzetközi társaság megbizottja által vezetett törzskönyv adatai hiteles kiadás hiányában ellen nem őrízheti! Ily körülmények között az európai-bölényvédelmi társaság vezetőségét bölényparkunk állományának megtekintésekor felkértük, hogy a kaukázusi vérvonalú európai bölényeink részére megfelelő tenyészapaállatot ajánljanak. Erre a célra egyhangúlag Arnim gróf boitzenburgi bölényparkjában levő „Schatten” (most Jenő), nevű kaukázusi vérvonalú európai bölénybika beszerzését ajánlották.

Budapest Székesfőváros Tanácsa

természeti emlékünk fenntartása szellemében meghozta az áldozatot és a tenyészbikát 10.000 márka értékben megvásárolta, mely összegbe a lényeges összeget kitévő szállítási költségek nincsenek beszámítva. „Schatten” (Jenő) bölénybika 1927. november 17-én indult útnak Boitzenburgból és november 20-án késő este érkezett meg. Másnap reggel az új bölénybikánk a szállítóládában Visegrádig teherautón elég gyorsan érte el a célját. A jeges esőtől átázott hegyiúton azonban csakis ökrösfogaton volt lehetséges a szállítás.

Már mély sötétség borult a bölényparkra, amikor megdermedt tagú embereink a nehéz szállítóládát a még drágább terhével együtt a kocsiról a bölényistálló ajtaja elé leemelték. A hideg téli szél a megfagyott esőtől jégkéreggel borított fák galyait kísértetiesen recsegtette. Bölényeink a szokatlan időben jelentkező zajra erősen kifujtak, szimatoltak és nyugtalankodásukat jelezve megmordultak. A szállítóláda elülső falát végre felhúzták és a hosszú út után „Schatten”, mintha mi sem történt volna, új otthonába lépett.

---

Mialatt

megcsonkított hazánk az európai bölények természeti emlékként való fentartása érdekében megteremtette a magyar királyi bölényparkot, a német tenyésztők is állami támogatáshoz folyamodtak. Erre a célra a berlini állatkertből amerikai bizonteheneket és egy európai bölénybikát vásároltak meg és a porosz kormány „Saupark Springe” vadászterületen állami bölényparkot rendezett be. A poroszok ezek szerint a többi tenyésztők részére szigorúan előírt tisztavérben való tenyésztés helyett az európai bölény és bizon keresztezésre tértek át!

Az előrelátó

és a bölénytenyésztés terén is a hegemóniát kezükbentartó poroszokat a bizon-keresztezésre az a körülmény késztette, hogy a porosz államtól megvásárolni szándékolt scharbowi európai bölénytehenek mindannyian, mint már említettem járványos száj és körömfájásban elpusztult, továbbá, mert az európai bölénybikák fölös számban vannak és végül az európai bölénytehenek egy része meddő.

Az úgynevezett visszatenyésztési keresztezéseket „Saupark Springe” bölényparkban úgy tervezik, hogy a bizontehenek és európai bölény után származó bikaborjakat a továbbtenyésztésből kizárják és a bizon-európai-bölény-keresztezésű teheneket tisztavérű európai bölénybikákkal nemesítik és a nemesítést így tovább folytatják. Míg a poroszok a nemzetközi bölényvédelmi társaság segítsége mellett megtalálták a módját annak, hogy a szerintük teljesen fajtiszta bölénybikák bizontehenek részére rendelkezésre álljanak, addig, amikor magyar bölénytenyésztésünk részére hasonló vérvonalú tenyészbikát kértünk megfelelő árban, az elől teljesen elzárkóztak, mondván, hogy bieloviesi vérvonalú bölénybikát semmi áron sem adhatnak el!

Az 1927. évi bölényvédelmi kongresszusról

írt beszámolóm végszavait ugyanitt még erősebben hangsúlyozva újból nyilvánosságra kell hoznom: „Másfélévi kutatás, tanulmányozás és levelezés kellett ahhoz, bár az európai bölényállományunkban, mint azt már a kimutatásokból is tudjuk, bikafölösleg áll rendelkezésre, hogy végre az elárvult bölényállományunk megfelelő bikához jusson. Ugyanekkor nem mulaszthatom el azt a véleményemet kinyilvánítani, mely a külföldi neves bölénytenyésztőkkel való levelezésem útján az általános nézettel megegyezően tudomásomra jutott, hogy a kevésszámú bölénytulajdonos nem az európai bölények általános tenyésztésére van tekintettel, hanem csak a saját hasznával törődik és oly nagy árat kér egy-egy tenyészállatért, melynek alapján a bölényvédelmi társaság tulajdonképpeni célját elérhetetlenné teszik!”

Blaauw F. E. (Gooilust),

a nemzetközi bölényvédelmi társaság tiszteletbeli elnöke 1926. december 29-én címemre írt levelének végén hasonlóképpen írja: „Kár, hogy a kevés bölénytulajdonos az európai bölény állomány java, illetve általános elszaporítása helyett szembetűnően csak a saját nyereségére van tekintettel és a megfizethetetlen árak révén a bölénytársaság célját elérhetetlenné teszik!”

Az állatkertekben a bölények megfelelő tartás mellett jól megélnek, szaporodnak és a szabad élethez viszonyítva szaporodóképességük fokozottabb. Schöpt megfigyelései szerint a vemhesség 270–274 napig tart. Az anyabölény az újszülöttjét a legnagyobb gyengédséggel ápolja, ha emberi kéz nem érinti, ellenesetben a legnagyobb dühösség fogja el és ezt az ártatlan borjacskáján kitombolja. A bikát általában a vemhes tehéntől el kell különíteni, mert ezeknél az állatoknál rendes családi életet szűk keretek között remélni nem lehet. Az állatkerti európai bölények előbb-utóbb a gümőkor áldozatává lesznek.

Kép forrása: Unsplash

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több Brehm