Mit keres egy északi búvár a kilencedik emeleti kádban?
LEGSZEBB EMLÉKEIM
– Halló! …Jó napot, a madarasokat keresem – mondta egy rendkívül bizonytalan, borgőzös hang.
– Parancsoljon! Miben segíthetek?
– Fogtunk valamit itt. …Leszállt itt egy pingvin vagy mi.
– Pingvin? – kérdeztem leplezetlen csodálkozással.
– Vagy a pingvin az nem repül? …Ja, az nem nagyon. Azt hiszem. Akkor nem tudom, hogyan került ide, de itt van.
– Egy pingvin?
– Hát nem tudom – válaszolta az egyre bizonytalanabb hang, aztán kicsit halkabban azt hallom a vonal túl végén: – Te Józsi! Szerinted mit mondjak, mi a franc ez? Pingvin, nem?
Mire a háttérből egy fokkal még borgőzösebb hang:
– Honnan a picsából tudjam? Mi vagyok én, Attenboró? Pingvin, ja, tisztára olyan.
Ezután ismét hozzám beszél az első hang.
– Nem tudjuk, lehet, hogy nem az, vagy mégis, az biztos, hogy szőrös.
– Szőrős?
– Vagy bundás, tudja, olyan prémje van neki.
– Akkor valami emlős?
– Nem, csöcse az nincs.
– Hát akkor mi?
– Egy madár, de szőrős, hosszú és elég lapos is.
– Aha, értem.
– Úgy hallottam, hogy maguk az ilyesmit átveszik.
– Persze, jól hallotta. Hová menjünk?
– Itt van az udvarban, itt találtuk reggel.
– És hol van az az udvar?
– Ja. Maga nem tudhatja – válaszolja a hang és heherészik egy kicsit, aztán megadja a címet.
– Akkor jönnek érte?
– Igen, egy órán belül ott vagyok – feleltem abban az időben, amikor még gyakran kaptam efféle hívásokat.
Nem kis izgalommal indultam a megadott címre.
Sokszor találtak jóemberek mindenféle madarat, leggyakrabban sérült ölyvekhez és gólyákhoz riasztottak, írtam is már erről (Gólyák a konyhában), máskor bontásra ítélt épületről kellett menteni molnárfecske fiókákat százával, de szőrős madárhoz, pingvinhez még nem hívtak.
Egyre csak azon járt az eszem, tarthat-e a környéken pingvint valaki? Nem túl valószínű.
Állatkert sincs a közelben, egyébként pedig egy pingvin, még ha meg is lépne valahonnan, messzire nem juthat. Szőrös. Melyik madár lehet az? Mielőtt épkézláb tippet szültem volna, megérkeztem a címre. A két pali rögtön egy kartondobozhoz vezetett.
– Abban van, ni – mondta az egyik.
Csodálatos pillanat. Izgalom és titok.
Az a pár másodperc, amíg rejtély még, hogy mit rejt a doboz. Miféle szőrős madarat. Mekkora lenne, ha tényleg egy pingvint rejtene! Agyalhatnánk aztán napestig, hogy a túróba került ide.
Kinyitom a dobozt, és megnyúlik az arcom. Ó, én nagyon is tudom, mit jelent az, amikor az ember nem hisz a szemének. Szerencsére sok olyan pillanatban volt részem, amikor percekig fel sem fogtam, mit láttam vagy mit vehettem a kezembe. A dobozban egy hatalmas búvár feküdt. Mennyit, de mennyit ácsingóztam a búvárok után korábban!
Körülbelül 20 éven át csak könyvekben és filmekben láttam,
de valahányszor nagy vizekhez vitt az út, sóvárogtam utána. Később aztán, amikor a Balatont kutattam, gyakran találkoztam velük késő ősszel, ahogy azt többek között itt írtam, főként a november 20. és december 05. közötti időszakban, de a búvárok szinte mindig a nagy vízen, tisztes távolságban úsztak-buktak, s néha még az is gondot okozott, hogy pontosan meghatározzam őket.
De elégedett voltam azzal, hogy az utóbbi években már rendszeresen látok sarki búvárt és a ritkább északi búvárral is rendszeresen találkozom. Eszembe se jutott, hogy bármikor is testközelből lássam őket, esetleg kézbe vehessek egyet. De most ott feküdt előttem, a dobozban egy, ráadásul egy északi búvár.
Karcsú, nyugodt, okos tekintetű, áramvonalas testű – finoman pettyezett téli tollruhában.
És ahogy először hozzáérek, megértem, miért mondta a jóember, hogy szőrös. Mivel a búvár az egész életét jeges vizekben tölti, létfontosságú, hogy a tollazata ne ázzon át és jól szigeteljen, ezért más madarakhoz képest egészen tömött, selymes, puha, vastag tollruha fedi. Olyan tollazat, ami felveszi a versenyt a legfinomabb prémekkel is.
Kiveszem óvatosan a madarat,
és megvizsgálom, van-e rajta sérülés. Szerencsére nincs. Napok óta sűrű köd van, zuhan a hőmérséklet, jön a tél, ő meg – talán a Balatonról – akart továbbállni, tovább vonulni az Adria felé, csakhogy alacsonyan repült, a ködben amúgysem láthatott jól, bekavart a dombok, aztán pedig a házak közé, s végül kénytelen volt leszállni, de felszállni már nem tudott.
– Na? – kérdezi az overálos jóember. – Mi ez? Pingvin, ugye?
– Ugye, hogy nem beszéltünk marhaságot! – teszi hozzá a másik.
Bajban vagyok: úgy kell elmagyaráznom, hogy ez rohadtul nem pingvin, hogy meg ne bántsam őket.
– Hát ez bizony majdnem pingvin!
– Hogyhogy majdnem?
– Nem csodálom, hogy annak hitték, mert ez a madár pont úgy él, akár a pingvinek, és nagyon hasonló hozzá – és belefogok egy kisebb előadásba arról, hogy a búvár mégis miféle, s nem győzöm hangsúlyozni, milyen okosan jártak el, és hogy mekkora szerencsében van részük, amennyiben test közelből láthattak egy élő búvárt. Mondom nekik, én harminc éve naponta járok madarak után, de még én sem láttam így, s főként nem vehettem kézbe.
– Hallod ezt, Józsi? Még a Madár úr se látott ilyet!
– Bizony nem – mondom, és mivel látom, hogy rákaptak a dolog ízére, srófolom még őket kicsit.
– Jó ha tíz ember van Magyarországon, aki búvárt fogott.
A két pali boldogan vigyorog, és már kérdezgetnek is. Mit eszik ez a bizonyos búvár, veszélyes-e, hol él, „hogy az istenben került ide”, miért nem repül el, és a többi. Én pedig boldogan válaszolgatok, miközben már az jár a fejemben, mit szólnak majd ehhez a barátaim?
Boldogan ölelem a dobozt hazafelé. Megyek, viszem a búvárt a kilencedik emeleti lakásba, mert akkoriban egy neocsúnya stílben épült szürke betonförmedvény kilencedik emeletén tengődtem. Ülök a buszon, és arra gondolok:
„Basszus, búvárt viszek a buszon!”
Állok a liftben, és arra gondolok:
„Basszus, egy búvárral állok egy liftben! Milyen ez már! Hányan vittek búvárt liftben?”
Belépek a lakásba, és arra gondolok:
„Basszus, egy északi búvár van a házban!”
Esteledik, ma már nem sokat tehetek a búváromért,
ezért valahogy biztosítani kellene, hogy addig is jól érezze magát. Arról nem is szólva, hogy jó pár ember akad, aki kíváncsi rá. Nosza, megyek a fürdőbe, feltöltöm, aztán félve bár, de előhalászom a búvárt, és a vízre teszem. Tartok tőle, hogy pánikolni fog, kiugrik a kádból vagy ilyesmi, és összeveri magát, így aztán ugrásra készen állok a kád mellett, de a búvár rém nyugodtan lebeg a vízen. A kilencediken. Körbenéz. Megmeríti a csőrét, egyszer, kétszer, és harmadszor is, aztán lebukik. Persze épp csak lebukik a kádnak máris vége, így feljön megint. Igazít a tollán. Rám néz. Iszik. Tollászkodik. Körbeúszik – két másodperc alatt. Brutálisan nyugodt.
Gyönyörködöm. Ó, az én édes nagy északi búvárom! Ez az alkat! Ez a bölcs belátás! Ha valakinek, akkor egy fürdőkádban lebegő északi búvárnak aztán van kisugárzása, mondhatom.
Kezdődhet a telefonálgatás.
Óvatosan kihátrálok, és szép sorjában felhívom azokat, akiket egy búvár érdekelhet. Három perc sem telik el, amikor először szól a kapucsengő, s aztán egyik csengetés éri másikat, jönnek az emberek, én meg viszek mindenkit a fürdőszobába, és a búvár rém nyugodtan tűri, hogy a csodájára járnak. Olyan is van, aki még az életben nem látott búvárt, nemhogy északit, de sarkit sem, s főként nem testközelből egy kádban.
Nincs a hangulattal semmi gond, ennél lelkesebb és emelkedettebb már nem is lehet, szóval jöhet a főzés, borozás is, míg egy-egy ember újra és újra a fürdőszobába megy, hogy megbizonyosodjon arról, valóban északi búvárt látott az imént.
Másnapra egy kis fotózást iktatunk be a búvárnak. Kivisszük egy közeli tavacskához. A tó eleve nagyon kicsi, de reggelre ráadásul szinte teljesen befagy. Kiengedjük a búvárt a lékbe. Ő ott is nyugodt, nem kapkod, nem menekül. Először alaposan körbenéz, majd lebukik. Beúszik a jég alá, és hosszú-hosszú percekig nem látjuk. Nyilván körbejár a jég alatt.
Végül visszatér a lékhez, lehet fotózni, míg újra le nem bukik. Felszállással itt sem próbálkozik, túl kicsi víz ez ahhoz. Végül kifogjuk szegényt onnan is, de nem kell sokat kínlódni vele vagy hajkurászni. Miután ez megvolt, irány a Balaton. A Keszthelyi-öbölben még sok a nyitott víz, és még búvárok is vannak rajta. Az eleresztés helyszínének a Zala-torkolatot választom, mivel a folyónak köszönhetően ott még akkor is sokáig nyitva marad a víz, ha másutt beáll a jég.
Kigyalogolok a Balaton és a Zala találkozásához,
leveszem a hátizsákot, kihámozom belőle a jókora dobozt, előkészítem a fényképezőgépet, felrakom a 400-as telét, végül pedig a búvárt. Végigsimítom még, nem tudni, miért, de nem akaródzik elengedni őt, de a Balatonon a helye, szóval végül mégiscsak vízre bocsátom, és szinte ugyanabban a pillanatban felkapom a fényképezőgépet, hogy fotózhassak. A búvár ezúttal nem nézelődik, hanem mint egy hal, rögtön elmerül.
Nyilván, ahogy kivettem, látta: ez itt végre nekivaló, hatalmas, jégmentes víz. Pásztázom a vizet, szabad szemmel és az objektívvel is, az ezüstös, rezzenetlen vizet, ahogy telik az idő, egyre messzebb és messzebb, de hiába, a búvárt nem látom többé – eliramlott odalent, a nádasok mögötti hatalmas, ködlepte vízre.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két-három kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért cserébe elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress meg mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, abban a reményben, hogy szövetségesek lehetünk. A legjobbakat, üdv, Cen’
még több “Legszebb emlékeim”
még több madár
Micsoda történet, mindig úgy olvasom újra mintha először olvasnám. Ennél már csak a kígyós történeteid izgalmasabbak, a siklók a fiókban, meg a vipera a kádban.
🙂 🙂