Madarakért bármit! | A vetési varjú gyakorlati védelme
Tudtam, hogy szinte lehetetlen megvédeni őket, ha egyszer a hivatalos természetvédelemnek sem sikerült. E sikertelenség egyik titka az volt, hogy akkoriban a vetési varjú még nem állt törvényes oltalom alatt, így végül is a hivatal – bár nem nézte jó szemmel – kénytelen volt beleegyezni az irtásba.
Korábban megírtam már, hogyan lettem „civil” – a kékcsőrű réce visszatelepítési program jóvoltából – akkoriban, amikor nálunk még alig voltak civilek. Arról azonban alig beszéltem, hogy aztán meddig és hogyan maradtam civil. Hébe-hóba utaltam rá, de konkrétumot alig írtam. Most sem fogok, de egy fontos emlékemet osztom meg veletek a varjakkal kapcsolatban. Nagy a kísértés, hogy elmondjak jó előre minden tanulságot, de visszafogom magam. Csak annyit bocsátok előre, hogy mint oly sokszor,
ebben az esetben is azzal a tapasztalattal gazdagodtam, hogy néha érdemes belemenni lehetetlen vállalkozásokba is.
Akkortájt a városban éltem, ahová épp próbált betelepülni a vetési varjú. Ezen a környéken sosem voltak olyan népes kolóniái, mint az Alföldön vagy a Kisalföldön, leginkább csak télen jártak erre tömegek. Némiképp ez ma is igaz. Itt például, ahol most élek, eltelik akár egy év is, hogy nem találkozom vele, még télen sem. Tudom, hihetetlen ez, de a vetési varjú nem kedveli az erdős területeket. Ezért van az, hogy míg a jóval ritkább hollót naponta látom, nemritkán akár 20, 40 madarat is, addig a másik két gyakori varjú fajjal, a vetésivel és a dolmányossal alig találkozom.
A város életéhez hozzátartozott a rendes kora tavaszi varjúirtás.
A vetési varjak éveken át a téli éjszakázóhelyen szerettek volna telepet alakítani, egy középület közvetlen közelében. A varjak lövését erősen korlátozták akkortájt is, lezárták az utcát a vadászat idejére, a természetvédelem pedig igyekezett ott betenni a gyérítésnek, ahol csak tudott. Mivel a telep fészkeiben igen korán megjelentek a fészekfoglaló baglyok, korábban, mint ahogy a varjak fészkeléshez láttak volna, a baglyokra való hivatkozással a természetvédelem csak egy rendkívül korai időpontban, ha jól emlékszem, valamikor februárban adott engedélyt a gyérítésre.
Így azonban a gyérítés csak részben érte el a célját, és néhány párnak sikerült megtelepednie.
A magam részéről rossz szemmel néztem a gyérítést, mivel a diverzitás, vagyis a lehető legnagyobb fajgazdagság elkötelezett híve voltam – és vagyok ma is. Ráadásul ezen a környéken újdonság volt a vetési varjú megtelepedése. A gyérítéseket rendszeresen figyelemmel kísértem, néha lelőtt varjakat szedtem össze, és elvittem őket boncolásra, de nem egyszer szedtem össze sebzett varjakat, akiket aztán otthon istápoltam. Egyikükkel – Rookkal – évekig együtt is éltem, de ez egy másik történet.
Pár évvel később eljutottam oda, hogy valamiként megpróbáljam megakadályozni a gyérítést.
A varjak ellen akkoriban az volt az egyik legfontosabb érv, hogy a telep alatt, a járdán, a fészeképítés időszakában jószerivel közlekedni sem lehet, akkora szemetet csinálnak. Tény, hogy percenként hullottak ágak a magasból. Tudtam, hogy szinte lehetetlen megvédeni őket, ha egyszer a hivatalos természetvédelemnek sem sikerült.
E sikertelenség egyik titka az volt, hogy akkoriban a vetési varjú még nem állt törvényes oltalom alatt, így végül is a hivatal – bár nem nézte jó szemmel – kénytelen volt beleegyezni az irtásba.
Az is nyilvánvaló volt, hogy a városlakók többsége se szereti a varjakat. Szerencsére volt némi kapcsolatom a helyi sajtóval, ezért első körben készítettünk egy cikket a varjúról, főként azt hangsúlyozva, hogy a néha félelmetes varjúhad a nagyvárosok esetében nem is annyira a mezőgazdasági területekből, mint inkább a hulladékunkból él. Kiszámoltam, mennyi szerves hulladékot, zömmel a szeméttelepre kerülő ételmaradékot tüntetnek el, és ezzel mennyi hasznot hajtanak, mi több, állandó takarításuk révén bizonyos betegségek kockázatát is jelentősen csökkentik.
Az ember meg már olyan, hogy bár fél a varjútól, de nem jobban, mint a betegségektől. Ezek után felkerestem az intézmény vezetőjét, aki természetesen olvasta a cikket is. Legnagyobb meglepetésemre fogadott, sőt egyenrangú félként tárgyalt velem, holott én akkoriban még egy kissé bozontos, farmernadrágos kölyök voltam csak, annak ellenére, hogy egy egyesületet vezettem.
Számos érv hangzott el a tárgyaláson, pro és kontra, de a legsúlyosabb gondnak továbbra is a varjútelep alatti áldatlan állapot számított.
A tárgyalást követően összehívtam jó pár embert, barátokat, tanítványokat, egyesületi tagokat, és megbeszéltük, hogy elvállaljuk a varjak után a takarítást. Miután vállaltuk, hogy hetente háromszor felseperjük a telep alatt a járdákat, összegereblyézzük az elejtett ágakat, a városgazdálkodással pedig sikerült megállapodni, hogy előzetes egyeztetés után elszállítják a hulladékot.
Ezek után az intézmény vezetője jelezte a város felé, hogy nem igénylik a gyérítést, a város pedig lemondta a rendelést a vadásztársaságnál. Először fordult elő, hogy a varjak zavartalanul építkezhettek.
Mi pedig, ahogy azt megígértük, kisebb-nagyobb csapatokban rendszeresen takarítottuk az utcát a fészekrakás idején. A fészkelő párok száma legalább a triplája volt minden korábbinak, és egy jól sikerült költés után, a következő évben már a város más pontjain is kisebb telepek jöttek létre. Az akció olyan jól sikerült, hogy ismét felvetődött a gyérítés lehetősége. Ekkorra azonban a természetvédelem is felismerte a vetési varjú valódi jelentőségét, dedektálták azt is, hogy országos szinten jelentősen csökkent a fészkelő állomány – épp abban az időben, amikor nekünk sikerült megtelepítenünk, és létszámukat megsokszorozni – s végül kilobbizták a minisztériumnál, hogy a vetési varjú is kerüljön a védett fajok listájára. Így a városnak már lehetősége sem nyílt gyérítésre. Azóta is vígan fészkel kisebb-nagyobb telepekben évről évre.
De miért jó, ha sok a varjú?
Erről a következő posztban.
Megtisztelő, ha megosztod. Előre is köszönöm!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kérj tőlünk hírlevelet!
Támogasd a Cenwebet extrákért, és hogy sokáig tartson ez a közös kaland!
Abban hiszek – és azt szeretném –, ha ezen a kérésen hamar túljutnál, és az oldal maga győzne meg arról, hogy érdemes ez a projekt a támogatásodra. Fontos a marketing, nem kétlem, de szeretném azt hinni, hogy az utóbbi 15 év a legjobb érv.
még több madár
még több emlék
Respect Cen’!
Köszönöm 🙂
Még a 60-as, 70-es években rengeteg vetési varjú volt. Vonuláskor hosszú percekig fekete volt az ég a madaraktól. Szántáskor az eke nyomán ezerszámra voltak. Aztán egyre jobban bevezették a vegyszerezést! Elfogyott a természetes táplálék, ezért költöznek be a városokba!