Amivé a kékcsőrű réce tett

Amivé a kékcsőrű réce tett


„Mi értelme volt lelőni az utolsókat is?”

Dühös és sértett voltam gyermekkoromban, amikor azt olvastam, hogy a hatvanas években lepuffantották az utolsó kékcsőrű récét is. Az utolsókat.

Egyáltalán hogyan lehet eljutni odáig, hogy egy faj egyedei az utolsók legyenek?

Persze itt csak magyarországi kipusztulásról van szó, de akkor is. Ma is úgy gondolom: alapvető jogomban sért az a közösség, amelyhez elvileg tartozom, és amely megtagadja tőlem, hogy kékcsőrűt vagy vándorgalambot lássak (utóbbit totálisan kiirtották).


A vándorgalamb kiirtásáról hosszan beszélgettünk rádióban is.

Sértő és fájdalmas, hogy az állatvilág ismerete koránt sem része úgy a műveltségnek, mint teszem azt az irodalom, a filozófia, a történelem ismerete. Az állatvilág működését figyelve olyan konklúziókhoz juthatnánk, amely rendet vághatna sok kérdésben, s ez legalább annyit adna hozzánk, mint Dosztojevszkij, Shakespeare vagy Bulgakov.

Még egy olyan faj is, amit kiirtottak.

1984-ben a Magyar Madártani Egyesület visszatelepítési programot indított. Kisdiák voltam még, de úgy éreztem, itt az idő, hogy visszavegyem kékcsőrű récével kapcsolatos jogaimat, és amikor az MME csodaszép matricák árusításával gyűjtésbe kezdett, rögtön beszálltam. Itt köszönet illeti a szüleimet is.


1984 (orwelli év) még szürke, prűd, nyomott időszak volt.

Civil kezdeményezésekkel zaklatni a polgárokat nem volt szokás.

Mondhatta volna anyám: „Eszedbe ne jusson becsöngetni házakba! Mit képzelsz, mit szólnak majd, ha egy kacsa miatt koldulsz?” Nem állt tőle távol ez a stílus, mégsem szólt egy szót sem. És én minden szabadidőmben a házakat jártam. Eleinte féltem. Vadidegenekhez fordulni segítségért alapesetben is feszélyező, főként, ha egy „kacsának” gyűjtesz, még inkább, ha gyerek vagy még. Ám a matrica csodaszép volt, és ahogy a Facebookon is naponta látom:


vannak nyitott, segítőkész emberek,

ezt 1984-ben is láttam. Irdatlan mennyiséget passzoltam el a matricákból, és bár a visszatelepítési program végül csődöt mondott, engem végleg elkötelezetté tett. Hosszú évekig minden naplómra ezt a matricát ragasztottam, s valamivel később felkészültem arra is, hogy képes legyek segíteni sérült madarakon. A naplómba 18 évesen rajzoltam bele a szirti sas csontvázát, hogy amikor szükség lesz rá, tisztában legyek a madarak anatómiájával. Egy másik oldalon szintén 18 évesen egy svédországi hattyú megmentéséről írok. Megint másutt egy söréttel lelőtt kormos szerkőről és mellékelem a kezeléséhez kiváltott receptet.


Kékcsőrű récét azóta sem láttam vadon, ám a kipusztulásával létre hívott egy kölyköt, aki a továbbiakban minden sérült madarat összeszedett, és aki ma is sokszor neheztel a Homo sapiensre, aki gyakran pont úgy bánik a sajátjaival, ahogy elbánt a kékcsőrű récével vagy a vándorgalambbal.


Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!


Kérj tőlünk hírlevelet!

    Név*

    Email cím*


    Támogasd a Cenwebet extrákért, és hogy sokáig tartson ez a közös kaland!

    Abban hiszek – és azt szeretném –, ha ezen a kérésen hamar túljutnál, és az oldal maga győzne meg arról, hogy érdemes ez a projekt a támogatásodra. Fontos a marketing, nem kétlem, de szeretném azt hinni, hogy az utóbbi 15 év a legjobb érv.

    még több “Legszebb emlékeim”

    Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

    még több madár

    Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük