Ismerjétek meg a tőkés récét!
Jól ismerem a tőkés récét (Anas platyrhynchos), a klasszikus „vadkacsát”, hisz százezres nagyságrendben figyeltem meg őket negyven év alatt, és több csapatot is neveltem, összesen körülbelül 90-100 egyedet. Ezek után azt gondolhatnánk: egy ilyen „közönséges” faj már nemigen lephet meg, de
épp az a szép a vadonban, hogy bárhol bármikor mutathat valami olyan újat, hogy az ember álla a padlóig zuhan.
Épp ezért szeretnék elmondani pár dolgot a „vadkacsáról”. Köztük olyat is, amit nem tudhattok. Mert a tőkés réce nemcsak mostanában lep meg újra és újra, hanem jóval korábban is, 1998-ban is meglepett már.
Először is, ne hívjuk vadkacsának, mert vadkacsa sokféle van
– ha abban az értelemben használjuk, hogy vadon élő kacsaféléről beszélünk. Van ő neki tisztes neve: tőkés réce. Ő az, aki mindenütt ott van, a Dunán, a Városligetben, a parkokban, és minden kisebb vízen, ráadásul gyakorlatilag télen-nyáron. Épp ezért már azt is csak kevesen tudják, hogy a tőkés réce nagy kóborló és jelentős távolságokat tesz meg.
A tőkés réce állományok vándorlása rendkívül összetett
– jóval bonyolultabb, ha tetszik átláthatatlanabb, mint mondjuk a gólyáké vagy fecskéké. Vannak állandó populációi, vannak kimondottan vonulók, és szép számmal akadnak olyan kóborlók is, akik szinte kiszámíthatatlan mozgást végeznek a kontinensen.
Nálunk főként a téli időszakban látni rendkívül nagy csapatait, többek között a Balatonon.
A gyűrűzések tanulsága szerint zömmel északkeletről jönnek hozzánk telelők, főként Oroszország – Fehéroroszország irányából, de érkeznek a Baltikumból és Skandináviából is. A mieink zömmel délnyugati irányba távoznak, főként Olaszországot preferálják, de némelyek eljutnak Franciaországba, Svájcba, vagy akár Spanyolországba is.
Eddig ez egy megszokott képlet: északiak-északkeletiek jönnek hozzánk, s a mieink délre-délnyugatra távoznak. Ugyanakkor érkeznek hozzánk telelni Angliából is! Ez szinte megmagyarázhatatlan. Minek jönne az atlanti part kényelmes és a mienkénél jóval kiegyensúlyozottabb klímájú vidékéről egy tőkés réce teszem azt a Balatonra?
Ide, ahol az atlanti partvidékkel szemben, bármikor beállhat a jég. Bárhogy is, a tőkés réce jön, még Angliából is. Mondja ezek után valaki, hogy „közönséges” faj. Gyakori, az meglehet, de hogy nem közönséges ő sem, az holtbiztos.
Szóval:
ha ránézünk az Erzsébet-hídról a Dunára, vagy Fonyódról a Balaton jegére, és tőkés récéket látunk nagy csapatban, abban ott úszkálhat mindenféle náció, az orosztól kezdve a svéden át egészen az angol tőkés récékig. Amikor récéket etetünk valahol, gőzünk sem lehet arról, hogy most épp melyik récepopulációt segítjük: az oroszt, a fehéroroszt, a litvánt, vagy épp a britet.
Csak pár mondat erejéig térek ki arra, hogy a tőkés réce nem mellesleg lenyűgözően szép is. Ha ritka volna, a nyálunkat csorgatnánk utána. A gácsérok zöldjére évtizedek óta külön kifejezést használok: „fejzöld”. Egészen lenyűgöző szín önmagában is, de ha variábilitását is nézem, akkor főként. Eleve irizál, ami interferencia-jelenségnek köszönhető, vagyis a gácsérok fejzöldjének tündöklése egyben a fizika, a fénytan csodája is. Arról nem beszélve, hogy általában a zöld árnyalatait mutatja, ám ha alaposan megfigyeljük, és kitartóan keresgélünk a récecsapatokban, találunk lila interferenciát mutató egyedeket is. Ám mondjuk erre, hogy ez csupán esztétika, és mint minden ilyen, ízlés dolga.
A boldogság kék madara valójában fekete!
A madarak színezetéhez és az interferencia jelenségéhez kapcsolódó rövid, de érdekes írást olvashatsz ITT arról, hogy amikor kék színt látunk a madaraknál, az valójában csupán illúzió
De ez a „kacsa”, a tőkés réce vagány is.
Itt most egy eddig asztalfiókban tartott kutatási eredmény jön :-). Sokszor említette már, hogy hosszú éveken át rendszeresen kutattam a madarakat, a Balaton madarait is. Voltak olyan évek, hogy hetente kétszer-háromszor is körbejártam a Balatont az ősztől tavaszig tartó időszakban. Elsősorban a ritkább északi fajokra mentem rá, de mindig felírásra került az utolsó veréb is. Így természetesen a tőkés réce is. Nem kellett azonban az adatokat elemezni, hogy felvetődjön egy kérdés.
Van egy hely a Balatonon, ahol gyakran akkor is óriási madártömeg dekkol, ha már az egész tavon beállt a jég. Fonyód előtt szinte mindig marad egy lék, amit általában lihogónak tartanak.
Lihogónak azokat a lékeket mondják, amit a madarak mozgása tart nyitva akár a legszigorúbb télben is. A fonyódi lihogó azonban nem egészen ilyen.
Ott ugyanis a Balaton medréből melegvízű forrás tör fel, ezért utolsónak fagy be. Az egyre szűkülő vízfelületen kóborló madarak persze szép lassan odagyűlnek, s végül már valóban ők tartják nyitva, gyakran tudatosan, egyfajta körkörös úszkálással. Éjjel is. Erre egyszer külön rámentem, egy balatonfüredi lihogónál, hogy lássam, vajon ez mennyire tudatos? Ugyanis, ha nem az, akkor a madarak kimennek a jégre pihenni és ott éjszakáznak. De nem. Éjjel is köröznek a lékben.
Ebben a rövid videóban épp fonyódi lihogót láthatjátok.
A fonyódiban – amit remekül látni a móló végéről – igen változatos összetételű csapat jöhet össze, és ez évenként is rendkívül változó. Egyes években barátrécék és szárcsák adják a csapat törzsét, máskor tőkés récék. Gyakran társulnak hozzájuk sirályok, ludak, és persze egy idő után megjelennek a ragadozók is. Leginkább rétisasok, de a jég biztonságossá válásával sajnos a rókák is járják a jégmezőt, sőt néha a sakálok is.
Persze, ha tartós és nagyon kegyetlen a hideg, ha nappal sem emelkedik mínusz 10 fölé a hőmérséklet, akkor még ez a lihogó is befagy.
Több olyan év is volt, amikor ezek után eltűnt onnan minden madár, tovább álltak a barátrécék, a kercerécék, hattyúk, ludak, ám a tőkés récék maradtak. A kilencvenes évek második felében többször is láttam ott – néha másutt is, pl. a tihanyi szoros környékén – tekintélyes méretű, jégen dekkoló récecsapatokat. Ez önmagában nem különös. Az sem, hogy a madarak szorosan egymás mellé ülnek, széllel szemben. Így kevésbé hűlnek ki. Ám abban az időben, amikor szinte naponta – s volt, hogy tényleg naponta – jártam ezeket a helyeket, nem lehetett nem észrevenni, hogy ezek a csapatok napról napra ugyanott ücsörögnek.
És nem csinálnak semmit. Kiváltképp látványos volt ez a fonyódi lihogó helyén, ahol akár 50-60.000 (!!!) tőkés réce gyűlt össze így.
Miután egy szokatlanul kemény, fagyos januárban hétről hétre ugyanott találtam ugyanazt a szinte mozdulatlan tőkés réce csapatot, komolyan elgondolkodtam azon: meddig bírják ezek? Mi a jó istent csinálnak? Mire várnak? Hisz ez itt még a tél közepe! A tél java. Rászántam pár napot, hogy csatlakozzam a dekkolásukhoz. Talán nem tudjátok, de a fonyódi móló télen a Balaton legkegyetlenebb szeglete.
Ott mindig fúj a szél. Az sem ritka, hogy Keszthelyen totális szélcsend van, de még a szomszédos Fenyvesen is, amikor azonban az ember kilép a fonyódi mólóra, olyan szél jön vele szembe, hogy beléfagy a tüdő. Nem kis türelem kellett ahhoz, hogy virradattól sötétedésig ott üljek (pont ott, ahol 2016-ban a Jack London-túrán levest főztem a jégen 🙂 ), és egy Kowa spektíven, vagyis egy nagy nagyítású látcsövön figyeljem a tőkések mozgását. Azaz a nemmozgását.
Néha egy-egy madár fészkelődött, néha a szélsők kicsit beljebb repültek, de amúgy nem történt semmi. Ez a semmi azonban egyre fokozódó csodálattal töltött el. S támadt egy sejtésem is, pontosabban rögtön kettő.
Tavakon éjszakázó récecsapatok gyakran járnak ki a vízről mezőgazdasági területekre tarlózni, a vadludakhoz hasonlóan. Arra gondoltam tehát, hogy ez a brutális csapat is kijár valahová. Máskülönben hogyan bírnák ilyen jól hetekig a jégen? Olyan időszakban, amikor a hőmérséklet éjente mínusz 20 körül jár. Csakhogy az a csapat nem mozdult, se egyik nap, se másik nap – amint nem mozdultak korábban se. Gondoltam, talán éjjel járnak ki. Hogy miért tennének így? Jobb híján azt gondoltam: miért ne? Vagy mit tudom én! Csak kimennek valamikor!
Kénytelen voltam párszor ott maradni éjszakára is. Ám a csapat éjjel sem mozdult.
Bár nem láttam őket, de egész éjjel hallottam őket a jégről, de ami még fontosabb: nem hallottam őket a levegőből, áthúzni felettem, se hápogást, se szárnysuhogást, és épp csak derengett, de ők ugyanúgy, ugyanott egyre csak ültek és ültek. Be kellett látnom, hogy itt valami másról van szó. …és a csapat a következő hetekben is ugyanott maradt. A létszámuk nem csökkent, nem nőtt, nem változott – már amennyire egy ekkora tömegnél ez megítélhető.
A Balaton széltében-hosszában jégsivataggá vált. A legforgalmasabb helyekről – mint amilyen a keszthelyi öböl, a füredi vagy a siófoki kikötő – is eltűnt mindenki, minden hattyú, minden réce, és az utolsó sirály is. Végül egész napos barangolással is csak pár sirályt, néhány összefagyott és legyengült hattyút, néhány átszálló ludat vehetett az ember listára. Ám a récenyáj ott dekkolt Fonyód előtt. Amikor havazás jött, félig behavazva már.
Figyelve őket, s látva, hogy milyen minimális a mozgásuk, rájöttem, hogy ott létük lényege épp a dekkolás. A minimális mozgás. Ezért nem járnak ki keresgélni a földekre sem. Többet vesztenének vele, mint azzal, ha napokon át, heteken át semmit sem esznek.
A tőkés réce tehát néha úgy dönt: nem vonul tovább. Itt és most megáll. És kivár.
Igaz, nagyobb termetű madarakról van szó, és aki fogott már kézben télen tőkés récét, az tudja: a tollruhájuk szinte prém! Volt szerencsém – szerencsétlenségem az egyik elpusztult tőkés récémet megkopasztani. Sosem felejtem el: a tyúk méretű réce megkopasztása után a toll szinte felfúvódott, és kitöltött egy zsákot! Ez a rengeteg toll gyönyörű rendezettségben olyan hermetikusan zárja körbe a madarat, hogy az egyáltalán nem fázik, és alig veszít a testhőből.
Korábban írtam pár sort már a pehelyrécékről. Nem véletlen, hogy a világ legdrágább hálózsákjait a pehelyréce tollával bélelik, és bár a tőkés réce tolla kevésbé jól szigetelő, de azért mínusz 20-ban még bőven elég védelmet nyújt. A jégen alvó-gubbasztó madár nem érintkezik a jéggel, a lábait ebbe a dunyhába húzza vissza, s úgy fekszik, akár egy zsák. Tovább csökkenti a hőveszteséget azzal, hogy szélirányba áll. Ezt gyakran látni más fajoknál is, ludak, sirályok, számos vízimadár pihen fagyos szélben így.
Összességében a mozdulatlan tőkés réce csapat kivárásra játszik ilyenkor. Jó esélyekkel.
De azért el kell ismerni, hogy ez nem kis mutatvány, és nagyon vagány, hisz amikor a januári mínuszokban a kivárás mellett döntenek, nem tudhatják, mikor enyhül meg leközelebb az idő: két nap múlva, jövő héten, vagy csak másfél hónapnyi dermesztő várakozás után.
Azt követően, hogy a tőkés récék merész telelése láttán hatszor nyűgöződtem le egymás után, felvetődik egy újabb kérdés. Mégis, miért döntenek így? Egy réce szemszögéből ugyanis a Balatontól az Adria már csak egy köpés. Bő egynapi vonulás. Vagy kettő. És lehetne pancsolni az Adria hullámain, esetleg keresgélni a Pó vizében. Miért jobb vagy célszerűbb itt kuporogni a Balaton jegén?
Nincs jobb válaszom erre: pont azért, amiért egyes brit tőkés récék keresztül szelik egész Európát, csak azért, hogy itt úszkáljanak egy darabig.
Borítókép: Tőkés réce gácsér Siófokon, 2023.02. | Fotó: Centauri
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó, ha nem vagy még támogató, lépj be a Patreon-tagok körébe ITT. Csupán havi két-három kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért cserébe elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség ITT. Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress meg mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, abban a reményben, hogy szövetségesek lehetünk. A legjobbakat, üdv, Cen’
még több madár
még több vadon
Vagány, valódi egyéniség.
Mikor fagyos tél jege sivár,
mint lihogón kerengő réce
hajnal és alkony közt köröz csak
a lét, konok kitartón kivár.
Be ne fagyjon az áramló lék,
örvénylő zöldek és a barna,
kéktarka makacs testek halma,
őrzik körözve kék közepét.
S ha lábak alatt a dermedt tér
zárulna mégis kemény ridegen,
fejeket vetve dacosan szélnek
remél tollakban az ernyedt vér.
Köszönjük!