Nők csapnak össze Jack London feje fölött | regényrészlet

Nők csapnak össze Jack London feje fölött | regényrészlet

---

Bajban vagyok. A nőnap meghosszabításaként, a “nőhéten” további nőalakokról szeretnék írásokat hozni, de túl nagy a felhozatal, és azt is nehéz megoldani, hogy például a regényekből vett részletek kellőképp árnyaltak maradjanak. És persze nemcsak pozitív nőalakok vannak, de őket sem akarnám nagy ívben elkerülni. Nem is tudom.

A legtöbb, legizgalmasabb nőalak talán a Jákob botjában van. Ott van például Mrs. McSweney, az egyedülálló montanai farmernő. Egészen abszurd jellem, ezért számomra nagyon érdekes és szerethető figura, annak ellenére, hogy Jacket nem kicsit alázza meg. Mégis, még a ridegségében is van valami delejesen megnyerő. Most azt a fejezetet hozom ide (ez online sosem volt olvasható, teljes terjedelmében biztosan nem), amikor Jack életében először találkozik Mrs. McSweney-vel. Flora Wellmann, Jack anyja démonikus figura, de érdemes arra figyelni, hogy Flora Wellmann sötétsége körül hány másik pozitív nőalak küzd a “világosságért”, Jack dajkájától, Jenny anyótól kezdve egészen Jack nővéréig, a durván bántalmazott Elizáig.

Fogadjátok szeretettel!

---

Jákob botja | 10. fejezet

Anyámról nincs ilyen bensőséges képem. Mintha soha semmi jó nem történt volna közöttünk. Apámmal is kevés időt töltöttem, de még az is idilli emlék, amikor a Sherman-szigeten, az első nagy vihar után a tehenek kidöntötték a karámot. Az oszlopgödrökből mertük ki az esővizet, s ahogy a kávébarna sarat kanalaztam, elakadt a bögrém. Úgy láttam, nem gyökérben, hanem egy orrban. Apámhoz futottam és közöltem, hogy a lyuk aljában egy orrot találtam.
– Nono, kisfiam – mondta apám, de azért odajött, és látta, hogy nem lódítok, valóban egy orr áll ki a sárból.
Életemben először láttam halottat. Ma sem tudjuk, ki volt, miként került oda, ki ásta el, és miért épp a mi földünkön. Nyomasztó emlék lehetne, főként az orrfacsaró bűz miatt. A hulla darabokban jött fel a földből, foszlott róla a hús, de mivel apám is ott volt, nem szorongtam.
Két emberrel jött ki a pittsburgi seriff, azt mondta, sok az efféle hulla mostanság, főként az öbölben. Utoljára az aranyláz idején volt ilyen súlyos a helyzet, akkortájt négy-öt hulla hevert a Sacramento folyóhoz vezető ösvényen reggelente. Ezt az illetőt meg késsel szúrták szíven, elég szakszerűen, aztán arról beszéltek, hogy jöhetne már egy kiadós eső.
– Milyen szép ez az ültetvény! Pedig mekkora az aszály… – mondta a seriff.
– Hja, kérem, mi egy évben kétszer trágyázunk. Egyszer tavasszal, egyszer ősszel – így az apám.
Míg a halottaskocsit vártuk, leültünk a hulla közelében.
– Szegény ördög.
A „vendégek” rumot kaptak, rágyújtottak, a gazdasági válságot okolták a gyilkosságok miatt, apám a fejem cirógatta, míg meg nem jött a szekér. Úgy lapátolták fel a tepsire a hullát, mint a sittet. Fekete, moslékszerű gyomráról nem tudtam eldönteni, ez most maga a gyomor, vagy az, amit az utolsó vacsoráján evett? Először a karjánál fogva próbálták felpakolni, ám a csontjai kicsusszantak a húsból. Akkor apám két szívlapátot hozott. A hullalével átitatott föld egy része úgy összekeveredett a csimbókokkal, hogy képtelenség volt rendet vágni benne. Nyüvek milliói zsibongtak a föld-hús keverékben.
– A maradékot ássák el és szórják be mésszel.
– Mi sem természetesebb – válaszolta apám.
Gödröt ástunk, és a szennyes földet belelapátoltuk, a lyukba pedig a ház mellől talicskáztunk finom, tőzeges virágföldet. Többször is öklendezés fogott el, de összességében nem volt rémisztő az eset; az az ember legalább tényleg meghalt; bármit tesz anyám, ha a San Rafael-i spiritiszták jönnek át, azt az embert már semmi nem hozza vissza, még a lelkét sem, mert az is szétrohadt, az is beivódott a földbe.
A szekér eldöcögött, a seriff elballagott, mi pedig tovább melóztunk. Estére el is készült az új karám. A halottak látványa azóta sem riaszt, viszont ha anyám alvilági arcába nézek, kiver a víz. Nem véletlenül lebzseltünk – amikor csak tehettük – Jenny anyónál.
Egy délután Eliza a kislányok ártatlanságával azt találta mondani otthon, hogy ha felnő, Jenny anyó fia, Will lesz a férje.
– Egy néger? – kérdezte Flora Wellman.
– Nem néger, hanem Will – felelte határozottan Eliza.
Meglepődni se maradt ideje, hisz indulat akkor sem látszott anyámon, mikor megragadta Eliza derékig érő vörös haját, végigvonszolta az először térdeplő, aztán már csúszó-mászó Elizát a házon, s végül, mint egy ragadozó, behúzta a hálószobába. Órákkal később Eliza kopaszon, kővé váltan jött ki onnan. Ezt követően jó ideig velem se beszélt, felnőttkoráig Jenny anyót sem látogatta. Az anyámban élő démon szemvillanás alatt tépte ki Eliza testéből eredendően jó, kíváncsi és szerető természetét.
Anyánk magyarázatképp csak annyit közölt:
– Will is fekete szemű.
Így tudtuk meg, hogy amit korábban a fekete szeműekről mondott, nemcsak az olaszokra, hanem a feketékre is vonatkozik – az áldott jó Jenny anyóra is.
– A bevándorlókkal jobb vigyázni – mondta nemegyszer a pedigréjükre mértéktelenül büszke nagypolgárok pökhendiségével. – Pláne az olaszokkal, mert azok gonoszak. Tolvajok, maffiózók, elvetemült gyilkos az összes. Hangosak és erőszakosak, koszosak és féktelenek, és ha valami nem tetszik nekik, előkapják a kést, és megölnek. Válogatás nélkül gyilkolnak öreget, gyereket, nőt és férfit, ahogy épp kedvük tartja, jobb nagy ívben kerülni őket.

A „fekete szeműek” akkortájt kerültek szóba, amikor Elizával és a kisebbik nővéremmel, Idával az alamedai elemi iskola gránitlépcsőit koptattuk, a szomszédunkban pedig megjelent Mastroianni, az olasz telepes és angol felesége. Az olaszok jelentős része jól megvan az angolok, a zsidók, az írek és a feketék nélkül, így az előítéleteknek még örülnek is, és egymás között intéznek mindent. Más olaszok viszont igyekeznek amerikanizálódni, vagyis első lépésben inkább angolosodni. Mint például a mi szomszédunk. Mastroianni a fiának, Domenicónak mindenáron angol feleséget akart. Bár Domenico a koránál fogva még nem volt partiképes, Mastroianni mégis angol lányok tucatjaival ismertette össze, többek között Elizával. Bárhogy igyekezett is Mastroianni angolabb lenni a legangolabbnál, hiába volt a felesége is az, ahogy a szeme fekete, úgy a természete is olasz maradt, s húsvéti vendégséget is olaszosan adott. Nem színlelt előkelőséget, inkább egyhetes dáridót rendezett, ahol persze angol forgolódott a legkevesebb. Mi csak a második este merészkedtünk át, miután hatszor jöttek át:
– Ugyan, legalább egy pohárka erejéig tiszteljenek meg minket!
Mit tehettünk? Mégiscsak a szomszédaink. Ki tudja, még a végén tényleg megsértődnek! Átmentünk. Erősen félve. Csak mi, a gyerekek.
Milyen lehet a mulatság az olaszoknál? Ha Flora Wellman nézeteiből indulok ki, leginkább olyan, mit egy kelepce, „ahol eleinte bor, később vér folyik.” Sötét, indulatos emberekre számítottunk, ám féktelenül vidám társaságot találtunk a jó tizenöt láb hosszú sátor alatt. A többség már pocsolyarészeg volt, némelyek a tányérra borulva vagy az asztal alatt feküdtek, mások viszont nótáztak, táncoltak, vicceket meséltek és a térdüket csapkodva hahotáztak. Voltak ott kövérek, vékonyak, inasak. Volt, aki állig gombolt égszínkék ingben fontoskodva poharazgatott, mások nekivetkőztek, s láttunk melltartóban ürühúst faló asszonyt is. A tér minden irányából étel- és italszag szállt, mindenütt füstölt valami egy kicsit, itt egy viharlámpa, ott egy karaj. Sosem láttam még egyszerre annyi poharat. Macskák sétáltak a terítéken a felborult butéliák között, belenyaltak a tányérokba és a húst lopkodták, egyikük kihalászta a levesestálból a galambot, és végigbaktatott vele az asztalon. Senki sem ügyelt rá, és már leugrott volna, mikor kivették a szájából.
Nagy hangon beszéltek, és hátravetett fejjel kacagtak. Akár a borral teli korsóba, beleláttam a torkukba, s e rettentő kavalkádban felsejlett bennem Flora Wellman igaza. Főként, amikor a sátor végében pár férfi összekapott. Gondoltam, most előkerül a kés is – és az sem nyugtatott meg, hogy a pankráció váratlanul ölelkezésbe ment át, s kéttucatnyi foghíjas asszony mindezt meg is éljenezte.
Az emelkedettség tetőfokán a tökrészeg társulat váratlanul felkerekedett, és a temérdek olasz a kevéske angollal együtt elindult a szomszéd birtok felé. Még az asztal alatt heverő részegeket is felrángatták. Az asszonyok, tekintet nélkül arra, hogy melyik gyerek kihez tartozik, a szoknyájuk elé tereltek minket, s úgy hajtottak maguk előtt, mint a libákat. Esve-kelve, dalolva haladt a kompánia a McSweney család farmja felé. Bejelentés nélkül. Velük baktattam én is, körülbelül húsz tök idegen, fekete szemű kölyök között. Olaszul beszéltek, ha meg angolul, olyan akcentussal, hogy alig értettem pár szót. Mindenesetre néha rám mosolyogtak, és ez megnyugtatott. Eliza a sátorban maradt, mivel Mastroianni a fiát és az angol lányokat arra biztatta, maradjanak csak ott, beszélgessenek nyugodtan, a felnőttek nélkül. Úgy gondolta, hogy Domenico összeismertetése a kisasszonyokkal így lesz a legsikeresebb.
Az írek eleinte nem értették, mit keres a kótyagos csapat a kapujukban, ám aztán annál nyájasabbak lettek, s mit ad Isten, ott is előkerült a bor, hogy az útközben kissé kijózanodott bagázs újult erővel tivornyázhasson. Mivel a gyerekekkel alig tudtam szót váltani, Eliza pedig a tanyán maradt, az asztal végéről a felnőttek mulatozását figyeltem. Egy tar kopasz férfi hamarosan kiszúrt magának, és borral kínált. Visszautasítottam, de egyre csak erősködött:
– Ezt a kiváló bort nem szabad megsérteni.
Felém nyújtotta a poharat, és az arcomba nézett. Pont úgy, mint apám a birtokon, miután kiemelt az eke elől. Olyan feketének láttam a szemét, mintha nem is szem, hanem egy darab szén lenne.
Ha nem tetszik nekik valami, megölnek, semmire sincsenek tekintettel, ölnek gyereket és öreget, ahogy épp a kedvük tartja.
A kopasznak irtó nagy csuklója volt, napbarnított alkarjában kábelként cikáztak az erek, alul csupasz volt, felül gyapjas, óriási markában gyűszűnek tűnt a pohár. Magasra vonta a szemöldökét, és megismételte:
– Bizony mondom, nem szabad megsérteni.
És akkor, mint Jenny anyó karja szokott – csak épp nem forrón, hanem fagyosan –, jó erősen magához ölelt a halálfélelem. Elfogadtam a bort. Egy méregpohár súlyával húzta a kezem, de nem akartam gyengének és kicsinek tűnni, összeszedtem minden erőm, és ahogy az olaszoktól láttam, egy szuszra megittam.
– Bravó, bravó! – kiáltozták, míg én fuldokoltam.
Nevetés tört ki, hahotázott a sok óriási száj, csapkodtak a lila nyelvek a vörös garatokban. Néhány asszony bosszankodott.
– Sei fuori di testa? Questa é solo una bambina!
Mások a térdüket csapkodták, volt, aki az asztallapot, a kopasz pedig a hátamat veregette.
– Bambino, bambino! – hajtogatta, és újra töltött.
A második pohár után köd borult rám, Flora Wellmant, az anyámat éreztem a közelben, aki mintha csak azért jönne, hogy megszemlélje az igazát. Az arcok elhomályosultak és mégis: a szemeket jól láttam, feketék voltak, és nőttön-nőttek. Végül úgy rémlett, hogy a kopasz szeme helyén meteor vájta lyuk van, mélyebb a ciszternánál, s még a hahotázása is onnan, a fekete szemből jön.
Aztán megjelent az ír gazdaasszony, kiverte a kezemből a poharat, kiabált az olaszokkal, azt hittem, rám dühös, gondoltam, megöl, hisz anyám az íreket is szidta, de ahogy felnéztem, még láttam, hogy Mrs. McSweney kontyban hordja a haját és kék a szeme, ibolyakék, akár a tengeröböl. Soha olyan boldog nem voltam, mint akkor, ám a következő pillanatban lerántottak a padról, Mrs. McSweney a ház felé húzott, az olasz asszonyok viszont a kapuhoz. Kavargott körülöttem minden, hol lépkedtem, hol meg vontattak, addig-addig, míg a közeli kocsmába, a Lagúnába nem értünk.
A kopasz férfi térdén ültem, akár egy báb.
– Bambino, bambino!
Felfordult a gyomrom, és az ölébe hánytam.
Ekkor megjelent Eliza és Ida. Lerogytam a kőre, és semmi mást nem akartam, csak aludni, életem első kocsmájának hideg, csirizes kövezetén. Eliza vett ölbe, de egyrészt alig bírt el, másrészt rögtön elájultam. Egyre csak nógattak.
– Használd a lábad, használd a lábad!
Ezt hajtogatták, és pofozgattak zsibbadásig. Hol léptem, hol csak hagytam, hogy vontassanak. Végül hazaértünk, pirulákat tuszkoltak a számba, itattak, hánytattak, kitakartak, betakartak – nem voltam olyan rosszul a diftéria óta –, s végül, mint egy magasból leszálló sas, megjelent fölöttem Flora Wellman. Szigorúan nézett le rám. Elégedetten, és egyszersmind csalódottan is. Öregen, magabiztosan és magányosan. Akkor tűnt fel először, hogy milyen szép, komoran csillogó, szénfekete szemet örökölt ő is.

Később gyakran vettem részt ivászaton, többek között a Lagúnában is, s nemegyszer a halálfélelem állapotáig vedeltem. Életem első berúgása viszont minden későbbi esettől különbözik. Gyerek voltam, fogalmam nem volt, mi történik. Felnőttként, ha a sör vagy a whisky repített az alvilágig, tudtam, hogy egyszer vége. Megszűnik a halálfélelem, minden helyrejön, elalszom majd, és bár majd anyátlanul heverek valahol, míg kifosztják a Zenebonát, a nap minden egyes lerészegedés után kisüt. Ez az, amit gyerekfejjel nem tudtam még.
Hittem Flora Wellman igazának, és hittem, hogy a kopasz megöl. Azért ittam, hogy meg ne haljak, s lám, az élet, Flora Wellman és a tudatom becsapott! Ittam, hogy meg ne haljak, és amikor a szesz szélesre tárt előttem egy addig ismeretlen kaput, épp az várt rám, amitől menekültem. A halál állt előttem teljes harci díszben. Egy akkora kölyök még semmit sem tud, de azt nagyon is, hogy az legborzasztóbb, ha ő meghal. Hisz jóformán meg sem született. Ma sem tudok mit kezdeni ezzel. Találkozik-e a halállal minden gyerek? Vagy csak én láttam már hétévesen? És Eliza, amikor Flora Wellman órákig verte, székhez kötözte, és apám metszőollójával tépte-vágta a haját, és ő sírni se mert, csak makogott, aztán a szuterén sarkában guggolt, a körmét, a szemöldökét tépkedte, akkor vajon nem volt ott benne, a kicsi, riadt szívében a halál? Kétszer is láttam a halált. Láttam, hogyan ülteti el Flora Wellman Elizában, és láttam színről színre az első pohár után.

A lerészegedésem után Eliza ápolt, nem mintha anyámék bíztak volna rá. A Will miatti megveretés után nagyon megsajnáltam, és amikor anyám a barátnőjéhez ment, odasurrantam Elizához, és az ölébe hajtottam a fejem – ő pedig az arcom simogatta, mintha az ő fájdalma miatt engem illetne vigasz. Attól fogva erősebb kötelék tartott össze minket, mint a diftéria idején. Amikor Eliza burjánzó, Sibbe-vörös haját levágta, anyám kiölte belőle a szerelem képességét. Fél óra alatt örökre. Néha azt gyanítom, hogy akkortájt valóban volt benne valami földöntúli képesség, valamiféle jogosultság, ami miatt hatalmában állt ezt tenni. Szegény Eliza átugrott egy egész életszakaszt. Sosem volt felhőtlenül ábrándozó kislány, mire magához tért, már odaadó, ám szomorú anyaként élt. Flora Wellman kitépte belőle azt a részt, amiből a szerelem fakad. Ezzel meg is ölhette volna, de örökbe kapott egy szerencsétlen árvát, Eliza pedig örömmel fektette megmaradt érzéseit az örökbe adott fiúba, belém.

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

Borítóképen a gyerek Jack London egy kocsmában olvas. | Forrás: Wikipédia commons

---

Kérj tőlünk hírlevelet!

---

még több könyv

még több a nőkről

Keresés

Keresés