Szerelem Indiában | A Taj Mahal története
Történt egyszer, hogy Indiában jártam. Kalandos út volt. Az is, ahogy odakerültem, és az is, amit ott átéltem. Ott készítettem életem első fotóit szinte még gyerekfejjel. Ott kerültem először életveszélyes helyzetbe. Ott gyújtottam rá először, és Indiában szoktam rá, hogy a földön aludjak.
Ha Indiában jár az ember, a Taj Mahalt mindenképp megnézi. Legtöbben persze csak meghallgatják az idegenvezetőt, fotóznak és bámészkodnak, aztán továbbindulnak a következő látnivaló felé. Én viszont úgy érkeztem oda, mintha az életem múlna azon, hogy lássam, és amikor rájöttem, hogy holdvilágos időszakban járunk ott, nem győztem fohászkodni: csak derült idő legyen! Hadd lássam, igaz-e, hogy holdfényes éjeken a Taj Mahal ragyog a sötétben.
És ragyogott.
Valóban. Mintha belülről világlana, akár a meggyújtott gyertya viasza. Attól a perctől, hogy beléptem a kapuján, éber kómába estem. Igaz, párakkal racionális alapokon is megvizsgáltuk a Taj Mahalt, mondtuk, milyen zseniális, hogy a négy minaret nélkül elég ormótlan, ám azokkal együtt – hatalmas tömege ellenére – szinte lebeg a térben. De bárhogy is próbáltuk tetten érni a Taj Mahal varázsát, végül is arra jutottam, hogy nem is annyira a tökéletességében van az ereje, mint inkább abban a történetben, ami ezt a tökélyt szülte. Tökélyt, igen, habár – és ez az, amit kevesen tudnak – a Taj Mahal voltaképp egy torzó.
Sáh Dzsahán sahnak, a Taj Mahal építtetőjének sok felesége volt, de egyhez, Mumtáz Mahalhoz szenvedélyes szerelem fűzte. Mumtáz a 14. gyermek szülésébe belehalt, míg a sah háborúzott. Ezt követően a sah búskomorrá vált és semmi sem érdekelte. Se más nők, se a birodalom. Nem véletlenül töltötte élete utolsó éveit házi őrizetben. Ironikus, hogy a közeli Vörös Erődbe zárták be, ahonnan nap mint nap, egészen a halála órájáig, épp a Taj Mahalt, a szeretett Mumtáz mauzóleumát látta. Azt az épületet, amit ő maga Mumtáz emlékének emelt. Ha jól tudom, a birodalom megroppanásához is hozzájárult, hogy a sah minden erőforrást a mauzóleum építésének rendelt alá. Ez eddig a széles körben ismert „háttér”.
Viszont alig ismert, hogy eredetileg – a Taj Mahal mögötti Jamuna folyó túlsó partján – a sah szerette volna megépíteni a Taj Mahal pontos mását is, kőről kőre, centiről centire ugyanazt, csak épp nem fehér, hanem fekete márványból. A két mauzóleumot egy márványhíd kötötte volna össze, amely a mértani középig egyik oldalról fehér, a másikról fekete lett volna. Ám a birodalom erőforrásai a fekete Taj Mahal megépítését már nem tették lehetővé. Emlékszem, megkerülve a fehér Taj Mahalt, és lenézve a Jamuna folyóban fürdőző bivalyokra, és a túloldalon látszó alapokra, a negyven fokos hőségben is lúdbőrös lettem, mikor magam elé képzeltem a fekete Taj Mahalt. A fehérrel együtt. S nem tudtam eldönteni, jó-e, hogy nem épült meg. Mert a Taj Mahalban így is van valami elviselhetetlenül szép, s ha a fekete is megépül, talán a kettő együtt megőrjítené az embert. Mondják, a Taj Mahal nemcsak Mumtáz emlékműve, hanem a szerelem emlékműve is.
Tanúsítom, hogy többről van ott szó, mint szimbólumokról.
Én ott estem életemben először szerelembe. Épp csak végigsétáltam a szökőkutak mentén, és mire a mauzóleumhoz értem, szerelmes voltam. Csak épp nem tudtam kibe. De őrült erős, édes, sajgó érzés volt, amit mind a mai napig könnyen felidézek. Még napok múltán is vitáztunk azon éjszakai beszélgetéseken, vajon így tökéletes a Taj Mahal, a fekete nélkül, félbehagyottan, vagy emelne még a szépségén, ha felépül a fekete is. Talán igazuk van azoknak, akik azt mondják, így a jó. Talán ha ott áll a fekete is, beleőrülne az ember. Amint a sah is beleőrült a fájdalomba.
Látom őt az utolsó napon, amikor még kinézett az erőd ablakán. Talán éjjel volt, holdvilág, és a Taj Mahal fluoreszkált a forró éjszakában. Nem tudom, akarom-e azt érezni, amit a sah érzett, de abban biztos vagyok, hogy amint Mumtáz nélkül ma a Jamuna folyó partja csak Agra poros külterülete lenne, úgy nők nélkül a világ egésze is csak egy bivalyjárta puszta.
Indiáról korábban is írtam. Itt olvashatjátok:
Mahatma Gandhi emlékének | Delhi adományai
„Nem esküdnék meg arra, hogy életem első átvirrasztott éjszakája is Delhihez köthető, de nagy valószínűséggel mégis. A gyerekírással körmölt napló szerint az október 14-re virradó éjszaka hunyást sem aludtam, rátapadtam a hatalmas, 747-es Boeing ablakára, a Föld fényeit lestem, és vártam a hajnalt, ami a Dekkán-fennsík sivatagai fölött köszöntött ránk.”
P.S.: Újabban olvasom, hogy a fekete Taj Mahalról szóló elbeszéléséket nem sikerült igazolni ásatásokkal. Mindenesetre én abból indulok ki, amit az indiai idegenvezető mondott a helyszínen, és abból, hogy amikor kivitt a mauzóleum mögé és átnéztünk a folyó fölött, a túlparton valóban láttunk egy köves placcot, mely egy félbehagyott másik mauzóleum alapjának tűnt.
Borítókép: Pixabay
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kérj tőlünk hírlevelet!
Támogasd a Cenwebet extrákért, és hogy sokáig tartson ez a közös kaland!
Abban hiszek – és azt szeretném –, ha ezen a kérésen hamar túljutnál, és az oldal maga győzne meg arról, hogy érdemes ez a projekt a támogatásodra. Fontos a marketing, nem kétlem, de szeretném azt hinni, hogy az utóbbi 15 év a legjobb érv.
még több a nőkről
még több “Legszebb emlékeim”
