Mi az irodalom? | Amin akár az életed is múlhat!
Mindannyian elgondoljuk az életünket. Nem muszáj, ám akkor előfordulhat, hogy egyszer csak arra eszmélünk: nem jutottunk sehova. Persze elgondolás nélkül is kilyukadhatunk valahol. Mindkét esetre könnyű ráhúzni azt a „filozófiát”, hogy „az történik meg, aminek meg kell történnie”:
- Megtörtént, hogy nem jutottunk sehova.
- Megtörtént, hogy véletlenszerűen kötöttünk ki valahol.
Ez azonban homályos. Miért kellene bárminek csakúgy önmagáért megtörténni? Ha pedig a történésekről valamiféle felsőbb hatalom dönt, ki az? A válaszok egyrészt sokfélék, másrészt bizonytalanok lesznek. Bizonytalanok lesznek abból a szempontból, hogy nehezen találunk majd konkrét, kézzel fogható érveket vagy bizonyítékokat e titokzatos működésmód mikéntjét vagy puszta létét illetően. Magabiztosak lesznek abból a szempontból, hogy „a megtörténik, aminek meg kell történnie” filozófia elkötelezettjei feltűnően magabiztosak lesznek, és szinte már az első körben elhangzik majd: „Aki küzd, feleslegesen tölti az idejét harcokban, s ne csodálkozzon, ha végül csalódás éri.”
Tény: ha nem képzelem el az életemet sehogy, akkor csalódni se csalódhatok. Más kérdés, hogy nem elképzelni az életünket (nem tervezni) amolyan megelőző csapásnak tűnik (mégiscsak harcnak), amivel megpróbáljuk elkerülni a csalódásokat. Igyekszünk elkerülni, hogy kiderüljön:
- Arra sem vagyunk képesek, hogy tisztességesen elképzeljük.
- Bár elképzelni tudjuk, de megvalósítani már nem (talán ez a legfájóbb).
Tegyünk egy apró kitérőt!
Ne feledjük: mindig voltak, s mindig lesznek, akik elképzelik az életüket. Ezek között olyan is akad újra és újra, akinél az életút elképzelésének lényege, hogy mindenki más legyen alárendelve az ő akaratának. E nagyon is határozott elképzelés kivitelezése kétféleképp lehetséges.
- Ráerőltetem az akaratom mindenki másra (furfanggal vagy erőszakkal), ám ez a módszer annak ellenére is komoly kockázatokat hordoz magában, hogy a leggyakrabban használt stratégia a történelem során, úgy a politikában amint a családban is. Az erőszak bármely formája előbb-utóbb lázadást szül, megbukik a császár, megbukik a családfő a családban. Ráadásul roppant energia- és időigényes. Pontról pontra, minden kérdésben egyenként kell elkövetni a furfangot vagy a nyílt erőszakot.
- Jóval kisebb, szinte nulla a lázadás esélye, és ráadásul energiatakarékosabb mód a második stratégia: hitesd el a többiekkel, hogy nekik nem kell elképzelniük az életüket, hisz „aminek meg kell történnie, az megtörténik”. Maradjon mindenki más kitöltetlen űrlap, rajtad kívül legyen mindenki más biankócsekk, akit akkor és úgy váltasz be, amikor és ahogyan csak akarod. Vagyis: az élet elképzelésének lehetőségéről lemondók képezik a tökéletes humuszt az életüket önkényként elképzelők számára.
Két dolog miatt kell tehát elképzelni az életünket.
- Hogy esélyünk legyen a boldogságra (vállalva a csalódás kockázatát is – azt is mondhatnám, hogy esélyünk legyen a csalódásra.)
- Hogy létezésünk ne merüljön ki abban, hogy öntudatlan, kiszolgáltatott alanyai legyünk egy önmagának korlátlan önkényt megálmodó anyának, apának vagy politikának.
Egy elképzelt élet végén megbukó ember tragikus. Nála csak az tragikusabb, aki egész életével egy önkényt elképzelőt szolgált önkéntelenül; őt szolgálta a felemelkedésétől a tündöklésén át egészen a bukásáig.
Tehát mindenképp jobb elképzelni az életünket, ám tény, hogy ez is kockázatos, többek között azért, mert nincs mód tesztre.
Amit 20 évesen rosszul csináltunk, nem csinálhatjuk már jól 20 évesen. Javíthatunk rajta talán 20 és 80 között, de újra nem élhetjük. Minden egyes nap egy dobás, és sosem újrázhatunk. Csakis egy irányban haladhatunk az időben.
Ez annyira pocsék, hogy kellett valami, ami mégis segíthet.
Sok szépségtapasz, esélyjavító és trükk áll a rendelkezésünkre, de a legnagyobb dobás a történet. Ez ma a film és az irodalom. Főként az utóbbi. Esetek ezreit nézhetjük végig anélkül, hogy bármit kockáztatnánk. Életutak százait futhatjuk be, még mielőtt a sajátunkba komolyan belevágnánk. Úgy tanulhatunk életet tervezni-élni, hogy a kísérletezés nem a mi bőrünkre megy. A film azonban – még a legjobb is – túl könnyű út még a kísérletezéshez is.
Ami könnyen jön, könnyen megy.
A film és a könyv között épp annyi a különbség, mint amikor pár percig téglát hordunk vagy pár percig nézünk valakit, aki téglát hord. Amennyiben az élet házát tervezzük, nem mindegy, miből indulunk ki: láttunk már valakit téglát hordani, vagy hordtunk már téglát mi is (még ha csak rövid ideig is). Minden egyes könyvvel belekóstolunk egy-egy élet felépítésébe.
Az életünket pedig – ha sosem voltunk a „minden mindegy” vagy a „megtörténik, aminek meg kell történnie” hívei – történetként képzeljük el. Vágyak élednek bennünk, s a beteljesüléshez vezető útról pedig szüzséket, rövid összefoglalókat, történeteket alkotunk, melyeket sokszor barokkos aprólékosággal kidolgozunk. De csak akkor, ha ismerünk más történeteket, s főként csak akkor tudunk reálisan számolni a kockázatokkal, ha korábban sokféle kockázatot rejtő történettel találkoztunk.
Ezek után nem túlzás azt állítani: hogy a történet életbevágóan fontos. Azoknak, akik valóban igényt tartanak arra az egyszeri és megismételhetetlen, gyakran szánalmasan rövidnek tűnő időszakra, amit majd az életüknek mondhatnak.
Életbevágó, akár az, hogy együnk. Az irodalom számára tehát a történet a kenyér. Lehet szendvics is, lehet benne vaj, kolbász, uborka, sonka, tojás. Vagy lekváros vagy mézes kenyér. Lehet friss vagy kétszersült vagy fokhagymás pirítós. Voltaképp mindegyik rendben van, akár az édes is, szükség esetén elmegy egy szelet kenyér önmagában is.
De ha az irodalomból kivesszük a történetet, akkor kenyér nélkül készül a szendvics, uborkás kolbászt eszünk, sajtos tojást, rosszabb esetben lekvárt magában. Ideig-óráig még így is megteszi, de lekvárevőktől, uborkás kolbászt evőktől aligha elvárható, hogy annyi téglát hordjanak, amennyi szükséges egy egész élet házához. Ez a vázához sem lesz elég.
Ki az író ebben a képletben?
Az író olyan ember, akinek a saját életén túl el kell képzelnie mások életét is. Az író olyan ember, aki a haláláig nem egy, hanem számos életet él végig, és ezekről – tehetségéhez és teherbírásához mérten – igyekszik ától cettig hűen beszámolni.
Borítókép: Centauri (könyvtárszoba)
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kérj tőlünk hírlevelet!
Támogasd a Cenwebet extrákért, és hogy sokáig tartson ez a közös kaland!
Támogass egy 15 éve ingyenes nonprofit portált és egy természetvédelmi rezervátumot!
még több publicisztika
még több irodalom
Egyszerűen nem tudok betelni
az írói fantáziával!
A “történet a kenyér”, ez nekem újfent a nap , sőt hónap legbölcsebb gondolata. És nem csak azért mert a magam pártján állok. Én legtöbbször ezért olvasok el egy regényt, mert az író szemével láthatok egy történetet, hanem mert nagyon kenyeres vagyok. 😀
Kell egy utat kijelölni, de görcsösen csak azon haladni a cél felé, nem hiszem, hogy az boldog élet.
Hú, ezt kicsit elkapkodtam…. 😀 😀 Kimaradt a gondolot fele, de már ez így van.
Jonathan Franzen A világ végének vége c.könyvében írja, hogy kezdő újságíró korában a New Yorkernél, szerkesztője eképpen szólt, az esszé is történetet mond el, – néha ezen azért elgondolkodom.
Egy regény mi más lehetne mint egy (v. több )történet.
Milyen jó, hogy van sok kitűnő író, aki az élet szövetét megmutatja:-)) s nekünk csupán csak hátra kell dőlni, olvasni és választani melyik történet a miénk.