A pacsirta és a néplélek | A mezei pacsirta

A pacsirta és a néplélek | A mezei pacsirta


Ha egy ilyen réten áll az ember, valami okból egészen felszabadul, egészen bizakodó lesz – ahogy a pacsirták emelkednek, úgy benne is egyre nagyobb távlatok nyílnak


Közhely, de ahány ember, annyiféle, és annyiféleképp tekint a világra. Bár talán egyre kevésbé, ez talán részint még mindig igaz népekre is. Mondják például, a magyarok hajlamosak a búskomorságra, hajlamosak a panaszra. Panaszra persze mindig van ok, ezen a tájon túl sok is, ettől függetlenül az is igaz, hogy annak a gyakran siralmasan kevésnek is nehezen örülünk, aminek azért örülhetnénk.

Egyszer egy munkahelyemen arról beszélgettünk a kollégáimmal, hogy miért nem mennek a dolgok olyan zökkenőmentesen, mint ahogy papírforma szerint mehetnének, és azt találtam mondani a kapuban, hogy ennek a panaszkultúra az oka. Ezt sértődötten utasították vissza, mondván, itt mindenki pozitív, ez egy nagyszerű csapat, itt nincs semmiféle negativitás. Jó, mondtam, tegyünk egy próbát. Ragyogó tavaszi nap volt.

Talán ismeritek azokat a napsütéses, meleg és biztató tavaszi reggeleket, amikor bármilyen nehéz helyzetben vagyunk is, reményekkel telve lépünk ki az ajtón,

és úgy gondoljuk: még ha nehéz napok jönnek is, sikerül mindent megoldani. Ráadásul azokban a hetekben mást sem vártunk, csak azt, hogy végre álljon el az eső, tisztuljon ki az ég, süssön ezerrel a nap. Ebben az ellenállhatatlan napsütésben egy ember már javában serénykedett az udvaron. Amikor odaértünk hozzá, így köszöntöttem: „Szép jó reggelt! Milyen remek napunk van, végre itt a meleg, és süt a nap!” „Ja, süt persze, amíg megint be nem borul” – jött a válasz. „Erről beszélek” – mondtam pár méterrel feljebb a kollégáknak, akik azonban úgy tettek, mintha mi sem történt volna, és ha lehet, még inkább megsértődtek. Nem is javult a dolgok állása aznap, sőt egy hét, egy hónap és egy év múlva sem.


Mezei pacsirta (Alauda arvensis) | Fotó: Wikipédia

Az egész gyermek- és fiatalkorom tavaszvárással telt. Imádtam az őszt is, a kemény teleket is, ám semmit sem vártam úgy, mint a tavaszt. A madárvonulás a világ egyik legtitokzatosabb és leginkább lenyűgöző jelensége, de mindig úgy gondoltam, hogy az egyben minden évben a visszatérés ígérete is.

Van abban valami egészen megbabonázó,

hogy egyszer csak vége a hidegnek, és egyik napról a másikra valami egészen más, valami egészen új kezdődik – elölről, immár több millió éve, a madarak pedig visszatérnek a világ legtávolabbi zugaiból is. Az elsők között a mezei pacsirta. Azoknak mondom, akik esetleg nem figyeltek még tavaszi vetés fölött éneklő mezei pacsirtákat: ennek a szinte észrevétlen, barna kis madárnak egészen lenyűgöző az éneke – nemcsak az ének, hanem az előadásmód is. Egy tavaszváró, madarakat jól ismerő ember számára már az is öröm, hogy ismét olyan madárfajokat lát, melyeknek híre sem volt a téli hónapokban,

ám az apró pacsirta szinte hatalmába keríti énekével a fagy fogságából épp csak felszabaduló hatalmas tereket, a réteket, mezőket, tarlókat és vetéseket.


Sok száz alkalommal láttam, hogy amikor egy borús, tavaszi napon két felhő között váratlanul felragyog a nap, pacsirták tucatjai emelkednek a levegőbe, mintegy vezényszóra, mint akiket valamiféle küldetés vezet, és énekelve emelkednek fel az égre. A pacsirta ugyanis rendszerint a levegőben énekel. A madárfajok többsége kitüntetett pontokra ül fel énekelni, karókra, bokrokra, száraz fák csúcsára, ám a pacsirta, mivel a nyílt területek madara, ezt csak ritkán tehetné meg, ezért a levegőben énekel, méghozzá úgy, hogy szinte függőlegesen emelkedik, mint akit zsinóron húznak felfelé. Ráadásul kitartóan, hosszú percekig, megszakítás nélkül énekel, miközben gyakran olyan magasra jut, hogy szabad szemmel nem is látni. Ilyenkor úgy tűnik, hogy talán odafönt nincs is senki, mintha csak az égből szivárogna-csobogna az ének. Ez egészen megbabonázó,

és ha egy ilyen réten áll az ember, valami okból egészen felszabadul, egészen bizakodó lesz – ahogy a pacsirták emelkednek, úgy benne is egyre nagyobb távlatok nyílnak.


És mégis, nálunk ezt a pacsirtát úgy hívják: mezei pacsirta. A „mezei” két dolgot is jelöl: egyrészt érthető úgy: közönséges, gyakori, egytucat – mivel a mezei pacsirta a leggyakoribb pacsirtánk. Másrészt jelöli azt is, hogy a pacsirta a mezők madara. Ezzel szemben az angol azt mondja rá: skylark – vagyis az ég pacsirtája. És ez szerintem sokkal szebb név. Nemcsak a hangzása miatt – mennyivel jobb kiejteni ezt! –, hanem mert szerintem igazabb is. Persze, mitől volna igazabb? Hisz a mezei pacsirta elnevezés nagyon is pontos. Ez a madár élete javát a szántón tölti, rögök és fűszálak között futkos. A sárban, a porban, a barázdákban. Mifelénk erre esik a hangsúly, a „lentre”.

Ám mikor az angol azt mondja, skylark, az „ég pacsirtája”, más perspektívát választ:

egyrészt felfelé néz, az égre, ha tetszik, szimbolikusan a távlatosságot keresi, a nagy és tágas tereket, másfelől talán pontosabb és igazabb is, hiszen  nem azt nézi, hol tölt a pacsirta több időt, a földön vagy a levegőben, inkább azt a pillanatot ragadja meg, ami a pacsirta életében mégiscsak a legfontosabb. Amikor a pacsirta a fészkelőterület fölött énekel, ott, ahol hamarosan arról gondoskodik, hogy ez az ének ezer év múlva is betölthesse a napsütéses, nyílt és szabad területek légterét.


Megtisztelő minden hozzászólás, minden vélemény. A megosztásoknak pedig továbbra is nagyon örülök.


A mezei pacsirta (Alauda arvensis) fészekalja. | Forrás: I, Beentree

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!


Kérj tőlünk hírlevelet!

    Név*

    Email cím*


    Támogasd a Cenwebet extrákért, és hogy sokáig tartson ez a közös kaland!

    Abban hiszek – és azt szeretném –, ha ezen a kérésen hamar túljutnál, és az oldal maga győzne meg arról, hogy érdemes ez a projekt a támogatásodra. Fontos a marketing, nem kétlem, de szeretném azt hinni, hogy az utóbbi 15 év a legjobb érv.

    még több madár

    Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

    Jövőre egy réce lesz az Év Madara

    Három récefaj közül kerül ki jövőre az Év Madara. Hogy a böjti réce, a kanalas réce vagy a nyílfarkú réce lesz, arra július 25-én délig…

    még több tavasz

    Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

    Rekordot dönt a kökénytermés az idén!

    Ha nem jön közbe semmi, akkor ősztől – november elejétől körülbelül – tonnaszám várja az érett kökény, elsősorban a vonuló, aztán pedig a telelésre érkező…

    11 hozzászólás

    1. De jó, ez az írás is megérkezett, úgy mint a pacsirták! 🙂

    2. A mezei pacsirták énekével nőttem fel a Rábaközben.

    3. És egy megrendítően szép Centauri – novella is van, a Skylark.

    4. Az nagyon finom munkahely lehetett. Az én kollégáim azt mondják, ha nem mosolygok: mindjárt megyünk haza. A pacsirtaszót meg parasztember munkához hallja, nem andalgáshoz. Jól is esik neki. Búbos pacsirtákat hiányolom szaladgálni, a fülemülét sem hallom, mióta nyestek vannak. Változnak a hangok.

    5. Nagyon szépek ezek a gondolatok Cen’! Nagyon szeretem ezt a látásmódot, ahogy a történéseket tovább gondolod, útmutatást adva arra, hogy másként is láthassuk a világot. Köszönöm!

    6. Ahogy olvasom, megint eszembe jutott a Skylark novellád, de lám már egy éve is javasoltam és biztosan itt is van, csak meg kell keresni. 😊

        1. Csodálatos szívmelengető a hangja.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük