A mezei nyúl | Alfred Brehm

A mezei nyúl | Alfred Brehm:

köszönet az elődöknek

Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.

Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.

Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást, de ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.

---

A mezei nyúl (Lepus europaeus Pall.)

[Régi neve: timidus L.]

Testhossza a 75 cm hosszúságot is eléri, amelyből 8 cm esik a farokra; vállmagassága 30cm testsúlya 5–6 kg, ritkább esetekben a vénebbek 7–8, sőt 9 kg súlyú is lehet. Bundája kétféle szőrökből áll, nevezetesen a rövid és erősen göndör gyapjúszőrből és a hosszú, kevéssé göndör nemezszőrből. Gyapjúszőre alsaján, torkán és végtagjainak belső felén tiszta fehér; oldalán fehérek, de az egyes szőrök hegye gyengén rozsdavörös; hátán is fehérek, feketebarna hegyűek; a nyak felső oldalán sötétvörhenyes – rozsdaszínű és a tarkón fehér hegyű. A nemezszőrök – fedőszőrök – töve a test felső oldalán szürke, végső fele feketebarna és rozsdasárgával gyűrűzött; közbe-közbe fekete szálak is találhatók.

A bunda színe

egészben véve a föld színéhez hasonló. Testének felső oldala feketével szórt barnássárga, nyaka fehérrel futtatott sárgásbarna, hátrafelé fehéresszürke, testének alsó oldala fehér. A színezés télen és nyáron szabályosan megváltozik és a nőstény vörösebb mint a hím. Bundájának általános színe annyira hasonlít a környezet színéhez, hogy az állatot még kis távolságról is alig lehet a föltől megkülönböztetni. A talpak sűrű és puha szőrrel fedettek. A fiatal állatok legtöbbje fejebúbján pár fehér szőrszálból álló, úgynevezett csillagot hord.

Színváltozatok a mezeinyúlnál igen ritkák, sokkal ritkábbak, mint az üreginyúlnál. Elvétve találhatók fehér, fekete és vörös színváltozatai; leggyakoribbak még a fehérfoltokkal tarkázottak. A fehérszínű mezeinyúl sohase igazi albinó, minthogy szemei nem vörösek. Igen gyakori színváltozata a fehéressárga, vagy világos zsemlyeszínű. A Gironde torkolatánál fekvő Oléron-szigetén élő fekete mezei nyúl, az elszigetelt beltenyésztés eredménye. (Bull. Soc. nat. d’accl. 1910. január.)

---

A mezei nyulat koponyája alapján mindenkor biztosan meghatározhatjuk.

A csontos szájpadlás szárnycsont hézaga nagyon széles, szélesebb, mint a zápfogsor félhossza; az üreginyúl koponyáján ugyanez a hézag keskeny, szélessége a zápfogsor egyharmadáéval egyenlő. A mezeinyúl járomcsontjának hátrafelé néző nyújtványa kicsi; az üreginyúlé több mint még egyszer akkora. Az üreginyúl koponyáját jellemzi a falközti csont (os interparietale) jelenléte, a mezeinyúl koponyáján ez a csont teljesen hiányzik, illetőleg már nagyon korán összeforr a nyakszirtcsonttal. Az alsó kar csontjainak szabása is – az életmódnak megfelelően – eltérő. Nevezetesen a mezeinyúl singcsontja (ulna) sokkal keskenyebb és gyengébb az orsócsontnál (radius) és elölről nézve a singcsont az orsócsont mögött elhelyezett; az üreginyúl alsó karján ez a két csont körülbelül egyformán fejlett és egymás mellett elhelyezett.

Igen gyakoriak a mezei nyulak között a torzok,

a nyulak nagy számához és előfordulásához mérten azonban nem rendkívülien gyakoriak. A több mint 4 lábú, több mint kétfülű, két farkú, egy szemű, vagy fületlen szörnyszülöttek közismertek; hasonlóképpen a különféle mértékben összenőtt vagy kifejlett ikrek. Az agyarszerűen kiálló metszőfogak rendesen valamilyen baleset, vagy lövés eredményei; a megsérült, vagy kitört metszőfog szembenállója nem tud kopni s minthogy állandóan és gyorsan nő, agyarszerűen megnövekedik. A „szarvas”-nyúl természetesen a régi világ hiedelmei közé tartozik, mert ilyen torzszülött nem lehetséges.

A mezeinyúl hazája egész Közép-Európa,

Franciaországtól a Kaukázusig. Elterjedésének északi határa Skótország, Svédország déli és Oroszország északi tájain húzódik keresztül; déli határát Dél-Francia és északi Olaszország alkotják. Legörömestebb a termékeny, fás vagy fátlan síkságon s a hegységek erdős nyúlványain tartózkodik, azonban az Alpokban 1500, a Kaukázusban 2000 m-ig is fölhúzódik. Határozottan jobban szereti a mérsékelt éghajlatú tájakat, mint a zord vidékeket, s mivel szereti a meleget, a széltől védett mezőkön üt tanyát. Az öreg hímek nem oly válogatósak, mint a nőstények és nyúlfiak, mert sokszor bozótban, nádasban és magosan fekvő hegyi erdőkben is tanyáznak, míg amazok igen gondosan válogatják meg lakóhelyüket.

„A nyúl – Jäger szerint – főkép a nyílt vidékek lakója és nagy összefüggő erdők belsejében teljesen hiányzik; rögtön megtaláljuk azonban ott, ahol az erdőben rét és szántófölddel tarkázott tisztás van. A vadász ezeket erdeinyúl néven különbözteti meg a mezeitől.

Sőt még egy harmadik fajtát, a bozóti nyulat is ismer. A mezeinyúl egyáltalán nem megy az erdőbe. A bozótinyúl felváltva hol a mezőn, hol az erdőn tartózkodik. Az igazi erdei nyúlat még a lombhullás zöreje sem zavarja, nappal mindig az erdőben van és csak nyáron – de akkor se mindig – jár ki a mezőre legelni.”

Wöber humorosan jellemzi a mezei- és erdeinyúl életét.

„A mezeinyúl csavargó, aki, ha éppen eszébe jut, a nap minden órájában társakat keres és verekedik velük, nem tartja be az étkezési idejét, tanyáját ma itt, holnap ott üti fel, tetszése szerint; szóval lumpéletet folytat. Az erdeinyúl ellenben mindig betartja útjait, föltéve, hogy nem zavarják, egy helyen tanyázik és mint az őzike, bizonyos órákban – reggel – jár élelme után. Az erdeinyúl mindig párosan él, míg a mezeit sokszor találjuk csoportosan. Alkalmam volt két pár erdei nyulat egy teljes évig megfigyelni és bár reggel és este egy kis tisztásra jártak legelni, sohasem vettem észre, hogy a két házaspár közeledett volna egymáshoz. Egyformán tiszteletben tartották a másik legelőjét, a nélkül, hogy egymással törődtek volna.” Csak egyetlen esetben menekül rögtön a nyílt mezőre, „amikor erős hóesés után hirtelen olvadás áll be és nagy csomókban hull le az olvadó hó a fákról és a bokrokról.”

---

A nyúl eredeti tulajdonságait tekintve steppei állat;

a Jégkorszak után keletről vándorolt nyugatra, ahol meg is maradt, hiszen létfeltételei a földműveléssel csak javultak. Mai rétjeink és mezőink tulajdonképpen nem egyebek, mint kultúrsteppék, amelynek ő a legszembetűnőbb lakója.

„Általában – mondja Winckell Dietrich – a nyúl inkább éjjeli, mint nappali állat, ámbár derült nyári napokon még napnyugta előtt és még reggel is láthatjuk a mezőn kóborolni. Nem szívesen hagyja el azt a helyet, ahol született és felnőtt. De ha nem akad párjára, vagy nincs elég ennivalója, messzebbre megy, mint rendesen; mint ahogy a hím legkésőbb ősszel, úgy a nőstény is a nászidő közeledtével visszatér megint szülőföldjére. Ha nyugalmában nem zavarják, akkor szerfölött ragaszkodik otthonához; de ha üldözik, örökre hátat fordít annak. Leginkább a szántó-földeken tartózkodik, de esős időben onnan elvonul. Ha a határt learatják, más helyre költözik, répa- és káposztaföldekre, friss vetésbe teszi át lakását. Minden káposzta- és répafajnál azonban jobban szereti a petrezselymet. Késő ősszel a nem nagyon friss szántást a nem igen nedves sással, szittyóval benőtt mélyedéseket és a káposztásokat keresi föl, mert az őszi vetésen kívül, ilyen helyeken szerez legtöbb táplálékot.

Ameddig nem borítja hó a tájat,

vagy vékony a hótakaró, addig nem változtatja helyét, csak éjjelenként látogat el a kertekbe, hogy kipuhatolja a letakart kelkáposztát. Nagyobb havazáskor behavazhatja magát, de mihelyt alábbhagy a fergeteg, a lóhereföldek közelébe vonul. Ha jégkérget kap a hó, akkor a nyúlra nehéz napok virradnak, s ilyenkor nagyon kártékonnyá válik a kertekben és faiskolákban. Ebben az időben ép oly jó étvággyal fogyasztja pl. a fiatal akácfa, vagy vörösfenyő kérgét, mint máskor a káposztát. Ha langyos időben elolvad a hó, a nyúl is visszatér előbbi helyére s ekkor kizárólag mindenféle zöld vetéssel táplálkozik. Míg az őszi vetés zsenge, azt eszi; később a tavaszi vetésbe húzódik, azonban ezt is csak zsenge korában eszi meg; különben esténként a frissen ültetett káposzta- és répaföldeket keresi fel.”

„Amikor a gabona érni kezd

– írja Bütow – rendesen feltűnik a figyelmes szemlélőnek, hogy a nyulak azon mesterkednek, hogy utat készítsenek maguknak. Hosszú, sokszor nyílegyenesen utakat találunk a vetésben, amelyeket össze-vissza hányt, heverő és tövükben lerágott gabonaszálakról ismerhetünk fel, amelyeket úgy hagyott ott, amint éppen leestek. Az utak szélesek lesznek… Különösen azokban a vetésekben feltűnők, amelyek erdőhöz közel fekszenek. Minden megfigyelő meggyőződhetik arról, hogy a nyulak csaknem kizárólag ezeket az utakat használják… A kalásztengerben tehát mindig ismerős utakon jár.”

„Hogy a nyúl télen-nyáron tisztán tartja útját

– írja Beizer – azt az erdész – nagy bánatára – minden évben tapasztalja akkor, ha tisztásokon és irtáson kell ültetvényt telepítenie… A sűrű ültetés mellett elkerülhetetlen, hogy épp a nyúl útjára ne ültessünk, s mindenütt, ahol így történt, másnap a friss csemetét már lerágva találjuk… Ha a véletlen úgy hozza magával, hogy az ültetés egy egész sora esik a nyúlútra, akkor az egész sor elpusztul és így joggal beszélhetünk kártételről. A nyúlnak eszébe sem jut, hogy a kis akadály elől kitérjen, erőszakkal eltávolítja útjából azt, akár gyenge, akár erősebb növény, legyen lomb, vagy tűlevelű, éles fogai mindenkor legyőzik az akadályt.”

---

„A párzás idejét kivéve

– folytatja Winckell – amikor a nyúl folyton jön-megy, egész nap alszik, vagy szundikál a tanyáján. Sohasem tér egyenesen vackába, hanem először tovább fut, ide-oda fordul, előre és oldalt ugrik, s végre egy nagy szökéssel ott terem, ahol maradni akar. Vackát úgy rendezi be, hogy a mezőn 5–8 cm mély, hátsó végén kissé boltozatos üreget ás, amely oly hosszú és széles, hogyha első lábait kinyujtja, fejét lekonyított füllel rájuk fekteti s hátsó lábait a teste alatt összehúzza, akkor hátának éppen csak a teteje látszik ki. Az enyhe évszakban, mikor az esőtől teljesen megvédi tanyája. Télen rendszerint oly mélyre ássa vackát, hogy csak egy kis feketésszürke folt látszik ki testéből. Az időjárás, különösen pedig a szél iránya szerint változtatja helyzetét és pontosan a vidék alakulata szerint igazodik; így hullámos vidéken, ha lejtőn fekszik kivételesen fordítja fejét a völgy felé.

Miután a sötétség védelme alatt kielégítette igen jó étvágyát és ha az erdő nem kedvezőtlen, alig múlik el reggel, hogy mindjárt napkelte után egyedül, vagy pajtásaival ne ficánkoljon, hancurozzon a homokos helyeken. Vidám ugra-bugrálással, körbeszaladással és hempergéssel fejezi ki jókedvét. Az öreg nyúl ritkán hagyja magát meglepni és ha egészséges és jó erőben van, rendesen meg is menekül ellensége elől. Ilyenkor sok kerülővel és zeg-zugos futással – amelyhez kitünően ért – igyekszik üldözőjét becsapni. Csak ha a gyors agár elől menekül, akár más nyulat igyekszik ugratni eléjük, annak vackába menekül és a kiszorított tulajdonost hidegvérrel engedni át az üldözőknek; szorultságában a marhacsorda közé rohan, vagy a legközelebbi nádasba rejtőzik és szükség esetén még elég széles vizeken is átúszik. Néha megtörténik, hogy az igazi, vagy a képzelt veszedelem annyira kihozza sodrából, hogy még a menekülésről is megfeledkezik, ide-oda futkos, sőt siralmas panaszhangokra fakad.”

A nyúl igen tiszta állat.

Roth szerint „tanyáján sokszor egyenest ül; szorgalmasan tisztogatja magát. Először az első lábait nyalogatja, majd lehúzza a füleit és alaposan megtisztogatja. Egy bukfenc után következik a fejmosás, hogy végül az egész test következzék sorra. Ezt a foglalkozást naponta többször megismétli… Így múlik a nap és azután a nyúl a mezőre indul. Ilyenkor azonban előbb homokfürdőt illik venni. Megfelelő helyen megáll s gondos körülnézés után pár pillanatig hempereg a homokban…, majd megrázkódik s a homokot eltávolítja bundájából.”

Minden ismeretlen dologtól rettenetesen fél,

s ezért gondosan elkerüli a madárijesztőket. Mindazonáltal az öreg tapasztalt tapsifüles némelykor nagyon vakmerő és még a kutyáktól sem riad vissza; ha látja, hogy láncon vannak, hallatlan szemtelenséggel megy a kertbe és szemük láttára legel. Lenz többször látta ablakából, hogy a nyulak oly közel jöttek a megláncolt kutyához, hogy a felbőszült kutya szájából a nyulak bundájára fröccsent a habzó nyál. Még kevésbbé fél a nyúl az embertől, különösen, ha észreveszi, hogy mindennapi tevés-vevése nem ő rá vonatkozik. Így gyakran telepszik meg országutak mentén is. Ha valaki közel a vackához áll meg, kiugrik, mert azt hiszi, hogy látják.

---

A nyúl azért fut olyan gyorsan,

mert hátsó lábai hosszabbak, mint az elsők, épp ezért hegynek fölfelé is gyorsan halad, mint lefelé és a hátsó lábak nyomai mindig az első lábak nyoma előtt látszik. Rendes körülmények között rövid, lassú ugrásokban halad, de gyors futása alkalmával szerfölött nagyokat ugrik. Menekülés közben – különös ok nélkül, csupa szokásból – vackától némi távolságra fölágaskodik; ha sikerült megelőznie a kutyákat, akkor nemcsak, hogy feláll hátsó lábaira, hanem ebben a testállásban néhány lépést előre is megy és mindenfelé forog.

Hogy milyen gyorsan szalad a nyúl? Erre a kérdésre az autósok adhatnak legpontosabb választ; mert ha este az országúton baktató nyúl belekerül az autó fénykévéjébe, addig szalad az autó előtt, míg egy fordulónál a fényből ki nem kerül, vagy míg halálra nem gázolják. Az autó sebességmérőjéről pontosan leolvasható a nyúl sebessége is. Az erre vonatkozó adatok nem egyezőek, mert 20–80 km-es óránkénti sebességeket mértek. S ez nagyon természetes, mert világos, hogy nem mindegyik nyúl szalad egyformán gyorsan. Másképpen tud futni a fiatal, mint az öreg, másképpen az egészséges, mint a beteg.

A nyúl rendesen csak akkor ad hangot,

ha veszélyben érzi magát. Hangja a kisgyermek sírásához hasonlít. Panaszos, síró hangját különösen magas láblövés esetén hallatja. Ha a menyét megtámadja, akkor is hangosan panaszkodik. Schäff szerint egyik másik, azonban ritkán hallható, s így kevésbbé ismert hangja egy halk, tompa mormogás. A nyúlfiak is nyiffognak néha, az anyanyulak pedig „jeladó” hangokat hallatnak, melyeket rendesen hátsó lábuk dobbantása kísér.

Csupán népies mende-monda,

hogy a nyúl nyitott szemmel alszik. „A nyúl, mint minden más emlősállat, – mondja Schäff – alvás közben becsukja a szemét. Ha nem teszi ezt, bármily nyugodtan fekszik is, éppen nem alszik.” Csupán a veleszületett óvatossági ösztöne tartja őt mozdulatlanul, hiszen a futáson kívül a mozdulatlanság legerősebb védelme ellenségeivel szemben.

Hasonlóan vitatott kérdés, hogy ugrik-e önként vagy akadályokon keresztül a nyúl? Határozottan mondhatjuk, hogy igen. Gondoljunk csak a horvátországi Karszt-vidékre, ahol minden valamire való talpalatnyi földet kőfallal, kőkerítéssel vesznek körül. Ezeken a falakon kívül a nyúl vajmi keveset, vagy éppenséggel semmi ennivalót sem talál. Meg kellett tanulnia az akadályugrást, hogy éhen ne vesszen, és megtanulta. Helyenként 2–3 méteres akadályokon ugrik keresztül.

Az uszkáló nyulakról is sok szó esik.

Findeisen Karlsruhe mellett figyelte meg a nyulat önként úszni. Vollbracht a Wesert átúszó nyulat figyelte meg. Az alsó-ausztriai Duna ligeteiben (Österr. Forst u. Jagdzeitung) több nyulat figyeltek meg, melyek nappal a Duna zátonyain tartózkodtak és este a Dunát átúszva jártak a partra legelni. Egy másik mezeinyúl 10 C-fokos hidegben úszta át egy északi szélvihar alkalmával a jeges Dunát. Heinroth elől az Északi-tengerben fekvő Juist-szigeten a mezei nyulak a tengerbe menekültek. Weber az Alduna mellékén fekvő mocsarak táján mást tapasztalt. „Hóolvadás után végeláthatatlan tengerré változik a határ; a vízből csak itt-ott látszik ki egy-egy emelkedés. Ezeken kuksolnak, szorosan egymáshoz lapulva a teljesen átázott, szánalmas állapotban lévő nyulak; inkább kísérteteknek, mint élő lényeknek látszanak.” A végeláthatatlan vízzel úgy látszik nem bírtak megbirkózni.

A nyúl a jégen is jól érzi magát.

A jégen szaladó nyulat az agár se tudja utolérni, mert a biztosan és gyorsan oldalt forduló nyulat nem bírja a síkos jégen követni; biztos mozgását sűrű, kefeszerűen szőrrel fedett lábainak köszönheti.

A nyúl a havat is jól bírja, vackát ilyenkor a hóban ássa, s akárhányszor csak egy nyílás árulja el tartózkodási helyét. Még azt a tapasztalt vadászt is megtréfálhatja ilyenkor, aki a hó taposásával akarja kikergetni vackából. „Egyszerre megingott a föld a lábaim alatt és a nyúl mint egy rakéta pattant ki vackából s rohant az erdőbe, mig én missé erősen a hátamra estem s mindkét lövésem a levegőbe repült, mert esés közben ujjammal megérintettem a ravaszt.”

A nyúl érzékei között kétségtelenül hallása a legfejlettebb,

de szaglása sem mondható rossznak. Az a távolság, amelyről megszimatolhatják az ellenséget, sokszor nem csekély. Néha azonban, minden látható ok nélkül, felmondja orruk a szolgálatot. Látása meglehetősen gyönge, inkább mozgások észrevevésére alkalmas. A mozdulatlanul álló vadászhoz egész közel fut a nyúl, de rögtön eliramodik, ha megmozdul.

---

Értelmi tehetségei között

rendkívüli óvatossága és figyelmessége érdemel említést. „Messzelátó segítségével meggyőződhetünk arról, hogy a nyúl ha biztonságban érzi magát, sokszor felemelkedik vackánál és körülnéz; ezt azért teszi, hogy nyomait megfigyelhesse. Hiszen a nyomán kell várnia természetes ellenségeit – a rókát és a farkast, amelyek orrukkal üldözik. Mihelyt észreveszi, hogy ellenség követi nyomait… kiugrik vackából és elmenekül.” Éppen ezért „Aki hóban akarja a nyulat belopni, sohasem éri el a célját, ha közvetlenül a nyomot követi; köröznie kell a hely körül, hol tanyáját gyanítja, s mindig szűkebbre véve a köröket, nem ritkán addig marad a nyúl a vackán, míg majdnem rátapossunk.” Így érthető, hogy miért látszik néha a nyúl bámulatosan okosnak és miért néha bámulatosan ostobának.

A nyúlnak az a tulajdonsága, hogy oly óvatos körültekintéssel megy otthonába, vele született ösztön. Másképpen aligha volna megérthető, hogy már háromhetes korában hasonló körültekintéssel keresi fel vackát. Az pedig csak természetes, hogy minél idősebb az állat, annál óvatosabb. A nyúl gyávaságáról is sokat beszélnek, de akadnak közöttük bátor, sőt harapós egyének is.

A fiatal nyulacska játékos kedvéről

Baltz közöl egy igen kedves történetet (Wild und Hund 1907) „Egy elhagyott ösvényen ugrált egy fiatal kis nyulacska, amely oly pici volt, hogy csak átmenetileg hagyhatta el a nyúlmamát; kirándulásán találkozott egy fekete rigóval. A madár első viharos támadása védelemre késztette a nyuszikát és első lábait dobverőnek használva, igyekezett megszabadulni támadójától. Ez azonban, mint csakhamar fölismerte, nem akart rosszat; kissé visszavonult s pár meghajlás után a második támadásra készült. Ezúttal a nyuszikának hosszú füleit akarta elkapni, mert utána kapott, miközben lassú repüléssel megkerülte a kis állatkát.

Ez mint az orsó forgott s mellső lábait használta védelmül. Ha a rigó leszállt, rögtön támadásba ment át és galoppban rohant a biztos fedezékben váró madár felé; a madár felszállt és a játék újból kezdődött. Ez mindaddig folytatódott, míg a nyuszika ki nem fáradt és nemtörődömségével adta tudtára társának, hogy többé nem hajlandó – játszani.” Hallingdal még bensőségesebb barátságát figyelte meg egy fiatal nyuszinak, (Field, 1908) egy fajdtyúk és csibéivel, mely barátság késő őszig tartott.

A nyúl, mint már említettük,

nagyon ragaszkodik születési helyéhez. Ez a röghöz való ragaszkodás a magyarázata a látszólagos nyúlvarietásoknak. Így az erdei nyúl sokkal élénkebb színezetű, színe a lehullt lombhoz hasonló. A mezőn élő nyúl inkább fakóbarna, rögszínű; különösen világos színűek a homokos területeken élők.

Mindennek ellenére bizonyos fokú helyváltoztatás – mely néha vándorlás jellegű – a mezei nyúlnál is észlelhető. Így különösen télen az árnyékos helyek teljesen kihaltak, míg a napsütéses domboldalakon mindig megtalálhatók. A gipsztartalmú talajt sem kedvelik. Néha az erős fagy is tova űzi a nyulakat, különösen akkor, ha a fagyott talajban nem tudnak maguknak vackot ásni. A vadászok által zaklatott nyúl is elhagyja szülőföldjét, de rendesen már másnap, legkésőbb harmadnapra visszatér régi helyére. Akárhányszor még vadászat közben – bár rendesen vesztére – visszatér arra a helyre, ahonnan felugrasztották.

Más elbírálás alá esnek az idegen helyre telepített nyulak, amelyek kezdetben seholsem találják helyüket. Azonban tapasztalat szerint ezek sem távoznak a kitevés helyétől 30 km-nél messzebbre. Ez alól csak egy Németországban telepített magyar nyúl volt kivétel, amely februártól októberig mintegy 75 km-t vándorolt a telepítés helyétől (Deutsche Jägerzeitung 1910.)

A két nem számbeli aránya

az elejtett zsákmány statisztikai adatai szerint igen kedvező, mert minden esetben több nőstény esett, mint hím, amiből jogosan következtet Schäff arra, hogy a valóságban is több nőstény van, mint hím. Winckell szerint a nőstény oldala világosabbszínű a hím lapockái inkább vörösbarnák; Schäff is hasonlót tapasztalt színezet dolgában. Diezel szerint a hímet biztosan felismerhetjük arról, hogy menekülés közben lökésszerűen és folytonosan mozgatja farkát; mintha csettintene vele. A nőstény csak az első 4–6 ugrás közben teszi azt, s ha még „csettint” is egy néhányat, állandóan sohasem folytatja, sőt egy idő mulva farkát szorosan testéhez szorítja, úgyhogy az sokkal hosszabbnak látszik, mint a hímé.

A hím ezenkívül kissé ferdén tartja testének hátulsó részét és gyorsabban, könnyebben fut, mint a nőstény. A nőstény futása lassúbb és egyenletesebb, testtartása is egyforma. Schäff és Diezel egyaránt vallja, hogy a fentemlített játékból ítélve, tavasztól őszig a figyelmes szemlélő ritkán téved; de ettől fogva a megkülönböztetés mindig nehezebb lesz, télen pedig teljesen lehetetlen. Régi vadászregula, hogy a nőstény sokkal kitartóbb vackában, mint a hím. Azok a nyulak, amelyekre majdnem ráléptünk, legtöbbször nőstények. A hímek előbb és fagyos, szeles időben lőtávolon kívül kelnek. Az erdőből korán kijövő s mindjárt az erdőszélen nyugodtan legelő nyúl, nőstény; a hímek később és rövid időre jelennek meg és az erdőszéltől nagyobb távolságban kezdenek legelni.

---

A nász ideje

kemény tél után, március elején, enyhe időben már februárban, sőt januárban is kezdődik; általában annál korábban, minél több tápláléka volt a nyúlnak. „A nász kezdetén – írja Winckell – a hímek szakadatlanul ide-oda kóborolnak, kutyák módjára földre tartott orral keresik a nőstény nyomát. Mihelyt egy pár összekerült, legott dévaj ingerkedés, körbefutás, bukfencezés kezdődik s ebben eleinte mindig a nőstény jár elől. A nőstény azonban csakhamar oda szegődik a hím oldala mellé…

A többi hím alig pillantja meg szerencsés társát, rögtön oda siet, hogy elűzze, vagy legalább megrontsa a mulatságot. Az első hím menekülésre próbálja rávenni társát, de ez csak ritkán mutat erre hajlandóságot; így új komédia kezdődik, amennyiben a nőstényt több kérő üldözi és ingerli, míg végre is a leggyorsabb eléri. Persze ilyen körülmények között nem megy minden békésen. A féltékenység még a nyúl kedélyét is feldúlja s így hamarosan harcra kerül a dolog, nem ugyan életre-halálra, de nagyon hevesen és mulatságosan. Két, három, sőt több hím is összeröffen, egymásnak ront azután szétszalad, megint összekeveredik, ugrál, bukfencezik, újból egymásnak ront s e közben erőteljes pofonokat osztogat, hogy csak úgy repül a bunda szőre. Végre is a legerősebb elnyeri jutalmát, de még többször csalódik, mert a nőstény a nagy patália közben a vetélkedők egykével vagy esetleg egy új jövevénnyel egyszerűen suttyomban eltávozik.”

Szavahihető vadászok mondják,

hogy a nyulak viaskodása látszólag ugyan nagyon ártatlan természetű, azonban mégis komoly sebesülésekkel végződik, s gyakran találni vak példányokat, melyek ilyen alkalommal vesztették el szemük világát. Néha oly kegyetlenül megkínozzák a nőstényt is, hogy sokáig nyomorék marad, vagy el is pusztul. A vadász a küzdőhelyeken szerteszét heverő szőrcsomókról tudja, hogy a nász elkezdődött, s ez időtől fogva, különösen enyhe években, még ha nem is volna itt a törvényes kímélet ideje, óvakodni fog nyúlra vadászni. A fajfenntartó ösztön erősségének jellemzésére Brandt K. írja (St. Hubertus, 1905), hogy „egy nyúlnak a lábát lőtte meg, s szemeivel követte, hogy merre menekül. A beteg nyúl előtt hirtelen egy nőstény ugrott ki a vackából, mire a sebesült megfeledkezve minden fájdalmáról, elkezdett a nősténynek udvarolni.”

Diezel és Schäff szerint a nőstény 30 napig pocakos.

Nehring az állítás helyességét kétségbe vonta, s a terhesség idejét 35 napra becsülte. „Ha meggondoljuk, hogy az üreginyúl 28 nap után csupaszon és vakon hozza világra fiait és a kis mezei nyulak szőrösen és nyitott szemmel születnek, már eleve valószínűtlennek látszik, hogy mindössze egy-két napos eltérés elegendő volna ahhoz, hogy ilyen jelentékeny változás következzék be a testi fejlődésben.”

Rendszerint március második felében fiadzik először, augusztusban negyedszer és utóljára. A szabály alól azonban rengeteg a kivétel. Így Kocyan a Magas-Tátrában egy évben már február 4-én egy újszülött nyúlfiat talált a hóban, amikor még az egész tájat hó borította. A rendellenes fiadzások rendesen a rendellenes időjárással függnek össze, bár kétségtelen, hogy Magyarországon még augusztus végén és szeptember elején is rendesen találhatók kicsinyei. Ezeket figyelembe véve hosszabbították meg legutóbb kíméleti idejét – nagyon helyesen – hazánkban. Hasonló tapasztalatokra tettek szert Németországban is. „Az öreg nőstény szeptember folyamán még ellik. Így minden szeptemberben lőtt nőstény vagy szoptatós, vagy még viselős.”

A nyúlnak első alomjában

1–2, a másodikban 3–4, a harmadikban 3 és a negyedikben ismét 1–2 fia van; nagyon ritka esetekben 5, sőt több kölyke is lehet. Érdekes, hogy a szabadban ritkán találunk 2 nyúlfiúnál többet együtt. Pontos megfigyelések alapján állíthatjuk, hogy csak azért ily keveset, mert a nyúlfiak igen korán szétszaladnak. Bütow megfigyelései szerint már 8–10 napos korukban szétszaladnak, jeléül annak, hogy már egészen jól tudnak önmagukról gondoskodni. Ugyancsak ő figyelte meg, hogy még az ellésben megzavart nőstény is egy vacokba rakja összes kölykeit.

Betegágya az erdő vagy a mező

valamely nyugalmas pontján kivájt egyszerű gödör, egy-egy trágyakupac, valami korhadt fa odva, egy lombrakás, barázdamélyedés vagy a puszta föld is. A nyúlfiak nyitott szemmel és nagyon fejlett állapotban születnek. Némely vadász szerint az újszülötteknek maguknak kell megszárítkozniuk és megtisztálkodniok. Az állatok fejlettségét a következő eset is bizonyítja: Egy csapóládába esett nőstény négy nyúlfiat szült. A születéskor a kicsinyek még nedvesek voltak. Kinyitották a csapdát és egy félóra mulva az egész családnak hűlt helye volt.

A szoptatás idejének tartamáról különfélék a vélemények; mai nézet szerint 2–3 hétig is tart; tovább azonban nem is tarthat, ha meggondoljuk, hogy milyen gyors egymásutánban ellik. Hogy a nyulak csak 3–5 napig szopnának, mint azt régebben hitték, nem valószínű, hiszen igen sok más emlős is párzik közvetlen az ellés után. A nyúlanya tanyáját a fiataloktól messze választja, Rothe szerint azért, mert igen erős szaga hamar nyomra vezetné ellenségeit, amelyek felfalnák kicsinyeit. Igaz, hogy ellenség közeledtével az anyanyúl cserbenhagyja fiait; ámbár voltak esetek, hogy a vén nőstények megvédelmezték őket, különösen a ragadozó madarak, hollók és gólyák ellen. Így Paschen beszéli, hogy egy nyúl hirtelen, látszólag minden ok nélkül, támadott meg egy lóhereföldön sétálgató gólyát.

Mint kítűnt, a nem messze fekvő fiait féltette. Szükség esetén az egészen fiatal nyúlfiú is megpróbál védekezni. Az első ellésből való nyúlfiak nagyrésze rendesen elpusztul; az átmenet a meleg anyai testből a hideg földre túlságosan hirtelen; a kis jószág megdermed és oda van. És ha mégis megmarad, sok mindenféle más veszedelem fenyegeti, még a tulajdon apja részéről is. A hím néha igazán utálatosan viselkedik kicsinyeivel szemben, mert ha módját ejtheti, halálra kínozza őket. Éhes ragadozónál az eset magyarázható, de növényevőnél érthetetlen és természetellenesnek látszó cselekedet.

A párnapos kis nyulak

pontos korát megállapítani nagyon nehéz, egyedüli támpontunk ebben a fiatal nyúl gyűrött füle, melynek redői aránylag lassan símulnak ki. Az egész fiatal nyúl is, veleszületett ösztönénél fogva, már önmaga gondoskodik biztonságáról. Bámulatos ügyességgel tudnak elrejtőzni. Ennek ellenére is rendkívül sok pusztul el közülök; sok az időjárás viszontagságait nem bírja, sok pedig a ragadozóknak esik zsákmányául. Az orrukkal kereső állatok elől nehezebb elrejtőzni, a jó fedezék a ragadozó-madarak és a varjúk ellen védi őket. Hogy a varjú is sokat elpusztít közülök, arról a szaklapok híradásai tanuskodnak. Sőt egy megfigyelő Württembergben azt is látta, hogy egy körülbelül 3/4 méter hosszú keresztes vipera támadta meg és nyakánál fogva tartotta a nyulat (St. Hubertus, 1090).

A fiatal nyúlcsalád

nem szívesen hagyja el azt a helyet, ahol született. A testvérek nem mennek messze egymástól, bár mindegyik külön vackot ás magának. Este közösen vonulnak a legelőre, reggel együtt térnek vissza, s így igen kedves és vidám életet élnek, amely addig tart, míg felserdülnek; csak süldőkorukban válnak el egymástól. Tizenöt hónap múlva teljesen kifejlődtek, de szaporodásra már egyéves korukban is képesek. A legnagyobb kor, amelyet nálunk a nyúl elérhet, 7–8 esztendő, de kivételesen még hosszabb ideig is elélhet, ha addig nem érte utól a végzete. Brehm apja nyolc évig ismert egy nyulat, amelyet végre egy hideg télen sikerült elejtenie; súlya 9 kg volt.

---

Hogy melyik a nyúl vadászatának

a vadászhoz méltó módja, arról már könyveket írtak. Diezel-Mika szerint hazánkban leginkább a les, a keresés, nyomozás vagy nyúlugratás, a mezei s az erdei hajtóvadászat és itt-ott az agarászat is járja. A mezei hajtóvadászat egyik neme a körvadászat, a cseh vagy pásztázó vadászat s a zsákutcába való terelés. Ízlésünk szerint legtöbb élvezetet nyujt a vadásznak a keresés és a les, mert folyton izgat; legméltóbb a vadászhoz, mert keresés közben alkalma van bebizonyítani, hogy igazi vadász, lesben állva pedig sokat tapasztal, mert az állatokat, mégpedig nem csupán a nyulat, úgyszólván otthonukban figyelheti meg és viselkedésüket a teljes nyugalom és gondtalanság állapotában vizsgálhatja.

Sok vadász – mondja Diezel – az erdei lest minden vadászatnál többre becsüli, mert „ennél a remény, az égnek legédesebb adománya, melyet az emberi szívbe oltott, hű és elválhatatlan kísérője a vadásznak.” Klotz megfigyelései szerint a vizslával való keresés az állomány romlására vezet; „a mindig óvatos hím ritkán várja meg a kutya közeledését, hanem már tisztes távolságból kereket old, míg a nőstény hihetetlen gondatlansággal várja be ellenségét, s rendesen áldozatul is esik.” Egy olyan területen, melynek gazdája csak vizslával vadászott, négy év alatt 379 nőstény és 81 hím nyulat lőttek…

A tulajdonos

a szomszéd területet is bérbevette s így eleintén évente 500 nyulat lőtt vizsla előtt; tíz év multán az évi átlag 40–50 darabra süllyedt. Az erdős területen szokásos kopózásnál, inkább a hímek kerülnek terítékre, mert a kopó szívesebben halad a friss nyomon, mint hogy egy újat keressen.

A jól talált nyúl egy-két bukfenc és görcsös rángatódzás után kimúlik; néha alig 4–5 másodpercre a lövés után. Hajtás közben 60, lesen 40 lépésnyiről nagyobb távolságra ne lőjjünk, ha nem akarjuk kellemetlen meglepetésnek kitenni magunkat. Egy pozsonyi orvos tapasztalata szerint, egy goromba söréttel (2. sz.) meglőtt nyúl még 200 lépésnyire szaladt, holott – mint utólag kiderült – egy szem sörét érte csak, de az a szívkamráját ütötte át.

A nyulat néha nyúlsíppal is közelünkbe lehet csalogatni; a nyúlsíppal a nyúlsírást utánozzák s így tulajdonképpen a róka csalogatására használatos. Fürst meséli („Wild u. Hund”, 1909); „A multkor a nyúlsírásra egy nyúl ugrott elő a magas bozótból és mintegy 12 lépésnyi távolságból hosszasan nézett engem és mellettem ülő kutyámat. Végre eltávozott, de az ismételt nyúlsírásra rögtön visszafordult. Ezt a játékot ötször, hatszor is megismételtem. Egyszer oly tűzzel rohant felénk, hogy kutyám – mely valószínűleg azt hitte, hogy megtámadják – utána kapott, ami azonban cseppet sem zavarta a nyulat abban, hogy ismét felénk rohanjon. Végre 70 lépésnyire leült s addig figyelt ránk, míg egy kerékpáros elriasztotta.” Hasonló dolgokat mások is tapasztaltak.

A nyúl kártételéről

is sok szó esik és nagyon eltérők erről a vélemények. Wacquant szerint télen a természet utalja a nyulat a fakérgek megrágására, s ez akkor is bekövetkezik, ha más táplálékról bőven gondoskodunk. Sajátságos, hogy a nyúl a keserű növényeket – legyen az fű vagy fakéreg – kedveli. A felvágott nyúlgyomor is kesernyés-édeskés szagú, amely rögtön elárulja, hogy valami különös táplálék van benne.

Csemegéje a nyúlnak a közönséges cickafark (Achillea millefolium L.), amely sok gyógyteának is hatásos anyaga. A nyúl minden időben mohón fogyasztja, gyakran napokon, sőt egész héten át ez a mezei nyúl egyetlen eledele, amelynek még a gyökerét is megeszi; ha másképpen nem fér hozzá, a föld alól ássa ki magának. Nagyon szereti még a nyúl a here-hura füvet (Trifolium arvense L.) is; a százforintos fű (Centeurea umbellatum Gilib.) szörnyen keserű szára (földepéje) kedvenc csemegéje, hasonlókép a madárberkenye (Sorbus aucuparia L.) bogyói; mindannyiból keserű teát készítenek. Megeszi még az áfonya szárát, a rezgőnyárfa, galagonya és különféle vadgyümölcsök kérgét.

Friss és részben keserű táplálék nélkül

meg sem tud élni a nyúl; a káposzta, mint a nyúl kedvenc eledele, ma már csak az ábécés könyvekben szerepel. Így korántsem csodálatos, ha ínséges időkben azt a táplálékot – fiatal gyümölcsfák, akácfák, nyírfák stb. kérgét – keresi, mely természetének legjobban megfelel. Ugyancsak Wacquant szerint a védekezés leghathatósabb módja az, ha a kertész által levágott gyümölcsfagallyakat összehalmozzuk, amelyhez nyírfagallyakat keverünk; ez a táplálék mindig kedves a nyúlnak s nagy mértékben hozzájárul majd ahhoz, hogy az ellenségként szembenálló vadászt, nyulat és kertészt némiképpen kibékítse egymással.

Lovassy Sándor (Magyarország gerinces állatai) a következőket mondja: „Minthogy a nyúl nagyon kedveli a seprőrekettyét (Spartium scoparium), ültessük vele körül a megvédendő telepítvényt; a Spartium a nyúlnak téli takarmányul szolgál, levágott törzsei évről-évre kisarjadzanak s a megvédendő fák sokkal kisebb károsítást szenvednek.” Luther írja, hogy a Späth-féle híres gyümölcsösben „a nyulak lerágták a nekik legjobban megfelelő gyümölcsfák kérgét és a nekik külön ültetett káposztát otthagyták”. Végül is a faiskolát drótsövénnyel vették körül.

Más helyen azt tapasztalták, hogy előbb a káposztát ették meg s aztán a gyümölcsfák kérgén köszörülték fogukat. Teuffel von Birkensee a kéregrágást a csersav utáni vágyakozásra vezeti vissza, mert azt tapasztalta, hogy fáinak kérgét a legszebb lucerna- és lóheretermés mellett rongálták meg. Schäff kísérletileg igazolta, hogy a mezei nyúl spárgát csak végszükségből eszik, míg az üregi nyúl nagy pusztításokat végezhet a spárgaültetvényekben.

A nyulak hasznáról és kártékonyságáról

mindenkinek más a véleménye, másképpen ítél a mezőgazda és másképpen a vadász. Aki elfogulatlanul ítél, az a nyulat okvetlenül kártékony állatnak vallja, mely legalább is kétszer annyiba kerül, mint amennyit ér. De a legtöbb helyen azért nem érezhető ez annyira, mert a nyúl itt is, ott is torkoskodik s így pusztításai nagyobb területen oszlanak szét; letagadni azonban nem lehet kártevéseit. Oly határokban, ahol évente többezer nyúl kerül terítékre, már nagyon is érezhető a takarmányban okozott veszteség.

„Dettweiler számításai és becslései szerint egy 2 1/2 kg nyúl csaknem 50 kg kitűnő szénát fogyaszt, míg ezt a súlyt eléri, és ha egy vadászterületen például másfélezer nyulat lőnek évente, az elfogyasztott takarmány mennyisége 75.000 kg szénának felel meg.” Ha ezt a megfelelő szénaárral beszorozzuk, egész tekintélyes összeg lesz az eredmény. Bár Dettweiler számítása több szempontból kifogásolható, okoskodása nemzetgazdasági szempontból mégis figyelemre méltó, mert rámutat arra, hogy a nyulaktól okozott, s nagyon nehezen megállapítható és bizonyára ingadozó kár, mennyire jelentékeny.” „Hogy ez különösen a nyúlban gazdag sík vidékeken, ahol kevés az erdő, nagyon tetemes, – mondja Méhely, – az mindenki előtt világos, akinek alkalma volt a nyúl életviszonyaiba mélyebben bepillantani…

Ha meggondoljuk, hogy Wenckheim Frigyes gróf lébényszentmiklósi uradalmaiban 1895-ben 3965, Erdődi Ferenc gróf galgóci és pöstyéni uradalmaiban 1896-ban 5189, Wenckheim Frigyes gróf pósteleki, szöllősi, kigyósi, székudvari, lébényszentmiklósi és borossebesi uradalmaiban 1896-ban 13.511, Festetics Tasziló gróf összes uradalmaiban 1896-ban 6350 nyúl került terítékre, sőt hazánk vidékein egyetlen napon 1000–1500 darab nyulat lőnek, be kell látnunk, hogy a nyúlokozta kártétel évente sokszázezer korona értéket képvisel.”

A nyúl kártékonyságát kétségtelenül bebizonyítottnak tartjuk, ebből azonban korántsem következik, hogy ki is kell irtani. Úgyis éppen eleget gondoskodnak számuk csökkentéséről, és akiknek károkat okoz vagy kellemetlen, módjukban áll, hogy tetszés szerint megritkítsák soraikat; akik pedig az állatok föltétlen kiirtását hangoztatják, gondolják meg, hogy a vadászélvezet és a nyúlpecsenye is érdemel némi tekintetet.

---

Hozzá kell szoknunk ahhoz a gondolathoz is,

hogy a vadászatot gazdasági jelentősége szerint is méltassuk. Így csak a berlini központi vásárcsarnokban a statisztikai adatok szerint 282.000 nyulat adtak el mintegy 843.000 márka értékben. Rörig Poroszország nyúlállományát 3 millióra becsüli, s így 10 hektár mezőre és 20 hektár erdőre esne egy-egy nyúl. A német birodalom nyúlállománya pedig – a hivatalos statisztikai adatok 50%-os csökkentése után – 4,800.000 darab volna. Hazánkban évenkint átlagosan másfélmillió darab mezei nyúl kerül terítékre (Lovassy).

A nyúlnak joggal becsült húsán kívül bőrét is felhasználják; szőréből kalapokat készítenek, bőréből enyvet főznek vagy kicserzik, s így kerül feldolgozásra. Évente 5–10 millió nyúlbőr kerül forgalomba igen tekintélyes értékben. Természetesen a téli bőr többet ér, mint a nyári.

Kétségtelen, hogy minél jobban védjük,

gondozzuk nyúlállományunkat, annál gyakoribb közöttük a megbetegedés, sőt járvány is. Régebben nemcsak a nyúl volt kevesebb hanem a róka is több volt, amely hűségesen teljesítette a természettől rárótt természetes kiválogatás feladatát. Zsákmányául elsősorban gyenge, beteg nyulak eshettek, s ezek elpusztításával csak hasznot hajt a róka. Az erdők, mezők „egészségügyi rendőrségét” sok helyen meggondolás nélkül kiirtották. Az ezután fellépő járványos betegségek meg a nyúlállomány kipusztításáról gondoskodtak! Az elhamarkodott tett tehát alaposan megbosszulta magát; mert hiszen a vadőr mindenkor védekezhetik a rókák túlkapása ellen, számukat az optimumra korlátozhatja, de a betegséget csak megállapítani tudja, elterjedését, és pusztítását meg nem akadályozhatja. Ismételten tapasztalhatjuk tehát, hogy a természet egyensúlyát büntetlenül megzavarni nem lehet.

A nyúlbetegségek között

igen gyakori az, amelyet a Staphylococcus pyogenes albus okoz; a bőrben, a bőr alatt, az izmokban és a belső szervekben genycsomók keletkeznek, mely a különféle testrészek gyulladását is előidézi. A betegséget, Bürgi vizsgálatai szerint, a nyúlbolha (Spilopsyllus cuniculi vagy más néven Pulex goniocephalus) terjeszti, melynek nyálmirigyeiben bőven ki lehet mutatni a betegség okozóit.

A nyulak áltuberkulózisát a Bacterium pseudotuberculosis rodentium idézi elő; Franciaországban, évekkel ezelőtt, a nyulak tömeges elhullását okozta. A nyúl, üreginyúl, hörcsög, háziegér tüdejében okoz a tuberkulózishoz hasonló kóros elváltozást. A házi nyulak veszedelmes betegsége, a coccidiozis, a mezei nyúlon is felléphet járványszerűleg; a kór okozója az Eimeria stiedae nevű véglény. Ezenkívül még egy egész sereg különféle betegség okozhat komoly bajokat a nyúlállományban. Vadászkörökben az a nézet is járja, hogy a földek műtrágyázása is lehet veszedelem forrása; azonban komoly ellenőrző vizsgálatok nem igazolták ezt a hiedelmet.

Belső élősködőik

közül laposférgek okozzák az úgynevezett májrothadást, fonálférgek, a tüdő- és a gyomorféreg betegséget; galandférgek találhatók a bélben és borsókái a máj felületén. A borsókából a kutya galandférge (Taenia serrata) lesz, amely az emberben nem fejlődik tovább; a borsóka tehát csak a kutyának jelent veszélyt.

A külső élősködők közül sokat kínozza a nyulat a kullancs (Ixodes), tetű (Hćmodipsus bryocephalus) és atkák (Trombidium), mely utóbbi bőrgyulladást okozhat. A bolha is állandó élősködője.

A nyulak között fellépő járványos betegségeket sokszor az újabban nagyon szokásos telepítésekkel hozzák vonatkozásba. Így Löns H. írja (Jagd, 1905) a következőket: „Mióta vérfelfrissítés céljából cseh nyulakat importálnak, – amelyek majdnem mindig nyúlkertekből származnak s így ha nagyobbak is, de elpuhultak és degeneráltak, – a hannoveri nyulak között mind gyakrabban és súlyosabban lépnek fel a különböző járványos betegségek, mint azelőtt; a két utolsó évben megállapítottam, hogy mindazokon a helyeken, ahova cseh nyulakat importáltak, tömeges elhullás következett be.” Bränder A. (Deutsche Jägerzeitung, 1906) igen elégedetten nyilatkozik a magyar nyulakról.

Mindazokon a helyeken,

ahová magyar nyulakat telepítettek, az évi zsákmány a kétszeresére emelkedett. Hasonlóan jó eredményt értek el a magyar nyulakkal az osztrák Karszt vidékén (Deutsche Jägerzeitung, 1909), ahol a betelepített nyulakat – jelzett fülükről – még két év mulva is felismerték. Kevésbbé sikerült a telepítés az oroszoknak, mert a kieresztett nyulak már másnapra eltűntek a területről. Úgy látszik, hogy az eredmény sikeréhez nagyban hozzájárul az is, ha az első fiadzásig zárt területre engedjük ki a nyulakat. Klotz Rudolf telepítésre elsőben a nőstényeket ajánlja, minthogy kísérletei szerint a nőstény jobban örökíti át tulajdonságait utódaira, mint a hím.

A telepítés,

mint már a havasi nyulakkal kapcsolatban is említettük, Svédországban is jól sikerült. Az Argentínába vadászat céljából telepített német nyulak úgy elszaporodtak, hogy ma (1906) már nem az a kérdés, hogy miképpen kell a nyulat lőni, hanem az, hogy miképpen lehetne egyszerre minél többet elépusztítani belőlük? Oly hihetetlenül elszaporodtak, hogy azon gondolkoznak, hogy mint az ausztráliai üregi nyulakat, ezeket is fagyasztva küldik ezerszámra Európába. Argentínában a törvény a nyulat kártékony vadnak minősíti. Pedig a telepítés óta nem múlott el húsz esztendő… Az irtás módját Hast ismerteti. „Az ünnepélyesen díszbe öltözött gaucsók – lovas pásztorok – mintegy 100 méter hosszú vasdrótot húznak maguk között a földön, s így minden teremtett állatot az egész területen felugrásra kényszerítenek. A drót mögött haladnak a vadászok. Ami hátrafelé menekül, azt más gaucsók lasszóval ejtik el. Így pusztítottunk négy napig. Megközelítőleg sem tudom, hogy hányat lőttünk, de 10.000-nél jóval többet. A nyulakat később összeszedték és hosszú árokba ásták el.”

Ausztráliában és Új-Zélandban is könnyen lehetett a mezei nyulat megtelepíteni, ahol elég szépen elszaporodtak; sajátságos azonban, hogy annyira ellustultak, hogy már szaladni is alig akarnak; épp ezért lövésük nagyon könnyű s így aligha élvezetes.

Az elmúlt századokban

a nyúl mint vad, a szarvas és vaddisznóval szemben igen alárendelt szerepet játszott, valószínű, hogy akkor nyúl is sokkal kevesebb volt. Így János György szász választófejedelem uralkodásának ideje alatt (1611–55) 65.700 darab vadat ejtett el, de köztük oly kevés nyulat, hogy fel se jegyezték. VIII. Lajos hesszeni őrgróf 1735–1760-ig csak 246 nyulat lőtt, pedig mindent meglőtt, ami csak puskája elé került, így például többek között 720 pacsirtát. Pedig nevezett őrgróf ősei – Nagylelkű Fülöp – már 1553-ban védte a nyulat és védterületein, pl. Kassel környékén, igen szigorú büntetés terhe alatt tilos volt másnak nyulat lőni.

A nyúlhúst

minden időben szerették; római néphit volt, hogy széppé teszi azt, aki nyúlhúst eszik; költőik, így Martial is megénekelte, bár kissé irónikus módon. A keleti népek közül soknak tilos nyúlhúst enni és pedig azon hiedelem alapján, hogy az állat főtulajdonságai átmennek húsának élvezőire; a nyulak bujasága pedig a régi népek előtt is ismert tulajdonság volt. „A régi gyógyászatban – írja Méhely – jelentékeny szerepe volt a nyúl szőrének, hájának, vérének és agyvelejének, sőt a csontjának s még az ürülékének is. Sokáig az a tisztesség érte a nyulat, hogy elvarázsolt lénynek tartották. Azokat a keskeny csapásokat, melyeket a magas vetésben tör magának, némely helyütt még ma is a boszorkányok munkájának tartják és boszorkány-ösvényeknek nevezik.”

A fogságba került nyúl hamar megszelídül.

Könnyen hozzászokik a házinyulak táplálékához, de rövid idő alatt elpusztul. Ha fiatal nyulakat öregekkel zárunk össze, a fiatalokat rendszerint agyonharapják. Más gyöngébb állatok sem járnak jobban s Brehm tapasztalata szerint néha még a patkányt is megölik, sőt ki is kezdik. Tengeri malacokkal jól megfér a nyúl. Fiatalon fogságba került nyulak úgy megszokják az embert, hogy hívásra előjönnek, kézből esznek s mindenféle ügyességet megtanulnak; az öregek azonban nem tanulékonyak s alig ismerik meg gondozójukat. A fogva tartott állatok csinosak és elevenek, de ijedősségükről nem szoknak le.

„Kacagtató látvány, – írja Lenz, – ha egy ív fehér papírossal vagy más effélével lépünk be a nyúlistállóba. A nyúl egészen kijön sodrából s eszeveszett módra, méternyi magasra ugrál a falakon.” Máskülönben, bár lassan, de ellenségeit is megszokja. Fuchs bajor erdésznek volt egy kifejlett szelidített nyula, amely a vadászkutyákkal együtt aludt s velük egy tálból is evett; különösen egy fiatal és igen jó vizslának annyira megnyerte barátságát, hogy az eb nyalogatta s mindenképpen éreztette vele rokonszenvét, bár a nyúl őt és a többi kutyát is néha igen gorombán kezelte; első lábaival ugyanis igen sokszor alaposan pacskolt fejükön és hátukon. Érdekes, hogy ez a nyúl semmit sem evett oly szívesen, mint a húst és csak ha húst nem kapott, evett zöld ételt. A borjú- és disznóhús, a májashurka és disznósajt láttára addig táncolt örömében, míg kedvenc csemegéjét meg nem kapta.

Mesterséges felnevelésük

cuclis üveggel nem megy mindig simán; különösen a bélhuruttól kell óvakodni. Hogy ezt elkerülhessük, ajánlatos a tejbe tölgyfakéreg-főzetet elegyíteni, melynek keserű csersavtartalma rendben tartja bélcsatornájukat. Landois-nak valamennyi nyula igen sokat ivott, különösen ha száraz takarmánnyal etették őket. Nedvdús takarmányozás mellett sokkal kevesebbet ittak. A fiatalok igen ügyesen szopnak; az egyik megkap egy emlőt és egy-egy másodperc alatt gyors egymásutánban hatszor szívja meg azt; azután a másodikat ragadja meg s azt is hasonló mód megszopva, a harmadik, majd a negyedik után kap, hogy azután újból előlről kezdje. A kis nyulacskák alaposan megtanulták a rendesen rövid szoptatási idő gyors kihasználását.

Az óvilági nyúlfajok száma Trouessart katalógusában 1904-ig nem kevesebb, mint 56, s azóta még többet is írtak le. Ezek a fajok tulajdonképpen a németországi mezeinyúl keleti, nyugati és déli képviselőinek tekinthetők, s végeredményben mindegyiket az igazi nyulak alneméhez is sorolják.

Kép forrása: Unsplash

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több Brehm