Háború és pacsirta | Skylark | Háborús történetek
Könyörgött, a szemét forgatta s mutatta, oldjam el kicsit, lazítsak a kötelékén, mert a keze is elkékült már. Jajgatott. Féltem lazítani, hisz azt mondták, oly sokat tud, hogy rögtön meglép, ha csak egy pillanatra félrenézek. De attól is tartottam, hogy meghal nekem ott a gúzsban, és ha jönnek, mit szólnak majd, hogy meghalt, aki olyan sokat tudott.
Tavaszodik lassan, azt hiszem, és durva lett itt a kezem a hidegben, drága édesanyám, húgom, öcsém. Talán már a pacsirta is dalol valahol, ahogy az egyik brit katona mondta, a skylark, az ég pacsirtája, nem úgy, mint otthon mondják, simán, csak annyit, pacsirta. Három napig vigyáztam szegény, gúzsba kötött britre a szabad ég alatt, el sem mozdulhattam mellőle, azt mondták, sokat tud, jönnek érte majd, meg ne lépjen, nagyon fontos ez, úgy vigyázzak. Strázsáltam is mellette tisztesen, egy percet sem hunytam három nap és három éj alatt. Könyörgött, a szemét forgatta s mutatta, oldjam el kicsit, lazítsak a kötelékén, mert a keze is elkékült már. Jajgatott. Féltem lazítani, hisz azt mondták, oly sokat tud, hogy rögtön meglép, ha csak egy pillanatra félrenézek. De attól is tartottam, hogy meghal nekem ott a gúzsban, és ha jönnek, mit szólnak majd, hogy meghalt, aki olyan sokat tudott. Szörnyű emlékeim vannak. Mindet itt szereztem.
Az egyik, hogy én is könyörögtem neki. Leguggoltam hozzá a harmadik napon, közel hajoltam az arcához, és azt mondtam: „Könyörülj rajtam testvér, jöjjenek már érted!… Érted?” Nem értett az semmit, csak jajgatott, amikor aztán három óránként lazítottam rajta, már csak nyögdécselt, azt is csak ritkán. Láttam rajta jól, hogy kímélni próbál, azért nem jajong már annyit. Akkor fájt neki a legjobban, amikor a csomót kicsit megoldottam, de az ajkába harapott, és ha látta, hogy nézem, mosolygott. Abban a néhány percben, amikor lazítva volt, puskát fogtam rá, gondoltam, ha próbálkozik, lábon lövöm. Nem próbálkozott. Nappal a bombázókat lestem. Az a kényszerképzetem támadt, hogy ejtőernyősök jönnek majd értünk vagy ledobnak valamit, cigarettát, csokoládét, amíg várunk, de nem történt semmi.
A brit meg az ég madarait nézte,
és néha, félbeszakítva még a jajongást is, a fülét hegyezve azt mondta: „Vaooo! Skylark.” Én nem hallottam semmit, csak egyszer, a hetedik reggelen, mikor aztán végre érte jöttek. Előtte már párszor elaludtam. Nem tehettem róla. Elájultam. Rettegtem, mi lesz, ha megérkeznek, hogy vigyék végre, és engem ott találnak, ájultan, aléltan, hogy felrugdosni sem lehet. Statárium. Az lett volna. Nem tehettem róla, látomásaim voltak, úgy rémlett, hogy egyik este azt a britet elengedtem, kibújt a kötélből, de felállni akkor sem tudott. A kunyhó felé mutogatott, ahol a kannák voltak meg a hangszere, egy óriási hegedű. Akkora hegedű, hogy olyat még nem láttam. Azon játszott, mert engedtem neki azt is, persze nem így volt, nem hiszem, inkább csak képzeltem, de olyan tisztán emlékszem rá, mintha nem képzeltem volna.
Szóval azon játszott, gyönyörű, mély és rezgő hangon csalta ki belőle a dalokat, és mint a furulyázó juhász a medvét, egyszerűen elaltatott. Tudtam ám, hogy elalszok hamarosan, de valamiként azt is tudtam, hogy a brit nem hagy cserben. Hogyan hagyhatna cserben olyan ember, aki nappal az ég madarait nézi? S ott is volt reggel. Mellettem. Egészen közel hozzám, voltaképp szabadon és hozzám bújva. Ő ébresztett. Azt mondta:
„Vaooo! Skylark.”
– és a fülét hegyezte, s akkor én is hallottam valami patakcsobogás-félét az égből, és mikor megszakadt, ismét összekötöztem a britet. A pacsirta a tavasz hírnöke, úgy tartják legalábbis, de most talán mást is jelzett. Épp csak alábukott az égből, épp csak készen állt a gúzs, feltűntek északról, akikre vártunk. Heten jöttek, viharosan, akár a hózáporok, valósággal átsepertek rajtunk. Jöttek, gyorsan a fák alatt, lépdeltek felénk, egyre gyorsabban, hozzánk értek, szalutáltak és köszöntek, s mielőtt szóhoz jutottam volna, meghagyták, hogy maradjak továbbra is az őrhelyen, felrángatták a britet és távoztak. Álltam bambán. Magányosan. Utánuk szaladtam, olyasmit akartam kérdezni, hogy ez most parancs? – de félúton dörrenés állított meg.
Földre vetettem magam, ám a következő pillanatban kinéztem a fűből, és még láttam, amint a főbe lőtt brit eldől. Talán szökni próbált mégis. Hiányoztok. Mindannyian. Nem jön értem senki. Nem tudhatom, érvényben van-e még a parancs. Igen, semmi kétség, itt a tavasz, három pacsirta egyszerre énekel, amúgy csönd van. Nincs ágyúszó. És hiányzik a brit is, ahogy mondja: Vaooo! Skylark.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kérj tőlünk hírlevelet!
Támogasd a Cenwebet extrákért, és hogy sokáig tartson ez a közös kaland!
Abban hiszek – és azt szeretném –, ha ezen a kérésen hamar túljutnál, és az oldal maga győzne meg arról, hogy érdemes ez a projekt a támogatásodra. Fontos a marketing, nem kétlem, de szeretném azt hinni, hogy az utóbbi 15 év a legjobb érv.
még több novella
még több cw
Szívszorító!
Köszi, hogy feltetted.
Szívesen.
Egyik kedvenc novellám. ❤
Jó, hogy áthoztad ezt is, és hogy jött vele a kép is, hiszen a kettő – mármint a kép és a novella – összetartozik. (A régi oldalon elárultad, hogy a novella a képhez íródott a Liget kérésére.)