⚙ Valóban gondolkodunk, ha a gondolkodásról gondolkodunk?

Valóban gondolkodunk, ha a gondolkodásról gondolkodunk?

---

Szeretjük a biztonságot, és igen, a kényelmet is. A kényelem vonzó, mindenféle értelemben, s azt sem állítom, hogy valójában pocsék dolog. Én is szeretem. De valószínűleg drog.

Mindnyájan természetesnek gondoljuk, hogy gondolkodunk. Többek között ezt szokás az ember erényeként vagy fejlettségének bizonyítékaként felhozni.

---

De vajon tényleg mindig gondolkodunk, amikor azt hisszük?

Vajon azt mondjuk, írjuk, amit gondolunk? Létezik, hogy időnként nem gondolunk semmire?

---

Első nekifutásra talán ostoba kérdések ezek, de a nagyvilágban évről évre fokozódó felfordulás és bizonytalanság különösen fontossá teheti, hogy megválaszoljuk ezeket a kérdéseket. Nekem személy szerint is fontos, bár az én életembe ezek az elemi kérdések viszonylag korán, tizenhét éves koromban törtek be – termonukleáris erővel.

Részint ennek köszönhetően lettem író,

és alakítottam ki tizenhét évesen egy módszert, amit eddig csak a legjobb barátommal osztottam meg, nem mintha nagy titok volna, de sosem éreztem úgy, hogy bárki másnak szüksége lehet erre a módszerre. Hisz nem mindenki író, és nem mindenki akar az lenni (bár egy felmérés szerint a legtöbben még mindig írók lennének, ha szabadon választhatnának).

---

Még mindig az író a legnépszerűbb szakma

Az egyre csak fokozódó káoszban viszont egyre fontossá válhat ez.

A kályhától indulnék, vagyis egy olyan állítással, ami blöffnek hathat, pedig igaz. Nem állítom, hogy sosem akartam író lenni, de hamarabb lettem író, mint ahogy tudatosult volna bennem az „íróságom”. Javában írtam novellákat (kezdetben csapnivaló verseket is), de eszembe nem jutott, hogy én írást művelnék. Nem a minőségről van itt szó, hanem az aktusról.

A minőség megítélése jó ideig teljesen reménytelen, hisz a kezdő író mindenben kétkedik, saját tehetségében a leghevesebben. Ez rendben is van. Ám az írás aktusa nem feltétlenül kötődik a minőséghez. Ha az ember épp nem világirodalmat „csinál”, akkor is ír, akkor is egy fiktív térben mozog, akkor is átkeretez és végletekig tágíthatja a horizontját. Ezt tettem én is, mégsem tudtam róla.

Honnan tudom, hogy nem tudtam?

Emlékezetes pillanat adja erre választ. Thomas Mann Tonio Krögerjét olvastam tizenhét évesen.  Állati erővel vágott mellkason (még ha nem is annyira, mint a Kis herceg). Emlékszem: az asztalnál ülve fejeztem be a könyvet, és amint magam elé eresztettem, az a tiszta felismerés született meg bennem, hogy én is ezt csinálom.

„De hiszen én írok” – gondoltam, – úgy valahogy, ahogy az írók írnak.”

Nehogy bárki félreértse: a közelében sem jártam annak a gondolatnak, hogy magamat Thomas Mannhoz hasonlítsam; hogyan is fordulhatott volna elő ez? – hisz nem íróként írtam addig, egyszerűen csak írtam, és kész.

Ez még nekem is, ma is valószínűtlen. Ilyesmi elvileg nem fordulhat elő, én is azt mondom.

Ha valaki novellákat ír,

szabályos elbeszéléseket, sőt már regényekbe is belefog (igaz, még nem fejezi be – bár egy évvel később elkészült az első eleje-vége van regényem is), akkor tudnia kell legalább annyit, hogy íróként van jelen, vagy egyfajta írói létmódot imitál. Ennyit biztosan tudnia kell. Én mégsem tudtam. Egyetlen többé-kevésbé elfogadható magyarázat van erre.

Az írás szokása nálam egyáltalán nem kapcsolódott az irodalomhoz.

Meglepően korán kezdtem mindenfélét felírni, s ennek elsősorban természettudományi irányultsága volt. Annyira korán, hogy miután párszor írtam erről, magam is elbizonytalanodtam. Úgy tűnt, hogy nyolcéves korom körül már jegyzeteltem, naplót írtam, de hát az ember nyolcévesen épp csak megtanul írni-olvasni.

Nem voltam csodagyerek,

szóval valószínűtlennek tűnt, bár határozottan emlékszem rá, és a feljegyzésekből sok minden meg is maradt. 2017-ben azonban rábukkantam egy régi fényképre. Hetési tanárbácsiról írtam épp, és úgy rémlett, van valahol egy régi, tőzikés fotó. Meg is találtam, és legnagyobb meglepetésemre a képen is ott van már nálam a notesz. Itt lehetek vagy 8-9 éves.

---

Az első tervszerűen vezetett naplóm a felhőkről és az időjárásról szólt. Ma sem tudom, miért,

de mindig feljegyeztem, milyen felhők, cirrusok vagy altocumulusok járnak-e az égen. A fiatalabbak már nem ismerik a Búvárzsebkönyv sorozatot, de az én gyermekkoromban az volt az egyik legnépszerűbb sorozat. Az én első kötetem a „Felhők” volt.

Aztán jöttek a madarak,

és minden más. Madarakról szóló egyre részletesebb beszámolók, aztán madarakról szóló fantáziák – mondjuk így – fikciók, később személyes naplófélék, és valahogy ez a szövevény észrevétlenül vezetett el odáig, ha tetszik, sodort bele abba a létállapotba, ahol az ember egyszer csak már novellát és regényt ír.

Tehát a Tonio Kröger olvasása után tudatosult, hogy író vagyok, abban az értelemben biztosan, hogy novellákban és regényekben gondolom el a világot, ezekben a formákban rendszerezem, amit megtudtam és amit érzek.

Innen egyenes út vezetett ahhoz a kérdéshez: de vajon, tudom-e, mit érzek, mit tudok. Tudom-e egyáltalán, hogy mit gondolok?

Nyilván ez sem jut az ember eszébe véletlenül, akkor sem, ha Thomas Mannt olvas. Csakhogy korábban – minden fentebb írt dologtól függetlenül – erősen zavart valami; annyira, hogy már veszekedtem is emberekkel emiatt.

Ha megkérdeztem valakit,

mire gondol épp, gyakran kaptam azt a választ: „Semmire.” Ez rettentően bosszantott. El nem tudtam képzelni, hogy valaki tök üres fejjel álldogál vagy üldögél. Azt gyanítottam, hogy ez általában nettó hazugság. Egyszerűen nem akarnak színt vallani, vagy úgy gondolják, magánügy, hogy mire gondolnak.

De akkor mondják azt! – gondoltam –, és ne hazudjanak a szemembe.

Valamivel több jóindulattal feltételezhető, hogy „a semmire gondoló” ember valójában csak nem tudja, mit gondol az adott pillanatban. Miért is ne lehetne ez így? Hisz sokszor évek óta függő kérdésekre se találunk választ. Végül nagyjából azon a ponton nyugodtam el – jellegzetesen kamaszos álláspont –, hogy

mások vagy hazudnak, vagy egyszerűen hülyék.

Csakhogy Thomas Mann és a saját íróságom felismerésének hatására megszületett végre az igazán jogos kérdés:

És én tudom-e, mit gondolok? Valóban tudom?

Hamar rájöttem, hogyha engem kérdeznek: „Mire gondolsz?” – bár mindig van mondanivalóm, általában mégsem azt mondom, amire az adott pillanatban valóban gondoltam. Két okból sem. Ezek a pillanatok illékonyabbak egy távoli illatnál is. Másfelől az ember nincs a tudatosság azon szintjén, hogy bármikor, azonnal, pontosan detektálja, mire gondol épp, vagy mire gondolt három másodperccel korábban. A rendszer – amit gondolkodásnak mondunk – akaratlanul is, a hazugság szándéka nélkül, továbbgördül, reflektál a kérdésre is. Szinte már nem is metafizikai síkról kell beszélnünk, hanem a modern fizikáról, mely azt állítja,

hogy a világ megismerése lehetetlen, hisz a megismerésére tett kísérlet egyúttal módosítja is,

vagyis amit megismerhetünk, az mindenképp a valóság egy módosulása lesz, s nem a kísérlet előtti-nélküli valóság. Ennek mintájára, ha rákérdeznek, mire gondolok, épp a kérdés lesz az, ami módosít rajtam, és azon is, amit gondolok; talán lavinát indít el, minek következtében húsz másodperc után olyasmiről beszélek már, ami távolról sem hasonlít arra, amit a kérdés időpontjában gondoltam.

Rájöttem, hogy ez pokoli nehéz feladvány,

de egyúttal azt is megértettem, hogy az írók – legalább is a jobbak (mint amilyen Thomas Mann) – épp ezt a feladatot oldják meg. Legalábbis igyekeznek megoldani.

Vagyis: az írók munkájának egyik, ha nem a legfontosabb momentuma, a gondolat tettenérése. Ki másnak kellene jobban tudnia, hogy mit gondol valójában, ha nem az írónak?

Amint erre rájöttem, az is világossá vált, hogy ebből a munkából én még semmit sem végeztem el. Bár mérhetetlenül bosszant, ha valaki azt állítja, hogy nem gondol semmire, hazugnak vagy hülyének tartom a semmitgondolókat, és talán joggal, de míg én sem vagyok különb,

róluk sem gondolhatok semmit.

Már csak az a kérdés maradt, hogyan lehet rövid úton, hatékonyan felfejlődni odáig, hogy mindig tudjam, mit tudok.

Hogy mindig arra gondoljak, amire valójában gondolok. Ezt nyilván lehet valahogy gyakorolni; s ha lehet, kell is. Végsősoron talán aznap dőlt el, hogy igenis író leszek.

Közelebbről vizsgálgatva, hogy mit tudok és mit nem, még inkább megdöbbentem. Mert hogy az „élet nagy kérdései” eleve rohadt bonyolultak, főként egy kaotikus kamasz számára, az nem újság. De rájöttem, hogy sokkal egyszerűbb dolgok is feladják a leckét, amennyiben őszinte önvizsgálatot tartok – így, kissé rémülten, ugyanakkor kíváncsian, egyre kisebb és

kisebb részekre bontottam az elgondolnivalókat,

valószínűleg azt a legkisebb egységet keresve, ahol már biztonságosan mozgok, s határozott, jól nyakon ragadható gondolataim vannak. De nem voltak. Annyira nem, hogy végül eljutottam a szavak szintjéig.

Azzal szembesültem, hogy hétköznapi fogalmakról, szavakról sem tudom, nekem speciel mit jelentenek.

Innen nem volt tovább, nem volt „lejjebb”. Utólag azt hiszem már, lehetett volna mindez rendkívül lelombozó is, lökhetett volna a megadás és lemondás irányába is, de bennem inkább a kíváncsiságot piszkálta fel, s még aznap kitaláltam, hogyan fogom begyakorolni a gondolat tettenérését. A szavaknál kell kezdeni – gondoltam. Meg kell tudnom, mit értek egy szó alatt, mit vált ki belőlem, hogyan hat.

Vettem egy üres nagyalakú spirálfüzetet

(ezekből jó párat teleírtam később), és felírtam az elejére: „Gyakorlatok”. Az volt a terv, hogy valamiként kiüresítem és koncentrált állapotba hozom magam, és random szavakról írok majd; azt figyelem, mi jut eszembe róluk elsőként. Nem másodjára, nem kisvártatva, hanem elsőként, az első pillanatban, rögtön.

Ez a hamar elillanó pillanat érdekelt.

E tovatűnő pillanat elcsípése lehet érdekes másoknak is. Mert közelebb visz önmagunkhoz is, s mintegy melléktermékként feltérképezhetjük, megedzhetjük a gondolkodásunkat, az asszociációs bázist, így pedig függetlenebbek, erősebbek és szabadabbak leszünk. Mert

ha a tudatosság jóval magasabb szintjére lépünk

– hogy csak egy példát mondjak –, nehezebb befolyásolni minket. Mondom ezt egy olyan világban, ahol minden korábbinál több irányból és többféle eszközzel igyekeznek minket erre-arra terelgetni.

A gyakorlat úgy nézett ki praktikusan, hogy leültem a nyitott füzet elé, a kezemben toll, a füzet előtt egy véletlenszerűen levett könyv becsukva, lehunytam a szemem is, és addig vártam, míg nem gondoltam másra már, csak arra, hogy valamit látni fogok; egy szót, valamit, amiről majd eszembe jut valami, és én készen állok,

hogy azt a valamit, az első gondolatot és érzést megragadjam egy ezredmásodperc alatt, még mielőtt visszaillanna oda, ahonnan érkezett;

s amikor úgy éreztem, készen állok, még mindig csukott szemmel kinyitottam a könyvet, az ujjammal ráböktem valahol, majd kinyitottam a szemem,

ÉS megpillantottam A szót.

Emlékszem az első gyakorlatra (ma is megvan a füzet). Titokban persze azt reméltem, olyan szavak jönnek szembe, mint: napnyugta, alkony, esthajnalcsillag (ebben konkrétan nagyon reménykedtem), de a nyelv nem ilyen, matematikailag is kicsi az esély ezekre a szavakra. Nem is volt szerencsém.

Az első gyakorlat a dühről szól,

a csalódottságról, mivel az első szó a „hogy” volt – amit éreztem és gondoltam, kimerült abban, „hogy” csak nekem lehet ekkora pechem. De folytattam a gyakorlatokat – két évig intenzíven, több száz, talán több ezer alkalommal is. Némiképp ritkábban, de két év elteltével is gyakorlatoztam még.

Azt hiszem, ennek súlyos következményei lettek. Jók is, és kevésbé előnyösek is talán.

Sosem éltem át az úgynevezett „írói válságot”. Később, már publikáló szerzőként előszeretettel írtam témára, fotóra, akár szavakra is novellákat. A Liget folyóiratnál például gyakran voltak efféle tematikus számok. Így született többek között a Bróm-robbanás (a megadott szó a „szarkaláb” volt).

---

A Bróm-robbanás | Kék angyal novella

Olyan nemigen volt, hogy ne jusson eszembe valami

– általában is inkább a bőség zavara jellemző, de nem véletlenül mondjuk ezt „zavarnak”. Valóban: a túl sok akadályozhat is, például arra kárhoztat, hogy egyszerre sok dolgon dolgozzunk. De ez a kisebbik baj. A súlyosabb az, hogy többek között a „gyakorlatozás” során kiépült asszociációs bázis, s mellé felszedett infók és olvasmányok, élmények, és korábbi gondolatfutamok összessége olyan hálót hozott létre,

ami regényírásnál eszement előny, de egy beszélgetésben nem feltétlenül;

amikor élőben, egyenesben igyekszem ugyanazt a hálót felmutatni, ami megtart egy-egy gondolatot, egy futamot, szót vagy elméletet, az megterhelő lehet; függetlenül attól, hogy logikailag vagy minőségi szempontból indokolt-e,

végtére is egy beszélgetés nem nagyregény.

Ezzel együtt mégis jó szívvel ajánlom ezt a rémesen egyszerű módszert, legalább kipróbálásra, feltételezve, hogy továbbra se akar mindenki író lenni, s nem fogja magát ilyesmivel gyötörni évekig, s feltételezve azt is, hogy mások nálam fegyelmezettebbek, s egy vacsorabeszélgetés során nem csapnak át minduntalan nagyregénybe.

Vannak olyan előnyök is, melyek bárki civilnek hasznára válhatnak.

Az egyik a revízió képessége.

A gyakorlat lényege épp az, hogy a megszokott reakciók és klisék mögé nézzünk. Ez minden esetben koncentráltságot és felülvizsgálatot kíván. El is ronthatjuk a gyakorlatot. Én is számos esetben jöttem rá utólag, hogy megkerültem a feladatot, és hazudtam. Vetítettem – ráadásul magamnak, egy olyan helyzetben, amit rajtam kívül senki sem látott, így senki sem ellenőrizhetett. De én ellenőrizhettem magamat. S meg is tettem.

Miért fontos ez az állandó revízió? – méghozzá élethossziglan.

Mert a gondolkodás képes észrevétlenül kiüresedni, javarészt megszűnni, ráadásul olyan fondorlatosan, hogy nemcsak a környezetünk hiheti, hogy gondolkodunk, hanem mi is, holott nem. Már nem.

Amúgy gyakran épp a legközelebb állók jöhetnek rá erre a leghamarabb, és ha van bennük némi jószándék, erre figyelmeztetnek is minket, ha például ugyanazokat a témákat, pláne, ha ugyanazokat a témákat ugyanazokkal az érvekkel és fordulatokkal vezetünk fel újra és újra.

Az ember szeretne biztonságot, és igen, kényelmet is. A kényelem vonzó, mindenféle értelemben, s azt sem állítom, hogy valójában pocsék dolog. Én is szeretem. De valószínűleg drog.

Mert alattomosan beszivárog mindenhová,

átmos és kiiktat mindent, egészen addig, míg végül semmi más nem fontos már, csak a kényelem. A lelki és szellemi komfort. Amint a drog is átvág minket, hisz úgy ad örömöt, hogy közben valójában semmi sem történt velünk azon túl, hogy bevettünk vagy belőttünk valamit, úgy a kényelemszeretet úgy helyez minket egy idő után biztonságba és kényelembe, hogy csak mérhetetlen igénye jön létre bennünk, de az alapja, a háttere egy idő után elemi szinten is hiányzik.

A gyakorlatban – a gondolkodás mikéntjében – úgy jelenik ez meg, hogy egy fiatal embernek még sok kérdése és bizonytalansága van; főként ez utóbbiak kínozzák meg istentelenül a kamaszokat. A maga módján mindenki igyekszik válaszokat találni,

nagy harc ez,

minden egyes esetben, és amikor erre-arra születik valami többé-kevésbé elfogadható válasz, úgy kapaszkodunk a válaszokba, mint az utolsó fűszálba. Ezekből a fűszálakból igyekszünk mihamarabb valami úszószigetfélét összebarkácsolni. Valamit, bármit, ami fenntart. Ezzel eddig nincs is gond, jogos igény, jogos félelmek – jogos hiány a biztonság hiánya.

Csakhogy egy idő után könnyen esünk abba a hibába, hogy a párszor bevált választ érvényesnek tekintsünk az idők végezetéig.

Ez is érthető,

hiszen, ha minden válaszunk érvényét veszti idővel, akkor ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk. Ki akarná ezt? Ép eszű ember nyilván nem. Én sem. Mégis: nem tehetünk mást, tudomásul kell venni, hogy bizonyos tapasztalataink, gondolataink, következtetéseink elavulhatnak. Ha nem akarunk a kényelemszeretet drogjával agyhalottat fabrikálni magunkból idejekorán, nem lehetünk mindig ezerszázalékosan magabiztosak, és atombiztos téziseket is revízió alá kell vonnunk.

De nem az a gond, ha valaki tíz év múlva is ugyanazt mondja – elvileg az sem kizárt, hogy egyik másik felismerés évtizedek múlva is érvényesnek bizonyul.

A gond az, ha valaki ugyanazt ismétli, de revízió nélkül.

Anélkül, hogy újabb érveket és bizonyítékokat keresett volna az igazára. Vagy: annak ellenére, hogy már réges-rég látványosan megcáfolta következtetéseit a sors vagy az élet.

Könnyű átvágni magunkat.

Jól bejáratott részeredmények mantraszerű ismételgetésével, ezek egymáshoz illesztésével kifelé és önmagunk előtt is azt a látszatot kelthetjük, hogy gondolkodunk, ám valójában nem. Nem korábbi töprengéseink folyamatát éljük át újra, mindössze a végeredményt mutatjuk fel kényszeresen.

Az olyan gyakorlat, ami rákényszerít, hogy radikálisan, az alapokról induljunk neki elemi részeknek, például a szavaknak, és ezt rögzítsük is írásban, kibillent ebből a veszélyhelyzetből. Nem hiszek abban, hogy volna olyan ember, akit ne fenyegetne a mantra-lét.

E fenyegetettség ezer és egy fokán és stádiumában állhatunk, de valamiként ezzel (is) meg kell küzdenie mindenkinek.

Viszont a jó hír az, hogy ez egy élvezetes, izgalmas küzdelem, önmagunkkal, az emberi gondolkodás kulisszatitkaival, a nyelvvel, azzal a hálózattal, ami köröttünk és bennünk van. Nagy utazás, olyan kaland, ami egyáltalán nem biztos, hogy végül hazavezet. Ha jól sikerül, talán sosem térünk vissza oda, ahonnan elindultunk. De ez mennyei lesz.

---

---

Légy oly kedves, oszd meg másokkal is!

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több publicisztika

még több irodalom

Keresés

Írd be, mi érdekelne még!